Igen, ennyi ideje vagyunk itt. Hogy már vagy csak, ezt most elég nehéz eldönteni kismillió ok és tényező miatt. Pillanatnyilag,itt a meleg ágyikóban úgy érzem, hogy évek óta vagyok itt. De remélem ez nem teljesedik be, ugyanis nem szeretném azt megérni, hogy évek múlva is ebben az ágyban gubbasszak. Nooo way!!! Még talán fél évet megtűrök, bár azt sem szívesen és most éppen más dolgok járnak a fejünkben, de ha sehogy sem lesz más választás akkor sem akarok ennél a családnál tovább maradni, max 1 évet.
Na de mi is történt ebben a 4 hónapban, ami említésre méltó? Először is: 6 hónappal ezelőtt, bár már tervezgettük a külföldi munkakeresést komolyan, de még el nem tudtam volna képzelni, hogy március végén utazunk és itt leszünk Anglia majdnem közepén, a semmi közepén. Ha megnézzük a térképet, látható, hogy kellő távolságból nézve, itt nincsen semmi. Ez azt jelenti, hogy itt csak kis települések, apró városkák és farmházak, tanyák, magányos házak vannak. És ez az, amit imádnak ezek a brittek! Fél óra autókázás, hogy bevásároljak, 2 óra, hogy felugorjak Londonba shoppingolni, majd egy óra, hogy eljussak a gyerekek sulijába, életem háromnegyed része az utakon telik. Na nem nekem, hanem nekik. És ez így a jó!
Visszakanyar: Kis családunk valamikor februárban talált ránk a Gumtreere felrakott hírdetésünkön keresztül. Elég szűkszavúak voltak, 2 e-mail után megmondták, hogy biztosra minket akarnak, majd egy skypos beszélgetés, de akkor már arra voltak kiváncsiak, hogy mikor jövünk, stb. Részükről ezzel le is volt zárva. Mi próbáltuk fenntartani a kapcsolatot, mégis csak még több mint 1 hónap volt hátra, nem várhatunk csak úgy és észre sem vesszük, hogy közben meggondolták magukat. Szóval kértük küldjenek képeket. Milyen képeket akarunk?! Küldtek vagy 3at, magukról egyet sem. Kértük meséljenek a lányokról, a családról... elmaradt, nincs idejük. Megkérdeztük teljesen biztosake a döntésükben, mert hogy nekünk otthon mindent fel kell adni és nem akarunk utolsó percben munka, lakás és minden nélkül maradni. Igen, megnyugtattak, jöhetünk, biztos.
Megérkeztünk éjszaka Londonba, foglaltak nekünk egy szobát, amit megigértek, de elfelejtettek kifizetni. Másnap London túra és délután ige fura módon szedtek össze minket. Nem együtt találkoztunk velük, hanem nekem a hotelben kellett S-re várni, aki autóval hazahoz, Alexnek pedig a Paddingtonra kellett mennie, ahol találkozik E-el és vonattal jönnek haza. Ez volt az a pillanat amikor annyira bepánikoltam, mint talán még soha. Amikor el kellett Alexel válnunnk egymástól életünk első angol pubjában. Vadidegen ország, város, soha nem látott család, még képen sem láttuk az arcukat. (Igaz skypoltunk, de annyira rossz volt a kapcsolat, hogy egyáltalán nem láttuk az arcukat) Jöttek a kérdések: Minek kell külön találkozni? Mi van, ha el akarnak rabolni minket? Azt sem tudjuk kik ők? Egyáltalán léteznek a gyerekek? (Bár róluk láttunk képet, de... az nem nagy ügy) Miért bizzunk bennük? Miért nem meséltek magukról? És még sok sok hasonló? Alex rámhagyogatott: ha nem lesznek a lányok az autóban, akkor ne üljek be egyáltalán, próbáljam rögtön hívni őt. Majd leestem a lábaimról amíg a hotelhez értem és megérkezett S... a lányokkal:) Akkor kicsit megnyugodtam. Közben beszéltek tel.en E-el, kiderült, hogy Alexel még nem találkoztak, lekérdezték mibe van öltözve, persze nem értem miért nem tudta őt hívni, egyszerűbb lett volna. Aztán találkoztak. Hazaértünk és elkezdődött az új élet.
Kedvesek voltak, S mindent túlmagyarázott, hangsúlyozta és formálta a szájával a szavakat, meg mutogatott, hogy megértsem. Előre rendesnek találtam ezt a gesztust, de sajnos még ma is csinálja... Szóval még nem jött rá, hogy nem hülye vagyok, hanem csak nem angol. A napi 5 óra munka nem zavart, sok tennivaló volt, valóságos káosz volt az egész ház, így hamar eltelt a nap. Láttuk, hogy az 5 órát betartják, ez ma is így van. Fizut eleinte össze vissza adtak, aztán beálltunk rendesre, mostanában meg mindig szólnunk kell, 2szer is, mert sosem jut eszükbe. Nem fogja fel, hogy az ami neki napi költőpénz, mi annnyiból élünk és persze, hogy elfelejti, kisebb gondja is nagyobb annál, de nekünk szükségünk van rá és ha már a naplójába is be van írva minden alkalom, hogy mikor kell fizessen, és tudom, hogy naponta többször is belenéz, akkor mégis, hogy nem veszi észre? Rejtély.
Mi közben kihasználtunk minden pillanatot, kirándultunk, utaztunk, felfedeztünk, shoppingoltunk, élveztük új életünket, azt hittük a paradicsomban vagyunk. Boldogok voltunk, minden hétvégén mentünk valahová kirándulni.
Alig néhány hét alatt rá kellett jönnünk, hogy sem a felnőttek sem a gyerekek nem értékelnek sem minket, mint egyéneket, sem a munkánkat. A munkánk ugy-e kell nekik, de természetes, hogy én megyek utánuk és teszek rendbe mindent, akkor is, ha aznap már 2szer megcsináltam ugyanazt. A gyerekek részéről több olyan beszólás is megragadt bennem, hogy hát Emi azért van itt, meg ez a te dolgod, meg hasonlóak, ha pl rájuk szólok, hogy rakjanak rendet a játszószobájukba. S. folyamatos "thank you"-jai meg csak az elején voltak kellemesek. Ma már tudom, hogy nem jelentenek semmit, nem szívből mondja, hanem csak olyan, mint a "how are you" vagyis... semmilyen. Akkor is mondja, ha épp nincs amit megköszönni, csak úgy elmegy mellettem és mondja. És jött egy időszak, amikor mineden balul sült el, amikor mindenre kiakadtak, már vártuk, hogy elküldenek. És szólt is E, hogy akar velünk beszélni. Elnézést kért, hogy elveszítette a fejét, elmondta, hogy szeretnék ha maradnánk, meg vannak elégedve a munkánkkal, szóval megnyugtatott. Ez jólesett csak az a baj h S nem volt ott és szerintem nem is tudta, hogy E miket mondott nekünk.
Aztán jött a nyaralás. Én naív még mindig reménykedtem, hogy na most hátha közelebb kerülünk egymáshoz. Nagy csalódás volt. Majdnem mindenki tudott velem normálisan beszélni, csak S volt lekezelő, csak kiosztotta a parancsait, elmondta a tudnivalókat és ezzel a kommunikáció közöttünk nagyrészt meg is szünt.
Úgy jöttem haza, hogy elegem van, látni sem bírom őket és csak addig akarok velük maradni, amíg nagyon muszály. S.nek sikerült közben naponta rátennie egy-egy lapáttal a dologra én meg már a Gumtreen nézelődtem... új család után. Aztán volt 1-2 jó húzása és közben kaptam egy levelet a Home Officetól, mert ugye romániai lévén nekünk ahhoz is plussz papirok kellenek, hogy au pairek legyünk. Úgy néz ki sikerül és akkor talán megérné ittmaradni és még egy ideig tűrni. Majd meglátjuk, ez még nem biztos.
És itt vagyok a jelenben. Minden gondolatom a hazautazás és otthonlét körül forog, pedig még több, mint 2 hét van hátra. És annyi tennivaló lenne még... De majdnem elfelejtem az egyik legnagyobb depresszióra okot adó tényezőt: nincs autónk. Nem is lesz már amíg hazamegyünk. Aki hozzánk hasonló helyen lakik, az érti miről beszélek. Itt nincs tömegközlekedés, semmi. Csak az autó. Ha nincs, bepenészedhetsz. Főleg ha a hosztjaidat az sem érdekli ha éhen halsz. Na jó, mi azért nem halunk éhen:)
Van még sok mondanivaló erről a 4 hónapról. Látom nap mint nap, hogy hogyan élnek ők, hogyan nevelnek(vagy nem nevelnek) gyereket, hogyan telnek mindennapjaik, miket szertnek, mit hogy csinálnak, milyen a mentalitásuk. Sok érdekes és teljesen különböző dolog az otthoni kultúrától. vannak dolgok, amik nagyon teszenek, vannak amik kevésbé. Csak néhány apróság: olvasás, képeslapmánia, nyaralás, villanykapcsolók, függönyök hiánya, kedves emberek, nyitottság.
Már nem furcsa, hogy mindenhol angolul beszélő embereket hallok, mindenhol angolul kell megszólalni, megérteni. Nem is áll olyan távol tőlem, hogy más nyelvű környezetben élek, hiszen otthon ugyanez volt a románnal. Lehet ezért volt könnyebb alkalmazkodni. Ami nem azt jelenti, hogy akadálymentes! A nyelvvel még nagyon sok problémám van. Amint innen elkerülünk az egyik első dolog lesz a nyelvsuli. Innen sajnos elég nehézkes lenne, főleg mikor hetekre be vagyunk ide zárva, ami ugy-e bármikor megtörténhet.
Összességében nem panaszkodok. Nyílt konfliktusunk ritkán van a családdal, szerintem ők nem is érzik, hogy valami ne lenne jó. miért is éreznék? Mi meg próbálunk pozitívan hozzáállni a jövőnkhöz. Ha visszajövünk otthonról új fejezetbe kezdünk, mert van választásunk, semmi nem köt ide, azt teszünk amit akarunk. Kalandra fel... de addig még 2 hét penészedés. Vasárnap talán eljutunk Swindonba kicsit shoppingolni, hadd orvosoljam sérült lelkemet:))
Már 6 napja visszatértem és azóta próbálom magam olyan állapotba hozni, hogy írni tudjak az Ibizán eltöltött hetemről. Igen, ez azt jelenti, hogy nem éppen vagyok rózsás állapotban, de ezt most megpróbálom teljesen kizárni és kizárólag arra koncentrálni ami ott történt. Kiváltképpen a jóra.
Július 10-én éjszaka fél 3-kor indultunk itthonról, 2 felnőtt és 4 gyerek. Megérkeztünk a Gatwick reptérre, ahol találkoztunk Sophie testvérével és 2 újjabb gyerekkel. Check-in megtörtént, majdnem sikeresen átjutottunk az ellenőrzésen is, csak az én csomagomat tartották vissza. Jól kezdődik. Check-in előtt döntöttük el, hogy az én dőröndöm lehet kézi csomag és néhány dolgot átpakoltam másik táskába. Csak a samponom maradt ott véletlenül. Emiatt nyugisan kipakolták csomagom egész tartalmát, drogteszeten is átesett újonnan beszerzett szépségem, majd elkobozták a samponomat és mehettünk is tovább.
3 felnőtt, 6 gyerek, 4 és 10 év közöttiek, vonultunk fel-alá. Ez eddig ok, csak hamar rá kellett jönnöm, hogy annyi, mintha egyedül lennék ezzel a 6 gyerekkel, akik legalább 4 fele mentek és senkit sem érdekelt, hogy lemarad a többiektől vagy elveszítjük őket. A 2 felnőtt vágtattak elől, vissza nem néztek, hogy mi van a gyerekeikkel. Persze, hogy érdekesebb legyen, a gyerekeknek kellett vinni a kézi csomagokat, mert... ők akarták. 9-en kb 100 méter távolságra voltunk egymástól és semmilyen módszerrel nem tudtam rávenni a gyerekeket, hogy siessenek már, a 2 nőnek meg eszébe nem jutott megvárni minket. Ekkor már kezdtem látni a sorsom... Szórakozottságuk közepette másik kapuhoz érkeztünk, mint amihez kellett volna és amikor erre rájöttek, akkor rohanás vissza... annyira nevetségesek voltunk, tényleg mindenki minket bámult. De hát hostmaminak épp ez volt a lényeg. Utolsónak ültünk fel a gépre, ami tele volt, de hát nem probléma, nekünk attól mind egymás mellé kell ülni, szóval a repülő fele utasának át kellett ülnie, csak, hogy nekünk megfeleljen. Az úton nem volt semmi probléma, a sok kütyü, kaja lefoglalta a gyerekeket, meg hozzá is vannak szokva az ilyen távú repülésekhez.
Landoltunk, forróság, ellenőrzés, csomagvadászat, fél óra taxizás és már ott is voltunk a háznál. Elhelyezkedtünk, én megkaptam a pincebeli lakot, ami egyben mosókonyha is volt, de legalább volt külön furdőszobám. Igaz, csak aludni meg fördeni mentem be, utáltam ott lenni. Kicsomagoltunk, együtt ebédeltünk, aztán mindenki pihent egy kicsit. Majd kezdődött a móka. Gyerekek a medencébe és kiderült a legnagyobb tragédia: Emi nem tud úszni. Ami azért tragédia, mert ha a felnőttek elmennek, akkor a gyerekek nem maradhatnak a medencében, mert én nem tudom kiszedni őket. Egyből én lettem a gonosz, mert amíg mamiék shoppingolni voltak, a gyönyörű gyerekeknek ki kellett jönni a medencéből. De hogy nem tudsz úszni? De miért nem tudsz úszni? stb Visszajöttek az anyukák, boldogság, úszkálás én szépen elkéredzkedtem sétálni.
A teraszról látni a tengert,kb 15 percre saccoltam, hegyoldalról lefele, apró kis utcákon jobbra balra. Próbáltam megjegyezni merre járok, hogy vissza is érjek. Hamar megérkeztem a partra, első találkozás a Mediterrán Tengerrel:)) Elsőre nem éreztem a varázslatot, a csodát, a boldogságot, hogy ott lehetek. Annyira zavarodott voltam a család miatt, hogy még nem tudtam, ez a part lesz a menedékem, az örömem.
Rövidet sétáltam a parton, majd elindultam visszafele, mert már esteledett és vacsorára vissza kellett volna érnem. Épp lekéstem. Csak el kellett utánuk takarítanom és a kicsikkel, akik az én szobámból nyíló szobában aludtak, mehettem is aludni. Nem volt nehéz az alvás, mégsem aludtam jól. Reggel 7 óra fele ébresztettek a fiatalok, ugyanis nekem kellett reggeliztetni.
Lassan 2 nap után beállt a rutin. 8kor keltünk, persze legalább 7kor ébredtünk. Reggeli a gyerekeknek. Majd a felnőtteknek (azzal nem volt dolgom). Napozás-olvasás a felnőtteknek, pancsolás a gyerekeknek. Dél körül összekaparták magukat, beültek az autókba és elvonultak valamelyik beachre. Én meg azt csináltam amit csak akartam egészen este 6ig. Akkorra kellett vacsorát készítenem a gyerekeknek. 8 körül alvás a kicsiknek, velük én is mehettem le. Ennyi volt a napi programom.
Eleinte azt hittem, hogy én itt vagyok ragadva, csak arra az egy partra tudok elmenni és nem fogok Ibizából semmit sem látni. Ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy én nem mehetek velük sehová. Egyrészt, mert fel sem merült bennük, másrésztmeg épp tele volt 2 autó velük, szóval nem volt hely. Ugyanis a nagyiék is megérkeztek első este.
Végül sikerült feltalálnom magam. Második nap felfedeztem a várost. Mi La Siesta nevű helyen voltunk, ami egy hegyoldalba épült villanegyed és ahol Sophie nagyapja építette a villát, "még amikor ott lennt semmi sem volt". Az oldalról leérkezve Santa Eulalia városában voltam, ami aranyos kisváros, a maga tengerparti jellegével. A part mögött tömbházépületek, alattuk üzletek, éttermek, suvenírboltok, egyetlen bevásárlóközpont, ahol horribilis árakon lehet megkapni mindazt,amit bárhol máshol a világban, pl ruha, cipő, kozmetikumok, táskák. Az új városon kívül a másik dombnak indulva egy gyönyörű kápolna ágaskodik, amit kiszemeltem magamnak. Nem volt könnyű megtalálni az utat, de feljutottam. Gyönyörű kilátás, felülről láttam a várost, mögötte-fölötte a tengert... elragadó, leírhatatlan látvány volt. Örömömet csak egy dolog árnyékolta be. Hogy láttam hová kell hazamennem a már amúgy is lábszárig lejárt lábammal.
Másnap nekiindultam a hegynek felfele. Mivel szigeten vagyunk és majdnem a part mentén, úgyis a partra kell kijukadnom. Úgy 40 perc séta után megérkeztem egy településre. Nagy volt az öröm. Persze tudtam, hogy ez nem más, mint Cala Llonga és valahol ott bújik meg a tenger is. Elsőként körbejártam a helyet, fotózgattam, benéztem a suvenírboltokba, kevés kaja, majd irány a part. Jaj, micsoda látvány!!! Ez a beach nem a tengerre nyílik, hanem mélyen bennt egy öbölben van. Igaz aznap nem volt túl nagy meleg, fújt nagyon a szél, hullámzott a tenger.
Láttam már, hogy ebből napozás nem lesz, így sétálgattam a parton, felmásztam a sziklákra, kitelepedtem a ferrykikötő lépcsőjére és elterveztem, hogy ferryvel fogok hazamenni. Amikor eljött az idő, ott vártunk legalább 15en és nem jött a hajó. Már a következő órai is meg kellett volna érkezzen... és semmi. Unaloműzőként sokan olvasgattunk.
Az emberek lassan elpárologtak, én is terveztem, hogy átmegyek a buszmegállóba, de gyalog semmiképp sem indulok vissza. Ahogy átmentem 5 perc múlva jött is a busz. 10 perc és meg is érkeztem Santa Eulaliara. Szétnéztem a buszmegállóba és elterveztem, hogy minden nap elbuszozok valahová ezután.
Következő nap nem éreztem valami jól magam, fáradt voltam, mozdulni sem bírtam, csak nyugit akartam. Rögtön elfelejtettem, hogy hová is akartam buszozni. Lementem a beachre és ott süttettem magam fél nap. Aztán sétáltam a városban és hazaballagtam. Már nem is tudom milyen napnál tartok:)) de aznap is lustiztam és pirítottam magam. Felfedeztem egy csodás partszakaszt, ahol a víz majdnem a talpamat nyaldosta, amint feküdtem a forróságban. Jó volt csak úgy feküdni ott, olvasgatni, élvezni a csiklandozó napsugarakat és nem gondolni semmi rosszra, sőt lehetőleg nem gondolni semmire, hogy ne fájjon semmi.
Sophie felajánlotta, hogy mivel vasárnap a szülei mennek haza, elmehetek velük a Tropicana Beachre, ami "egy másfajta" beach. Mondtam köszönöm, majd meglátom, mert szeretnék eljutni Ibiza Townba is. Valahogy ennyi nap után sem éreztem azt, hogy velük akarok menni, még akkor sem, ha ők minden nap másfajta partra mentek. Így vasárnap reggel mondtam, hogy úgyis arra mennek és szeretném, hogyha engem kiraknának Ibiza Townnál és majd busszal hazajövök. Megtörtént. Az a város... ámulatba ejtő. A kikotőnél érkeztem meg és persze gyalogosan vettem nyakamba a várost. Másképp nem is lehetett volna. Ez a kép fogadott:
Ami nagyon silány ahhoz képest amit én láttam. Ez sajnos nem a saját képem, de muszály megmutatnom, hogy milyen gyönyörűséges:
Itt is van régi és új városrész. A dombon az óváros, alatta a modern rész. Engem ugy-e mindkettő érdekelt, de hamar rájöttem, hogy az új rész nem sok meglepetést tartogat. Megkerestem a buszmegállót, hogy tudjam hogyan jutok haza, majd nekivágtam az ismeretlennek. Át a városon, követtem a beachre mutató jelzéseket. 2 part volt, a Ses Figueretes és a Platja d'en Bossa. Na melyik legyen. Előzetes ismeretek nélkül az első fele vettem az irányt, kiderült hibáztam, de ez közelebb volt. Ugyanis a d'en Bossa Ibiza talán leghíresebb beache, ahol a legtöbb fiatal és legnagyobb parti partyk vannak:(( Na ezt én nem láttam! De voltam a ses Figueretes-en, ami "átlagos" mediterrán beach...
Nem volt időm napozni, annyi mindent látnom kellett még aznap. Elindultam felfele a sziklák menti sétányon. Az a kilátás valami leírhatatlan. azt hittem ennél jobb már nem lehet. (De volt később:))
Csak haladtam és haladtam felfele, nem tudtam meddig megyek, itt megtanultam, hogy bármerre is megyek, kilyukadok valahová, nem kell pánikolni. Sejtettem, hogy annak a hegynek a másik oldalán vagyok, aminek a tetején érkezésemkor a templomot láttam, így bátran kaptattam felfele. Nemsokára megláttam a várfalakat. Juppi, jó helyen járok. Egy várkapuhoz értem, azon át jutottam be az óvárosba vagyis a Dalt Vilaba. A fal mentén haladtam jó hosszú ideig és gyönyörködtem az alattam elterülő újváros látványában, meg a túloldalon látható kikötőben.
Felfele nézve az az építészeti csoda tárult szemem elé, amit eddig csak filmekben és képeken láttam. A látszólag egymásra épült tipikus mediterrán házak. Elragadó, ahogy nem is lehet őket szétválasztani, egymás mellett, alatt, fölött, oldalában vannak, keskeny, meredek utcák szelik át a minden négyzetcentiméteren beépített domboldalt. Egy egy helyen lepillantva vendéglők terasza szegélyezi az utcákat, máshol kis boltok kínálják portékáikat, vagy éppen síró gyerekét táplálja az anyuka a lépcsőn ülve.
Felértem a tetőre, ahonnan olyan látvány tárult elém, hogy nehéz volt lélegzethez jutnom. Ez az a wooow érzés, aminél nagyobbat nem éreztem azon a szigeten. Egyik oldalt a városra láttam rá, másik oldalon a kikötő terült el és jobbra fordulva ott volt a Mediterrán Tenger teljes vakítóan kék szépségében, néhány apró szigetével és hullámait szelő hajóival. Mindez legalább 50 méterre a mélyben és előttem.
Sokáig csodáltam a kilátást, kattogtattam a fényképezőmet, úgy éreztem erre nem elég néhány fotó. Majd lefele indultam a sűrű kis sikátorokon, ahol bizony nem volt egyszerű eligazodni. Szerncsére nem egyedül éreztem így. Az arra járó turistákon észrevettem, hogy amikor egy kis utca végetért és másik kettő kezdődött, mindenki megállt, szétnézett, hogy jobbra vagy balra, aztán elindult azon amelyik inkább lefele vezetett. Igen érdekes látvány volt:) Így értem el én is a kivezető kapuhoz, ami zárta a város Dalt Vila részét. Itt aztán sikerült igazi ibizai hangulatú városrészbe keverednem. Csupa élet, csupa mozgás, evés ivás, üzletek, vendéglők, teraszok mindenfele, emberek ültek az utcán, útszélen, a keskeny utcákat teljesen elfoglalták a vendéglők teraszai, tele nevető, vidám emberekkel, zene és forgatag mindenfele. Éreztem, milliomodszorra is, hogy egy ilyen helyen nem szabad az embernek egyedül lennie!!!
"Rövid" sétám során már lassan combig kopott a lábam,így elterveztem, hogy nekivágok még egyszer megkeresni a buszomat, mert elsőre csak olyat találtam, amivel először Cala Llongára jutottam volna és onnan majd Santa Eulaliára, majdnem dupla áron. Pedig tudtam, hogy lennie kell a direkt busznak is. Nem találtam meg. Fáradtságom már határtalan volt, még volt majnem 1 órám a buszig és végső erőfeszítésemmel eldöntöttem, hogy visszamegyek a buszállomásra a megálló helyett. Van időm. Amint megérkezek látom, hogy épp ülnek fel egy buszra, nézem s hát mit ad Isten??? Santa Eulalia!!! Felpattanok, letelepedek és kb 20-25 perc alatt már ismerős kis városkámban találom magam. Már csak a fél órás hazaséta volt hátra, természetesen a part mentén, amivel nem tudtam betelni és véletlenül sem a városon vágtam volna át.
Azt hittem hétfőn hazajövünk, de kiderült neem, van egy extra napunk, csak kedden este indulunk:(( Már kicsit elég volt. Úgy jöttem volna. Jóból is nagyon megárt a sok, ha egyedül van az ember. Hétfőt nagyrészt a házban töltöttem, csak rövid 2 órát sétálgattam. Aznap nem volt túl meleg, kellemes volt ücsörögni a parti sétány padjain és járni a szuvenírboltokat, beszerezni a kötelező Ibizás pólót és 2 I love Ibizás bögrét. Valaminek mégis csak emlékeztetnie kell arra, hogy ott voltam, a fotókon és emlékeken kívül. Valami kézzel fogható. Valami szuveníííír:)
Keddet majdnem egészében megkaptam szabadnak reggeli után. Csak napozás volt betervezve. Hosszú, kényelmes, nyugodt sütkölőzés. Csak erre az egyre vágytam. Na meg arra, hogy végre otthon legyek, szerelmem karjaiban:))
Rendkívül korán, már fél 11-kor lementem a partra, komolyan felszerelkezve a hosszú napozós napra. Éreztem ahogy pörköli bőrömet a nap, égetett és simogatott. Időnként megmártóztam búcsuzóképpen a vízben, lehüttöttem felhevűlt testemet, majd átadtam újra a napsugaraknak, simogassák csak meg rendesen, úgysem lát testem mostanában ilyen sugarakat Angliában vagy akár Szülőföldemen.
Végül 3 óra fele elhatalmasodott rajtam a bánat meg a "nem bírom már tovább a meleget" érzés. Hosszasan búcsúzkodtam a tengertől, a parttól, majd bevonúltam a városba, hogy frissítő után nézzek és elköltsem maradék euróimat. Nehogy már visszahoznám:))
Ezután hazaballagtam, természetesen újra a parton, hiába a búcsú, minden utam oda vezetett vissza.
Még nem volt otthon ki családom, de hamar megérkeztek, én vacsit készítettem, ők csomagoltak, készülődtek. És eljött a pillanat, hogy a ház előtt vártuk a taxit... megérkeztünk a reptérre... sima úgy... másfél óra sorbanállás... semmi probléma... legalább 6 ellenőrzés... felszállás... éjfélkor már landoltunk is a Gatwickon!!! Hurráá! Autóra várakozás... másfél óra hazaút... na persze eső fogadott, mi más... és átölelhettem szerető Alexemet!!! Még másnapra szabadnapot is kaptam pihenőképpen.
Élményekből, látványból, örömből és doldogságból ennyi lenne. Annyi mindenről lehetne írni, annyi féle képpen leírni ezt a 9 napot, de ez a bejegyzés maradjon sima eseményleírás! Következőkben megpróbálok írni az érzéseimről, azkról az emocionális hatásorkról amelyek ott értek engem, a népes családról amely körülvett és a magányomról, ami percről percre velem volt. A jóról és rosszról, amit tapasztaltam és döntéseimről, amelyek félig ott, félig itthon megszülettek.
És hogy vizualizáljam mindazt, amit itt verbalizáltam:)) további sok sok kép látható a Facebookon!!!
Befejezésképpen pedig itt van egy aktuális kedvenc, talán amiatt, hogy a klippet Ibizan forgatták:))
Július 10-én éjszaka fél 3-kor indultunk itthonról, 2 felnőtt és 4 gyerek. Megérkeztünk a Gatwick reptérre, ahol találkoztunk Sophie testvérével és 2 újjabb gyerekkel. Check-in megtörtént, majdnem sikeresen átjutottunk az ellenőrzésen is, csak az én csomagomat tartották vissza. Jól kezdődik. Check-in előtt döntöttük el, hogy az én dőröndöm lehet kézi csomag és néhány dolgot átpakoltam másik táskába. Csak a samponom maradt ott véletlenül. Emiatt nyugisan kipakolták csomagom egész tartalmát, drogteszeten is átesett újonnan beszerzett szépségem, majd elkobozták a samponomat és mehettünk is tovább.
3 felnőtt, 6 gyerek, 4 és 10 év közöttiek, vonultunk fel-alá. Ez eddig ok, csak hamar rá kellett jönnöm, hogy annyi, mintha egyedül lennék ezzel a 6 gyerekkel, akik legalább 4 fele mentek és senkit sem érdekelt, hogy lemarad a többiektől vagy elveszítjük őket. A 2 felnőtt vágtattak elől, vissza nem néztek, hogy mi van a gyerekeikkel. Persze, hogy érdekesebb legyen, a gyerekeknek kellett vinni a kézi csomagokat, mert... ők akarták. 9-en kb 100 méter távolságra voltunk egymástól és semmilyen módszerrel nem tudtam rávenni a gyerekeket, hogy siessenek már, a 2 nőnek meg eszébe nem jutott megvárni minket. Ekkor már kezdtem látni a sorsom... Szórakozottságuk közepette másik kapuhoz érkeztünk, mint amihez kellett volna és amikor erre rájöttek, akkor rohanás vissza... annyira nevetségesek voltunk, tényleg mindenki minket bámult. De hát hostmaminak épp ez volt a lényeg. Utolsónak ültünk fel a gépre, ami tele volt, de hát nem probléma, nekünk attól mind egymás mellé kell ülni, szóval a repülő fele utasának át kellett ülnie, csak, hogy nekünk megfeleljen. Az úton nem volt semmi probléma, a sok kütyü, kaja lefoglalta a gyerekeket, meg hozzá is vannak szokva az ilyen távú repülésekhez.
Landoltunk, forróság, ellenőrzés, csomagvadászat, fél óra taxizás és már ott is voltunk a háznál. Elhelyezkedtünk, én megkaptam a pincebeli lakot, ami egyben mosókonyha is volt, de legalább volt külön furdőszobám. Igaz, csak aludni meg fördeni mentem be, utáltam ott lenni. Kicsomagoltunk, együtt ebédeltünk, aztán mindenki pihent egy kicsit. Majd kezdődött a móka. Gyerekek a medencébe és kiderült a legnagyobb tragédia: Emi nem tud úszni. Ami azért tragédia, mert ha a felnőttek elmennek, akkor a gyerekek nem maradhatnak a medencében, mert én nem tudom kiszedni őket. Egyből én lettem a gonosz, mert amíg mamiék shoppingolni voltak, a gyönyörű gyerekeknek ki kellett jönni a medencéből. De hogy nem tudsz úszni? De miért nem tudsz úszni? stb Visszajöttek az anyukák, boldogság, úszkálás én szépen elkéredzkedtem sétálni.
A teraszról látni a tengert,kb 15 percre saccoltam, hegyoldalról lefele, apró kis utcákon jobbra balra. Próbáltam megjegyezni merre járok, hogy vissza is érjek. Hamar megérkeztem a partra, első találkozás a Mediterrán Tengerrel:)) Elsőre nem éreztem a varázslatot, a csodát, a boldogságot, hogy ott lehetek. Annyira zavarodott voltam a család miatt, hogy még nem tudtam, ez a part lesz a menedékem, az örömem.
Rövidet sétáltam a parton, majd elindultam visszafele, mert már esteledett és vacsorára vissza kellett volna érnem. Épp lekéstem. Csak el kellett utánuk takarítanom és a kicsikkel, akik az én szobámból nyíló szobában aludtak, mehettem is aludni. Nem volt nehéz az alvás, mégsem aludtam jól. Reggel 7 óra fele ébresztettek a fiatalok, ugyanis nekem kellett reggeliztetni.
Lassan 2 nap után beállt a rutin. 8kor keltünk, persze legalább 7kor ébredtünk. Reggeli a gyerekeknek. Majd a felnőtteknek (azzal nem volt dolgom). Napozás-olvasás a felnőtteknek, pancsolás a gyerekeknek. Dél körül összekaparták magukat, beültek az autókba és elvonultak valamelyik beachre. Én meg azt csináltam amit csak akartam egészen este 6ig. Akkorra kellett vacsorát készítenem a gyerekeknek. 8 körül alvás a kicsiknek, velük én is mehettem le. Ennyi volt a napi programom.
Eleinte azt hittem, hogy én itt vagyok ragadva, csak arra az egy partra tudok elmenni és nem fogok Ibizából semmit sem látni. Ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy én nem mehetek velük sehová. Egyrészt, mert fel sem merült bennük, másrésztmeg épp tele volt 2 autó velük, szóval nem volt hely. Ugyanis a nagyiék is megérkeztek első este.
Végül sikerült feltalálnom magam. Második nap felfedeztem a várost. Mi La Siesta nevű helyen voltunk, ami egy hegyoldalba épült villanegyed és ahol Sophie nagyapja építette a villát, "még amikor ott lennt semmi sem volt". Az oldalról leérkezve Santa Eulalia városában voltam, ami aranyos kisváros, a maga tengerparti jellegével. A part mögött tömbházépületek, alattuk üzletek, éttermek, suvenírboltok, egyetlen bevásárlóközpont, ahol horribilis árakon lehet megkapni mindazt,amit bárhol máshol a világban, pl ruha, cipő, kozmetikumok, táskák. Az új városon kívül a másik dombnak indulva egy gyönyörű kápolna ágaskodik, amit kiszemeltem magamnak. Nem volt könnyű megtalálni az utat, de feljutottam. Gyönyörű kilátás, felülről láttam a várost, mögötte-fölötte a tengert... elragadó, leírhatatlan látvány volt. Örömömet csak egy dolog árnyékolta be. Hogy láttam hová kell hazamennem a már amúgy is lábszárig lejárt lábammal.
Másnap nekiindultam a hegynek felfele. Mivel szigeten vagyunk és majdnem a part mentén, úgyis a partra kell kijukadnom. Úgy 40 perc séta után megérkeztem egy településre. Nagy volt az öröm. Persze tudtam, hogy ez nem más, mint Cala Llonga és valahol ott bújik meg a tenger is. Elsőként körbejártam a helyet, fotózgattam, benéztem a suvenírboltokba, kevés kaja, majd irány a part. Jaj, micsoda látvány!!! Ez a beach nem a tengerre nyílik, hanem mélyen bennt egy öbölben van. Igaz aznap nem volt túl nagy meleg, fújt nagyon a szél, hullámzott a tenger.
Láttam már, hogy ebből napozás nem lesz, így sétálgattam a parton, felmásztam a sziklákra, kitelepedtem a ferrykikötő lépcsőjére és elterveztem, hogy ferryvel fogok hazamenni. Amikor eljött az idő, ott vártunk legalább 15en és nem jött a hajó. Már a következő órai is meg kellett volna érkezzen... és semmi. Unaloműzőként sokan olvasgattunk.
Az emberek lassan elpárologtak, én is terveztem, hogy átmegyek a buszmegállóba, de gyalog semmiképp sem indulok vissza. Ahogy átmentem 5 perc múlva jött is a busz. 10 perc és meg is érkeztem Santa Eulaliara. Szétnéztem a buszmegállóba és elterveztem, hogy minden nap elbuszozok valahová ezután.
Következő nap nem éreztem valami jól magam, fáradt voltam, mozdulni sem bírtam, csak nyugit akartam. Rögtön elfelejtettem, hogy hová is akartam buszozni. Lementem a beachre és ott süttettem magam fél nap. Aztán sétáltam a városban és hazaballagtam. Már nem is tudom milyen napnál tartok:)) de aznap is lustiztam és pirítottam magam. Felfedeztem egy csodás partszakaszt, ahol a víz majdnem a talpamat nyaldosta, amint feküdtem a forróságban. Jó volt csak úgy feküdni ott, olvasgatni, élvezni a csiklandozó napsugarakat és nem gondolni semmi rosszra, sőt lehetőleg nem gondolni semmire, hogy ne fájjon semmi.
Sophie felajánlotta, hogy mivel vasárnap a szülei mennek haza, elmehetek velük a Tropicana Beachre, ami "egy másfajta" beach. Mondtam köszönöm, majd meglátom, mert szeretnék eljutni Ibiza Townba is. Valahogy ennyi nap után sem éreztem azt, hogy velük akarok menni, még akkor sem, ha ők minden nap másfajta partra mentek. Így vasárnap reggel mondtam, hogy úgyis arra mennek és szeretném, hogyha engem kiraknának Ibiza Townnál és majd busszal hazajövök. Megtörtént. Az a város... ámulatba ejtő. A kikotőnél érkeztem meg és persze gyalogosan vettem nyakamba a várost. Másképp nem is lehetett volna. Ez a kép fogadott:
Ami nagyon silány ahhoz képest amit én láttam. Ez sajnos nem a saját képem, de muszály megmutatnom, hogy milyen gyönyörűséges:
Itt is van régi és új városrész. A dombon az óváros, alatta a modern rész. Engem ugy-e mindkettő érdekelt, de hamar rájöttem, hogy az új rész nem sok meglepetést tartogat. Megkerestem a buszmegállót, hogy tudjam hogyan jutok haza, majd nekivágtam az ismeretlennek. Át a városon, követtem a beachre mutató jelzéseket. 2 part volt, a Ses Figueretes és a Platja d'en Bossa. Na melyik legyen. Előzetes ismeretek nélkül az első fele vettem az irányt, kiderült hibáztam, de ez közelebb volt. Ugyanis a d'en Bossa Ibiza talán leghíresebb beache, ahol a legtöbb fiatal és legnagyobb parti partyk vannak:(( Na ezt én nem láttam! De voltam a ses Figueretes-en, ami "átlagos" mediterrán beach...
Nem volt időm napozni, annyi mindent látnom kellett még aznap. Elindultam felfele a sziklák menti sétányon. Az a kilátás valami leírhatatlan. azt hittem ennél jobb már nem lehet. (De volt később:))
Csak haladtam és haladtam felfele, nem tudtam meddig megyek, itt megtanultam, hogy bármerre is megyek, kilyukadok valahová, nem kell pánikolni. Sejtettem, hogy annak a hegynek a másik oldalán vagyok, aminek a tetején érkezésemkor a templomot láttam, így bátran kaptattam felfele. Nemsokára megláttam a várfalakat. Juppi, jó helyen járok. Egy várkapuhoz értem, azon át jutottam be az óvárosba vagyis a Dalt Vilaba. A fal mentén haladtam jó hosszú ideig és gyönyörködtem az alattam elterülő újváros látványában, meg a túloldalon látható kikötőben.
Felfele nézve az az építészeti csoda tárult szemem elé, amit eddig csak filmekben és képeken láttam. A látszólag egymásra épült tipikus mediterrán házak. Elragadó, ahogy nem is lehet őket szétválasztani, egymás mellett, alatt, fölött, oldalában vannak, keskeny, meredek utcák szelik át a minden négyzetcentiméteren beépített domboldalt. Egy egy helyen lepillantva vendéglők terasza szegélyezi az utcákat, máshol kis boltok kínálják portékáikat, vagy éppen síró gyerekét táplálja az anyuka a lépcsőn ülve.
Felértem a tetőre, ahonnan olyan látvány tárult elém, hogy nehéz volt lélegzethez jutnom. Ez az a wooow érzés, aminél nagyobbat nem éreztem azon a szigeten. Egyik oldalt a városra láttam rá, másik oldalon a kikötő terült el és jobbra fordulva ott volt a Mediterrán Tenger teljes vakítóan kék szépségében, néhány apró szigetével és hullámait szelő hajóival. Mindez legalább 50 méterre a mélyben és előttem.
Sokáig csodáltam a kilátást, kattogtattam a fényképezőmet, úgy éreztem erre nem elég néhány fotó. Majd lefele indultam a sűrű kis sikátorokon, ahol bizony nem volt egyszerű eligazodni. Szerncsére nem egyedül éreztem így. Az arra járó turistákon észrevettem, hogy amikor egy kis utca végetért és másik kettő kezdődött, mindenki megállt, szétnézett, hogy jobbra vagy balra, aztán elindult azon amelyik inkább lefele vezetett. Igen érdekes látvány volt:) Így értem el én is a kivezető kapuhoz, ami zárta a város Dalt Vila részét. Itt aztán sikerült igazi ibizai hangulatú városrészbe keverednem. Csupa élet, csupa mozgás, evés ivás, üzletek, vendéglők, teraszok mindenfele, emberek ültek az utcán, útszélen, a keskeny utcákat teljesen elfoglalták a vendéglők teraszai, tele nevető, vidám emberekkel, zene és forgatag mindenfele. Éreztem, milliomodszorra is, hogy egy ilyen helyen nem szabad az embernek egyedül lennie!!!
"Rövid" sétám során már lassan combig kopott a lábam,így elterveztem, hogy nekivágok még egyszer megkeresni a buszomat, mert elsőre csak olyat találtam, amivel először Cala Llongára jutottam volna és onnan majd Santa Eulaliára, majdnem dupla áron. Pedig tudtam, hogy lennie kell a direkt busznak is. Nem találtam meg. Fáradtságom már határtalan volt, még volt majnem 1 órám a buszig és végső erőfeszítésemmel eldöntöttem, hogy visszamegyek a buszállomásra a megálló helyett. Van időm. Amint megérkezek látom, hogy épp ülnek fel egy buszra, nézem s hát mit ad Isten??? Santa Eulalia!!! Felpattanok, letelepedek és kb 20-25 perc alatt már ismerős kis városkámban találom magam. Már csak a fél órás hazaséta volt hátra, természetesen a part mentén, amivel nem tudtam betelni és véletlenül sem a városon vágtam volna át.
Azt hittem hétfőn hazajövünk, de kiderült neem, van egy extra napunk, csak kedden este indulunk:(( Már kicsit elég volt. Úgy jöttem volna. Jóból is nagyon megárt a sok, ha egyedül van az ember. Hétfőt nagyrészt a házban töltöttem, csak rövid 2 órát sétálgattam. Aznap nem volt túl meleg, kellemes volt ücsörögni a parti sétány padjain és járni a szuvenírboltokat, beszerezni a kötelező Ibizás pólót és 2 I love Ibizás bögrét. Valaminek mégis csak emlékeztetnie kell arra, hogy ott voltam, a fotókon és emlékeken kívül. Valami kézzel fogható. Valami szuveníííír:)
Keddet majdnem egészében megkaptam szabadnak reggeli után. Csak napozás volt betervezve. Hosszú, kényelmes, nyugodt sütkölőzés. Csak erre az egyre vágytam. Na meg arra, hogy végre otthon legyek, szerelmem karjaiban:))
Rendkívül korán, már fél 11-kor lementem a partra, komolyan felszerelkezve a hosszú napozós napra. Éreztem ahogy pörköli bőrömet a nap, égetett és simogatott. Időnként megmártóztam búcsuzóképpen a vízben, lehüttöttem felhevűlt testemet, majd átadtam újra a napsugaraknak, simogassák csak meg rendesen, úgysem lát testem mostanában ilyen sugarakat Angliában vagy akár Szülőföldemen.
Végül 3 óra fele elhatalmasodott rajtam a bánat meg a "nem bírom már tovább a meleget" érzés. Hosszasan búcsúzkodtam a tengertől, a parttól, majd bevonúltam a városba, hogy frissítő után nézzek és elköltsem maradék euróimat. Nehogy már visszahoznám:))
Ezután hazaballagtam, természetesen újra a parton, hiába a búcsú, minden utam oda vezetett vissza.
Még nem volt otthon ki családom, de hamar megérkeztek, én vacsit készítettem, ők csomagoltak, készülődtek. És eljött a pillanat, hogy a ház előtt vártuk a taxit... megérkeztünk a reptérre... sima úgy... másfél óra sorbanállás... semmi probléma... legalább 6 ellenőrzés... felszállás... éjfélkor már landoltunk is a Gatwickon!!! Hurráá! Autóra várakozás... másfél óra hazaút... na persze eső fogadott, mi más... és átölelhettem szerető Alexemet!!! Még másnapra szabadnapot is kaptam pihenőképpen.
Élményekből, látványból, örömből és doldogságból ennyi lenne. Annyi mindenről lehetne írni, annyi féle képpen leírni ezt a 9 napot, de ez a bejegyzés maradjon sima eseményleírás! Következőkben megpróbálok írni az érzéseimről, azkról az emocionális hatásorkról amelyek ott értek engem, a népes családról amely körülvett és a magányomról, ami percről percre velem volt. A jóról és rosszról, amit tapasztaltam és döntéseimről, amelyek félig ott, félig itthon megszülettek.
És hogy vizualizáljam mindazt, amit itt verbalizáltam:)) további sok sok kép látható a Facebookon!!!
Befejezésképpen pedig itt van egy aktuális kedvenc, talán amiatt, hogy a klippet Ibizan forgatták:))
Amikor egy anya talpig beöltözve rohangál fel-alá a lakásban a műszempillájával és a gyereke azzal jön, hogy "anya, éhes vagyok, nem kaptunk vacsorát!" ő meg, nem, mert késő ebéd volt, "de éhes vagyok", nincs időm, mert elkések a partyról, hagyjál békén, menj aludni... na akkor az nálam már egy nem jó anya!!!
Megvolt az első... dinner party. Na nem amelyiken részt vettem, hanem amit szemléltem. Tegnap este hostcsaládomnál. És ugy-e nem csak amolyan távoli nézelődő voltam. Végülis nem bántam meg:) Hostmami óriási izgalommal készülődött rá, ez mindig egy olyan esemény, amikor a legtöbbet kell megmutatni abból, hogy ki is Ő valójában. Leginkább róla szól, mindegy milyen alkalomból van éppen, de hogy ő hol lakik, ő mit főz, ő hogyan készül, terít, tálal, fogad vendégeket stb.
Megkért, hogy már szerdán terítsem meg az asztalt tíz személyre. Miért, ma sem értem. Az asztalra olyan dolgokat is kellett tenni, amelyekre a vacsoránál nem is volt szükség. Minek? Gondolom britt protokoll, hogy kanálnak is kell lennie, ha kell ha nem:) Aztán pénteken került rá virág, gyertya, ugyanis nem szokás itt villanyt kapcsolni, csak gyertyafénynél esznek. Gondolom azért, hogy ne lehessen észrevenni, hogy ki hozza-viszi a fogásokat... Aztán péntek este nagy izgalom, ülésrend, minden percre megtervezve, kaja fél- vagy egész készen, Emi fél 9re berendelve, indulhat a dinner. Vendégek késnek, lassan szállingóznak. Sophie izgatottan rohangál fel alá, közbe lespricceli magát, mert én mondtam, hogy megcsinálom, de nem mert neki kell... Akkor minek vagyok ott? Tíz fele végre áttelepednek a livingből a diningba, előétel az asztalon, Emi bevarázsolta. Közbe sül a chips, akarom mondani már pergelődik, de még nem, az még nincs kész, grilleződik a báránycomb, kész a répa, valami mentás zöldborsó.
Úgy volt, hogy én tálalok, Sophie meg beviszi. Erre mit csinál? Leszedném az asztalt, amíg ő tálal? Hát hogyne lelkem, voltam én pincér is! Te meg itt addig maszatoljad magad. Leszedtem, mindenki illedelmesen megköszönte... hmm... Sikerült addig 2 tányérra kitálalni a főételt. Nem nézett ki rosszul, de a székely gyomornak... erről később. Lassan sikerült elkészülni. S visszalibben a vendégeihez, bájcsevegnek végig, vagy inkább üvöltöznek, 10 perc és jöhet a pudding, vagyis desszert, ami saját készítésű gooseberry ice cream volt. Persze tálalta... Én behordtam. A vendégsereg ekkor már füstfelhőbe burkolózott, érdekes módon leginkább a nők pöfékeltek, fura volt... Aztán rendbe raktam a konyhát és S mondta, hogy ezzel kész, én mehetek is. Úgy 11:30 magasságában. Juppi, hát örültem neki. Na, ennyi a történés, most meg jöjjenek a benyomások:)
Vendégek vérbeli angolok, ezek nem keverednek, mindenki sikkes, a férfiak öregek, a nők legalábbis fiatalnak néznek ki. Legtöbbjük az is, 40 körüli. Puszi puszi. Nagy autók... öreg pasik... Rögtön pezsgő, rosé, ami csak kell. Fél óra bemelegítő cseverészés a nappaliban, majd áttelepedés az asztal mellé. Kifinomult táplálozás. Lazac, saláta stb. Viszonylag gyorsan esznek, bár amekkorák az adagok, nem nehéz. Be nem áll a szájuk egy percre, ez nem olyan mint otthon a lagziban, hogy nagy zaj, de amikor beteszik a kaját, akkor csak az evőeszközök kocogása hallatszik:) Itt folyik a duma megállás nélkül. Nem a vacsora a lényeg, hanem a talákozás, hogy milyen jó nekik, hogy együtt lehetnek. Desszert után még max 1 óra csevely, újra living romm, folyik a bor, aztán finoman távozik a vendégsereg. Nem nagy cucc az egész. Második alkalommal láttam és ugyanaz volt a forgatókönyv. Kivéve, hogy akkor nem segítkeztem és Peter, aki akkor segített és olyan amazing, kiderült, hogy mindent összetört, túlfőzött. Most állítólag minden tökéletes volt:)) Hála nekem.
Csak néhány dolgot nem értek: ha már ott vagyok, akkor miért nem hagyja, hogy segítsek? Sokkal többre vagyok képes, mint amit megengedett. Mondtam, hogy csak mutassa meg, aztán csinálom, de neeem, mert fél, hogy akkor majd nem lesz tökéletes. Ok. Az ő vacsija!
A másik: Ha otthon ilyen és ennyi ételt tennél a vendégek elé, akkor megmondanák, hogy hülye vagy, ha nincs amit az asztalra tegyél, akkor minek hívsz vendégeket?
A menü: Előétel: 2 falatnyi lazacos cucc, 4 levél salátával.
Főétel: 2 apró szelet báránycomb, maréknyi mentás zöldborsós turmixal, 4 szelet répával, 3 szelet szénné sült krumplival.
Desszert: egy kis pohárba rakott fagyitörmelék.
Na és ennek még örültek is, meg is dicsérték, hogy milyen amazing volt.
A british gyomroknak biztosan, de ez még nekem is iszonyatosan kevés, mármint a szememnek, mert megenni elég lett volna. Itt nem az van, hogy vendégségbe meg kell mutatni a bőséget és minél többet adni a vendégnek. Személyre szabva főztünk, nem megy ám a pazarlás.
Másnapra pedig maradt Eminek a mosogatás, rendrakás, de mindez bőséges "thank you Emi, you were amazing" és anyagi jutattás kiséretében, ami felvillanyozta a napomat, mert nem számítottam rá.
Megkért, hogy már szerdán terítsem meg az asztalt tíz személyre. Miért, ma sem értem. Az asztalra olyan dolgokat is kellett tenni, amelyekre a vacsoránál nem is volt szükség. Minek? Gondolom britt protokoll, hogy kanálnak is kell lennie, ha kell ha nem:) Aztán pénteken került rá virág, gyertya, ugyanis nem szokás itt villanyt kapcsolni, csak gyertyafénynél esznek. Gondolom azért, hogy ne lehessen észrevenni, hogy ki hozza-viszi a fogásokat... Aztán péntek este nagy izgalom, ülésrend, minden percre megtervezve, kaja fél- vagy egész készen, Emi fél 9re berendelve, indulhat a dinner. Vendégek késnek, lassan szállingóznak. Sophie izgatottan rohangál fel alá, közbe lespricceli magát, mert én mondtam, hogy megcsinálom, de nem mert neki kell... Akkor minek vagyok ott? Tíz fele végre áttelepednek a livingből a diningba, előétel az asztalon, Emi bevarázsolta. Közbe sül a chips, akarom mondani már pergelődik, de még nem, az még nincs kész, grilleződik a báránycomb, kész a répa, valami mentás zöldborsó.
Úgy volt, hogy én tálalok, Sophie meg beviszi. Erre mit csinál? Leszedném az asztalt, amíg ő tálal? Hát hogyne lelkem, voltam én pincér is! Te meg itt addig maszatoljad magad. Leszedtem, mindenki illedelmesen megköszönte... hmm... Sikerült addig 2 tányérra kitálalni a főételt. Nem nézett ki rosszul, de a székely gyomornak... erről később. Lassan sikerült elkészülni. S visszalibben a vendégeihez, bájcsevegnek végig, vagy inkább üvöltöznek, 10 perc és jöhet a pudding, vagyis desszert, ami saját készítésű gooseberry ice cream volt. Persze tálalta... Én behordtam. A vendégsereg ekkor már füstfelhőbe burkolózott, érdekes módon leginkább a nők pöfékeltek, fura volt... Aztán rendbe raktam a konyhát és S mondta, hogy ezzel kész, én mehetek is. Úgy 11:30 magasságában. Juppi, hát örültem neki. Na, ennyi a történés, most meg jöjjenek a benyomások:)
Vendégek vérbeli angolok, ezek nem keverednek, mindenki sikkes, a férfiak öregek, a nők legalábbis fiatalnak néznek ki. Legtöbbjük az is, 40 körüli. Puszi puszi. Nagy autók... öreg pasik... Rögtön pezsgő, rosé, ami csak kell. Fél óra bemelegítő cseverészés a nappaliban, majd áttelepedés az asztal mellé. Kifinomult táplálozás. Lazac, saláta stb. Viszonylag gyorsan esznek, bár amekkorák az adagok, nem nehéz. Be nem áll a szájuk egy percre, ez nem olyan mint otthon a lagziban, hogy nagy zaj, de amikor beteszik a kaját, akkor csak az evőeszközök kocogása hallatszik:) Itt folyik a duma megállás nélkül. Nem a vacsora a lényeg, hanem a talákozás, hogy milyen jó nekik, hogy együtt lehetnek. Desszert után még max 1 óra csevely, újra living romm, folyik a bor, aztán finoman távozik a vendégsereg. Nem nagy cucc az egész. Második alkalommal láttam és ugyanaz volt a forgatókönyv. Kivéve, hogy akkor nem segítkeztem és Peter, aki akkor segített és olyan amazing, kiderült, hogy mindent összetört, túlfőzött. Most állítólag minden tökéletes volt:)) Hála nekem.
Csak néhány dolgot nem értek: ha már ott vagyok, akkor miért nem hagyja, hogy segítsek? Sokkal többre vagyok képes, mint amit megengedett. Mondtam, hogy csak mutassa meg, aztán csinálom, de neeem, mert fél, hogy akkor majd nem lesz tökéletes. Ok. Az ő vacsija!
A másik: Ha otthon ilyen és ennyi ételt tennél a vendégek elé, akkor megmondanák, hogy hülye vagy, ha nincs amit az asztalra tegyél, akkor minek hívsz vendégeket?
A menü: Előétel: 2 falatnyi lazacos cucc, 4 levél salátával.
Főétel: 2 apró szelet báránycomb, maréknyi mentás zöldborsós turmixal, 4 szelet répával, 3 szelet szénné sült krumplival.
Desszert: egy kis pohárba rakott fagyitörmelék.
Na és ennek még örültek is, meg is dicsérték, hogy milyen amazing volt.
A british gyomroknak biztosan, de ez még nekem is iszonyatosan kevés, mármint a szememnek, mert megenni elég lett volna. Itt nem az van, hogy vendégségbe meg kell mutatni a bőséget és minél többet adni a vendégnek. Személyre szabva főztünk, nem megy ám a pazarlás.
Másnapra pedig maradt Eminek a mosogatás, rendrakás, de mindez bőséges "thank you Emi, you were amazing" és anyagi jutattás kiséretében, ami felvillanyozta a napomat, mert nem számítottam rá.
Hozzáfűznivaló nem sok van egyelőre, well, a történet nem éppen ugyanaz és a dilemma is még mindig létezik az itthon hagyott szerelem miatt, de igyekezek a szépre, jóra koncentrálni, végülis saját erőmből nem hiszem, hogy valaha is Ibizán kötnék ki. Látszólag Alex is örül nekem, meg annak, hogy egy hétig távol leszünk egymástól, de attól tartok ez csak a látszat, meg a bátorítás nekem, nehogy teljesen elkeseredjek.
Igen, azt valljuk, hogy időnként kell egy kis idő távol egymástól és mindeddig az élet gondosokodott is nekünk erről. Főleg most, hogy egy helyen is dolgozunk, már több, mint 3 hónapja minden álló nap együtt vagyunk. Jót tesz egy kis távolság, felfrissít, fellobantja a szerelmet, elutazás előtt, mert el kell válni, hazaérkezés után, mert újra együtt lehetünk. Aztán meg pár hét múlva jön a közös nyaralás otthon... csupa móka és kacagás az élet:))) bárcsak úgy lenne...
Egyelőre nem izgulok, elég minden más van, ami miatt megtehetem, de erről nem itt, ez egy vidám bejegyzés akar lenni arról, hogy milyen boldog is vagyok a nyakamon levő nyaralás miatt. Holnap az utolsó nap itthon, csomagom még sehol, holnap majd összedobom, aztán szépülés, készülés, mégis csak arra készülök, hogy 1 hétig fűrdőruciban illegessem magam egy (vagy több) mesés mediterrán tengerpaton. Arról meg, hogy Ibiza valójában a partyk fészke, elfeledkezünk, nem szándékozok ezen oldalával ismerkedni a szigetnek. Tudom, tudom, nagy hiba, majd következő alkalommal az is sorra kerül:))) Most lesz sok napozás, séta, kis lubickolás, talán ezúttal sikerül úszni is megtanulnom. Szégyellem, de nem tudok. Hosztmamim lelkesen igérte, hogy ő majd megtanít, mert nagyon jó tanár:) kiváncsi vagyok... Lesz még sok fénykép és bámészkodás, csodálat és minden, ami "családomnak" tervbe van. Fogalmam nincs mennyire leszek részese a nyaralásnak, abba biztos vagyok, hogy esténként babysitt, nem is akárhogy, mert a legkisebb lányokkal raknak egy szobába, hogy élvezhessek minden pillanatot.
Sok puszi és (remélem) nem könnyes búcsú minden kedves olvasómnak, aztán itt leszek és regélek jót és rosszat. Hátha csak jót! Legyünk már pozitívak, mégis csak ez lesz életem eddigi legnagyobb utazós élménye (leszámjtva azt amikor ide, Uk-be jöttünk, de az nem nyaralás volt) ... IBBBIIIIZZZZAAAA... és én????? hihetetlen most is...
Be kell vallanom, óriásit bűnöztünk ismét. De hát hiába, ha az ember élni szeret és minden pillanatot a lehető legmaximálisabban kihasználni, akkor úgy próbálja megvonni magától az kellemes dolgokat, hogy eldönti, aztán sutba dobja és igyekezik elnyomni a lelkiiseret időnként felcsendülő kolompját.
Döntésünk, miszerint nem utazunk, nem vásárolunk, mert gyűjtünk hazamenni, plusz az ajándékokra, létezik, de... nem nagyon betartható. Egyrészt, mert minél jobban megvonjuk magunktól, annál több minden történik, amire ki kell adni a pénzt. Pl összetörik egy drága képráma, amit rögtön meg kell javíttatni és bizonytalan, hogy nekünk kelle kifizetni. Vagy kiderül, hogy otthon hagyott költségeink törlesztésének egy részét nem a legjobb kezekre bíztuk, és bizony el volt felejtve a kifizetés. Ezt meg minél sürgősebben orvosolni kell, mert nem holmi apróságról van szó.
Egyszóval a pénzünk nem gyűl, hanem fogy, mi meg boldogtalannak kezdtük érezni magunkat, mert magunktól is meghúztunk minden jót, ami maiatt érdemes itt lenni és eredménye sincs.
Történt hétvégén, hogy bizonyos mértékben muszályból Londonba kellett menni. Kellemeset a muszállyal... Alig vártam végre kimozdúljak ebből a fészekből. Sikerült is elindúlni 9 óra után kicsivel, vasárnap reggeli nyugis forgalom az M4en, majd rátértünk az M25re, ahol fura mód állt a forgalom. érthetetlen, sem baleset sem semmi, csak egyszerűen dugó. De kijutottunk, Epsomba igyekeztünk és ezúttal voltunk elég okosak, hogy ne vegyük keresztbe Londont, hanem kerüljük ki. 11 után nem sokkal megérkeztünk a házaspárhoz, akikkel találkoznunk kellett. Eddig sosem láttuk őket, most meg "biznisz" miatt találkoztunk. Gondoltuk azt lerendezzük, aztán csatangolunk Londonban, megnézünk valami olyant amit még nem láttunk. De nem így alakult. Felhívtak a lakásukba, beszélgettünk és alakult a molekula:)
A házaspár szintén Romániából van, román házaspár és teljesen más a helyzetük, mint nekünk. 4 éve vannak itt, majdnem az egész családjuk itt él, a férfi manager a Morrisonsnál, a nő pedig fogorvosi asszisztens. Ők sem így kezdték, a férfi egy évig villanyszerelőként dolgozott, bár otthon informatika egyetemet végzett és analitikusként dolgozott. A nőnek is megvolt az asszistensi képzettsége, de azt itt nem ismerték el, más képzést kellett végeznie. Most sinen vannak, de mesélték, hogy mennyire nehéz volt az elején.
Nagyon kedvesek, szimpatikusak, aranyosak voltak velünk. Mondták, hogy mennek vásárolni Kingstonba, ha akarunk menjünk velük. Naná, ez az első alkalom, hogy valakikkel jól érezzük magunkat, ki nem hagynánk. Autóval elmentünk Kingstonba, majd sétáltunk egy nagyot a Temze parti parkban, berohantunk néhány üzletbe, mallba, majd egy pubba megebédeltünk, még néhány shopping kisérlet, persze semmi eredménnyel, majd fagyizás és indultunk vissza az autóhoz, mert lassan esteledett. Közben rengeteget beszélgettünk, az otthonról, az ittlétről, adtak tanácsokat, meghallgattak minket, bátorítottak. Végűl megérkeztünk hozzuk, búcsuzóul megöleltek és megpusziltak. Ilyen velünk még nem történt amióta itt vagyunk, úgyhogy ez egy óriási meglepetés volt és olyan kis melegség öntötte el a szívemet:)
Még korán volt hazajönni, nem éreztem beteljesültnek a napot, bementünk Epsom központjába és kicsit még sétálgattunk, már csak mi ketten. Aztán elindultunk és meg sem álltunk hazáig, csak az M25ön, ahol visszafele is ugyanaz fogadott, mint délelőtt.
Ismét csodás vasárnapunk volt, egy ilyen nap után sok minden megváltozik az emberben. Mivel mi ketten vagyunk, duplán gondolkozunk, azt megosszuk és a másik gondolatait is magunkévá tesszük. Így pl eldöntöttük, hogy hiába a nagy sporlás, vagyon abból úgysem lesz és csak boldogtalanokká válunk. Ha nem mozdulunk ki innen, csak rabszolgáknak érezzük magunkat és besokallunk az itteni élettől is. De mi azért vagyunk itt, hogy jobb legyen és ezt magunknak kell megteremteni. Ez a hazautazás elég sok fejfájást okoz nekünk, nem azért mert nem akarjuk, csak mert... lehet túl hamar jött. Karácsonyra is haza akartunk menni, de most már látjuk, hogy nem fog menni. Nem éri meg csak azért dolgozni ismét majdnem 4 hónapot, hogy hazamnejünk. Majd akkor megyünk haza, amikor úgy érezzük, hogy készek vagyunk rá és nagyobb erőfeszítések, megvonások nélkül megy is!
És hogy a hétvégét megkoronázzuk, mert ugye nekünk a vasárnap és hétfő a hétvége, akkor van szabad napunk, ma elmentünk Swindonba shoppingolni. Ajándékok, Ibizára való készülődés és még néhány dolog beszerzésének okából. Elfelejtettük a sporlást és kicsit kényeztettük magunkat. Amipedig a legfontosabb: boldogan jöttünk haza, nem szomorúan, mint akkor, amikor csak az a tudat volt bennünk, hogy csak kaját veszünk és semmi mást, mert nem költhetünk. És úgyis túlköltöttünk és evett a lekiismeret még 2 napig.
Gyönyörű hetem és hétvégém volt. Csend volt és nyugalom, na meg rend, mert hosztanyu nem volt itthon. A hétvége meg a pont az i-re. 3madszor is Londonban voltunk és sikerült ismét egy olyan oldalát látni, amit eddig nem. Epsom és Kingston is remek helyek, Epsom, nyugisabb, nem sok a látnivaló, inkább olyan alvó város, Kingston meg eléggé pezsgő. Amikor beérkeztünk a központba, bekeveredtünk a forgatagba, az volt az egyetlen érzés bennem, hogy mihamarabb el akarok menni ebből a semmiből, ahol jelenleg élek, olyan helyre, ahol érezni lehet az élet lüktetését, kimenni sétálni, leülni egy padra, ha zöldre vágysz elmenni a parkba és nem kinézni az ablakon és ott van. Tudjak elmenni gyalog vagy busszal shoppingolni, sétálni, emberekkel talákozni, ne kelljen folyton valakire várni aki elvisz és alkalmazkodni, hogy most lehete vagy nem.
Egy kedves au pairblog bejegyzésének címe nagyon megragadt bennem, annyira találó: "Élni jöttem ide, nem lakni". Remélem nem haragszik meg, hogy idéztem, engedélye nélkül ezért nem is linkelem.
Döntésünk, miszerint nem utazunk, nem vásárolunk, mert gyűjtünk hazamenni, plusz az ajándékokra, létezik, de... nem nagyon betartható. Egyrészt, mert minél jobban megvonjuk magunktól, annál több minden történik, amire ki kell adni a pénzt. Pl összetörik egy drága képráma, amit rögtön meg kell javíttatni és bizonytalan, hogy nekünk kelle kifizetni. Vagy kiderül, hogy otthon hagyott költségeink törlesztésének egy részét nem a legjobb kezekre bíztuk, és bizony el volt felejtve a kifizetés. Ezt meg minél sürgősebben orvosolni kell, mert nem holmi apróságról van szó.
Egyszóval a pénzünk nem gyűl, hanem fogy, mi meg boldogtalannak kezdtük érezni magunkat, mert magunktól is meghúztunk minden jót, ami maiatt érdemes itt lenni és eredménye sincs.
Történt hétvégén, hogy bizonyos mértékben muszályból Londonba kellett menni. Kellemeset a muszállyal... Alig vártam végre kimozdúljak ebből a fészekből. Sikerült is elindúlni 9 óra után kicsivel, vasárnap reggeli nyugis forgalom az M4en, majd rátértünk az M25re, ahol fura mód állt a forgalom. érthetetlen, sem baleset sem semmi, csak egyszerűen dugó. De kijutottunk, Epsomba igyekeztünk és ezúttal voltunk elég okosak, hogy ne vegyük keresztbe Londont, hanem kerüljük ki. 11 után nem sokkal megérkeztünk a házaspárhoz, akikkel találkoznunk kellett. Eddig sosem láttuk őket, most meg "biznisz" miatt találkoztunk. Gondoltuk azt lerendezzük, aztán csatangolunk Londonban, megnézünk valami olyant amit még nem láttunk. De nem így alakult. Felhívtak a lakásukba, beszélgettünk és alakult a molekula:)
A házaspár szintén Romániából van, román házaspár és teljesen más a helyzetük, mint nekünk. 4 éve vannak itt, majdnem az egész családjuk itt él, a férfi manager a Morrisonsnál, a nő pedig fogorvosi asszisztens. Ők sem így kezdték, a férfi egy évig villanyszerelőként dolgozott, bár otthon informatika egyetemet végzett és analitikusként dolgozott. A nőnek is megvolt az asszistensi képzettsége, de azt itt nem ismerték el, más képzést kellett végeznie. Most sinen vannak, de mesélték, hogy mennyire nehéz volt az elején.
Nagyon kedvesek, szimpatikusak, aranyosak voltak velünk. Mondták, hogy mennek vásárolni Kingstonba, ha akarunk menjünk velük. Naná, ez az első alkalom, hogy valakikkel jól érezzük magunkat, ki nem hagynánk. Autóval elmentünk Kingstonba, majd sétáltunk egy nagyot a Temze parti parkban, berohantunk néhány üzletbe, mallba, majd egy pubba megebédeltünk, még néhány shopping kisérlet, persze semmi eredménnyel, majd fagyizás és indultunk vissza az autóhoz, mert lassan esteledett. Közben rengeteget beszélgettünk, az otthonról, az ittlétről, adtak tanácsokat, meghallgattak minket, bátorítottak. Végűl megérkeztünk hozzuk, búcsuzóul megöleltek és megpusziltak. Ilyen velünk még nem történt amióta itt vagyunk, úgyhogy ez egy óriási meglepetés volt és olyan kis melegség öntötte el a szívemet:)
Még korán volt hazajönni, nem éreztem beteljesültnek a napot, bementünk Epsom központjába és kicsit még sétálgattunk, már csak mi ketten. Aztán elindultunk és meg sem álltunk hazáig, csak az M25ön, ahol visszafele is ugyanaz fogadott, mint délelőtt.
Ismét csodás vasárnapunk volt, egy ilyen nap után sok minden megváltozik az emberben. Mivel mi ketten vagyunk, duplán gondolkozunk, azt megosszuk és a másik gondolatait is magunkévá tesszük. Így pl eldöntöttük, hogy hiába a nagy sporlás, vagyon abból úgysem lesz és csak boldogtalanokká válunk. Ha nem mozdulunk ki innen, csak rabszolgáknak érezzük magunkat és besokallunk az itteni élettől is. De mi azért vagyunk itt, hogy jobb legyen és ezt magunknak kell megteremteni. Ez a hazautazás elég sok fejfájást okoz nekünk, nem azért mert nem akarjuk, csak mert... lehet túl hamar jött. Karácsonyra is haza akartunk menni, de most már látjuk, hogy nem fog menni. Nem éri meg csak azért dolgozni ismét majdnem 4 hónapot, hogy hazamnejünk. Majd akkor megyünk haza, amikor úgy érezzük, hogy készek vagyunk rá és nagyobb erőfeszítések, megvonások nélkül megy is!
És hogy a hétvégét megkoronázzuk, mert ugye nekünk a vasárnap és hétfő a hétvége, akkor van szabad napunk, ma elmentünk Swindonba shoppingolni. Ajándékok, Ibizára való készülődés és még néhány dolog beszerzésének okából. Elfelejtettük a sporlást és kicsit kényeztettük magunkat. Amipedig a legfontosabb: boldogan jöttünk haza, nem szomorúan, mint akkor, amikor csak az a tudat volt bennünk, hogy csak kaját veszünk és semmi mást, mert nem költhetünk. És úgyis túlköltöttünk és evett a lekiismeret még 2 napig.
Gyönyörű hetem és hétvégém volt. Csend volt és nyugalom, na meg rend, mert hosztanyu nem volt itthon. A hétvége meg a pont az i-re. 3madszor is Londonban voltunk és sikerült ismét egy olyan oldalát látni, amit eddig nem. Epsom és Kingston is remek helyek, Epsom, nyugisabb, nem sok a látnivaló, inkább olyan alvó város, Kingston meg eléggé pezsgő. Amikor beérkeztünk a központba, bekeveredtünk a forgatagba, az volt az egyetlen érzés bennem, hogy mihamarabb el akarok menni ebből a semmiből, ahol jelenleg élek, olyan helyre, ahol érezni lehet az élet lüktetését, kimenni sétálni, leülni egy padra, ha zöldre vágysz elmenni a parkba és nem kinézni az ablakon és ott van. Tudjak elmenni gyalog vagy busszal shoppingolni, sétálni, emberekkel talákozni, ne kelljen folyton valakire várni aki elvisz és alkalmazkodni, hogy most lehete vagy nem.
Egy kedves au pairblog bejegyzésének címe nagyon megragadt bennem, annyira találó: "Élni jöttem ide, nem lakni". Remélem nem haragszik meg, hogy idéztem, engedélye nélkül ezért nem is linkelem.
Ittlétem legkellemesebb napjait töltöm itt a házban. Jó itt lenni, nincs semmi bajom, nem érzem azt, hogy ismét 2 óra, menni kell melózni. Nem érzem, hogy csak teszem a dolgom és majd csak eltelik az az 5 óra. Nincs az, hogy nincs kedvem dolgozni és csak elszöszmötölök valamivel. Ráadásként a lányok is teljesen mások lettek.
Miért mindez? Köszönhtően a nice old nannynek, aki itt van velünk, amíg a szülők Olaszországban süttetik magukat. Nagyon izgultam, mondhatni féltem, hogy milyen lesz, biztos parancsolgat, meg ki tudja hogy lekezel majd engem. Plussz anyuka beharangozta, hogy a nanny, akit Tai Tai-nek hívnak, mindent megcsinál majd a házba, úgyhogy nekem nem igazán lesz tennivalóm. Kicsit attól is féltem, hogy akkor engem lehet nem fog erre a hétre fizetni. Szóval óriási, kellemes meglepetés ért.
Idős, szimpatikus, kellemes, aranyos, rendes, kommunikatív, olyan, akit bárki szeretne nagymamájaként. Teljesen ellenkezője mindannak amivel ebben a családban találkozok nap mint nap és ennek alapján amire számítottam. Dícshimnuszt tudnék zengni róla:)
A gyerekek teljesen másképp viselkednek vele, igaz profi, vagyis képzett nanny, egész életében ezzel foglalkozott, már hostapunak nannyje volt. 75 éves, de reggelenként simán begyalogol a faluba és vissza, ami másfél órás út, csak mert kell a mozgás. Délután 2,4 között van neki lunch, aztán meg nem eszik, csak másnap regglit. De semmit ám, nem csak azt mondja.
A munkámat sem lopta el tőlem:) igaz megszabadít napi kb másfél óra munkától azzal, hogy rendbe rakja a gyerekek szobáját, meg a konyhát és főz, mosogat. De ezenkívül mindent én csinálok és bizony van amit, mert ebben a házban mindig minden mocskos, hiába robotolok nap mint nap.
Jön, beszél, kérdez, érdeklődik, mesél, és mindez nem zavaró, hanem kellemes. jólesik, hogy én is embernek számítok. Mesél a családról, hisz mindent tud róluk. Próbál segíteni, mert tudja milyen hostanyu. Tanácsokat ad a gyerekekhez is, akik majdnem kis anygalok amióta ő itt van. Érdekes, mert nagyon szigorú velük, de mégis imádják őt. Úgy ugornak a nyakába, amikor a suliból jönnek, mint soha az anyjuk nyakába. Mesélnek neki, kérdeznek, mindent megcsinálnak amit mondd. Igaz, hogy amint hazaérnek, csak velük foglalkozik. Nem hagyja őket egy percre. Ne tedd azt, ne vedd el, tedd oda, csináld így, nem szabad, ne öntsd ki, tedd el, ülj oda, ne menj oda. És csinálják. Tisztelik őt, és szeretik. Mert foglalkozik velük. Nem úgy mint a szüleik. Az anyjuknak minden gondja az, amikor hazaesik, hogy 7kor ágyba küldje őket, mert ő nagyon fáradt. Az apjukat hetente 2,3 nap látják. Hiányzik nekik a törődés, a simogatás, cirogatás, hogy érezzék a szeretet. Hogy megmondja valaki nekik mi a helyes és mi nem, hogy azt kell mondani, thank you Emi, vagy please. Hogy együtt körbesétálják az udvart, leüljenek olvasni, nem úgybadugás előtt 5 perc olvasás. A nagyobbaknak egyedül, mert megy nekik. Hogy megmondják, ma nem ehetsz fagyit és nem pastat eszel már megint, hanem azt amit főzök. És eszik. Repetát kérnek. Megtudtam nem hiába. Az anyjuk ugyanis azért ad nekik kevés ételt, mert fél, hogy elhíznak. Nekem sem engedi, hogy többet készjtsek, mert ha nem eszik meg, akkor pazarlás. De azért minden nap amikor értük kell menni a suliba, akkor kell vinni nekik snacket, meg csokit. Az nem maradhat el. De vacsorából repetát nem szabad. inkább utána egy ice creamet. Tai arra kért, hogy amikor Sophie nincs itthon akkor én csak főzzek jó sokat a lányoknak, egyenek amennyit akarnak, amikor meg itthon van, akkor csináljam úgy, ahogy ő mondja. Mert hostmami csak salátán él, de tényleg, semmi mást nem eszik, csak még Activiát és gyümölcslevet és Costás frapuccinót és teát és sört és bort. Vannak itt problémák és honnan tudná meg az ember, ha nem egy olyan embertől aki egy élet óta ismeri őket. És annyira aranyos, meg kedves, még azt sem engedi, hogy a ruháját kivasaljam, mert ő magának megcsinálja, látja, hogy van nekem elég dolgom. Már most hiányzik, ha arra gondolok, hogy kedden elmegy és minden vissza a rendes kerékvágásba. S rohangálása meg az ördögi lányok.
Imádom az ilyen élettel teli, mozgékony, aranyos, kis idős embereket. Még annyi szépet akarok írni róla, de rövid az idő, nem jönnek a szavak. Talán jegyzetet kéne írni, amikor eszembe jut valami...:)
A 3 hónapról most csak annyit, hogy eltelt 3 hónap amióta itt vagyunk, szerettem volna erről jrni, az eddigi tapasztalatokról, de most nem megy. Majd a 4 hónapnál újra bepróbálkozok. Akkor már túl leszek a nyaraláson is a családdal és még sokmindenen.
Miért mindez? Köszönhtően a nice old nannynek, aki itt van velünk, amíg a szülők Olaszországban süttetik magukat. Nagyon izgultam, mondhatni féltem, hogy milyen lesz, biztos parancsolgat, meg ki tudja hogy lekezel majd engem. Plussz anyuka beharangozta, hogy a nanny, akit Tai Tai-nek hívnak, mindent megcsinál majd a házba, úgyhogy nekem nem igazán lesz tennivalóm. Kicsit attól is féltem, hogy akkor engem lehet nem fog erre a hétre fizetni. Szóval óriási, kellemes meglepetés ért.
Idős, szimpatikus, kellemes, aranyos, rendes, kommunikatív, olyan, akit bárki szeretne nagymamájaként. Teljesen ellenkezője mindannak amivel ebben a családban találkozok nap mint nap és ennek alapján amire számítottam. Dícshimnuszt tudnék zengni róla:)
A gyerekek teljesen másképp viselkednek vele, igaz profi, vagyis képzett nanny, egész életében ezzel foglalkozott, már hostapunak nannyje volt. 75 éves, de reggelenként simán begyalogol a faluba és vissza, ami másfél órás út, csak mert kell a mozgás. Délután 2,4 között van neki lunch, aztán meg nem eszik, csak másnap regglit. De semmit ám, nem csak azt mondja.
A munkámat sem lopta el tőlem:) igaz megszabadít napi kb másfél óra munkától azzal, hogy rendbe rakja a gyerekek szobáját, meg a konyhát és főz, mosogat. De ezenkívül mindent én csinálok és bizony van amit, mert ebben a házban mindig minden mocskos, hiába robotolok nap mint nap.
Jön, beszél, kérdez, érdeklődik, mesél, és mindez nem zavaró, hanem kellemes. jólesik, hogy én is embernek számítok. Mesél a családról, hisz mindent tud róluk. Próbál segíteni, mert tudja milyen hostanyu. Tanácsokat ad a gyerekekhez is, akik majdnem kis anygalok amióta ő itt van. Érdekes, mert nagyon szigorú velük, de mégis imádják őt. Úgy ugornak a nyakába, amikor a suliból jönnek, mint soha az anyjuk nyakába. Mesélnek neki, kérdeznek, mindent megcsinálnak amit mondd. Igaz, hogy amint hazaérnek, csak velük foglalkozik. Nem hagyja őket egy percre. Ne tedd azt, ne vedd el, tedd oda, csináld így, nem szabad, ne öntsd ki, tedd el, ülj oda, ne menj oda. És csinálják. Tisztelik őt, és szeretik. Mert foglalkozik velük. Nem úgy mint a szüleik. Az anyjuknak minden gondja az, amikor hazaesik, hogy 7kor ágyba küldje őket, mert ő nagyon fáradt. Az apjukat hetente 2,3 nap látják. Hiányzik nekik a törődés, a simogatás, cirogatás, hogy érezzék a szeretet. Hogy megmondja valaki nekik mi a helyes és mi nem, hogy azt kell mondani, thank you Emi, vagy please. Hogy együtt körbesétálják az udvart, leüljenek olvasni, nem úgybadugás előtt 5 perc olvasás. A nagyobbaknak egyedül, mert megy nekik. Hogy megmondják, ma nem ehetsz fagyit és nem pastat eszel már megint, hanem azt amit főzök. És eszik. Repetát kérnek. Megtudtam nem hiába. Az anyjuk ugyanis azért ad nekik kevés ételt, mert fél, hogy elhíznak. Nekem sem engedi, hogy többet készjtsek, mert ha nem eszik meg, akkor pazarlás. De azért minden nap amikor értük kell menni a suliba, akkor kell vinni nekik snacket, meg csokit. Az nem maradhat el. De vacsorából repetát nem szabad. inkább utána egy ice creamet. Tai arra kért, hogy amikor Sophie nincs itthon akkor én csak főzzek jó sokat a lányoknak, egyenek amennyit akarnak, amikor meg itthon van, akkor csináljam úgy, ahogy ő mondja. Mert hostmami csak salátán él, de tényleg, semmi mást nem eszik, csak még Activiát és gyümölcslevet és Costás frapuccinót és teát és sört és bort. Vannak itt problémák és honnan tudná meg az ember, ha nem egy olyan embertől aki egy élet óta ismeri őket. És annyira aranyos, meg kedves, még azt sem engedi, hogy a ruháját kivasaljam, mert ő magának megcsinálja, látja, hogy van nekem elég dolgom. Már most hiányzik, ha arra gondolok, hogy kedden elmegy és minden vissza a rendes kerékvágásba. S rohangálása meg az ördögi lányok.
Imádom az ilyen élettel teli, mozgékony, aranyos, kis idős embereket. Még annyi szépet akarok írni róla, de rövid az idő, nem jönnek a szavak. Talán jegyzetet kéne írni, amikor eszembe jut valami...:)
A 3 hónapról most csak annyit, hogy eltelt 3 hónap amióta itt vagyunk, szerettem volna erről jrni, az eddigi tapasztalatokról, de most nem megy. Majd a 4 hónapnál újra bepróbálkozok. Akkor már túl leszek a nyaraláson is a családdal és még sokmindenen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
- Follow Us on Twitter!
- "Join Us on Facebook!
- RSS
Contact