Új év, számvetés, jövő...

Ezt a bejegyzést nagyon régen meg kellett volna írni! Év végén vagy közvetlenül év elején illik számot vetni az elmúlt évre, fogadalmakat tenni az új évre. Elhanyagoltam, pedig a fejemben minden megvolt és esemény is volt bőven az elmúlt évben, lesz ebben is talán még több. Ráadásul amióta ismét nekifogtam a főzőcskézésnek, azóta rengeteg időt töltök el főzéssel és blogolással egyaránt.
Annyira eseménydús volt az elmúlt év, hogy csak hálát adni tudok érte. Terveim sorra teljesültek be, ha nem is rögtön, de idővel. Tapasztalatból tudom, hogy csak hinni kell és nagyon sok minden valóra válhat. De hinni erősen, bízni benne és tenni is érte. Ha csak hiszek, az kutya füle ám. Úgy szeretném ezt megértetni másokkal is, de nagyon kevesen veszik be.
Már 2010 végén elkezdtük trevezgetni, hogy jó lenne elvándorolni. Bárhová, csak reménykedve, hogy jobb lesz. Mert a jövedelem-kiadás kapcsolata majdnem az egyenlőt rúgta és ez bizony nem egy kellemes életmód. Legalább nem minusz volt és mindkettőnknek volt munkahelye, ami szintén nem elhanyagolható tényező a mai időkben, de mi mégis elvágytunk. Főleg én. Eldöntöttük, hogy nem rövidtávú meggazdagodásra vágyunk hanem új életre. Úgy gondoltuk au pairként legegyszerűbb elkezdeni (és mint később kiderült, nem is nagyon van másra lehetőség), Uk-ben, mert a nyelvhez is konyítunk kicsit.
Elkezdődött a keresgélés, ügynökséggel, anélkül. Anélkül sikerült. Hogy ez szerencse volt, vagy erőlködésem gyümölcse... kicsit mindkettő. Tény, hogy január végén már megtudtuk márc. 29-én utazunk. Lassan intézgettük otthoni ügyeinket, felmondtuk munkahelyeinket, eladtuk az autonkat, mert bár ügynökségre így nem kellett fizetni, de így is elég sok pénz kellett. Közeledett a nap, csomagoltunk, búcsuzkodtunk, nem voltak könnyű napok. De kicsit sem éreztem, hogy mégis inkább otthon maradnék. Amikor annyira eleged van, hogy még csak halvány reménysugarat sem látsz a jövőben, akkor nem tud visszariasztani a nagy ismeretlen.



Első repülés, éjszakai érkezés, beutazás Londonba, másnap városnézés, délután találkozás a családdal és utazás "haza".



Nem mondom, hogy néhány pánikrohamon nem estem át, talán túl sok krimit néztünk:) Volt B tervünk is, ha esetleg mégsem a család jelentkezne, hanem valami elrablók... De ők voltak. Megkezdődött az új életünk. Csupa rózsaszín volt minden az első hetekben. Igaz hamar rájöttünk, hogy nem fogtuk ki a mintacsaládot, de még csak az elég jót sem... imádtuk felfedezni az itteni életet, világot és élveztünk minden pillanatot. Majd beállt a rutin. Az unalom és az időnkénti elkeseredettség. Juliusban 9 napot Ibizán töltöttem... vegyes érzelmekkel, amelyekről sosem sikerült itt beszámolni, de talán jobb is.



Augusztusban 3 hét otthon. Kicsit feltöltődtünk, bár nem szívesen jöttünk ide vissza.



Akkor nagyon mélyponton voltam, azt mondtam nem bírom én tovább ezzel a családdal. De kompromisszumot kötöttem magammal, beláttam ha újrakezdjük csak tovább kell várni arra, hogy meglapjuk a munkavállalási engedélyt. Így vagyunk még mindig itt... nemsokára 1 éve... Teltek a hónapok, ráálltunk a pénzgyűjtésre, ami nem egyszerű, mert bár lakbért és számlákat nem kell fizetnünk, nagyon sok pénz elmegy kajára, üzemanyagra, egyebekre. De mára elmondhatom, hogy viszonylag jól keresünk, heti 100 fontot kapunk fejenként a családtól és van 3 állandó extra munkánk, 3 délelőtt, amivel összesen 120 fontot keresünk hetente. Szóval 320 hetente. Ebből bizony szépen lehet élni itt, vagy ha kicsit visszafogjuk, akkor gyűjteni is. A visszafogás viszont nem azt jelenti, hogy vasárnaponként nem megyünk el ebédelni és kicsit vásárolgatni. És ez az amiért azt mondom, hogy jó itt élni! Mert nem kell megkoplalnom, ha megveszek valamit, ami megtetszik.
Az ünnepek nagyon szépen teltek, Karácsony sok ajándékkal, másodnapja óriási meglepetéssel:



Január máris eltelt... február rövid lesz... március valahogy eltelik és áprislit van miért várni, mert jönnek anyukáink meglátogatni minket Húsvétra. Az kicsit újra feltölt, aztán meg csak 3 hónap. Eltelik valahogy. Tervünk már azutánra is kezd kristályos lenni. A megvalósítást majd csak akkor látjuk meg. De erről majd csak akkor!
Visszanézek és boldog vagyok, mert akartuk és itt vagyunk, jól vagyunk, egy pillanatra nem bántuk meg, hogy elindultunk. Hiszünk benne, hogy itt van esélyünk, lesz lehetőségünk és bár az előrejelzések szerint UK sem számít sok jóra sem gazdaság sem munkaügy terén, bízunk benne, hogy meglesz! Ha meg nem, akkor sem kell papírdobozba mennünk lakni. Végülis az otthonunk mindig meglesz...

Are you from Congo???

Amióta itt vagyunk, minden elromlik. Nem tudom azelőtt is így volt-e. Sophie elég sokaszor mondja, hogy micsoda döbbenet, hogy itt milyen régi minden, ...ehhez képest nekem minden modern:) Lehet nekik a 3, 4 éves mosógép stb már nagyon old, de nem is tesznek érte semmit, hogy újjabb legyen. Ha elromlik inkább megjavíttatják, mint újjat vegyenek. Igaz bérlet lakás, minden bennelévővel együtt szóval... érthető. De ha én jobban akarok élni, akkor teszek érte, nem?
Visszatérve, természetesen minden az én vagy Alex kezében romlik el, miért is, mert ők rá nem teszik a kezüket. Ja, tegnap elromlott az ő autója. Nem káröröm, de... pár óra és megjavítva persze.
Lássuk csak: csütörtökön elromlott a ruhaszárító. Azelőtt hostpapi motorja. Előtte a fűnyíró. És az autónk. Ja meg a vízforraló folyton kiverte a bíztosítékot. Titokzatos körülmények között betört az autó ablaka. Fűnyíró. Autó. Nem volt hideg vizunk jóó hosszú ideig. Kinyírtam a mikrót. Eltörtem egy poharat:) Nagyjából ennyi. Semmiből nem csináltak nagy dolgot amúgy, hosszabb-rövidebb idő alatt rendbejött, ami rendbe tudott jönni, na nem ám magától. Kicsit nagyobb dolog az autó ablakából lett. Szerintük Alex volt a hibás, ő ugyanis füvet nyírt úgy 50 méterre és szerintük a kavicsok felpattantak és úgy törött be. A másik autó ott állt mellette, annak semmi baja. Ők meg épp vadászatból jöttek haza... Vajon??? Most meg itt van a motor. Csak úgy, a garázsban elromlott. Ed finoman megkérdezte, hogy vajon a lányok játszottak vele? Mi meg, kis érzékenyek rögtön arra gondoltunk, hogy biztos ezt is Alexre akarja fogni.

Nem tetszik nekünk, ahogy elkezdtek velünk viselkedni, sajnos már alig 3 hónap alatt óriásit változtak. Eleinte mindig, mindent megbeszéltek velünk, a programot, tennivalót, mindent. Most meg... jó ha utolsó percbe szólnak, hogy mi van, vagy mi kellene, hogy mennek el, babysittelni kell, ezt akarja, azt akarja, mondd valamit, aztán mégsem úgy csinlája, megkér valamire, aztán mégsem kell. Csak úgy szó nélkül elveszik az autót, meg sem kérdezve, hogy nekünk kellene-e. Keresztbehúzzák minden tervünket, már nem érdekli őket, hogy nekünk is programunk van. Különben nem beszélgetnek velünk nagyon, a lányok meg folyamatosan kiakasztanak, a fejünkre nőnek, senkinek néznek. A gyereknevelés megér egy bejegyzést! De milyen legyen a gyerek, ha a szülő is olyan?
Jövő héten elhúznak Italy-ba 5 napra, de csak a szülők. Jön egy nanny, aki már hostapunak nannyje volt, ő vigyáz a lányokra és mivel ő mindent megcsinál, főz takarít, még az is megeshet, hogy nem fognak minket kifizetni.

Lassan elegünk van. Ilyen rövid idő alatt. Amint visszajövünk otthonról elkezdjük intézni a papirainkat, NI number meg hasonlók és elkezdünk munkát keresni. Legalább év végére hátha sikerül. Munkát akarok, rendes fizetéssel, lakással, kiscicával. Szabadsággal, senkitől való állandó függés nélkül. Ha este valahová el akarunk menni, ne kelljen már előtte pár héttel leegyeztetni, hogy ők menneke valahová, mert nagyon esélyes, hogy pont aznap este igen, ha már mi is akarunk és akkor nekünk sittelni kell. Történt már ilyen. És hát nem kérdés, hogy ki programja maradt el.

Ja és folyton azt képzelik, hogy Kongóbol vagy honnan jöttünk, ahol nincsen semmi és nem tudunk semmit:
You know what a shower is?
You know how to make a tea?
I'll tell you wath is a text message!
You have to put the mozarella first in the pasta, if not, aint gonna melt.
Do you have ponies there in your country?
Do you have Costa there?
If you push this button, wather will come out?
És még sok ezekhez hasonló aranyköpés.

Panaszkodok én, de nem annyira vészes a helyzet. Mindent egybevetve boldogok vagyunk itt, nincsen rajtunk akkora nyomás, mint otthon. Szeretünk ebben az országban lenni és még mindig hosszú távon akarunk itt maradni. Talán még hosszabbon:) Minden ok, csak ez az örökös emberi elégedetlenség...

2 hét múlva Ibiza. Megkérdeztem mennyi csomagom lehet, mire Sophie elkezdte magyarázni, hogy miket vigyek és ha akarok a lányok bőröndjébe is be tudok pakolni. 1 rövidnadrág, póló, papucs ott elfér... napozókrémet ő hoz:)) Nevetséges!

News!!!

Igen, igen, megtörtént a várva várt csoda. Már egy ideje tudjuk, de mivel már nagyon közeli, ideje beszámolni. Most már nem álom, nem várakozás és reménykedés. Ez a valóság.
Március 29-én repülünk Angliába!
Tele vagyunk örömmel és izgalommal, picit félelemmel is, de ezt akartuk, úgyhogy nem szabad félnünk. Az előkészületeket már két hete elkezdtük, jogosítványcsere, útlevél, még új keresztlevelet is beszereztünk:) Mert, hogy ezt is lehet ma már bárkinek. A repülőjegy lefoglalva, mázlinkra nem is kell Kolozsvárra mennünk, hanem Marosvásárhelyről indul a repülőnk.
Nem volt egy könnyű időszak ez számunkra, belevágtunk, de amikor kezdett alakulni, tele voltunk bizonytalansággal és félelemmel, hogy vajon jól döntöttünk. De itt vagyunk, már alig van másfél hetünk itthon. Még sok dolgunk van. Felmondásunk már elintézve. Még két munkanapom van hátra, ami a legnehezebb. Már annyira nincs kedvem ott lenni és tenni a dolgom, már nem érzem az enyémnek. De végigcsinálom, már csak tiszteletből is mert nagyon örülök, hogy azzal az igérettel hagyom itt, hogy ha bármikor hazavetne az élet vagy nem úgy jön össze, ahogy elképzeltük, akkor visszavárnak és szeretnek engem. Na nem a munkatársak, hanem a főnökeim. Nekem ez nagyon sokat számít még akkor is, ha nem ez az álommunkahely.
Szóval készülünk, várjuk, hogy már ott legyünk, bár csak képzelődünk, hogy milyen lesz. Annyi mindent tervezünk, mindent látni akarunk. Remélem lesz majd időm beszámolni. Mindent le akarok fényképezni:)
El sem hiszem, 12 nap mulva látom Londont!!! Igaz csak este és átutazóban, de akkor is!!!

We're going to the UK!

Még van hátra idő bőven, de a fontos az, hogy beindult a gépezet. Elindultunk a haladás útján, nagyon bizakodóak vagyunk, hisszük, hogy hamar sikerülni fog és néhány hónap múlva már bőven lesz amit megosszak itt!
Egyelőre csak annyit, hogy várunk, de már nem hiába. Ha csak várnunk kell, az azt jelenti, hogy mi megtettük a magunkét (legalábbis egy részét). Bízok benne, hogy következő Karácsonyunk már Christmas lesz a maga angolságával együtt! Tele vagyunk reménnyel, tervekkel és annyira hiszünk, annyira akarjuk, hogy muszály sikerülnie.

Ismét morfondírozok

Itt a tél. Nem a kedvencem. A hangulatomat is magával vitte. Annyi minden van a fejemben, annyi mindent szeretnék csinálni, elérni, de mindennek akadálya van. Egy ideig szüneteltettem a külföldre vonulás gondolatát, de most újra előjött és erősebb, mint valaha. Ez most remélem nem múlik el, amíg meg nem történik. Vannak támpontok is, úgyhogy látszik már egy kis fény a távolban. Olyan sok ismerősöm van odakint, hogy már már lélekben nem is vagyok itthon. Közbe azt veszem észre, hogy azt figyelem milyen ott az idő, ki hol van, tanulmányozom a térképet, az érdekel, hogy ott mi történik. Itthon már csak testben létezem. Lehet ez nem egészséges, de nem is akarok ellene tenni, mert amíg nagyon akarom, addig van esély rá, hogy megtörténjen. Sok bátorítást kapok, hogy menni kell és ez is nagy erőt ad.
Itt vannak az ünnepek, annyi teendő lenne, de tudom, hogy nem lesz olyan a Karácsony sem, amilyet szeretnék. Azon filózok, hogy legalább a következő Karácsonyunk Angliába érjen minket. Az idei is csak úgy eltelik, a lehetőségekhez mérten. Többet akarok és ezért tenni is fogok!
A hetek csak úgy telnek, meló, fáradtság, de legalább ha lenne értelme... Úgy érzem visszafele haladok. Mostanában többször vettem észre, hogy negatív példa vagyok azzal, hogy egyetemet végeztem. Elsőként a munkahelyemen, aztán meg egy rokonom jött azzal, hogy ő nem fog tovább tanulni értettségi után, hisz itt vagyok én elrettentő példának. Minek pazarolni az időt tanulásra, ha ide jut, mint én. Lassan szégyenkeznem kell amiatt, hogy elvégeztem az egyetemet...
Lassan 25 éves leszek. És sehol semmi. Még ha nem is látszik semmi, de ha legalább elégedett lennék! Sokaknak családja, gyereke van. Én is szeretnék. De nem így. Nem akarok gyereket szülni a bizonytalanságba. A semmibe. Ha most elmegyünk és össze is jön, hány évre van szükség, hogy készen érezzem magam a gyerekvállalásra? Késő lesz már akkor?

Komplikációk

Jó értelemben (is). Még mindig nem indult be a munka, lassan bedilizek a várakozástól. DE a terveink állandó változásban vannak. Történik egy-két dolog az országban, ami semmi jóra nem fog vezetni. Máris bevezették a 24%-os ÁFát. Ez nem lassu árnövekedést eredményez, hanem tegnap virradóra hirtelen mindennek megnövekedett az ára 5%-al. Miközben a közalkalmazottak fizetése csökkent 25%-al. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy én nem keresek, a párom pedig szerződéses katona, tehát közalkalmazott. Plusz albérletben lakunk, annak minden költségével és még egy jó hatalmas bankkölcsönnel. Ne legyek beijedve? Csak a menekülés maradt nekünk, úgy néz ki így még van remény a valamivel jobb életre. Most már a párom is belátta, hogy a bizonytalanért muszály itthagyni a biztosat, mert az sem biztos többé. Tehát már nem akar engem előre küldeni, hanem inkább eladná egyetlen vagyonát, a Kicsi Ügyest (ami az autónk:), ha nem vagyunk itthon ugyis csak rozsdásodik vagy más használja, és nekivágnánk a nagyvilágnak. Minél sürgősebben!
Találtam egy ügynökséget, de még nem írok róla, amíg nem biztos. És már néhány napja elkezdtem újra az angol tanulást intenzíven.
Ezek az újdonságok. Penészedek a lakásban, még a napsütést sem tudom kihasználni (legalább teraszunk sincs) és hazamenni sem tudok. Mindezekkel együtt nem vagyok elkeseredve. Várom a fejleményeket. És lassan már az ehavi számlákat...

Elkezdődött!!!

...az életem egy újjabb szakasza. Találtam munkát. De még nem dolgozok. Egyelőre újjabb várakozás az osztályrészem. Egy gyorsétkezdében fogok dolgozni, ami most nyílik és kiválasztódtam, de a nyitás időpontja még rejtély. Örülök így is, bár már jó lenne ha minél hamarabb jönne valami a konyhára... Ránkférne. És hát mostmár lehet tervezgetni a javából. Nem csak úgy álmodozni, hanem igazi, komoly terveket szőni. A bátraké a világ és én eddigi életem nagy részében hanyagoltam a bátorságot, de ennek most véget kell vetnem. Ha akarok valamit azt csak tettekkel érhetem el! Terveznünk kell és azt legalább nagyrészben követnünk. És a tervekben az is benne van, hogy keményen neki kell állnom az angol tanulásnak. Tudok én valamennyit és igaz, hogy akkor lehet igazán megtanulni, ha reális élethelyzetekben gyakorolom, de akkor is... tanulni azért kell.
Szóval: munka-angol-gyűjtés-tevezés-...-továbbállás. Legkésőbb 1 év múlva már nem szeretnék itthon lenni. Igen, ez még nagy idő, én szertnék már jövő héten menni, de... erre nincs lehetőség. Lassan, komótosan készülünk, hisz mindent magunknak kell megteremtenünk. Apuci-anyuci vagy a bank nem tologat hátulról.
Keresgélem az ügynökségeket és érthető az a programdíj, de... ijesztő. Mégis keresek tovább, majd döntök egy mellett ha itt lesz az ideje, addig is jó ha napirenden vagyok, hogy milyen opciók vannak. És, hogy bele ne feledkezzek mi a cél!

Amikor minden balul sül el

Ez már több, mint Murphy! Alapjába véve az életfilozófiám az, hogy mindig pozitív, jókedvű, mindenkivel kedves és nyitott legyek, a rossz dolgokat elfelejtsem és csak a jók maradjanak meg. Minden problémára van valamilyen megoldás, még ha lassú és fájdalmas is. Nem szabad elkeseredett és reményvesztett lenni, fel a fejjel! Filozófiának megteszi, nem? De mi is van a valóságban? Időnként ez is, de a jelenlegi periódus valahogy nem az igazi. Kudarcok, veszekedések, szomorúság, sikertelenség, elkeseredettség, megtörtség, totális pesszimizmus. Nem látok kiutat. Nem adtam fel, nem vagyok depressziós (még:), de... összecsaptak a hullámok. És amikor már úgy tűnik kiúszok, jön a következő. Isten hozott a felnőttek világában, mondhatná valaki!

Félek, félek a jövőtől, a közelitől is. Döntések előtt állok és nem megy, és félek, hogy újra elszúrom, és nem csak számomra lesznek következményei, hanem másra is hatással van. Nem a felelősségtől félek, az rendben van... legalább. Nem vagyok egyedül, és mégis. Ez annyira nehéz!

Még az álmaim is összeesküdtek ellenem. Megvalósulnak legnagyobb félelmeim és annyira valóságosak, és hátborzongatóak. Nem akarok álmodni, csak nyugodtan aludni!

Hullámvölgyben vagyok, a legalján, de mégis akadnak kellemes, boldog, örömteli pillanatok. És ilyenkor ezekért a pillanatokért érdemes élni. Hiszem, hogy ez csak egy ilyen szakasz, ami el fog múlni!