Új év, számvetés, jövő...

Ezt a bejegyzést nagyon régen meg kellett volna írni! Év végén vagy közvetlenül év elején illik számot vetni az elmúlt évre, fogadalmakat tenni az új évre. Elhanyagoltam, pedig a fejemben minden megvolt és esemény is volt bőven az elmúlt évben, lesz ebben is talán még több. Ráadásul amióta ismét nekifogtam a főzőcskézésnek, azóta rengeteg időt töltök el főzéssel és blogolással egyaránt.
Annyira eseménydús volt az elmúlt év, hogy csak hálát adni tudok érte. Terveim sorra teljesültek be, ha nem is rögtön, de idővel. Tapasztalatból tudom, hogy csak hinni kell és nagyon sok minden valóra válhat. De hinni erősen, bízni benne és tenni is érte. Ha csak hiszek, az kutya füle ám. Úgy szeretném ezt megértetni másokkal is, de nagyon kevesen veszik be.
Már 2010 végén elkezdtük trevezgetni, hogy jó lenne elvándorolni. Bárhová, csak reménykedve, hogy jobb lesz. Mert a jövedelem-kiadás kapcsolata majdnem az egyenlőt rúgta és ez bizony nem egy kellemes életmód. Legalább nem minusz volt és mindkettőnknek volt munkahelye, ami szintén nem elhanyagolható tényező a mai időkben, de mi mégis elvágytunk. Főleg én. Eldöntöttük, hogy nem rövidtávú meggazdagodásra vágyunk hanem új életre. Úgy gondoltuk au pairként legegyszerűbb elkezdeni (és mint később kiderült, nem is nagyon van másra lehetőség), Uk-ben, mert a nyelvhez is konyítunk kicsit.
Elkezdődött a keresgélés, ügynökséggel, anélkül. Anélkül sikerült. Hogy ez szerencse volt, vagy erőlködésem gyümölcse... kicsit mindkettő. Tény, hogy január végén már megtudtuk márc. 29-én utazunk. Lassan intézgettük otthoni ügyeinket, felmondtuk munkahelyeinket, eladtuk az autonkat, mert bár ügynökségre így nem kellett fizetni, de így is elég sok pénz kellett. Közeledett a nap, csomagoltunk, búcsuzkodtunk, nem voltak könnyű napok. De kicsit sem éreztem, hogy mégis inkább otthon maradnék. Amikor annyira eleged van, hogy még csak halvány reménysugarat sem látsz a jövőben, akkor nem tud visszariasztani a nagy ismeretlen.



Első repülés, éjszakai érkezés, beutazás Londonba, másnap városnézés, délután találkozás a családdal és utazás "haza".



Nem mondom, hogy néhány pánikrohamon nem estem át, talán túl sok krimit néztünk:) Volt B tervünk is, ha esetleg mégsem a család jelentkezne, hanem valami elrablók... De ők voltak. Megkezdődött az új életünk. Csupa rózsaszín volt minden az első hetekben. Igaz hamar rájöttünk, hogy nem fogtuk ki a mintacsaládot, de még csak az elég jót sem... imádtuk felfedezni az itteni életet, világot és élveztünk minden pillanatot. Majd beállt a rutin. Az unalom és az időnkénti elkeseredettség. Juliusban 9 napot Ibizán töltöttem... vegyes érzelmekkel, amelyekről sosem sikerült itt beszámolni, de talán jobb is.



Augusztusban 3 hét otthon. Kicsit feltöltődtünk, bár nem szívesen jöttünk ide vissza.



Akkor nagyon mélyponton voltam, azt mondtam nem bírom én tovább ezzel a családdal. De kompromisszumot kötöttem magammal, beláttam ha újrakezdjük csak tovább kell várni arra, hogy meglapjuk a munkavállalási engedélyt. Így vagyunk még mindig itt... nemsokára 1 éve... Teltek a hónapok, ráálltunk a pénzgyűjtésre, ami nem egyszerű, mert bár lakbért és számlákat nem kell fizetnünk, nagyon sok pénz elmegy kajára, üzemanyagra, egyebekre. De mára elmondhatom, hogy viszonylag jól keresünk, heti 100 fontot kapunk fejenként a családtól és van 3 állandó extra munkánk, 3 délelőtt, amivel összesen 120 fontot keresünk hetente. Szóval 320 hetente. Ebből bizony szépen lehet élni itt, vagy ha kicsit visszafogjuk, akkor gyűjteni is. A visszafogás viszont nem azt jelenti, hogy vasárnaponként nem megyünk el ebédelni és kicsit vásárolgatni. És ez az amiért azt mondom, hogy jó itt élni! Mert nem kell megkoplalnom, ha megveszek valamit, ami megtetszik.
Az ünnepek nagyon szépen teltek, Karácsony sok ajándékkal, másodnapja óriási meglepetéssel:



Január máris eltelt... február rövid lesz... március valahogy eltelik és áprislit van miért várni, mert jönnek anyukáink meglátogatni minket Húsvétra. Az kicsit újra feltölt, aztán meg csak 3 hónap. Eltelik valahogy. Tervünk már azutánra is kezd kristályos lenni. A megvalósítást majd csak akkor látjuk meg. De erről majd csak akkor!
Visszanézek és boldog vagyok, mert akartuk és itt vagyunk, jól vagyunk, egy pillanatra nem bántuk meg, hogy elindultunk. Hiszünk benne, hogy itt van esélyünk, lesz lehetőségünk és bár az előrejelzések szerint UK sem számít sok jóra sem gazdaság sem munkaügy terén, bízunk benne, hogy meglesz! Ha meg nem, akkor sem kell papírdobozba mennünk lakni. Végülis az otthonunk mindig meglesz...

Az élet Angliában

Mivel már elmúlt egy hónapja, hogy itt vagyunk, elérkezettnek érzem az időt, hogy véleményt nyilvánítsak:)Magamért, másokért, azokért, akik otthonról olvasnak és azokért akik innen, vagy bárhonnan a nagyvilágból. Igaz, ez az egy hónap még távolról sem elég ahhoz, hogy megismerjek egy országot, egy kultúrát, egy életformát. Nem is ezt állítom, de egy "angol" családdal együtt töltve napjaimat, sok mindent láttam és tapasztaltam már ennyi idő alatt is. Azért írtam idézőjelbe az angolt, mert a Tomacelli családnál élünk. Na, gondolom erről a névről senkinek sem egy tősgyökeres britt család jut eszébe. Családfőnk és a család névadójának múltja még ma sem teljesen tisztázott előttünk. Tudjuk, hogy gyökerei Olaszországból származnak, ő viszont New Yorkba született, itt él UK-ben, Londonban dolgozik. Nem tudjuk, hogyan jutott ide vagy miért, de egész családja itt él ma Angliában. Anyukánk már igazi britt vér. Így a 3 kislány is, bár a Tomacelli nevet visleik, igazi angolok, legyen szó akcentusról, életformáról, viselkedésről, táplálkozásról. A lánykák 5, 7, 9 évesek, kis aranyos szőkeségek. Az érdekes az, hogy itt körülöttünk minden nő és kislány szőke. Mintha Norvégiában lennénk:) Lányaink suliba járnak, 5 éveskénk már egész jól olvas. Atya ég, nálunk csak 7 évesen mennek suliba!
Ennyit a családról egyelőre, bevezetőnek.

Milyen itt az élet?
Totálisan más, mint otthon. Azért jöttünk el, hogy jobban éljünk. Egyelőre ez meg is van, bár nem érzem úgy, hogy otthon lennék, hogy megérkeztem volna. Nem, ez nem az otthonom, ez egy átmenet, ami segít előkészíteni itteni életünket, hozzászokni mindenhez. Első 2 hét teljes extázis volt. Imádtunk mindent, élveztük az újat, rácsodálkoztunk mindenre, nem üldögéltünk itthon. Most is jó, nem panaszkodok. De mostmár kezdünk hozzászokni. Többet vagyunk itthon, jobban meggondoljuk a dolgokat, főleg ami a pénzköltést illeti. Kezdünk plusszmunkát vállalni, hisz a napi 5 óra itteni munka mellett van időnk bőven. Örülünk, ha bejön egy plusz meló. Változatosság. Tegnap kezdődött a suli, ma és holnap csak mi vagyunk a lányokkal. Nem lesz egy sétagalopp, de képesek vagyunk rá. 5 fele érnek haza és fél 7kor már kezdenek lefeküdni. Csak ne lennének olyan kis akaratosak. Megpróbálnak félrebeszélni, hogy nem, nekik még nem kell elrakni a játékokat, megfürdeni, lefeküdni. Aztán reggel, mintha látnám, hogy nem, még nem kell felkelni:) Na de megbírkozok velük valahogy!

Hogyan élnek ők?
Ez az amit én láttam eddig. Kedves au pair bolgtársak, ha olvastok kérlek erősítsetek vagy cáfoljatok meg!
Nem stresszesek. Bármi is van: It's OK! Minden problémát meg lehet oldani. Barátságosak, kedvesek. Legyen szó a családról, vagy a bolti eladóról, szupermarketről, bankról. Mindenhol otthon nem nagyon tapasztalt kedvességgel találkozok. Úgy beszélgetnek, mintha ezer éve ismernénk egymást.

A sofőrök türelmesek, toleránsak. Nem dudálnak egymásra, sőt elsőbbséget adnak, akkor is, ha nem nekik kell. És megköszönik akkor is, ha nem is kellene. Lehet ez Londonban meg nagy városokban nem így müködik, nem tudom, de itt vidéki környezetben és kisvárosban ez van. És persze őrült gyorsan vezetnek. Nekünk is van egy kis ügyes autonk, így gyorsan hozzá kellett szokni az itteni forgalomhoz. Nem könnyü. Én még nem vezetek, még nem voltam rákényszerülve. De tegnap is megtörtént, hogy a kormány felőli oldalon akartam beülni. Otthon nem is vettem észre, hogy ennyire belém van rögzülve, hogy az autó melyik oldalán mi van:) Lassan nekem is neki kell kezdeni a vezetésnek, ideje. Itt ugye mindenki vezet és anyukánk már mondta, hogy meg kell szokjam, mert mi van, ha Alex nem tud valamiért elmenni a gyerekekért, akkor nekem kell. Az út pedig kb. 40 perc, csak oda.

Táplálkozás. Uncsi, legalábbis, amit a mi családunk eszik. Gyerekek, reggeli: cereals, minden áldott reggel. Igaz, hogy millió féle, fajta van nekik, de akkor is... Az ebéd itt a fő étkezés. Már amikor mindenki itthon van. Csirke, krumpli sülve és saláta. Más húst én még nem láttam. Vacsora, vagyis tea (aminek a teához persze semmi köze) valami könnyű pirítós vagy tészta, spagetti, fish fingers, rizs zöldséggel. Sok gyümölcs, zöldség, gyümölcslé. Nem esznek sokat, inkább egészségeset és elég unalmasat. Pedig olyan sok mindent lehetne készíteni abból, amivel a hüttők tele vannak. Na de ez sem az én dolgom. Kivéve ma este és holnap reggel. Igaz erre is receptet kaptam. Ma este: fish fingers, small potatoes, brokkoli. Nem tudom a gyerekek mennyire örülnek ennek, de ma kideritem:)

Életmód. Sport, mozgás, levegő, olvasás, utazás és ehhez hasonló finomságok. Sport: gyerekeknek lovaglás, úszás, sok sok iskolai program mindenféle sporttal. Anyukának lovaglás, tenisz. Apukának foci. Mindenkinek sok kirándulás, vakációban nagy utazás. Mindenkinek kell olvasni, lefekvés előtti program. Persze van is amit. Itt szeretnek könyveket vásárolni az emberek. Otthon valahogy divatjamúlt dolog az olvasás.
Korán fekvés, korán kelés, minden pillanat kihasználása, én itt még olyat nem hallottam, hogy valaki fáradt vagy mára már elege van és egyet kidől. Csupa energia mindenki.

Még annyi minden van, de lassan mennem kell dolgozni, közben gyűjtöm a gondolataimat. Ja, ami még nagyon fontos. Nagyon rendetlenek. Azt hiszem ez nem csak itt van így, mert ahová plusz melózni járok, ott is ugyanez van. Egy ajtót, szekrényajtót, fiókot be nem csuknak maguk után. Egy villanyt le nem kapcsolnak, egy ruhát el nem raknak. Cipő, zokni az asztalon. Mindig azt hiszem, amikor belépek, hogy valami nagy dologra készülnek, úgy áll a lakás. Közbe ez csak a normális:)

Aldbourne, Hillwood House

Este volt amire megérkeztünk, Sophie, a lányok és én. Alex és Ed vonattal jöttek, mert nem fértünk el mind az autóban. Kb 15 perc múlva ők is ott voltak. Bemutatták a lakrészünket: hoszzú előszoba, a mi hálószobánk, vendégszoba, ha netán vendégünk érkezne. Lehet jönni:) Aztán nappali, konyha, fürdőszoba. Otthoni körülményekhez képest, ahol garzonba laktunk, ez... igazi paradicsom. Minden szobának óriási ablaka van, mintdig is arról álmodtam, hogy nagy ablakos lakást szeretnék. A kilátás csodálatos (bár otthon szebb ennél a táj, de nem ilyen közeli. Az ablak előtt fácánok sétálgatnak reggeltől estig. Sok, nagyon sok. Nyuszikák szaladgálnak elő a bokrokból. Őzikék járkálnak reggelente legelészni. Tegnap még egy szegény kismókust is megriasztottam, amint sétáltam. Amíg nem jön megve, farkas, róka, meg ilyenek, addig mit mondhatnék. Ez csodálatos!


A nagy lakás külsőre nem is látszik nagynak. De még most is megtörténik, hogy nem tudom melyik ajtó hová nyílik:)


Lola a kutyus, és a három kis csemetekutyus, a család kedvence, amikor épp nem csinálnak valami huncutságot. Most éppen ki vannak tíltva a házból, nem tudom meddig. Ilyenkor olyan bűnbánó arca van Lolinak, hogy folyton megsajnálom.



Ami itt nagyon más, mint otthon, hogy itt nem csak falvakba vannank a házak tömörülve. Vannak önálló házak, amelyek persze tartoznak valamelyik faluhoz és ezeknek mind van egy neve is a címen kívül. A mi házunk neve Hillwood House. Aldbourne faluhoz tartozik, ami tőlünk, autóval kb 3 percre van. Még egy fontos dolog, hogy itt nem lehet gyalog járni, tömegközlekedés is csak esetleg Aldbourneból van, szóval az autó elengedhetetlen. Azzal mindenhova könnyen és gyorsan eljuthatunk és el is jutunk. A legközelebbi 2 kisváros Marlborough és Hungerford. Ide járunk, ha gyorsbevásárlasra van szükségünk. 16-18 perc az út. Kicsit messzébb, úgy 25 percre van Swindon, egy nagyobb város, ahová naaagyooon szeretünk menni. Igazi shoppingparadicsom:)) Attól tartok nagyon sok pénzt fogunk ott hagyni! De sebaj, azért jöttünk el otthonról, hogy jobb legyen. Nem panaszkodhatok. Nincs mire. Nem vagyok egyedül, minden jól alakul, szövögessük a terveinket. Szeretek itt lenni, nincs honvágyam, még, érzem az elképesztően nagy különbséget az otthoni és itteni élet között. And I like it! Felfedezünk szabadidőnkben, ami van bőven egyelőre.Felfedeznivaló is. A közvetlen közelben kezdtük és haladunk mindenfele. Most már a part van betervezve Bristol érintésével. Talán holnap vagy holnapután.

News!!!

Igen, igen, megtörtént a várva várt csoda. Már egy ideje tudjuk, de mivel már nagyon közeli, ideje beszámolni. Most már nem álom, nem várakozás és reménykedés. Ez a valóság.
Március 29-én repülünk Angliába!
Tele vagyunk örömmel és izgalommal, picit félelemmel is, de ezt akartuk, úgyhogy nem szabad félnünk. Az előkészületeket már két hete elkezdtük, jogosítványcsere, útlevél, még új keresztlevelet is beszereztünk:) Mert, hogy ezt is lehet ma már bárkinek. A repülőjegy lefoglalva, mázlinkra nem is kell Kolozsvárra mennünk, hanem Marosvásárhelyről indul a repülőnk.
Nem volt egy könnyű időszak ez számunkra, belevágtunk, de amikor kezdett alakulni, tele voltunk bizonytalansággal és félelemmel, hogy vajon jól döntöttünk. De itt vagyunk, már alig van másfél hetünk itthon. Még sok dolgunk van. Felmondásunk már elintézve. Még két munkanapom van hátra, ami a legnehezebb. Már annyira nincs kedvem ott lenni és tenni a dolgom, már nem érzem az enyémnek. De végigcsinálom, már csak tiszteletből is mert nagyon örülök, hogy azzal az igérettel hagyom itt, hogy ha bármikor hazavetne az élet vagy nem úgy jön össze, ahogy elképzeltük, akkor visszavárnak és szeretnek engem. Na nem a munkatársak, hanem a főnökeim. Nekem ez nagyon sokat számít még akkor is, ha nem ez az álommunkahely.
Szóval készülünk, várjuk, hogy már ott legyünk, bár csak képzelődünk, hogy milyen lesz. Annyi mindent tervezünk, mindent látni akarunk. Remélem lesz majd időm beszámolni. Mindent le akarok fényképezni:)
El sem hiszem, 12 nap mulva látom Londont!!! Igaz csak este és átutazóban, de akkor is!!!