Emlékek hálójában

Nincs honvágyam, nem is volt. Nem azért mentünk haza. Hanem, hogy... otthon legyünk. Kicsit. És bár rossz volt újra eljönni otthonról, nem éreztem, hogy otthon maradnék. Most meg... elöntenek az emlékek. Már napok óta... megmagyarázhatatlan, hogy mi teszi ezt velem. Eszembe jut csomó régi emlék, esemény, rég nem látott, hallott személy, fontosnak hitt ember, régi szerelmek... És olyan jó emlékezni. Valahogy egyáltalán nem a rossz emlékek jönnek elő. Bárkiről is legyen szó, még ha valamikor össze is törte a szívemet-lelkemet-egész lényemet, nem ez jut eszembe, hanem az együtt eltöltött kellemes percek, órák, idők.

Meredten nézek magam elé és közben pörögnek agyamban az emlékek. Gyerekkorom legszebb, nagyszülőkkel eltöltött időszaka. Mennyire imádtam/om őket. Sosem tudom megköszönni amit értem tettek, azt a sok szépet, melyekre oly szívesen emlékszek. És félek, nagyon félek, hogy mit hoz a holnap... talán ha nem beszélünk róla, nem is létezik...

1-8 osztályos legnagyobbnak, örökkön-örökké tartónak vélt barátságok. Olyan nagyoknak éreztük magunkat, mindent tudtunk a világról. Együtt lógtunk, mindent megosztottunk. Azok a buszos kirándulások... Nem az volt a fontos hová megyünk, hanem, hogy együtt lehetünk, sulin kívül. Micsoda, micsoda szórakozás volt. És a suli bulik! Mekkora készülődés, várakozás, izgalom. Hogy vége lett és legtöbben nem is tartjuk már a kapcsolatot... néha bánt, de nem fáj. Felnőttünk, az élet rendje. Azért van akinek kereszteltem a gyerekét és van akivel újra egymásra találtunk. Ezek a fontosak. Még akkor is, ha nem mindennap osztjuk meg gondolatainkat.

Középsuliban is születtek örökre szóló barátságok. Talán ez az időszak amelyre fiatalságom legjobbjaként tekintek vissza. Mik jutnak ma is eszembe róla? Elsőként a minden hétvégén létező bulik. Jó kis társaság, törzshely, az első "nagy" szerelmek. Szabadok voltunk, éltük az életet, senki nem mondta meg mit tegyünk.

Ebben az időszakban történt az, ami napok óta nem hagy nyugodni. Fura álmaim vannak mostanában. Nagyon furák. 18 éves körül voltam, nyár, nyári munka, ismerkedés, azt hittem szerelem. De hát a mai eszemmel... ki tudja, hogy az volt-e. Akkor annak éreztem és... legyen az. Csudaszép kis tiniszerelem. Rövid, de kellemes. Igaz, hogy összetört a szívem, de ez ma már mellékes. Legkedvesebb emlékem, az a néhány munka után lépcsőn, padon üldögélős, beszélgetős, egymásba bolondulós este. Ma is azt vallom, hogy egy kapcsolatnak ez a legvarázslatosabb része. Amikor minden elkezdődik. Amikor még egyik sem tudja, hogy mit akar a másik, mikor még nem vagy elég bátor, mert nem tudod, hogy fog reagálni ő, amikor ismerkedsz, tapogatózol, sokat nevetsz, felfedezed, hogy mi teszik benne... igen, ez a legszebb.
És utolsó este elcsattant az első csók. Na nem a legelső, csak vele az első:) Egy lánynak ez emlékezetes. Nem csak a legelső, hanem minden első. Ilyen volt ez is. Mérföldkő. Egy kapcsolat kezdetét jelentette. MOst meg az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne tudni, hogy mit gondol ma ő erről, milyen neki visszagondolni. Nem hiányzik, nem akarom visszakapni, nem erről van szó! DE jólesik visszagondolni rá, lehet mégis jobb ha nem tudom az ő véleményét, megmarad a saját boldogságos verzióm:))

És az egyetemi évek. Talán akkor életem legigazábban (milyen szó ez? nem találok most jobbat rá). Elkezdtem keresni az igazit, sok kalandba keveredtem és azokból is csak a jóra emlékszek. Meg jókat nevetek egy-egy döntésemen:))) Volt még néhány "nagy" szerelem, kedvesek, édesek, rövidek, eltűnők és újra felbukkanók. Közbe felnőttem. Azt hiszem tényleg, úgy igazából. És rámtalált az, aki már majd' 4 éve mellettem van jóban-rosszban, Romániában-Angliában. Ez nem emlék, ez a jelen, úgyhogy ez most nem ide tartozik:))

Csak ezek a furcsa álmok... kikészítenek. Mert nálam nem annyi, hogy reggelre elfelejtem. Bennem van napokig és rágódom rajta, hogy de miért? Pedig nem hiszek az álomfejtésben. Lehet el kellene kezdenem?