Örömhír

hulla fáradt vagyok, de legalább boldog:)) Kicsit lemaradtam, de a lényegen nem változtat. 8 nap múlva hazamegyünk!!! Pontosan egy héttel hamarabb a tervezettnél. Pár nappal ezelőtt derült ki ugyanis, hogy hostmami nem tudta, hogy mi mikor indulnánk haza. És szörnyűségesen kiakadt, hogy még 5 napig itt leszünk, miután ők elmennek. Vajon miért is? Természetesen azért, mert, hogy miért legyünk itt, amikor otthon kellene lennünk a szeretteinkkel. Na persze... Ki volt, hogy miért nem mondtuk neki. De hát hostpapi tudta. Ne vele beszéljünk, ő nem tud semmit, ő nem ért semmihez. Ok, az ő férje... Szóval, próbáljuk meg áttenni hamarabbi dátumra a repülőjegyünket, úgysincs itt amit csináljunk... mondja ő.
Amikor elkezdtünk beszélni a hazautazásról, szintén ő volt az, aki azt mondta, hogy amint ők elmennek, a következő nap mi is mehetünk. Ezért volt a jegyünk 17re foglalva. Most meg... úgy döntött minek fizessen minket, ha megspórolhat egy hetet... Na de nekünk megéri, 3 hetet lehetünk otthon a 2 helyett. Hurráá!! Igaz kisebb vagyont költöttünk erre a hazautazásra.
Most igazán nagy a boldogság, mégiscsak hamarabb eltelik 1 hét, mint 2:)) És az, hogy ez váratlanul rövidült le... csodás!
Tegnap sikerült eljutni Swindonba a végső ajándékosdi beszerzésre, minden együtt van, lesz csomagunk rendesen.
És közben még szülinapom is lesz, majd másnap a kismaratoni utazás és végre hazai levegőt szívhatunk!

I'm going to Ibiza

Hozzáfűznivaló nem sok van egyelőre, well, a történet nem éppen ugyanaz és a dilemma is még mindig létezik az itthon hagyott szerelem miatt, de igyekezek a szépre, jóra koncentrálni, végülis saját erőmből nem hiszem, hogy valaha is Ibizán kötnék ki. Látszólag Alex is örül nekem, meg annak, hogy egy hétig távol leszünk egymástól, de attól tartok ez csak a látszat, meg a bátorítás nekem, nehogy teljesen elkeseredjek.
Igen, azt valljuk, hogy időnként kell egy kis idő távol egymástól és mindeddig az élet gondosokodott is nekünk erről. Főleg most, hogy egy helyen is dolgozunk, már több, mint 3 hónapja minden álló nap együtt vagyunk. Jót tesz egy kis távolság, felfrissít, fellobantja a szerelmet, elutazás előtt, mert el kell válni, hazaérkezés után, mert újra együtt lehetünk. Aztán meg pár hét múlva jön a közös nyaralás otthon... csupa móka és kacagás az élet:))) bárcsak úgy lenne...
Egyelőre nem izgulok, elég minden más van, ami miatt megtehetem, de erről nem itt, ez egy vidám bejegyzés akar lenni arról, hogy milyen boldog is vagyok a nyakamon levő nyaralás miatt. Holnap az utolsó nap itthon, csomagom még sehol, holnap majd összedobom, aztán szépülés, készülés, mégis csak arra készülök, hogy 1 hétig fűrdőruciban illegessem magam egy (vagy több) mesés mediterrán tengerpaton. Arról meg, hogy Ibiza valójában a partyk fészke, elfeledkezünk, nem szándékozok ezen oldalával ismerkedni a szigetnek. Tudom, tudom, nagy hiba, majd következő alkalommal az is sorra kerül:))) Most lesz sok napozás, séta, kis lubickolás, talán ezúttal sikerül úszni is megtanulnom. Szégyellem, de nem tudok. Hosztmamim lelkesen igérte, hogy ő majd megtanít, mert nagyon jó tanár:) kiváncsi vagyok... Lesz még sok fénykép és bámészkodás, csodálat és minden, ami "családomnak" tervbe van. Fogalmam nincs mennyire leszek részese a nyaralásnak, abba biztos vagyok, hogy esténként babysitt, nem is akárhogy, mert a legkisebb lányokkal raknak egy szobába, hogy élvezhessek minden pillanatot.
Sok puszi és (remélem) nem könnyes búcsú minden kedves olvasómnak, aztán itt leszek és regélek jót és rosszat. Hátha csak jót! Legyünk már pozitívak, mégis csak ez lesz életem eddigi legnagyobb utazós élménye (leszámjtva azt amikor ide, Uk-be jöttünk, de az nem nyaralás volt) ... IBBBIIIIZZZZAAAA... és én????? hihetetlen most is...

Are you from Congo???

Amióta itt vagyunk, minden elromlik. Nem tudom azelőtt is így volt-e. Sophie elég sokaszor mondja, hogy micsoda döbbenet, hogy itt milyen régi minden, ...ehhez képest nekem minden modern:) Lehet nekik a 3, 4 éves mosógép stb már nagyon old, de nem is tesznek érte semmit, hogy újjabb legyen. Ha elromlik inkább megjavíttatják, mint újjat vegyenek. Igaz bérlet lakás, minden bennelévővel együtt szóval... érthető. De ha én jobban akarok élni, akkor teszek érte, nem?
Visszatérve, természetesen minden az én vagy Alex kezében romlik el, miért is, mert ők rá nem teszik a kezüket. Ja, tegnap elromlott az ő autója. Nem káröröm, de... pár óra és megjavítva persze.
Lássuk csak: csütörtökön elromlott a ruhaszárító. Azelőtt hostpapi motorja. Előtte a fűnyíró. És az autónk. Ja meg a vízforraló folyton kiverte a bíztosítékot. Titokzatos körülmények között betört az autó ablaka. Fűnyíró. Autó. Nem volt hideg vizunk jóó hosszú ideig. Kinyírtam a mikrót. Eltörtem egy poharat:) Nagyjából ennyi. Semmiből nem csináltak nagy dolgot amúgy, hosszabb-rövidebb idő alatt rendbejött, ami rendbe tudott jönni, na nem ám magától. Kicsit nagyobb dolog az autó ablakából lett. Szerintük Alex volt a hibás, ő ugyanis füvet nyírt úgy 50 méterre és szerintük a kavicsok felpattantak és úgy törött be. A másik autó ott állt mellette, annak semmi baja. Ők meg épp vadászatból jöttek haza... Vajon??? Most meg itt van a motor. Csak úgy, a garázsban elromlott. Ed finoman megkérdezte, hogy vajon a lányok játszottak vele? Mi meg, kis érzékenyek rögtön arra gondoltunk, hogy biztos ezt is Alexre akarja fogni.

Nem tetszik nekünk, ahogy elkezdtek velünk viselkedni, sajnos már alig 3 hónap alatt óriásit változtak. Eleinte mindig, mindent megbeszéltek velünk, a programot, tennivalót, mindent. Most meg... jó ha utolsó percbe szólnak, hogy mi van, vagy mi kellene, hogy mennek el, babysittelni kell, ezt akarja, azt akarja, mondd valamit, aztán mégsem úgy csinlája, megkér valamire, aztán mégsem kell. Csak úgy szó nélkül elveszik az autót, meg sem kérdezve, hogy nekünk kellene-e. Keresztbehúzzák minden tervünket, már nem érdekli őket, hogy nekünk is programunk van. Különben nem beszélgetnek velünk nagyon, a lányok meg folyamatosan kiakasztanak, a fejünkre nőnek, senkinek néznek. A gyereknevelés megér egy bejegyzést! De milyen legyen a gyerek, ha a szülő is olyan?
Jövő héten elhúznak Italy-ba 5 napra, de csak a szülők. Jön egy nanny, aki már hostapunak nannyje volt, ő vigyáz a lányokra és mivel ő mindent megcsinál, főz takarít, még az is megeshet, hogy nem fognak minket kifizetni.

Lassan elegünk van. Ilyen rövid idő alatt. Amint visszajövünk otthonról elkezdjük intézni a papirainkat, NI number meg hasonlók és elkezdünk munkát keresni. Legalább év végére hátha sikerül. Munkát akarok, rendes fizetéssel, lakással, kiscicával. Szabadsággal, senkitől való állandó függés nélkül. Ha este valahová el akarunk menni, ne kelljen már előtte pár héttel leegyeztetni, hogy ők menneke valahová, mert nagyon esélyes, hogy pont aznap este igen, ha már mi is akarunk és akkor nekünk sittelni kell. Történt már ilyen. És hát nem kérdés, hogy ki programja maradt el.

Ja és folyton azt képzelik, hogy Kongóbol vagy honnan jöttünk, ahol nincsen semmi és nem tudunk semmit:
You know what a shower is?
You know how to make a tea?
I'll tell you wath is a text message!
You have to put the mozarella first in the pasta, if not, aint gonna melt.
Do you have ponies there in your country?
Do you have Costa there?
If you push this button, wather will come out?
És még sok ezekhez hasonló aranyköpés.

Panaszkodok én, de nem annyira vészes a helyzet. Mindent egybevetve boldogok vagyunk itt, nincsen rajtunk akkora nyomás, mint otthon. Szeretünk ebben az országban lenni és még mindig hosszú távon akarunk itt maradni. Talán még hosszabbon:) Minden ok, csak ez az örökös emberi elégedetlenség...

2 hét múlva Ibiza. Megkérdeztem mennyi csomagom lehet, mire Sophie elkezdte magyarázni, hogy miket vigyek és ha akarok a lányok bőröndjébe is be tudok pakolni. 1 rövidnadrág, póló, papucs ott elfér... napozókrémet ő hoz:)) Nevetséges!

Hírek, újdonságok

Kedves barátaim, olvasóim és idetévedt nézelődők! Itt az ideje, hogy hivatalossá tegyem. Mint látható, blogom jobb oldalán megjelent két új kockácska. Nem hiába, nem bizony. Először beszéljünk a másodikról. Legnagyobb örömmel jelentem, hogy az eddig körülbelülre tudott dátum leszögeződött. Augusztus 17-én reggel 7:50kor felszállunk a Wizz Air járatával és 12:45kor landolunk a Marosvásárhelyi reptéren. Ez így elég hoszzú időnek tűnik furi lenne, hogy csak 3 órát jöttünk és 5öt megyünk:)) Legkisebb problémánk. Nem mintha jelenleg lenne nagyobb:) Csupa örömhír. Nem lesz kellemes éjszaka utazni, de nincs más választásunk, hogy reggelre Lutonon legyünk. Nagy az öröm és a boldogság, pedig még 2 és fél hónap van hátra, de mi már minden nap készülünk. Mintha csak jövő héten lenne.
Igen, ismét Wizzel megyünk, pedig nem hagyott nagyon kellemes élményeket bennünk, de hát az anyagiakat is néznünk kell, még csak 2 hónapja vagyunk itt, nem tettünk nagy vagyonra szert ennyi idő alatt. 3 órát kibírunk. És végre otthon lehetünk! Majdnem 2 hétig. A visszaút kalandos lesz, de erről még nem szeretnék írni, majd ha aktuális. De annyit elárulok, hogy one way repjegyünk van. Na nem kell megijedni, nem azt jelenti, hogy nem akarunk visszajönni, hanem, hogy nem repülünk!
És, hogy kicsit érdekesebb legyen az anyagi oldala, addig vártuk, hogy érkezzen meg végre a pénzünk, hogy felment a repjegyek ára. Tegnap végre lefoglalhattuk. 15én akartunk menni, de 17re olcsóbb volt a jegy, így halasztottunk. Most nézem és 15re is ugyanannyi. Hát nem szemétség? Amugy is akkor a legdrágább, amikor mi akarunk menni:(( Hihetetlen. De azért még nem maradunk itt!
Ennyit a hazaútról.

Most pedig az eleső, vagyis a középső kis "kockácskáról". Yes my friends, this summer I'm going to Ibiza!!! Persze ebbe is van boldogság és bánat. Amikor megérkeztünk ide, második nap azzal áll szembe S, hogy beszélni akar mindekttőnkkel. Ok. Nyárom megy a lányokkal és tesvére, gyerekek, édesanyja, stb Ibizara, ahol a szüleinek van egy háza, és szüksége lenne rám, vagyis szeretné ha velük megyek. A nap nagy részében szabad lennék, csak közbe kellene a gyerekekkel lennem, amíg ők clubboznak.Ja, és állítólag girl holiday lesz. Egy hétről van szó július 11től. Alex viszont nem jöhet azzal a kifogással, hogy neki itthon kell maradni a kutyával. Persze a kutyával, és mi lesz vele az alatt a 2 hét alatt amíg ők Olaszországba, mi meg otthon leszünk? Jó én megértem, hogy nagy kiadás lenne mindkettőnknek fizetni a jegyeket, de akkor mondja azt. Szóval örülök is, mert hát... mégis csak Ibiza. Mikor engedhetném én meg magamnak, hogy csak úgy egy hetet eltöltsek ott, de ugyanakkor... Alex nélkül. Annyira sajnálom, nem is tudok, merek örülni ennek a csodás utazásnak, hisz ő nem lehet részese. Közben neki itthon kell ülni és... semmit tenni, egyedül.

De a legfontosabb még mindig az, hogy 2 hónap és 2 hét múlva hazamegyünk! Sajnos ez nekünk megszorításokkal is jár. Ez alatt a 2 hónap alatt amióta itt vagyunk nem sokat sikerült gyűjtenünk, kedves au pair kollégák, tudjátok mennyit ér az a pénz amit nekünk adnak. Na nem panaszkodok, majd mindenünk megvan, amit akarunk és reeeengeteget utaztunk, kirándultunk és soppingoltunk. Azt mondtuk magunknak, hogy kicsit élvezzük az élet, utazzunk, lássunk és engedjünk meg magunknak dolgokat, amiket otthon nem lehetett. Aztán meg visszafogjuk magunkat és elkezdünk kicsit spórolni. Kicsit, mert ebből a pénzből sokat nem lehet. aztán meg elkezdünk más munka után nézni. Most, hogy megvan a legközelebbi cél, hogy hazamegyünk, amihez ugye kell egy kis pénzecske, itt az ideje, hogy mindez megtörténjen. A múlt hétvégi londoni kiruccanás egész szép befejezés volt. Nem lesz könnyű, mert nagyon megszoktuk, hogy minden hétvégén fogjuk magunkat, kinézünk egy célpontot, bepattanunk az autóba és megyünk. De... szép idő van a napokban, majd kifekszek és süttettem magam. Úgyis túlfehér vagyok. Így mégsem lehet Ibizara menni:)) És még kell sok fűrdőruha, strandruci meg minden... jaj mi lesz így a spórolással???

Befejezésképpen pedig itt van Lola, a mi kis sausagedogunk, aki miatt Alex nem jöhet velünk. Baaad Lolzy, very baaaad!!!

London 2nd time

Nem is tudom hogy kezdjem. Annyi minden mondanivaló van az elmúlt vasárnapról, a mennytől a pokolig mindent sikerült megjárni egyetlen nap alatt. Gyorsan született a döntés, hogy vasárnap Londonba megyünk. Már egy ideje készülünk, Alexnek minden hétvégére az volt betervezve, de én mindig lebeszéltem. Igazából azért, mert nemsokára szülinapja van és azzal akartam meglepni, hogy egész hétvégére elmegyünk Londonba az unokatestvéréhez. Még nem találkoztunk vele amióta itt vagyunk és egy szép hétvégt akartam. De most hosszú hétvégénk volt és annyira akarta, mondtam legyen. Így szombaton pihentünk és vasárnap reggel 6 előtt keltünk. Letárgyaltuk a találkozást és kiderült, hogy az unokatesónak Lutonra kell mennie mert jön valaki hozzá. Ha már megyünk, akkor vigyük már el őt, aztán miénk a nap. Ok, 8ra Londonban kell lennünk.

Nehézkes felkelés után összekapartuk magunkat és nekivágtunk. Kicsit késve indultunk, de be tudtuk hozni, nem volt nagy forgalom. Kivéve persze a belvárost, ahol nem egy leányálom az autós közlekedés. Főleg annak aki először vezet ott. Amennyire ez ott lehetséges, gyorsan átjutottunk a város egyik feláből a másikba, közben láttuk ismét a Big Bent. London Eyet, hisz pontosan előttük haladtunk el. GPSünk nem sokat segített elkerülni az aglomerációt, belevett a sűrűjébe. Elephant&Castle városrészbe kellett eljutnunk, ott lakik a rokon. Simán megtaláltuk, rövid látogatás és már indultunk is Lutonra. Nem is kellett várjunk, valahogy hamarabb érkezett a repülő.

Be akartunk menni a városba, mert mi olyanok vagyunk, hogy ha már valahol vagyunk, akkor valamit lássunk is. De uncsitesó akadékoskodott, hogy menjünk vissza Londonba. Kivánsága teljesült. Közben kedves idegenvezetőnk lemerült és autós töltő hiányában uncsitesó ismereteire bjztuk magunkat. Mint kiderült rossz döntés volt. Ő 2 éve van itt és 2 hónapja lakik Londonba. Előadta nekünk, hogy ő mennyire is meri a várost és hogy az nem jó, ahogy Alex vezet, neki nincs jogsija, de azért sokat vezet és tudja hogy kell itt. Nem is értette minek a GPS hiszen a jelek után nagyon jól el lehet igazodni. Persze, ha tudod hová mész. Mi csak annyit tudtunk, hogy jussunk be a citybe, parkoljunk le valahol, aztán mienk a város. Luciannak, ezentúl csak Luci, fogalma nem volt hol járunk és az össze instrukciója bból állt, hogy előre. Bárhol voltunk csak előre. majd meglátta egy táblán, hogy Wood Green, na azt ismeri, az jó lesz. Megérkeztünk, leparkoltunk, egy török étteremben chiken shisht ettünk, nyami, fincsi volt, majd mi elváltunk tőlük, mert kicsit nyugodtan szét akartunk nézni. Persze a Mallba kötöttünk ki:) Aztán újra találkoztunk és ideje volt mostmár tényleg elindulni Central Londonba. Közbe kicsit töltöttük a GPSt, de Luci erősködött, hogy nem kell, mert ő tudja az utat. Jóó, csak előre. Haladtunk vagy jó fél órát, de semmi nem adott arra jelet, hogy befele jutnánk. Luci válasza, hogy nagyon nagy ez a város. Közben látszott, hogy ez külváros a javából. Táblán látjuk, hogy Enfieldbe vagyunk. Megelégeltem, hogy Luci válasza bármilyen eltérőhöz értünk, hogy előre. Hogy a fenébe lehet eljutni úgy bárhová, hogy mindig csak előre mész? GPS bekapcs, City belő, ejhaj pont kifele haladunk Londonból! Szuper csak fél óra, hogy visszajussunk oda ahonnan elindultunk, aztán még fél óra be a központba. Alex idegei már az egekbe jártak, csak azt akarta, hogy rakjuk le valahol a kocsit mert reggel 6tól vezetett. Ez valamikor 3 fele volt. Már bennt voltunk, mondtam, keressünk parkolót és gyalogoljunk tovább. Luci: nem, itt nincs semmi látnivaló. De 10 perc séta után ott lesz, ember, a Big Ben előtt biztosan nem tudsz majd leparkolni. Ő bizony fáradt, nem akar gyalogolni. Ok, mentünk tovább. Szűk utcákba keveredtünk, egyszer látjuk, Chinatown. Majd Soho.

Egy helyen végül találtunk parkolóhelyet. de elég bizonytalan volt, kiszálltunk, de Alex meggondolta magát visszament, hogy keres más helyet. Ott maradtunk 3an egy kis utcába, ő meg elment. Persze semmi nem volt nála, se telefon, se pénz, egy telefonszámot sem tudott... Hamar rájöttünk, hogy elvesztettük egymást. És itt kezdődik az én poklom. Hogyan találjuk meg egymást? Valószínűnek tartottuk, hogy ott keresi a helyet a kis utcákba és majd csak visszajön. De ismerve őt, meg hogy ő vezetett ugy-e nem nagyon tudott arra figyelni, hogy milyen helyek vannak ott, mi alapján tud visszajutni. Ez így elég abszurdnak tünik, de aki járt azokon a helyeken az érti miről beszélek. Kisétáltunk az utca végére és amikor megláttam, hogy ott mi van, rájöttem, hogy Alex ha ide bement, akkor esélye sincs visszajutni hozzánk. de azért reménykedtem vártam, több mint 2 órát dekkoltam az utca sarkon és vártam, hogy na most, na most fog megjelenni. Közbe tudtam, hogy esélytelen. 2 alkalommal is annyira bepánikoltam, hogy... nagyon. Sorra vettem a lehetőségeket: én: elmegyek Lucihoz, ott alszok és másnak hazavonatozok, szólok Sophienak, hogy mi van és megkérem jöjjön elém. Vagy most megyek vonatra és haza. Alex: nincs nála semmi és annyi üzemanyaga sincs, hogy hazamenjen. Lucihoz sem talál el, nincs ahogy megtalálja az utat. GPS is az én táskámban. Tudtam, hogy valamit kitalál, de mikor és mit? 2 és fél óra után eldöntöttük, hogy nincs mire várni. Mit tegyünk, menjünk Lucihoz, halvány esély, hogy Alex ott van. Kimentünk a nagy utcára, ott álldigálunk és akkor utolsó pillanatban hallom, hogy smst kaptam. Kaparom a telefont, Alex apjától jött, Alex a Green Park mellett van. Az egyetlen telefonszám amit tudott, az apjáé volt:) Még nem tudtam, hogy találjuk meg, de abban a pillanatban minden kő leesett a szívemről. tudtam, hogy rendben lesz. Azelőtt minden rosszat elképzeltem, hogy soha többé nem látom, meg hasonlók. Luci persze tudja hol a Green Park, csak azt nem tudja, hogy találunk oda. Vicces nem? Rögtön mellettünk megláttam egy térképet. Megvan. Nem is messze. 5 perc rohanás, Piccadily Circus, Piccadily road és Green Park. Egyenes út. 10 perc után megláttuk a parkot. Na járjuk körbe. Alig indultunk el, min3unknak jártak a szemei, közben nem vettük észre, hogy majdnem elkerültük a vigyorgó képpel előttünk álló Alexet. Itt a vége... boldogság, öröm. Elmesélte, hogy jutott el oda és hogyan kért segítséget, hogy smst tudjon küldeni. Még jó, hogy a sok segíteni nem akaró mellett léteznek csodálatosan jó lelkű emberek is, még Londonba is.

Belőlem minden stressz elszállt, akartam kicsit sétálni de Luci csak haza akart menni. Elindultunk, Luci megvillogtatta vezetői tehetségét, rájött, hogy jó cucc az a GPS, mert bár be nem vallotta volna, de fogalma sem volt, hogy jut haza. Újjabb stressz után elérkeztünk a lakásáig, hú, a vezetési stílusa nem semmi. Én, nem tapasztalt sofőr sokkal jobban vezetek. Mondta Alex. Majd kitépte a sebességváltót, fék, gáz, rángatta az autót, nem is lehet elmondani. Vagy másfél órát még nála voltunk, mert töltenünk kellett ismét a GPSt. Egy autóstöltő vásárlása kötelező! Tíz óra körül volt, amikor onnan eljöttünk. De eszünkben sem volt még hazaindulni. Csak mi ketten, nyugodtan, este is látni akartuk Londont.

Leparkoltunk, ezúttal a Temze partján és egyik ámulatból a másikba estünk. A fényképezőgépünk felmondta a szolgálatot így csak a telefonnal tudtunk néhány fotót készíteni, de amit láttunk, az majdnem minden eddig látottat felűlmúl. Kivéve az óceánt:) Kb 15 percet sétáltunk a Temze partján amíg elértünk a Parlamentig. Az a látvány. Parlament, Big Ben, Westminster Apátság, London Eye. Mindez egy helyen, majdnem egy időben, este, kivilágítva! Leírhatatlan látvány. Azok a fények... sárga fényben a Parlament, szürkében a Westminster, kékben a London Eye... Plussz még sok sok fény, a kivilágított hidak a távolban. Nem is mentünk bennébb a városba, már 11 is elmúlt, így is megérte a látvány. Az a feeling, amit ott éreztünk... felbecsülhetetlen. fáradtan, hosszú nap és ilyen kalandok után, csak sétáltunk élveztük a gyönyörűséget. Majd elfáradtunk, visszatértünk az autóhoz és elindultunk haza. Fél 2 körül értünk haza, ágybazuhantunk és másnap 1 óra körül ébredtünk meg. Lustiztunk egész nap, megengedhettük magunknak.

És beszéljenek a képek:
















Nem hiába mondják, hogy a rossz elmúlik, a jó megmarad. Abból a pokoli 2 órából már csak halvány emlék maradt bennem, de az esti séta elvenen él bennem.
Londonról 2 alkalom után sok mindent elmondhatok. Amikor először láttam csodás volt, azt láttam belőle, amit a turista lát, a látnivalót, az először találkozás élményét. Elvarázsolt, ámulatba ejtett, visszahívott. Másodjára nem csak kirándulni mentünk és nem csak mi ketten, ami kicsit rontott az ideális helyzeten, de így is megérte. Olyan részeit láttam a városnak, amit az átlagos turista nem lát. Olyan részeket, ami egyáltalán nem jut eszünkbe, ha Londonra gondolunk. Városrészek, amelyek nem vonzanak, amelyek kinyitják a szemünket, hogy London sem csak móka és kacagás. Szeretnék még sokszór ott lenni, mert még sok mindent kell látnom és megtapasztalnom, de nem szeretnék ott élni. Nem vonz az állandó ottlét, mert láttam, hogy a hozzánk hasonló embernek mire van lehetősége. Legyen inkább egy kisebb város, emberségesebb körülmény.

Elephant&Castle: nem tudom, hogy sikerült ilyen nevet adni egy városrésznek, de nagyon a szívembe lopta magát. Mármint a név, a városrész maga egyáltalán nem.

Luci elmondta, hogy Wood Greenben sok román van, de ő bizony nem szereti őket. Séta közben tényleg nagyon sok román hangot hallottunk. És nekünk nagyon tetszett, kicsit otthoni feeling volt. És csodák csodája, először, amióta itt vagyunk, magyarokat is láttam és hallottam. 2 lány és egy fiú volt. Megmelengette a szívem:)

London még egyszer: a legnagyobb város, amiben eddig jártam, van benne csodás és kevésbé csodás, van szép és nemszép oldala. Nyújt valamit, ami mindig visszahív, tudod, hogy következőbe is menni akarsz, látni akarod érezni, látni amit még nem, és azt is amit már láttál. Én még nem láttam a Tower Bridget, nem voltam a Trafalgaron, a Hyde Parkban és még annyi de annyi mindent nem láttam. De fogok, csak lehet nem autóval megyünk:) Mégis csak ez a város az ország szíve és mágnesként vonz minket, nem olyan mint otthon. És tudom nem csak én vagyok így vele:)

Csodás vasárnap Bournemouthban

Ideje volt elűzni a depit. S is besegített kicsit, mert habár úgy volt, hogy segítenem kell este a szülinapi pariján, 7kor bejelentette, hogy elmehetek, nincs szüksége rám. Kicsit mintha rosszul is esett, mintha nem akarta volna, hogy ott legyek, de sokkal jobban örültem, hogy leléphetek. Annyira pluszba éreztem magam. Mondta, hogy ha akarunk bemehetünk később, hogy nézzük mit hogy kell csinálni, mert hívott egy pincért, aki egyedül mindent megcsinál és hogy tanuljunk, következőbe majd mi is meg tudjuk csinálni. Fenéket. Nekünk úgysem fizeti pluszba, akkor fizessen másnak!
Másnap vasárnap volt, szabadnap. Nem akartam itthon üldögélni és bedobtam Alexnak, hogy mit szólna, ha végre elmennénk Bournemouthba. Nem volt ellene, mint soha:) Reggel 8kor szólt az ébresztő, nem nagyon akarózott kikelni az ágyból, későn feküdtünk le, mint minden este. Menjünk, ne menj
ünk. Az időjárás előrejelzés szerint nem fog esni, közbe még a nap is süt. Bár itt csunya felhők voltak és förtelmesen fújt a szél. De majd délre elmúlik! Összekászálódtunk és fél 10kor sikerült elindulni. Az út kb másfél óra volt. Felszerelkezve gpsel belőttük az irányt, de 3 perccel az indulás után az le is merült. Hát nem voltunk boldogok, de volt nálunk térkép is és tapasztalatból tudtuk, hogy úgyis odatalálunk. Útközbe néhányszor esett az eső, lestük, hogy ugy-e még messze vagyunk és a parton majd sütni fog a nap. Megérkeztünk Bournemouthba, át a városon, egyenesen a beachre siettünk. Kerestünk egy parkolót és mit ad Isten, az első parkoló, amit találtunk, közvetlenül a part előtt volt. Jaj, az az érzés, amikor először megpillantottam az óceánt! Kimondhatatlan. A torkamban dobogott a szívem, de Alexnek is, csak szorította a kezem és szóhoz sem jutott. Összeszedtük a cuccainkat és rohantunk a beachre. Lementünk a kis lépcsőn és teljes szépségében elénk tárult a gyönyörű kék (bár nekem zöldnek tűnt) óceán, vagy tenger, kinek hogy tetszik:) Gyönyörű homokos part, vadul hullámzó víz, napsütés naaaagy széllel párosítva. Cipőt le és rohanás a homokba.











A hüvös ellenére fincsi langyos volt a homok, de nekem a vííííz kellett. Tudtam, hogy hideg lesz, de muszály belemászni, kihagyhatatlan. Kicsit merészen, kicsit félősen, kicsit szaladgálva, elértem, vagy inkább a víz ért el engem. Húúú de jég hideg volt. De nem számított. Ki a meleg homokba, bele a hideg vízbe, annyira felszabadultnak és szabadnak éreztem magam, mint nem is tudom mikor. Nem volt semmi probléma, semmi host család, csak mi ketten és az óceán. Bár majdnem elvitt a szél, nem volt szükség rövidnadrágra egyáltalán, csak sétáltunk a parton, hol a vízben, hol a homokban.





Aztán kb fél óra múlva úgy tünt jön az eső. Pár csepp, de én megmondtam, hogy nem fog esni, ma nem, hisz mi ott vagyunk. Elértük a Bournemouth Piert és megláttuk, hogy Ocenarium van mellette. Kis huza-vona után belementem, hogy bemenjünk. Nem akartam sokat költeni, és nem volt olyan olcsó a belépő. Na de egyszer élünk és most vagyunk ott. Nem bántam meg. Igaz valami többre vágytam, de így is nagyon jó volt. A nagy medence volt a kedvencem, amit minden oldalról plusz felülrő és alulról is meg lehetett nézni. Voltak ott óriási teknősök, cápák és még sok más halfajta.



Bámészkodás után nekivágtunk a városnak. Rögtön egy parkba találtuk magunkat, kicsit megpihentünk egy padon, itt nem fújt annyira a szél. Tovább haladva látjuk, hogy egy helyen a parkban rengeteg ember van. Azt nekünk is látni kell bármi is legyen. Jaaaj de aranyos volt. Kacsausztatás. Vagyis duck race. Hallottam már róla, de nem tudtam, hogy milyen. Mindenkinek megvan a maga kis műanyaga kacsája, belerakják a vízbe és egyszerre indítják. Győzzön a jobb. Szegény kiskacsa, lemerült a víz alá, mintha ólommal lett volna megtömve, sehogy sem haladt előre. A többi meg... :) Nagyon édes volt. És a sok gyerek hogy szurkolt nekik.



Tovább mentünk. Egyébként Bournemouth nemcsak a partjáról, hanem a díjnyertes kertjeiről is híres. Tényleg szép és annyira hangulatos.



A kert végében kezdődött a Commercial street. Na hát oda is be kellett nézni. Kis shopping, de ezúttal én semmit sem vettem magamnak:( Az utcára kilépve zenét hallottunk. Olyan igazi hogy is mondják... zenekar. De itt a kép a nem talált szavaim helyett. Beatles, Abba stb slágereket játszodtak és még koreográfiájuk is volt. Nagyon szórakoztató, olyan szuper.



Ezután vettünk valami harapnivalót és leheveredtünk a park zöld füvén. Mikor először Bristolban láttam, hogy mindenki le van heveredve a parkba, annyira tetszett és olyan furcsa volt. Most már tudom, hogy itt mindenhol ez van. itt az emberek használják a parkokat, nem csak azért vannak, hogy legyenek és nem szabad fűre lépni:)) Merthogy nálunk otthon az nem nagyon ajánlott.
Majd visszaindultunk a parkolóba, de előtte vetettünk még egy utolsó pillantást a partra és az óceánra és megigértük, hogy fogunk még találkozni.




Van az ember úgy, hogy megérkezik egy városba és pár perc után már vagy szimpatikus az a város vagy nem. hát mi beleszerettünk Bournemouthba. Biztos, hogy mindenképp visszamegyünk, de azt életünket is el tudnánk ott képzelni. Nem éppen a város szépsége, ami annyira tetszik, inkább az a hangulat ami ott van. azt láttuk, hogy él a város, tele van, csodás. Talán egszer majd ott fogunk élni és dolgozni:)) Szeretnénk.
Korán volt még hazajönni így hát útbavettük Salisburyt. Útközben kifundáltam, hogy kis kerülővel Stonehenge is számításba jöhet. Alex szerencsére nem tiltakozott.
Salisburybe gyors séta volt, megnéztük a központot és a katedrálist. Gyönyörű katedrális. Annyira óriási, kicsiny kis apró léleknek éreztük magunkat mellette. Bemenni sajnos nem tudtunk, zárva volt, de bejutottunk a belső udvarba, ahol halk vallásos zene szólt és... magával ragadó volt az a hangulat.




Haladtunk is tovább. Stonehenge volt a következő célpont. Nem volt nehéz megtalálni, jól ki volt táblázva és amikor már majd azt hittük, hogy eltévedtünk, megláttam előttünk az út mellett. Leparkoltunk, szétnéztünk, fotóztunk és ennyi. Szép volt, de valahogy már nem volt meg bennem az az izgalom, hogy láthatom Stonehenget.


Lehet, hogy kezdek hozzászokni, hogy túl sok szépet és olyan dolgot látok, amit sose hittem volna, hogy látni fogok? Emlékszek, amikor kiskoromban először hallottam Stonehengeről. Tényleg nem gondoltam, hogy valaha látni fogom. És tessék. Csak úgy megnéztük, mert majdnem útba esett. Ez is kipipálva. És boldog vagyok tőle. Hogyne lennék. Sorba teljesülnek a "kisebb" álmaim. Amelyek ma kicsik, de valaha a legnagyobbak voltak. Most már többre vágyok. És ez így is természetes. Amíg van cél előttem, addig tudom merre haladok. Ha nincs akkor csak bolyongok és sehová sem jutok.
Visszatérve, Stonehenge után hazafele vettük az irányt, 7 óra körül már itthon is voltunk. Jó fáradtan, én kinyúltam, tízig szundi, aztán fürdés és újra alvás. Csodálatos, remek, elragadó, lélelgzetelálljtó, feledhetetlen, örök emlékű nap volt a tegnapi. Annyira boldoggá tesz, hogy itt lehetek és mindezt megélhetem. Még akkor is ha más területen problémák vannak, de nem olyan nyomott az egész, mint otthon volt. Van két szabad napunk, amikor tudom, hogy kikapcsolunk és újult erővel vágunk a következő hétnek.

Tiszta depi :((

Olyan rövidek a napok, sosem jut időm írni. Pedig úgy szeretem, amikor még friss az élmény beszámolni róla. Utólag már elhalványodnak az emlékek és nem tudom olyan beleéléssel elmesélni. Vagy egyáltalán nem. Így történt, hogy nem született bejegyzés a Reading-i kiruccanásról. Na de az nem is lett volna hosszú. Nem volt nagy szám. Későn érkeztünk meg, a városból nem sokat láttunk, nem volt időnk, shoppingolni kellett. Tehát a readinglátogatásból lett egy jó nagy kör Primark és egy kör Oracle. Pár, számszerint 13 fotó és rohanás vissza a parkolóházhoz, majd haza. Ja, eltévedés kifele a városból, mint mindig. Ennyi.


És most rátérve a friss élményekre, a mai volt ittlétem legeslegeslegrosszabb napja. Fél délig alvás, az ok, fürdés, túl forró a víz, nem annyira ok. Öltözés, a frissen mosott nadrág nem nagyon jött fel rám. Párom megjegyezte, hogy nem a mosás, hanem hízok, hízok. Szokott ezzel viccelődni, hogy sonkák meg minden, általában zavar, mert nem vagyok kövér, de ma valahogy nagyon érzékenyen érintett a dolog. Kidorultam, hisztiztam, hogy nézze meg, alig eszek valamit, tényleg vigyázok és 50 kiló vagyok, ami szerintem még nem számít kövérnek. Sírtam, hatalmasan meg voltam sértődve, magamnak sem tudtam megmagyarázni mi van velem. Egész napra megpecsételte a dolog a kedvemet. Igaz már előre féltem a mai naptól. Holnap van anyukánk, S, szülinapja, itthoni party este, ma készülődés, főzőcske. Nem is értem miért nem tudnak elmenni valahová. Szóval izgultam, hogy mi lesz már ma. Megérkeztem, nem volt itthon, elvégeztem a szokásos rendrakás stb dolgokat, mire megérkezik. Hát kezdődött. Parancsosztogatás ezerrel, "I tell you wath..." minden 2 percben pffff... Tettük a dolgunkat, én ramatyul éreztem magam, mert annyira lekezelő tud lenni. Aztán néhány percre normális lett, beszélgettünk a nyárról, a hazamenésről, a tanulásról, kirándulásokról. És vége, vissza minden. Már éreztem elsírom magam, többször is egyébként a mai nap. olyan átkozottul kicsinek, eltaposottnak, lekezeltnek, senkinek, megalázottnak éreztem magam, mint még talán soha. Elkészítettük az előételt meg a desszertet, mindenben segítettem, végignézetm, ahogy semmibe veszi minden törekvésemet és azelőtti munkámat, aztán még rendet raktam utána, akárhányadikszor a mai nap és vártam, hogy legyen már vége a napnak. Végül megbeszéltük egész nyár végéig a programunkat és mehettem is.
Közbe Alex kitalálta, hogy vegyünk egy tortát, egy üveg bort és hívjuk be este őket hozzánk. Erre ismét sikerült kiborulnom. Egész nap ott pattogok neki és arra nem képes, hogy csak azzal engem is megkínáljon, amit ő megkóstol. Persze azt végig zengi, hogy az milyen finom, csodálatos, "fab", de te Emi ennyivel maradsz, mert sose tudod meg, hogy milyen, nehogy már abból egyél egy falatot ami a mienk, mert nekünk nem marad belőle. Nem azért mert különben éhezek, hál' Istennek van mit együnk rendesen, csak az a pofátlanság, ahogyan ő csinálja. Előttem kóstolja, eszi, issza és dicséri, ájuldozik, de eszébe nem jut, hogy megkérdezze nem-e lenne kedvem esetleg megkóstolni. De azt elmondja, hogy mit hogy kell csinálni, persze, biztos Emi még egy pastat sem tud megfőzni, hisz Romániából jött, bizos ott olyan nincs is. Arra azért jó, hogy utánunk rendet rakjon, összeszedje a lakás minden elképzelhető pontján elszórt ruháinkat és egyéb dolgainkat, hogy becsukjon utánunk minden egyes fiókot, hisz az nekünk csak kifele müködik. Gondolom valami antiTomacelli cucc van beszerelve minden fiók és szekrény ajtóba, hogy befele ne müködjön nekik. Hogy kivasaljon mindent, mert S bizony utál vasalni. Hogy megkérdezzük tőle, hol van ez meg az, ha nem találjuk. Biztos én raktam el, nem ők hagyták el valahol.
Ha meg arról van szó, hogy Emi is él, Emi is láélegzik, táplálkozik és pont olyan ember, mint mi, akkor... olyanról szó sincs. Miért is lenne. Mindenkinek megvan a helye ebben a családban, ja persze, mi nem vagyunk a családba. Csak itt vagyunk, tartaléknak. Ha valamire kell, vagy valamihez épp nekik nincs kedvük. De nem igazán kell minket emberszámba venni. Minek is. Egyszer úgyis elmegyünk, jobb ha nem is próbálnak minket megismerni.
Tudom, most túlreagálom a dolgot, nem annyira rossz valójában. Szóval sosem bántott meg S, csak tettekkel, meg főleg azokkal amit nem tett. Mindig megköszöni amit megcsinálok, csak hát, azon a néhány szón kívül egyáltalán nem értékeli a munkámat. Sem ő, sem senki ebben a családban. Kit érdekel, hogy Emi ma már 2szer rendetrakott, hazajöttünk, itt az ideje mindent a feje tetejére állítani. Van aki jöjjön utánunk.
Az egyetlen dolog, amiben nem hogy dicsérem, de csak ő tud ebben a családban: köszönni. Ha megérkezek, ha ő jön, mindig köszön. A gyerekek... szóra sem érdemes. Ha rájukköszönök, esetleg visszaböffent egy kicsikét, vagy nem. Apukáról ne is beszéljünk. Ma tőle is nagyon rosszul esett. Egy hete nem láttuk egymást, ma ott vagyok, kijön, tesz vesz, mintha ott se lennék, rám se néz. Tényleg ilyen nehéz egy Hi-t kimondani. Vagy fel se merül benne, hogy kellene? De hát mégis csak ott van valaki, akit nem látott jó pár napja!
Úgy beleélem magam a negatívumok sorolásába, hogy majd elfelejtem, hogy nem ért véget azzal a nap, hogy náluk befejeztem és Alexnek kiborultam. Kérdezte, hogy menjünk valahova. Persze, csak el innen. Beültünk az autóba, nem tudtuk merre megyünk, csak elindultunk, metünk mentünk és beszétük ki magunkat. Aztán csak Alex beszélt, hogy nem szabad ilyen lelkiismeretesnek és rzékenynek lennem és nem vegyem fel annyira ezeket a dolgokat. Se térkép se semmi, csk mentünk előre. Végül Calnebe kötöttünk ki, már majdnem sötétedett. Sétáltunk egyet, fotóztunk párat.



Vettünk egy kis cserepes rózsát Sophienak. Nem mintha megérdemelné, de hát mégis... nekünk van olyan, hogy szégyellnénk úgy eltölteni a napot, hogy legalább egy virágot nem adunk. (Tudom, nekik ilyen, hogy szégyenérzet, nem létezik.) És irány haza. A legemlékezetesebb, hogy láttam az első white horse-t. Véletlenül láttam meg a domboldalban és annyira, de annyira örültem neki.





Közben meg lenyugodtam. Jöhet a holnapi nap. 1 órával később kezdek, mert tovább kell este maradnom, hisz buli lesz és S véletlenül sem akar plusz órát fizetni, szóval legalább egy óra megoldva. Csak legyünk már túl rajta.
Annyit ma sikerült elérnem, hogy megtudtam biztosra mikor mehetünk nyáron haza, szóval foglalhatjuk le a repülőjegyeket, de erről meg egyéb nyári programról addig nem akarok írni. Szeretnék vidáman írni róla, most meg... hát enyhe kifejezéssel... nem vagyok az.

Oxford, Learndirect, bankszámla

Nem így együtt, hanem külön külön. Húsvét óta nem voltunk sehová, így ideje volt kicsit kimozdulni. Persze szombat este zuhogott az eső és kénytelen voltam A és B tervet keszíteni. A: nem esik, irány Oxford. B: esik, itthon maradunk, majd hetfőn Swindon, shopping. Végül A lett, egy szép, kerek, hosszú, csodálatos Oxfordi nap. Még egy kis shopping is belefért. Délután volt mire odaértünk, pedig nincs annyira messze. 1 óra körüli az út. Sima ügy. A parkolás annál nehezebb. nincsen olyan sok parkolója a városnak, mint kellene, szerintem. Máshol egymást érik, itt meg csak a város egyik felébe van. Fél óra parkolókeresés után sikerült kiszúrni a legdrágábbat (előtte voltunk egy jóval olcsóbba, de azt hittük az drága,így tovább mentünk, aztán meg már messze volt visszamenni:) Célbavettük a várost, ezúttal felkészültem, hogy miket kell látni és azok hol vannak. Most már azt is megtanultam, hogy parkolónak is utána kell nézni már otthonról és akkor nem veszítünk csomó időt, esetleg pénzt.

Majdnem a központba parkoltunk, egy utca és ott volt előttünk a shopping központ, de én nem csak ezt akartam. Kinek jut eszébe shopping, ha Oxfordról van szó? Vasárnap volt, tudtuk, h az üzletek nemsokára bezárnak, néhány dolgot be kellett szereznünk, aztán a csodálatos-ámulatbaejtő-elképesztő-remek-lélegzetelállító-szép-és még minden jelzővel ellátott város szépségeinek szenteltük magunkat. Legnagyobb sajnálatomra a fotók egyáltalán nem adják vissza azt amit ott élőben lát az ember. Nekem, aki Romániából jöttem, ez az építészeti stílus, nem, hogy ismeretlen, de idegen. Ami nem azt jelenti, hogy nem csodálom, imádom. Lélegzetelállítóak azok az ódon falak, sárgás-barnás-feketés épületek, óriási építmények. Látszuk rajtuk, hogy annyira régi, de annyira kifinomult az a stílus, azok az apró részletekig kidolgozott formák, szobrok, minták. Ahogy ott állok egy ilyen városban, azt sem tudom merre kapjam a fejem, csak úgy falom a látnivalókat, a szemem nem tud betelni a látvánnyal.





Amikor már azt hittük nagyrész mindent láttunk, észrevettünk egy utcát, ami oda vezet, ahol már jártunk, de mégis bementünk. Csodák csodája, mit hagyunk ki ha nem tesszük! Gyönyörű, túlméretes épületek mindenfele, itt egy könyvtárépület, ott egy múzeum, amott egy templom, egy torony, egy színház. És mind mind annyira szépek, hogy nincsen szókincsem hozzá. Hullafáradtan indultunk haza, amikor már úgy éreztük mindent láttunk, amit, ha Oxfordba jársz meg kell nézned. Lehet nem, de már térdig járt lábunk is ezt sugallta nekünk.



Minden újjabb kirándulás csodás emlékkel ajándékoz meg engem. Imádok utazni, új helyeken járni, mindent be akarok járni, még akkor is, ha az egy ,kis város, ahol van egy főutca és ennyi, nekem abba is van látnivaló. Imádok itt lenni, ennyi gyönyörűséget látni és újjabb terveket szőni.
Oxford kipipálva!


Másik téma a nyelvtanulás. Nagyon akarok tanulni, szükségét érzem, merthogy a családnál ez nem lehetséges, nekem meg terveim vannak még ebben az országban, az au pairkedésen túl. Hallottam a Learndirectről, ami kezdetnek megfelelőnek tünik, mert ingyenes és egyelőre nem nagyon engedhetünk meg magunknak egy drága nyelvsulit. Utánanéztem, lehet online is és a centerekben is, ami ninden nagyobbacska városban létezik, Swindonban is, ami hozzánk közel van. Gondoltuk, mivel, hogy mindketten akarjuk, nem kezdjük el online, hanem bemegyünk, érdeklődünk róla, ha a centerben is lehet végezni, akkor jobb is a kommunikáció gyakorlás szempontjából.
Ma végre bementünk. Nem túl szimpatikus hely, nem túl szimpatikus idősödő férfi fogadott. Foglaljunk helyet, mindjárt foglalkozik velünk. 10 perc... miben segíthet? Online urzus? Persze, miért ne lehetne. Elhívták, adott egy tájékoztatót, rögtön jön. Újjabb tíz perc. Jön egy nő, miben segíthet? Ja, azt náluk nem lehet csinálni, ajánl egy másik intézetet, oda mehetünk, náluk ezt nem lehet. Mehetünk. Hát köszi.
Majd megpróbálom online, merthogy azt tuti lehet, Kata is mondta, hogy nemrég kezdte el. És még, ha vizsgázni be is kell menni egy centerbe, én oda vissza nem megyek, inkább elmegyek messzébb. Ez volt az első alkalom, hogy valahol nem voltak nekem szimpaikusak.

Bankszámla. Végre sikerült. Először a Lloydsnál voltunk, ahol "hátrányosan megkülönböztettek minket" romániai mivoltunk miatt. Lehet, de bonyolult eljárás, szóval ott nem lesz számlánk. Ismerősöm mondta, hogy neki NatWestnél van és nem volt semmi probléma, sima ügy. Bementünk, nem annyira sima, de lehet. Kell egy levél a hostunktól, hogy igazolja, nála lakunk, dolgozunk. Megtörtént. Számla megnyitva, várhatjuk pár nap mulva a kártyát postán. Elkezdődött a levélfolyam. Hát ezek nem sajnálják a postát használni. Kb 5,6 levél érkezett, minden információ más napon, más borítékban. Végül megjött a kártya és a csekkfüzet is. Ennek örömére, anyukánk írt nekünk egy csekket, amit felrakhatunk a számlánkra. Ma ilyen köszönős kedvem van, de köszi, Sophie!-negatívan. Bemegyünk a bankba kártyát ativálni, tegnap persze majd minden pénzünket elköltöttük, tudtuk ma kapunk. Aktiválás ok, csekkbeváltás ok. Cashbe nem adják ki, csak kártyára teszik, pénteken már használhatjuk is. Tessék??? Köszi Sophie mégegyeszer. Szólhattásl volna erről. Máris utálom a csekkeket.
Hazaérve már már lenyugodtunk, végülis nem elveszítettük azt a pénzt, hanem péntekig nem tudunk hozzáférni. Semmi pánik. Elköltjük majd azután.
Lényeg: van bankkártyánk- köszi NatWestes néni, nagyon ari voltál.
nemsokára pénz is lesz rajta, már uton van, csak messze kell mennie
tudjuk online vásárlásra is használni, juppijé
Üzenem mindenkinek, aki banki ügyben bizonytalan vagy akadékoskodnak, próbálja meg a NatWestnél. Ez nem a reklám helye, csak velünk tényleg nagyon rendesek voltak és minden jól megy.Remélem így is marad. Kivéve a csekkes cuccot, amit utálok.

Első vezetés... és második:))

Végre elkezdtem én is vezetni. Még csak kis léptékben, de nekem ez is sokat számít, ugyanis eléggé érdekes az én vezetésem curiculumja. Amint betötöttem a 18 évet, rögtön levizsgáztam, bár autóm nem volt, de hát a jogosítvány azért legyen, meg, az fontos dolog. Örülök is neki, később sokszor éreztem, hogy nem fognék újra neki. De megvolt és eltelt jó 3 vagy 4 év és kb 3szor vezettem összesen. Aztán megismertem Alexet:), jó sok ideig az ő autóját sem mertem vezetni. Többször előfordult, hogy elmentünk valahová, Emi nem ivott, mert nem szokott, Alex meg nem ihatott, mert Emi nem mert vezetni. Aztán erőt vettem magamon. Van egy ilyen hülye berögződésem, hogy ha én nem érzem valamire készen magam (vagy nem vagyok rákényszerülve), akkor én arra nem vagyok képes és tényleg nem tudom megcsinálni. Végül hazaköltöztünk falura és nekem be kellett járni egyetemre a városba. Persze stoppolhattam vagy buszozhattam is, de sokkal könnyebb volt beülni az autóba és bemenni. Hamar belejöttem, már már rutinos sofőr lettem:) Örültem neki, hogy képes vagyok rá, mert volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a vezetés nekem túl magas én soha nem fogom megtanulni. És meg tudtam!Úgy ahogy. Majd költözés a városba, nem volt lehetőségem rá és jó ideig nem vezettem.

És most itt vagyok. Elsőre naaaagyon furcsa volt, nem is mertem megpróbálni. Jobboldali kormány, baloldali közlekedés, minden fordítva, bal oldali váltás, gyors közlekedés, atya ég. Még Alexnek sem volt könnyű megszokni az elején. Mivel ő minden nap vezet, már rutinos, nincs probléma. Aztán egyszer én is megpróbáltam, a letérőtől az udvarig, ami kb 300 méter és dimbes dombos. Nem is volt rossz. Na de azért kimenni a forgalomba, azt még nem. Eljött az idő, amikor mennem kellett Ramsburybe plusz melóra. Nem tudtam, hovvá kell menni, ezért először elvitt Alex és utánam jött, de megigértem, hogy következőbe egyedül megyek. És úgy is volt. Felkeltem, elkészültem és szóltam Alexnek, hogy na akkor megyek. Ő meg nézett nagy szemekkel, hogy én tényleg elmegyek egyedül? Persze nem nagy dolog. Kb 7-10 perces út, végig erdő, mező, igaz, hogy olyan keskeny az út, ha valami szembe jött volna nem tudom mit teszek, mert el nem fértünk volna egymás mellett. De nem jött:) Haza is ártem szerencsésen és ennek örömére Alex kitalálta, hogy akkor este bemegyünk Hungerfordba bevásárolni, persze én vezetek. Még mindig nem nagy örömmel, de beleegyeztem, egye fene. Elindultunk, közben járt az agyam, hogy a parkolóhoz vezető út meredek és ha meg kell állnom és közben be kell fordulni és le is kell parkolni és zsúfolt a parkoló és... nem merek bemenni a városba! Ami annyiból áll, hogy jobbra körforgalom, fel a hidra, balra utcán betér, bemegy a parkolóba és leparkol. 2 perc. Város előtt megállás, Alex vezet tovább, majd visszafele ugyanitt cserélünk. Haladunk és látom, hogy nem is olyan meredek az az út és a parkoló is majdnem üres, szóval... potya para, meg tudtam volna simán csinálni. Visszafele végig én vezettem:) Büszke voltam magamra és elterveztem, hogy nem hagyom alább, gyakorolnom kell, amikor csak lehet. Azért még mostanában nem megyek nagyvárosba! Kicsit az autó is bajos és nevetek magamon, amikor a sebességváltót elkezdem jobb oldalom keresni. Reflexből a jobb kezem nyújtom és amikor beleütközök az ajtóba, akkor hoppá, rájövök:) Lehet a vezetés sose lesz az erősségem, de idővel tudom, hogy itt is majd elboldogulok, ugyanúgy, mint otthon. Ráadásul itt sokkal nagyobb szükségem is van rá. Máshogy még a co-operativig sem tudok eljutni. És mégiscsak ne kelljen ketten mennünk, ha vennem kell valami apróságot és Alex úgysem olyat venne amit én akarok, ha egyedül megy.



Bátorság és merészség! Na meg gyakorlás! És banánturmix, mert imádom:))

És mivel mostanában hanyagoltuk a kirándulást és csak a Bournemoth-i beachre készültünk, amihez több pénz és napsütés kell, holnapi tervünk: Oxford. Ha nem zuhog. Bár lehet kevés az esély rá. Mégis reménykedek. Ha nem jön össze, akkor hétfőn kicsit megvigasztalom magam shoppingolással:)

Húsvét és Devizes

Ez is eltelt. Már majdnem egy hónapja vagyunk itt és lassan kezd beállni a rutin és néha az unalom is. Nem panaszkodok, nincs mire csak néha már most többet akarok, akarunk. Itt volt a Húsvét, el is múlt, alig volt érezhető. Kis családunk péntek délután elhúzott, na nekik biztos érezhető volt az ünnep. Még fizut is kaptunk, úgyhogy gazdag volt a bevásárlás, meg az asztal is. Igaz, már a bevásárlás után kicsit lelombozva indultunk haza. Mindig elszámítjuk magunkat, ha vásárlásról van szó:)Vagyis mindig meglátunk valamit, ami nem hagyható ott.
Volt sült bárány, töltött káposzta, tojás, igaz nem festett. Minden megvolt, mégsem volt az igazi. Nem volt ételszentelés, családi ebéd...
Na de helyette volt kis kirándulás, bár elég szegényes és nem is olyan izgalmas. Próbáljuk megismerni a környéket, minél többet látni. Kevés pénzzel is lehet kirándulni. Kinéztem egy félórányira levő várost, Devizes a neve. Délután indultunk el, de nem késtünk el sehonnan. Sikeresen megérkeztünk, csak egyszer tévedtünk el, vagyis akkor sem, csak a GPS azt mutatta, hogy nem jó helyen járunk, aztán meg, hogy mégis:) Leparkoltunk a központban és elindultunk felfedezni. Otthon tájékozódtam, hogy mit érdemes megnézni, de hát nem volt nálunk térkép, nem tudtuk merre keressük. Így csak bolyongtunk, láttunk néhány szép dolgot, egy tavacskát a park mellett, heverésztünk a parkban. Milyen furcsa, itt van a nagy, zöld udvar és mi elmegyünk a városba és ott heverészünk a fűben. Majd visszasétáltunk a központba és irány haza. Ez volt nekünk a nagy Húsvét.

Severn Beach és Bristol

Mindenképp látni akartuk az óceánt, minél hamarabb. Múlt vasárnap délben neki is indultunk. Természetesen google maps segített kinézni az útvonalat, belőni a legrövidebb utat és indulás. Legközelebbi feljárónál fel az M4-es autópályára és irány a part. Gondoltuk mi. Kis naívak:) Mert úgy megy az. Bristol fele mentünk, a terv szerint Avonmouthnál csoádljuk meg az óceánt, majd Bristolt is bevesszük egyúttal.

Sikeresen letérünk a motorwayről, nemsokára megérkezünk Avonmouthba, na de merre menjünk? Tábla: Docks vagy Avonmouth Village. Próba szerencse. Docks. Na persze, sorompó. Akkor village. Megkérdezzük. Itt nincsen beach!!! Akkor mégis hol lenne? Westernnél. Köszi. De hogy a fenébe lehet, hogy a hátuk mögött van az óceán és nincsen beach? Akkor még nem értettem. Térképmustra, menjünk felfele, nem Western fele, közelebb van. Severn Beach. Ha beach, akkor kell neki legyen beach. Max tíz perc volt az út. Utolsó percekben már láttam az út melletti bozóton túl a végtelen vizet. Először pillantottam meg életemben az Atlanti Óceánt. Gondoltam én és suhantam tovább az úton. Megérkeztünk Severn Beachre, türelmetlenségem határtalan volt bár már sejtettük, hogy itt valami nincs rendben. És a térképen is láttuk... Gyönyörű hídon húzott át majdnem fölöttünk az M4 és valahol ott volt a víz. Leparkolunk, az utca mellett rögtön gyönyörű pázsit, kis emelkedő, fölötte korlát és sétány. Ott kell lennie mögötte a partnak. És ott volt. Na nem az amire mi vártunk. Nagy kövek, mocsár, barna víz és a túlsó part:)


De mégis csak az Atlanti Óceán kicsiny kis sarkát csodáltuk! Végigsétátunk a sétányon, fotózkodtunk mindenfele. A vizet sajnos nem tudtuk megközelíteni, mégiscsak nem akartam elsüllyedni az iszapban. De már láttam a partot, a távolban elhúzó hajót és a végtelen vizet.


Ismét térképezés és irány Bristol. Hamar megérkeztünk, de hű milyen messze volt még a belváros. Megtaláltuk, aztán kb 15 perc parkolókeresés. Sikeres. Indulás városnézni. Mielőtt még bármit láttunk volna, Alex háta rémesen elkezdett viszketni. Akinek ismerős a le-leégett bőr harmadnapos viszketése, az bizonyára átérzi. Visszamentünk az autóhoz, bekentük nyugtató krémmel és újra nekivágtunk. Sok szép, különleges dolgot láttunk, de számomra legkedvesebb, a városháza előtti park volt.

Néhány fa, sok pázsit, sok-sok ember, aki idejét, szünetét itt tölti. Ülve, fekve, állva, kinek hogy jólesik, van aki olvas, van aki napozik, alszik, pihen, beszélget, eszik. Mindenféle ember, kicsi, nagy, szines, fehér, fiatal, idős, de főleg sok sok fiatal. Nagyon szimpatikus, mintha csak úgy oda lennének szórva az emberek, ki ahogy esik:)
Láttuk a Bristoli Egyetem impozásns épületét, lenyűgöző alkotás.

Séta, séta és sok séta. Közben csak úgy járt a tekintetünk, mindent el akartunk raktározni, minden képet megőrizni az emlékezetünkben örökre. Jamie Oliver étterme, a Jamie's Italian, az első, amit Jamietől láttam. Remélem még lesz sok. Központba, aranyos látnivalók, sok víz,minden formában. Floating Harbour a sok apró hajócskával, a tükörgömb Planetárium, mind megannyi feledhetetlen kép és emlék marad az életünkben. Aztán Alexet megint elkapta a viszketőroham és nem bírta tovább. Irány haza. De egyáltalán merre mennyünk, hogy kijussunk a városból a jó irányba? Nem volt könnyű, de fél órás kerülő után sikeresen vettük az összes elénk nem álló akadályt és fejutottunk várva várt motorwayünkre, amely a hazafele irányt biztosan mutatta, egészen addig, amig megtaláltuk a megfelelő kijáratot is:)
Remek nap volt, következőbe, amikor óceánra meg homokos partra vágyunk, Bornemouth lesz a célpont. És még kívánok magunknak sok-sok szép kirándulást!

Londoni kaland

Beszereztünk egy térképet,belőttük, hogy hol vagyunk, aztán nekivágtunk. Napi terv: Big Ben, Sim kártya vásárlás, Westminster apátság, adapter vásárlás, Tower Bridge, Buckingham Palota, valami harapnivaló, és még minden, ami közben belefér. Elindultunk, csodátuk az építészeti csodákat, hát nem olyan, mint Csíkszeredánk:) Volt, amit csodálni. Fotózkodás mindenhol. Kb tíz perc után megpillantottuk a Westminster Abbeyt. Én életemben ilyen csodálatos templomot nem láttam. Nem tudtam betelni vele. Minden oldaláról megcsodáltuk, fotózkodtunk, aztán tovább indultunk. Közeben a híres emeletes piros buszokban gyönyörködtem, de még nem ültem most sem rajtuk. Van belőle újjabb és régebb fajta, födött- double decker és nyitott - seightseeing bus. És már ott is voltunk a Big Ben előtt. Itt valami többre számítottam, nem tudom miért. Átsétáltunk a Westminster Bridgen, majd lefújt a szél róla, sok fotó a Big Bennel meg a London Eyeal. Szerettünk volna feljutni rá, de óriási sor kanyargott előtte. Az időnk meg véges volt. Délután a családdal kellett találkoznunk. Jaj, a sim kártya, fel kellene hívni őket. De hol lehet itt olyat venni? Egyet kerültünk, eljutottunk a Waterloo Stationre, ahol látszólag minden van. Kártyának is lennie kell. De nincs. Nem tudják hol lehet? Nem, ja, talán ott. Megkerestük. Nincs, de... ott majd lesz. És lett. Olyan a milyen. Beüzemeltük, felhívtuk a családot, ok. Alex az apával a Paddington Stationön találkozik, értem meg eljön az anya a szállodába. Rendben, hogy találjuk meg a Paddingtont? Talpraesettek vagyunk menni fog. Közben betértünk a London Film Múzeumba, szép volt, de nem kihagyhatatlan. Felkutattuk a Buckingham Palotát. Olyan hihetetlen, hogy ÉN ott voltam, amit eddig csak tvben láthattam. És ami olyan nagy dolog számomra. Eleredt az eső. Megkérdeztük, hogy lehet Paddingtonra eljutni, hát... underground. Felderítettük a terepet, megvolt a metróvonal. Ja, de busszal is lehet. Arról is leinformálódtunk. Esernyő, adapter vásárlás, ebéd, kávé, eső, Victoria Station, kóla, elválás. Alex ment a Paddingtonra, én a hotelbe. Hú, ez volt a legfélelmetesebb. Annyira izgultam. Mi van ha nem jönnek értem, mi van, ha Alex eltéved? Mi van ha? Mi van ha? Csupa izgalom negyed óra. Aztán megérkezett Sophie. Supp be a Roverbe, mintha ezer éve ismernénk egymást úgy beszélt velem. Mesélt, magyarázott, vásároltunk, mert későn érünk haza, majd elindultunk. De mi van Alexel? Sophie hívja Edet, még nem találkoztak a pályaudvaron. Miben van Alex, hogy ismer rá? Kis szünet, Sophie hívja Alexet én beszélek vele. Épp most találkoztak. Az utolsó kő is leesett a szívemről. Minden ok. Irány Aldbourne. Másfél óra utazás és megérkeztünk a mesés kis Hillwood Houshoz.

Londonból sajnos csak keveset láthattunk, de így is felbecsülhetetlen dolog volt számomra ott lenni. Gyerekkori álom megvalósulva: Anglia, London. Féltem az utazástól és Londontól, a családdal való találkozástól. De minden rendben volt. Semmi panaszom. Az utazással minden rendben volt, ment ahogy mennie kellett. Csomagjainkat épségben megtaláltuk, bár a táskáink itt ott tönkrementek kicsit. A hotelt megtaláltuk. Londonban eltévedni egy térképpel nem nagyon lehet. Szeretem ebben az országban, hogy mindenhol minden ki van táblázva, ha nem jó fele mész, ott van a következő tábla és látod, hogy hol vagy. A Tower Bridge kimaradt, mert messze volt, de legközelebb. És még sok minden más is.

Finally England, az utazás

Már másfél hete itt vagyunk. Szerettem volna mindenről részletes beszámolót írni, de valahogy nem jutott rá idő. Életem legizgalmasabb és legkalandosabb napjait próbálom most leírni, remélem sikerül átadni azt, amit én éreztem közben.
Március 29-én indultunk otthonrol a Vásárhelyi repülőtérre. Könnyen rá is találtunk, idő előtt ott is voltunk, fél óra után megindult a tömeg, nem jött, hogy elhiggyem, hogy mindenki Londonba akar menni:) Aztán megkezdődött a chek in, csomagjainkat átadtuk, megkérdezték tőlem, hogy az egész szobát felcsomagoltam, mert olyan nagy a csomagom. Kapott egy szép piros cimkét, "Heavy" felirattal:) Meg eltöltöttünk egy kis időt alex szüleivel, aztan elindultunk az átvizsgáló fele. Minden ok, bejutottunk a varóba. Még jó óra várakozás állt előttünk. Beültünk a kávézóba, ahonnan direkt a leszállópályára láttunk. Egy repülő sincs sehol a láthatáron. Eljön az idő, amikor kezdődne a beszállás, de repülő még mindig sehol. Aztán vagy 10 perc késéssel lecsapódik a Wizz. Na jó, leszáll:) Szépen lefotózzuk, ahogy kell, beáll, mindenki tolakodik az ajtóhoz, elkezdődik a beszállás, fotózás a repülővel, végülis ez lesz az első perülésünk, így illik. Beszállunk, hamar rájövünk miért is hívják fapados járatnak, Alex lábai nem nagyon fértek az előtte levő széktől. Nem igérkezett valami kellemesnek az utazás. Felbőgött a motor, lassan elindultunk, majd picit lassított és egyben nagy sebbességgel nekivágott. Hogy az micsoda érzés volt. Kimondhatatlan, csodálatos és lélegzetvisszafolytó, ilyesztő és szenzációs. Aztán felemelkedett a gép, emelkedett, emelkedett és egyenesbe került. Mindenki megnyugodott, elkezdődött a levegőbeli élet, jövés, menés, vásárolgatás, fényképezés. A naplementét épp lekéstük, mert ugy-e késett a gép vagy fél órát, de láttuk a csodálatos horizontot. Gyönyörű színekben pompázott. Aztán sötét lett, de tiszta volt az ég, így csodás élményben volt részem. Először csak kisebb fénycsoportulásokat láttam lennt a földön, aztán egyre nagyobbakat, szebbeket, míg óriásira nőttek, egyre nagyobb városok fölött haladtunk. Csak azt sajnálom, hogy nem mondták be mindig, hogy éppen milyen város fölött vagyunk:) Az szupi lett volna. Az út 2 órát és 45 percet tartott, elég hosszúnak tűnt, már fáradtak és nyúzottak voltunk, amikor a kapitány végre bejentette, hogy hamarosan leszállunk. Leskődve az ablakon tippelgettünk, hogy mikor lehetünk épp London fölött, azt
án kezdtünk ereszkedni, végül olyan alacsonyan szálltunk, hogy már az úton haladó autókat is tisztán láttuk. Néhány perc és földet értünk. A leszállás nem volt olyan nagy élmény már, mint a fel. Megtapsoltuk a sikeres leszállást, beállt a gép és leszálltunk. Szép este volt a Lutoni reptéren, bár a fáradtságtól nem sokat figyeltünk belőle. Fél óra sorbanállás, pár másodperc míg áthaladtunk az ellenőrzésen, megkerestük a csomagjainkat, szétnéztünk, hogy hol lehet buszjegyet venni, megvettük, nemsokára indul a busz. Kimentünk, megérkezett a busz, felültünk, majdnem egy óra utazás London központjáig. Leszálltunk és itt kezdődött a bizonytalanság. Fogalmunk sem volt merre induljunk. Tudtuk, hogy nincs messze a hotel, de mégis merre? Taxi kell, de honnan? Elindultunk egy fele, láttuk, hogy megáll egy taxi, kiszáll valaki, gyorsan megkérdeztük jöhetünk-e, persze. Megmondtuk a cimet, mondja itt van az utca egy saroknyira. Megerkeztünk, becsengettünk, beengedtek. Vegre agyat erhetett a fejem. Semmi más nem kellett. Fáradtságom határtalan volt. Alvás, korai ébredés, reggeli és irány LONDON.

Egyre jobb

After news, great news!
Eddig még úgy volt, hogy csak átutazóban leszek Londonban 29-én este. Ez annyiban változott, hogy mivel későn érkezünk meg és a család akikhez megyünk szintén Londonban tölti az éjszakát, foglalnak nekünk egy szobát, ahol eltölthetjük első angol éjszakánkat. Másnap pedig városnézés!
Ennél szebben nem is kezdődhetne az egész. Egy nap Londonban!!!Rögtön az első! A fellegekben érzem magam!

News!!!

Igen, igen, megtörtént a várva várt csoda. Már egy ideje tudjuk, de mivel már nagyon közeli, ideje beszámolni. Most már nem álom, nem várakozás és reménykedés. Ez a valóság.
Március 29-én repülünk Angliába!
Tele vagyunk örömmel és izgalommal, picit félelemmel is, de ezt akartuk, úgyhogy nem szabad félnünk. Az előkészületeket már két hete elkezdtük, jogosítványcsere, útlevél, még új keresztlevelet is beszereztünk:) Mert, hogy ezt is lehet ma már bárkinek. A repülőjegy lefoglalva, mázlinkra nem is kell Kolozsvárra mennünk, hanem Marosvásárhelyről indul a repülőnk.
Nem volt egy könnyű időszak ez számunkra, belevágtunk, de amikor kezdett alakulni, tele voltunk bizonytalansággal és félelemmel, hogy vajon jól döntöttünk. De itt vagyunk, már alig van másfél hetünk itthon. Még sok dolgunk van. Felmondásunk már elintézve. Még két munkanapom van hátra, ami a legnehezebb. Már annyira nincs kedvem ott lenni és tenni a dolgom, már nem érzem az enyémnek. De végigcsinálom, már csak tiszteletből is mert nagyon örülök, hogy azzal az igérettel hagyom itt, hogy ha bármikor hazavetne az élet vagy nem úgy jön össze, ahogy elképzeltük, akkor visszavárnak és szeretnek engem. Na nem a munkatársak, hanem a főnökeim. Nekem ez nagyon sokat számít még akkor is, ha nem ez az álommunkahely.
Szóval készülünk, várjuk, hogy már ott legyünk, bár csak képzelődünk, hogy milyen lesz. Annyi mindent tervezünk, mindent látni akarunk. Remélem lesz majd időm beszámolni. Mindent le akarok fényképezni:)
El sem hiszem, 12 nap mulva látom Londont!!! Igaz csak este és átutazóban, de akkor is!!!

We're going to the UK!

Még van hátra idő bőven, de a fontos az, hogy beindult a gépezet. Elindultunk a haladás útján, nagyon bizakodóak vagyunk, hisszük, hogy hamar sikerülni fog és néhány hónap múlva már bőven lesz amit megosszak itt!
Egyelőre csak annyit, hogy várunk, de már nem hiába. Ha csak várnunk kell, az azt jelenti, hogy mi megtettük a magunkét (legalábbis egy részét). Bízok benne, hogy következő Karácsonyunk már Christmas lesz a maga angolságával együtt! Tele vagyunk reménnyel, tervekkel és annyira hiszünk, annyira akarjuk, hogy muszály sikerülnie.

Jövőről elmélkedve

Volt időm mostanában sokat gondolkodni. Mindenről. Magamról, az életről, a lehetőségekről, a világról, és nem mondhatom, hogy valami nagy és eddig előttem rejtett dologra jöttem rá, de valahogy más lettem. Talán jót tett nekem ez a néhány hét kényszermunkaszünet. Bár idegileg meg anyagilag ezt nem mondhatom el.
Mi is történt ez alatt a pár hét alatt? Először is felmondtam. Tudom, nem szabadott volna, hiszen azt a munkát is olyan nehezen találtam -és szakmámtól fényévekre, de mit is számít ez manapság... Egyszóval elegem lett a napi megaláztatásokból, a válság rajtam való elveréséből, a stresszből és a soktonnányi egóval rendelkező főnökök lekezeléséből. (Ha neki nem jön a pénz, akkor nyílván az alkalmazott a hibás, le kell vonni a fizetését és állandóan megalázni, talán ez majd motiválja, hogy jobban dolgozzon) Már egy ideje nézegettem az álláshírdetéseket, így azt gondoltam pikk-pakk kapok munkát néhány nap alatt. Tévedés, miért is lenne ilyen egyszerű? Pedig nem dipomámmal akartam sikert elérni, hisz arra esélyem sincs, csak egy munkát, amiért fizetnek, amiből el tudom tartani magam (mert jelenleg azt is más teszi- és hála neki mindenért!). Következett: CV-nyomtatás, sokszorosítás millió példányban, napi újságbújás, városkerülés, telefonálás, önéletrajzszétosztás, interjúrajárás, magamból a lehető legtöbbet való kihozás, esti szomorkodás, stb. Mert munka még így a harmadik hét elején sincs. Bár ma kicsit bizakodóbban jöttem haza az interjúról. Végre egy helyen elbeszélgettek velem (úgy igazából), meghallgattak és bíztattak. Legkésőbb péntekig választ is kapok.
Mi a jó és mi a szomorú? Jó, hogy be tudom fizetni az elmaradt számlákat (amelyeket egy jövedelemből 2 személyre nem lehet befizetni) és meg tudok venni néhány olyan dolgot, amire a háztartásban és a létfenntartásban szükség van. Talán pár hónap múlva utol is érhetjük annyira magunkat, hogy még egy kiadósabb szórakozást is megengedhetünk!!! (És csak 2 hete és néhány napja nem dolgozok!)Hát nem csodálatos? Ja, és végre nem kell otthonülnöm éjjel nappal és várni, csak várni.Biztos még van jó, csak most valahogy nem jut eszembe. Mi a szomorú: hogy ennyire boldog tudok lenni attól, hogy találtam EGY munkát. Amikor az előző munkahelyemen elhelyezkedtem még szomorkodtam, hogy feladtam az álmaimat, hiába jártam egyetemre. Most már ezen túl vagyok. Más terveim vannak, amelyek szintén ebben az időszakban születtek. Pillanatnyilag a lényeg az, hogy legyen egy munkám (amit fizetnek), mert különben esélyem sincs, hogy új terveimbe belevágjak.
Tervek
Elmenni ebből az áldott országból jóóóó messzire és csak látogatóba jönni haza. Tudom, hallottam, figyelmeztetnek: máshol sincs kolbászból a kerítés. Nem probléma, nem is szeretem annyira a kolbászt! Megfelel a pityóka is. Csak ne itt! Lehet korai még leírnom mik a tervek, de nem vagyok babonás, úgyhogy ha nem sikerül akkor sem emiatt lesz.
Legelőször kell egy kis tőke, amivel el lehet indulni. Itt most nem banki mennyiségű pénzről beszélek, hanem annyiról, amit én is képes vagyok előteremteni munkával. Annyira bátor sajnos nem vagyok, hogy csak úgy nekivágjak a nagyvilágnak, ezért szükségem van egy ügynökségre, aki segít munkát és lakhatási lehetőséget találni. Ha ezek megvannak, akkor indulhatok. Országot tekintve... szeretném bejárni a világot:)), de egyelőre leginkább az angol nyelvterület felelne meg, merthogy angolul valahogy elboldogulok.Munkát tekintve... ha egyedül megyek, akkor az au-pairkedés tünik a legjobbnak az elején, ha a párommal megyek, akkor... sok egyéb is jöhet. Cél nemcsak a gyorsan sok pénz szerzése (bár ez sem elhanyagolható:), hanem a világlátás, más kultúrába való belekóstolás, az élet minden pillanatának élvezése.
Talán sokat akarok, de pillanatnyilag elhiszem, hogy mindez megvalósítható, köszönhetően annak a számos blognak, amelyeket mostanában olvasok, olyanoktól, akik mindezt megélték, megélik nap mint nap és akik így ismeretlenül is bátorságot és reményt adnak, hogy elinduljak.

Tervek a jövőre

Szeretnék/m...

..."életet" élni +
...boldog lenni
...szellemi és kommunikációs képességeimet fejleszteni +
...lakásfelujítás +
..."abban" a házban "azt" a konyhát +
...VW Polot +
...kiscicát, kiskutyát +
...fehérhabruhás esküvőt +
...nászutat +
...két gyereket
...hátrányosnak vélt tulajdonságaimat elhagyni
...szebb, jobb, társaságibb, emberbarátabb lenni
...beutazni a világot +
...ha nem is a világot, azokat a helyeket, amelyekről azt mondják, hogy azt az életben egyszer látni kell +
...elégedett lenni önmagammal
...önbizalmat fejleszteni
...megtanulni úszni
...sokat strandolni +
...barátokkal a kapcsolatot sokkal jobban tartani
...szeretetemet sokkal jobban kimutatni
...látni az északi fényt +
...kiépített kertet élősövénnyel +
...könyvtárat +
...fizikai adottságaimból kihozni a legjobbat +
...elmondani mindazt amit valaha elmulasztottam
...több bátorságot
...idegennyelveket tudni +
...kipróbálni a bungee jumpingot +
...esős napokon a kandalló előtt hallgatni egymás történeteit +
...karriert +
...békés világot
...jobb belátásra téríteni az embereket
...megszüntetni minden viszályt, háborút, betegséget, szenvedést, boldogtalanságot, veszekedést, ellenségeskedést +
...nemi egyenlőséget minden téren
...megszeretni a halat
...megszeretni a főzést
...nem panaszkodni
...minden és mindenki fontosra időt szakítani
...nem érezni bűntudatot, ha nem vagyok hibás
...pozitívabban gondolkodni
...gazdag lenni...
...
...
Miért gazdag lenni? Mert jó néhány "szeretném" valósulhatna meg. (Azok amelyek után +-ot tettem.) Nem olyan sok, mégis... talán jobb lenne...