Hétvége utáni gondolatok

Előtte egy kis mese. Olyan rég megérett az idő egy újjabb bejegyzésre, de valahogy nem megy. Hazudnék, ha azt mondanám az időm nem engedi. Napi 5 óra munka mellett... Lusta is vagyok, szórakozott is és még miegymás. Nem is tudom mi. Internetmegvonás. Nem teljesen, csak kicsit visszafogva. Minek annyit nézni azt a fészbúkot? Helyettesítve tvvel, olvasással, angolozással, evéssel.

Igen evéssel. Mindig sovány voltam. Nem csak úgy kicsit, hanem kórosan. Most először életemben, amikor otthon voltam, mindenki azzal fogadott, hogy meghíztam. És mit ad az ég? Nem esett jól! Egyáltalán nem. Bár még nem vészes, 5 hónap alatt 4 kilót híztam, ami azt jelenti, hogy összesen 52 vagyok. Az sok? Pedig nem is szerettem az itteni kajákat. Sok gyümölcsöt, zöldséget, tejet, műzlit meg ehhez hasonlókat eszek. Sokkal többet, mint otthon. Akkor mégis mi a baj? Ja, hogy az étvágyam? De mitől jött ennyire meg? Tényleg állandóan tudnék enni. Bármennyire tele vagyok, a szájam még kíván valami kis bekapnivalót. És élveztem és nem is aggódtam. Bár láttam a mérleget, de nem zavart. Annyira. A hazalátogatás tragikus következményekkel járt. konstatálnom kellett, hogy lassan kövér tehén leszek, ha ilyen hozzáállással folytatom. Na de mit tegyek? Sratégia: reggelre műzli vagy zabkása. Szerintem a zabkása is hízlal. Mindig annyira megtölt, hogy majd kipukkadok. Egy egészen kis adag. Ebéd rendesen, mert utána jön a "kemény" meló. És egy csésze zöldtea. A vacsorán még dolgoznom kell. Mivel 7kor végzek és farkaséhes vagyok, azután főzök, merthogy szívem szerelmét nem hagyhatom éhesen csak azért, mert én nem akarok hízni. Tehát 8,9 felé vacsora. Jó kiadós. Amit még követ kis gyümölcs vagy finomság. Ez sok??? Jaaaj nagy tehén leszek:((( Kell egy rendes meló és városba lakás. Akkor majd nem punnyadok otthon egész nap és unalmamban eszek. Ez is meglesz nemsokára!

Egyéb nem sok minden történik. Várom, hogy teljenek a napok és gyűljön a pénz:)) Egy hónapja vagyunk itt ismét és Tescon kívül majdnem sehová sem mentünk. Elegünk lett. Szombaton a család betette az ajtót és mérgemben kiterveztem, hogy vasárnap bizony kirándulunk. Micsoda jó kis bosszú, nem? Lassan már bejártuk a másfél órás körzetben levő helyeket. Kimaradt egy város, ami megérte a látogatást. Egy romantikus, csodás, bámulatba ejtő, kellemes város: Bath. Természetesen esővel fűszerezve. Délelőtt. Aztán kisütött a nap és sorra vedlettük le a ruhadarabjainkat.
Elsőre, amint megérkeztünk a városba, nem voltunk nagyon elragadtatva. Mondván, semmi extra. De ÉN láttam képeket, szóval tudtam, hogy valahol ennél sokkal több rejtőzik Nagy Britannia egyik legromantikusabb városában. Leparkoltunk és nekivágtunk. Még szemerkélt az eső, de nem ijesztett meg. Alex megjósolta, 2 óra után kisüt majd a nap. Egy magányos körtefáról megajándékoztuk magunkat egy-egy körtével és irány a tér. Az a hangulat leírhatatlan. Szűk utcák, monumentális épületek, mintha a középkorba csöppentem volna. De, hogy el ne feledjem az időszámítást, modern áruházak, designer butikok és rohanó tömeg. Vasárnap délután. Sok hangulatvarázsló tehetség az utcákon. Lépten nyomon belebotlottunk valamibe: két fiú gitárral ügyeskedett, másik kettő valami korongféle hangszerből csalt elő csodálatos andalító muzsikát. Nem messze egy férfi mutatványokkal szórakoztatott. Itt jól leragadtunk, mert Alex kezébe kapott egy fáklyát:) Egy kanyarral odébb egy alak(nem tudtam eldönteni, hogy férfi vagy nő) kötélen sétálgatott előre hátra, miközben hegedűlt. Mindenhol leálltunk kicsit... vagy többet, majd továbbálltunk.
Csodás parkra akadtunk, élveztük az Avonparti sétát, kattogtattuk a fotókat a hírdól, pózoltunk Jane Austennel, megnéztük a Circus nevű épületeggyüttest, betértünk a "December 25th" nevű üzletbe, kis karácsonyi hangulatért, megvolt az elmaradhatatlan parki pihenés/kinyúlás.

Illusztrálásképp következzen néhány fotó:














Hazafele célbavettük Chippenhamet, mert még korai volt hazajönni és ha már elmentünk... Rövid sétát tettünk, nem sok látnivaló akadt, hamar tovább indultunk, a fáradtság kezdett erőt venni rajtunk és ilyenkor már csak elromlik a kedvünk.

Szép kis nap volt, megérte kimozdulni. Bár sokminden kimaradt a látnivalókból, de hát mindenhol hagytunk hátra látnivalókat, ahol eljártunk, talán nem ez volt az utolsó alkalom...

Sajnos mostanában nem lesznek gyakoriak a kiruccanásaink mert terveink szoritanak minket, annyi minden van a fejünkben ami húz, taszít, de ha időnként nem mozdulunk ki ebből a fészekből, ami egyre inkább szorít már, akkor beleőrülünk és aztán... oda a tervek...

I'm going to Ibiza

Hozzáfűznivaló nem sok van egyelőre, well, a történet nem éppen ugyanaz és a dilemma is még mindig létezik az itthon hagyott szerelem miatt, de igyekezek a szépre, jóra koncentrálni, végülis saját erőmből nem hiszem, hogy valaha is Ibizán kötnék ki. Látszólag Alex is örül nekem, meg annak, hogy egy hétig távol leszünk egymástól, de attól tartok ez csak a látszat, meg a bátorítás nekem, nehogy teljesen elkeseredjek.
Igen, azt valljuk, hogy időnként kell egy kis idő távol egymástól és mindeddig az élet gondosokodott is nekünk erről. Főleg most, hogy egy helyen is dolgozunk, már több, mint 3 hónapja minden álló nap együtt vagyunk. Jót tesz egy kis távolság, felfrissít, fellobantja a szerelmet, elutazás előtt, mert el kell válni, hazaérkezés után, mert újra együtt lehetünk. Aztán meg pár hét múlva jön a közös nyaralás otthon... csupa móka és kacagás az élet:))) bárcsak úgy lenne...
Egyelőre nem izgulok, elég minden más van, ami miatt megtehetem, de erről nem itt, ez egy vidám bejegyzés akar lenni arról, hogy milyen boldog is vagyok a nyakamon levő nyaralás miatt. Holnap az utolsó nap itthon, csomagom még sehol, holnap majd összedobom, aztán szépülés, készülés, mégis csak arra készülök, hogy 1 hétig fűrdőruciban illegessem magam egy (vagy több) mesés mediterrán tengerpaton. Arról meg, hogy Ibiza valójában a partyk fészke, elfeledkezünk, nem szándékozok ezen oldalával ismerkedni a szigetnek. Tudom, tudom, nagy hiba, majd következő alkalommal az is sorra kerül:))) Most lesz sok napozás, séta, kis lubickolás, talán ezúttal sikerül úszni is megtanulnom. Szégyellem, de nem tudok. Hosztmamim lelkesen igérte, hogy ő majd megtanít, mert nagyon jó tanár:) kiváncsi vagyok... Lesz még sok fénykép és bámészkodás, csodálat és minden, ami "családomnak" tervbe van. Fogalmam nincs mennyire leszek részese a nyaralásnak, abba biztos vagyok, hogy esténként babysitt, nem is akárhogy, mert a legkisebb lányokkal raknak egy szobába, hogy élvezhessek minden pillanatot.
Sok puszi és (remélem) nem könnyes búcsú minden kedves olvasómnak, aztán itt leszek és regélek jót és rosszat. Hátha csak jót! Legyünk már pozitívak, mégis csak ez lesz életem eddigi legnagyobb utazós élménye (leszámjtva azt amikor ide, Uk-be jöttünk, de az nem nyaralás volt) ... IBBBIIIIZZZZAAAA... és én????? hihetetlen most is...

Hétvégi többszörös bűnözés

Be kell vallanom, óriásit bűnöztünk ismét. De hát hiába, ha az ember élni szeret és minden pillanatot a lehető legmaximálisabban kihasználni, akkor úgy próbálja megvonni magától az kellemes dolgokat, hogy eldönti, aztán sutba dobja és igyekezik elnyomni a lelkiiseret időnként felcsendülő kolompját.
Döntésünk, miszerint nem utazunk, nem vásárolunk, mert gyűjtünk hazamenni, plusz az ajándékokra, létezik, de... nem nagyon betartható. Egyrészt, mert minél jobban megvonjuk magunktól, annál több minden történik, amire ki kell adni a pénzt. Pl összetörik egy drága képráma, amit rögtön meg kell javíttatni és bizonytalan, hogy nekünk kelle kifizetni. Vagy kiderül, hogy otthon hagyott költségeink törlesztésének egy részét nem a legjobb kezekre bíztuk, és bizony el volt felejtve a kifizetés. Ezt meg minél sürgősebben orvosolni kell, mert nem holmi apróságról van szó.
Egyszóval a pénzünk nem gyűl, hanem fogy, mi meg boldogtalannak kezdtük érezni magunkat, mert magunktól is meghúztunk minden jót, ami maiatt érdemes itt lenni és eredménye sincs.

Történt hétvégén, hogy bizonyos mértékben muszályból Londonba kellett menni. Kellemeset a muszállyal... Alig vártam végre kimozdúljak ebből a fészekből. Sikerült is elindúlni 9 óra után kicsivel, vasárnap reggeli nyugis forgalom az M4en, majd rátértünk az M25re, ahol fura mód állt a forgalom. érthetetlen, sem baleset sem semmi, csak egyszerűen dugó. De kijutottunk, Epsomba igyekeztünk és ezúttal voltunk elég okosak, hogy ne vegyük keresztbe Londont, hanem kerüljük ki. 11 után nem sokkal megérkeztünk a házaspárhoz, akikkel találkoznunk kellett. Eddig sosem láttuk őket, most meg "biznisz" miatt találkoztunk. Gondoltuk azt lerendezzük, aztán csatangolunk Londonban, megnézünk valami olyant amit még nem láttunk. De nem így alakult. Felhívtak a lakásukba, beszélgettünk és alakult a molekula:)

A házaspár szintén Romániából van, román házaspár és teljesen más a helyzetük, mint nekünk. 4 éve vannak itt, majdnem az egész családjuk itt él, a férfi manager a Morrisonsnál, a nő pedig fogorvosi asszisztens. Ők sem így kezdték, a férfi egy évig villanyszerelőként dolgozott, bár otthon informatika egyetemet végzett és analitikusként dolgozott. A nőnek is megvolt az asszistensi képzettsége, de azt itt nem ismerték el, más képzést kellett végeznie. Most sinen vannak, de mesélték, hogy mennyire nehéz volt az elején.
Nagyon kedvesek, szimpatikusak, aranyosak voltak velünk. Mondták, hogy mennek vásárolni Kingstonba, ha akarunk menjünk velük. Naná, ez az első alkalom, hogy valakikkel jól érezzük magunkat, ki nem hagynánk. Autóval elmentünk Kingstonba, majd sétáltunk egy nagyot a Temze parti parkban, berohantunk néhány üzletbe, mallba, majd egy pubba megebédeltünk, még néhány shopping kisérlet, persze semmi eredménnyel, majd fagyizás és indultunk vissza az autóhoz, mert lassan esteledett. Közben rengeteget beszélgettünk, az otthonról, az ittlétről, adtak tanácsokat, meghallgattak minket, bátorítottak. Végűl megérkeztünk hozzuk, búcsuzóul megöleltek és megpusziltak. Ilyen velünk még nem történt amióta itt vagyunk, úgyhogy ez egy óriási meglepetés volt és olyan kis melegség öntötte el a szívemet:)

Még korán volt hazajönni, nem éreztem beteljesültnek a napot, bementünk Epsom központjába és kicsit még sétálgattunk, már csak mi ketten. Aztán elindultunk és meg sem álltunk hazáig, csak az M25ön, ahol visszafele is ugyanaz fogadott, mint délelőtt.













Ismét csodás vasárnapunk volt, egy ilyen nap után sok minden megváltozik az emberben. Mivel mi ketten vagyunk, duplán gondolkozunk, azt megosszuk és a másik gondolatait is magunkévá tesszük. Így pl eldöntöttük, hogy hiába a nagy sporlás, vagyon abból úgysem lesz és csak boldogtalanokká válunk. Ha nem mozdulunk ki innen, csak rabszolgáknak érezzük magunkat és besokallunk az itteni élettől is. De mi azért vagyunk itt, hogy jobb legyen és ezt magunknak kell megteremteni. Ez a hazautazás elég sok fejfájást okoz nekünk, nem azért mert nem akarjuk, csak mert... lehet túl hamar jött. Karácsonyra is haza akartunk menni, de most már látjuk, hogy nem fog menni. Nem éri meg csak azért dolgozni ismét majdnem 4 hónapot, hogy hazamnejünk. Majd akkor megyünk haza, amikor úgy érezzük, hogy készek vagyunk rá és nagyobb erőfeszítések, megvonások nélkül megy is!
És hogy a hétvégét megkoronázzuk, mert ugye nekünk a vasárnap és hétfő a hétvége, akkor van szabad napunk, ma elmentünk Swindonba shoppingolni. Ajándékok, Ibizára való készülődés és még néhány dolog beszerzésének okából. Elfelejtettük a sporlást és kicsit kényeztettük magunkat. Amipedig a legfontosabb: boldogan jöttünk haza, nem szomorúan, mint akkor, amikor csak az a tudat volt bennünk, hogy csak kaját veszünk és semmi mást, mert nem költhetünk. És úgyis túlköltöttünk és evett a lekiismeret még 2 napig.

Gyönyörű hetem és hétvégém volt. Csend volt és nyugalom, na meg rend, mert hosztanyu nem volt itthon. A hétvége meg a pont az i-re. 3madszor is Londonban voltunk és sikerült ismét egy olyan oldalát látni, amit eddig nem. Epsom és Kingston is remek helyek, Epsom, nyugisabb, nem sok a látnivaló, inkább olyan alvó város, Kingston meg eléggé pezsgő. Amikor beérkeztünk a központba, bekeveredtünk a forgatagba, az volt az egyetlen érzés bennem, hogy mihamarabb el akarok menni ebből a semmiből, ahol jelenleg élek, olyan helyre, ahol érezni lehet az élet lüktetését, kimenni sétálni, leülni egy padra, ha zöldre vágysz elmenni a parkba és nem kinézni az ablakon és ott van. Tudjak elmenni gyalog vagy busszal shoppingolni, sétálni, emberekkel talákozni, ne kelljen folyton valakire várni aki elvisz és alkalmazkodni, hogy most lehete vagy nem.

Egy kedves au pairblog bejegyzésének címe nagyon megragadt bennem, annyira találó: "Élni jöttem ide, nem lakni". Remélem nem haragszik meg, hogy idéztem, engedélye nélkül ezért nem is linkelem.

Hírek, újdonságok

Kedves barátaim, olvasóim és idetévedt nézelődők! Itt az ideje, hogy hivatalossá tegyem. Mint látható, blogom jobb oldalán megjelent két új kockácska. Nem hiába, nem bizony. Először beszéljünk a másodikról. Legnagyobb örömmel jelentem, hogy az eddig körülbelülre tudott dátum leszögeződött. Augusztus 17-én reggel 7:50kor felszállunk a Wizz Air járatával és 12:45kor landolunk a Marosvásárhelyi reptéren. Ez így elég hoszzú időnek tűnik furi lenne, hogy csak 3 órát jöttünk és 5öt megyünk:)) Legkisebb problémánk. Nem mintha jelenleg lenne nagyobb:) Csupa örömhír. Nem lesz kellemes éjszaka utazni, de nincs más választásunk, hogy reggelre Lutonon legyünk. Nagy az öröm és a boldogság, pedig még 2 és fél hónap van hátra, de mi már minden nap készülünk. Mintha csak jövő héten lenne.
Igen, ismét Wizzel megyünk, pedig nem hagyott nagyon kellemes élményeket bennünk, de hát az anyagiakat is néznünk kell, még csak 2 hónapja vagyunk itt, nem tettünk nagy vagyonra szert ennyi idő alatt. 3 órát kibírunk. És végre otthon lehetünk! Majdnem 2 hétig. A visszaút kalandos lesz, de erről még nem szeretnék írni, majd ha aktuális. De annyit elárulok, hogy one way repjegyünk van. Na nem kell megijedni, nem azt jelenti, hogy nem akarunk visszajönni, hanem, hogy nem repülünk!
És, hogy kicsit érdekesebb legyen az anyagi oldala, addig vártuk, hogy érkezzen meg végre a pénzünk, hogy felment a repjegyek ára. Tegnap végre lefoglalhattuk. 15én akartunk menni, de 17re olcsóbb volt a jegy, így halasztottunk. Most nézem és 15re is ugyanannyi. Hát nem szemétség? Amugy is akkor a legdrágább, amikor mi akarunk menni:(( Hihetetlen. De azért még nem maradunk itt!
Ennyit a hazaútról.

Most pedig az eleső, vagyis a középső kis "kockácskáról". Yes my friends, this summer I'm going to Ibiza!!! Persze ebbe is van boldogság és bánat. Amikor megérkeztünk ide, második nap azzal áll szembe S, hogy beszélni akar mindekttőnkkel. Ok. Nyárom megy a lányokkal és tesvére, gyerekek, édesanyja, stb Ibizara, ahol a szüleinek van egy háza, és szüksége lenne rám, vagyis szeretné ha velük megyek. A nap nagy részében szabad lennék, csak közbe kellene a gyerekekkel lennem, amíg ők clubboznak.Ja, és állítólag girl holiday lesz. Egy hétről van szó július 11től. Alex viszont nem jöhet azzal a kifogással, hogy neki itthon kell maradni a kutyával. Persze a kutyával, és mi lesz vele az alatt a 2 hét alatt amíg ők Olaszországba, mi meg otthon leszünk? Jó én megértem, hogy nagy kiadás lenne mindkettőnknek fizetni a jegyeket, de akkor mondja azt. Szóval örülök is, mert hát... mégis csak Ibiza. Mikor engedhetném én meg magamnak, hogy csak úgy egy hetet eltöltsek ott, de ugyanakkor... Alex nélkül. Annyira sajnálom, nem is tudok, merek örülni ennek a csodás utazásnak, hisz ő nem lehet részese. Közben neki itthon kell ülni és... semmit tenni, egyedül.

De a legfontosabb még mindig az, hogy 2 hónap és 2 hét múlva hazamegyünk! Sajnos ez nekünk megszorításokkal is jár. Ez alatt a 2 hónap alatt amióta itt vagyunk nem sokat sikerült gyűjtenünk, kedves au pair kollégák, tudjátok mennyit ér az a pénz amit nekünk adnak. Na nem panaszkodok, majd mindenünk megvan, amit akarunk és reeeengeteget utaztunk, kirándultunk és soppingoltunk. Azt mondtuk magunknak, hogy kicsit élvezzük az élet, utazzunk, lássunk és engedjünk meg magunknak dolgokat, amiket otthon nem lehetett. Aztán meg visszafogjuk magunkat és elkezdünk kicsit spórolni. Kicsit, mert ebből a pénzből sokat nem lehet. aztán meg elkezdünk más munka után nézni. Most, hogy megvan a legközelebbi cél, hogy hazamegyünk, amihez ugye kell egy kis pénzecske, itt az ideje, hogy mindez megtörténjen. A múlt hétvégi londoni kiruccanás egész szép befejezés volt. Nem lesz könnyű, mert nagyon megszoktuk, hogy minden hétvégén fogjuk magunkat, kinézünk egy célpontot, bepattanunk az autóba és megyünk. De... szép idő van a napokban, majd kifekszek és süttettem magam. Úgyis túlfehér vagyok. Így mégsem lehet Ibizara menni:)) És még kell sok fűrdőruha, strandruci meg minden... jaj mi lesz így a spórolással???

Befejezésképpen pedig itt van Lola, a mi kis sausagedogunk, aki miatt Alex nem jöhet velünk. Baaad Lolzy, very baaaad!!!

London 2nd time

Nem is tudom hogy kezdjem. Annyi minden mondanivaló van az elmúlt vasárnapról, a mennytől a pokolig mindent sikerült megjárni egyetlen nap alatt. Gyorsan született a döntés, hogy vasárnap Londonba megyünk. Már egy ideje készülünk, Alexnek minden hétvégére az volt betervezve, de én mindig lebeszéltem. Igazából azért, mert nemsokára szülinapja van és azzal akartam meglepni, hogy egész hétvégére elmegyünk Londonba az unokatestvéréhez. Még nem találkoztunk vele amióta itt vagyunk és egy szép hétvégt akartam. De most hosszú hétvégénk volt és annyira akarta, mondtam legyen. Így szombaton pihentünk és vasárnap reggel 6 előtt keltünk. Letárgyaltuk a találkozást és kiderült, hogy az unokatesónak Lutonra kell mennie mert jön valaki hozzá. Ha már megyünk, akkor vigyük már el őt, aztán miénk a nap. Ok, 8ra Londonban kell lennünk.

Nehézkes felkelés után összekapartuk magunkat és nekivágtunk. Kicsit késve indultunk, de be tudtuk hozni, nem volt nagy forgalom. Kivéve persze a belvárost, ahol nem egy leányálom az autós közlekedés. Főleg annak aki először vezet ott. Amennyire ez ott lehetséges, gyorsan átjutottunk a város egyik feláből a másikba, közben láttuk ismét a Big Bent. London Eyet, hisz pontosan előttük haladtunk el. GPSünk nem sokat segített elkerülni az aglomerációt, belevett a sűrűjébe. Elephant&Castle városrészbe kellett eljutnunk, ott lakik a rokon. Simán megtaláltuk, rövid látogatás és már indultunk is Lutonra. Nem is kellett várjunk, valahogy hamarabb érkezett a repülő.

Be akartunk menni a városba, mert mi olyanok vagyunk, hogy ha már valahol vagyunk, akkor valamit lássunk is. De uncsitesó akadékoskodott, hogy menjünk vissza Londonba. Kivánsága teljesült. Közben kedves idegenvezetőnk lemerült és autós töltő hiányában uncsitesó ismereteire bjztuk magunkat. Mint kiderült rossz döntés volt. Ő 2 éve van itt és 2 hónapja lakik Londonba. Előadta nekünk, hogy ő mennyire is meri a várost és hogy az nem jó, ahogy Alex vezet, neki nincs jogsija, de azért sokat vezet és tudja hogy kell itt. Nem is értette minek a GPS hiszen a jelek után nagyon jól el lehet igazodni. Persze, ha tudod hová mész. Mi csak annyit tudtunk, hogy jussunk be a citybe, parkoljunk le valahol, aztán mienk a város. Luciannak, ezentúl csak Luci, fogalma nem volt hol járunk és az össze instrukciója bból állt, hogy előre. Bárhol voltunk csak előre. majd meglátta egy táblán, hogy Wood Green, na azt ismeri, az jó lesz. Megérkeztünk, leparkoltunk, egy török étteremben chiken shisht ettünk, nyami, fincsi volt, majd mi elváltunk tőlük, mert kicsit nyugodtan szét akartunk nézni. Persze a Mallba kötöttünk ki:) Aztán újra találkoztunk és ideje volt mostmár tényleg elindulni Central Londonba. Közbe kicsit töltöttük a GPSt, de Luci erősködött, hogy nem kell, mert ő tudja az utat. Jóó, csak előre. Haladtunk vagy jó fél órát, de semmi nem adott arra jelet, hogy befele jutnánk. Luci válasza, hogy nagyon nagy ez a város. Közben látszott, hogy ez külváros a javából. Táblán látjuk, hogy Enfieldbe vagyunk. Megelégeltem, hogy Luci válasza bármilyen eltérőhöz értünk, hogy előre. Hogy a fenébe lehet eljutni úgy bárhová, hogy mindig csak előre mész? GPS bekapcs, City belő, ejhaj pont kifele haladunk Londonból! Szuper csak fél óra, hogy visszajussunk oda ahonnan elindultunk, aztán még fél óra be a központba. Alex idegei már az egekbe jártak, csak azt akarta, hogy rakjuk le valahol a kocsit mert reggel 6tól vezetett. Ez valamikor 3 fele volt. Már bennt voltunk, mondtam, keressünk parkolót és gyalogoljunk tovább. Luci: nem, itt nincs semmi látnivaló. De 10 perc séta után ott lesz, ember, a Big Ben előtt biztosan nem tudsz majd leparkolni. Ő bizony fáradt, nem akar gyalogolni. Ok, mentünk tovább. Szűk utcákba keveredtünk, egyszer látjuk, Chinatown. Majd Soho.

Egy helyen végül találtunk parkolóhelyet. de elég bizonytalan volt, kiszálltunk, de Alex meggondolta magát visszament, hogy keres más helyet. Ott maradtunk 3an egy kis utcába, ő meg elment. Persze semmi nem volt nála, se telefon, se pénz, egy telefonszámot sem tudott... Hamar rájöttünk, hogy elvesztettük egymást. És itt kezdődik az én poklom. Hogyan találjuk meg egymást? Valószínűnek tartottuk, hogy ott keresi a helyet a kis utcákba és majd csak visszajön. De ismerve őt, meg hogy ő vezetett ugy-e nem nagyon tudott arra figyelni, hogy milyen helyek vannak ott, mi alapján tud visszajutni. Ez így elég abszurdnak tünik, de aki járt azokon a helyeken az érti miről beszélek. Kisétáltunk az utca végére és amikor megláttam, hogy ott mi van, rájöttem, hogy Alex ha ide bement, akkor esélye sincs visszajutni hozzánk. de azért reménykedtem vártam, több mint 2 órát dekkoltam az utca sarkon és vártam, hogy na most, na most fog megjelenni. Közbe tudtam, hogy esélytelen. 2 alkalommal is annyira bepánikoltam, hogy... nagyon. Sorra vettem a lehetőségeket: én: elmegyek Lucihoz, ott alszok és másnak hazavonatozok, szólok Sophienak, hogy mi van és megkérem jöjjön elém. Vagy most megyek vonatra és haza. Alex: nincs nála semmi és annyi üzemanyaga sincs, hogy hazamenjen. Lucihoz sem talál el, nincs ahogy megtalálja az utat. GPS is az én táskámban. Tudtam, hogy valamit kitalál, de mikor és mit? 2 és fél óra után eldöntöttük, hogy nincs mire várni. Mit tegyünk, menjünk Lucihoz, halvány esély, hogy Alex ott van. Kimentünk a nagy utcára, ott álldigálunk és akkor utolsó pillanatban hallom, hogy smst kaptam. Kaparom a telefont, Alex apjától jött, Alex a Green Park mellett van. Az egyetlen telefonszám amit tudott, az apjáé volt:) Még nem tudtam, hogy találjuk meg, de abban a pillanatban minden kő leesett a szívemről. tudtam, hogy rendben lesz. Azelőtt minden rosszat elképzeltem, hogy soha többé nem látom, meg hasonlók. Luci persze tudja hol a Green Park, csak azt nem tudja, hogy találunk oda. Vicces nem? Rögtön mellettünk megláttam egy térképet. Megvan. Nem is messze. 5 perc rohanás, Piccadily Circus, Piccadily road és Green Park. Egyenes út. 10 perc után megláttuk a parkot. Na járjuk körbe. Alig indultunk el, min3unknak jártak a szemei, közben nem vettük észre, hogy majdnem elkerültük a vigyorgó képpel előttünk álló Alexet. Itt a vége... boldogság, öröm. Elmesélte, hogy jutott el oda és hogyan kért segítséget, hogy smst tudjon küldeni. Még jó, hogy a sok segíteni nem akaró mellett léteznek csodálatosan jó lelkű emberek is, még Londonba is.

Belőlem minden stressz elszállt, akartam kicsit sétálni de Luci csak haza akart menni. Elindultunk, Luci megvillogtatta vezetői tehetségét, rájött, hogy jó cucc az a GPS, mert bár be nem vallotta volna, de fogalma sem volt, hogy jut haza. Újjabb stressz után elérkeztünk a lakásáig, hú, a vezetési stílusa nem semmi. Én, nem tapasztalt sofőr sokkal jobban vezetek. Mondta Alex. Majd kitépte a sebességváltót, fék, gáz, rángatta az autót, nem is lehet elmondani. Vagy másfél órát még nála voltunk, mert töltenünk kellett ismét a GPSt. Egy autóstöltő vásárlása kötelező! Tíz óra körül volt, amikor onnan eljöttünk. De eszünkben sem volt még hazaindulni. Csak mi ketten, nyugodtan, este is látni akartuk Londont.

Leparkoltunk, ezúttal a Temze partján és egyik ámulatból a másikba estünk. A fényképezőgépünk felmondta a szolgálatot így csak a telefonnal tudtunk néhány fotót készíteni, de amit láttunk, az majdnem minden eddig látottat felűlmúl. Kivéve az óceánt:) Kb 15 percet sétáltunk a Temze partján amíg elértünk a Parlamentig. Az a látvány. Parlament, Big Ben, Westminster Apátság, London Eye. Mindez egy helyen, majdnem egy időben, este, kivilágítva! Leírhatatlan látvány. Azok a fények... sárga fényben a Parlament, szürkében a Westminster, kékben a London Eye... Plussz még sok sok fény, a kivilágított hidak a távolban. Nem is mentünk bennébb a városba, már 11 is elmúlt, így is megérte a látvány. Az a feeling, amit ott éreztünk... felbecsülhetetlen. fáradtan, hosszú nap és ilyen kalandok után, csak sétáltunk élveztük a gyönyörűséget. Majd elfáradtunk, visszatértünk az autóhoz és elindultunk haza. Fél 2 körül értünk haza, ágybazuhantunk és másnap 1 óra körül ébredtünk meg. Lustiztunk egész nap, megengedhettük magunknak.

És beszéljenek a képek:
















Nem hiába mondják, hogy a rossz elmúlik, a jó megmarad. Abból a pokoli 2 órából már csak halvány emlék maradt bennem, de az esti séta elvenen él bennem.
Londonról 2 alkalom után sok mindent elmondhatok. Amikor először láttam csodás volt, azt láttam belőle, amit a turista lát, a látnivalót, az először találkozás élményét. Elvarázsolt, ámulatba ejtett, visszahívott. Másodjára nem csak kirándulni mentünk és nem csak mi ketten, ami kicsit rontott az ideális helyzeten, de így is megérte. Olyan részeit láttam a városnak, amit az átlagos turista nem lát. Olyan részeket, ami egyáltalán nem jut eszünkbe, ha Londonra gondolunk. Városrészek, amelyek nem vonzanak, amelyek kinyitják a szemünket, hogy London sem csak móka és kacagás. Szeretnék még sokszór ott lenni, mert még sok mindent kell látnom és megtapasztalnom, de nem szeretnék ott élni. Nem vonz az állandó ottlét, mert láttam, hogy a hozzánk hasonló embernek mire van lehetősége. Legyen inkább egy kisebb város, emberségesebb körülmény.

Elephant&Castle: nem tudom, hogy sikerült ilyen nevet adni egy városrésznek, de nagyon a szívembe lopta magát. Mármint a név, a városrész maga egyáltalán nem.

Luci elmondta, hogy Wood Greenben sok román van, de ő bizony nem szereti őket. Séta közben tényleg nagyon sok román hangot hallottunk. És nekünk nagyon tetszett, kicsit otthoni feeling volt. És csodák csodája, először, amióta itt vagyunk, magyarokat is láttam és hallottam. 2 lány és egy fiú volt. Megmelengette a szívem:)

London még egyszer: a legnagyobb város, amiben eddig jártam, van benne csodás és kevésbé csodás, van szép és nemszép oldala. Nyújt valamit, ami mindig visszahív, tudod, hogy következőbe is menni akarsz, látni akarod érezni, látni amit még nem, és azt is amit már láttál. Én még nem láttam a Tower Bridget, nem voltam a Trafalgaron, a Hyde Parkban és még annyi de annyi mindent nem láttam. De fogok, csak lehet nem autóval megyünk:) Mégis csak ez a város az ország szíve és mágnesként vonz minket, nem olyan mint otthon. És tudom nem csak én vagyok így vele:)

Csodás vasárnap Bournemouthban

Ideje volt elűzni a depit. S is besegített kicsit, mert habár úgy volt, hogy segítenem kell este a szülinapi pariján, 7kor bejelentette, hogy elmehetek, nincs szüksége rám. Kicsit mintha rosszul is esett, mintha nem akarta volna, hogy ott legyek, de sokkal jobban örültem, hogy leléphetek. Annyira pluszba éreztem magam. Mondta, hogy ha akarunk bemehetünk később, hogy nézzük mit hogy kell csinálni, mert hívott egy pincért, aki egyedül mindent megcsinál és hogy tanuljunk, következőbe majd mi is meg tudjuk csinálni. Fenéket. Nekünk úgysem fizeti pluszba, akkor fizessen másnak!
Másnap vasárnap volt, szabadnap. Nem akartam itthon üldögélni és bedobtam Alexnak, hogy mit szólna, ha végre elmennénk Bournemouthba. Nem volt ellene, mint soha:) Reggel 8kor szólt az ébresztő, nem nagyon akarózott kikelni az ágyból, későn feküdtünk le, mint minden este. Menjünk, ne menj
ünk. Az időjárás előrejelzés szerint nem fog esni, közbe még a nap is süt. Bár itt csunya felhők voltak és förtelmesen fújt a szél. De majd délre elmúlik! Összekászálódtunk és fél 10kor sikerült elindulni. Az út kb másfél óra volt. Felszerelkezve gpsel belőttük az irányt, de 3 perccel az indulás után az le is merült. Hát nem voltunk boldogok, de volt nálunk térkép is és tapasztalatból tudtuk, hogy úgyis odatalálunk. Útközbe néhányszor esett az eső, lestük, hogy ugy-e még messze vagyunk és a parton majd sütni fog a nap. Megérkeztünk Bournemouthba, át a városon, egyenesen a beachre siettünk. Kerestünk egy parkolót és mit ad Isten, az első parkoló, amit találtunk, közvetlenül a part előtt volt. Jaj, az az érzés, amikor először megpillantottam az óceánt! Kimondhatatlan. A torkamban dobogott a szívem, de Alexnek is, csak szorította a kezem és szóhoz sem jutott. Összeszedtük a cuccainkat és rohantunk a beachre. Lementünk a kis lépcsőn és teljes szépségében elénk tárult a gyönyörű kék (bár nekem zöldnek tűnt) óceán, vagy tenger, kinek hogy tetszik:) Gyönyörű homokos part, vadul hullámzó víz, napsütés naaaagy széllel párosítva. Cipőt le és rohanás a homokba.











A hüvös ellenére fincsi langyos volt a homok, de nekem a vííííz kellett. Tudtam, hogy hideg lesz, de muszály belemászni, kihagyhatatlan. Kicsit merészen, kicsit félősen, kicsit szaladgálva, elértem, vagy inkább a víz ért el engem. Húúú de jég hideg volt. De nem számított. Ki a meleg homokba, bele a hideg vízbe, annyira felszabadultnak és szabadnak éreztem magam, mint nem is tudom mikor. Nem volt semmi probléma, semmi host család, csak mi ketten és az óceán. Bár majdnem elvitt a szél, nem volt szükség rövidnadrágra egyáltalán, csak sétáltunk a parton, hol a vízben, hol a homokban.





Aztán kb fél óra múlva úgy tünt jön az eső. Pár csepp, de én megmondtam, hogy nem fog esni, ma nem, hisz mi ott vagyunk. Elértük a Bournemouth Piert és megláttuk, hogy Ocenarium van mellette. Kis huza-vona után belementem, hogy bemenjünk. Nem akartam sokat költeni, és nem volt olyan olcsó a belépő. Na de egyszer élünk és most vagyunk ott. Nem bántam meg. Igaz valami többre vágytam, de így is nagyon jó volt. A nagy medence volt a kedvencem, amit minden oldalról plusz felülrő és alulról is meg lehetett nézni. Voltak ott óriási teknősök, cápák és még sok más halfajta.



Bámészkodás után nekivágtunk a városnak. Rögtön egy parkba találtuk magunkat, kicsit megpihentünk egy padon, itt nem fújt annyira a szél. Tovább haladva látjuk, hogy egy helyen a parkban rengeteg ember van. Azt nekünk is látni kell bármi is legyen. Jaaaj de aranyos volt. Kacsausztatás. Vagyis duck race. Hallottam már róla, de nem tudtam, hogy milyen. Mindenkinek megvan a maga kis műanyaga kacsája, belerakják a vízbe és egyszerre indítják. Győzzön a jobb. Szegény kiskacsa, lemerült a víz alá, mintha ólommal lett volna megtömve, sehogy sem haladt előre. A többi meg... :) Nagyon édes volt. És a sok gyerek hogy szurkolt nekik.



Tovább mentünk. Egyébként Bournemouth nemcsak a partjáról, hanem a díjnyertes kertjeiről is híres. Tényleg szép és annyira hangulatos.



A kert végében kezdődött a Commercial street. Na hát oda is be kellett nézni. Kis shopping, de ezúttal én semmit sem vettem magamnak:( Az utcára kilépve zenét hallottunk. Olyan igazi hogy is mondják... zenekar. De itt a kép a nem talált szavaim helyett. Beatles, Abba stb slágereket játszodtak és még koreográfiájuk is volt. Nagyon szórakoztató, olyan szuper.



Ezután vettünk valami harapnivalót és leheveredtünk a park zöld füvén. Mikor először Bristolban láttam, hogy mindenki le van heveredve a parkba, annyira tetszett és olyan furcsa volt. Most már tudom, hogy itt mindenhol ez van. itt az emberek használják a parkokat, nem csak azért vannak, hogy legyenek és nem szabad fűre lépni:)) Merthogy nálunk otthon az nem nagyon ajánlott.
Majd visszaindultunk a parkolóba, de előtte vetettünk még egy utolsó pillantást a partra és az óceánra és megigértük, hogy fogunk még találkozni.




Van az ember úgy, hogy megérkezik egy városba és pár perc után már vagy szimpatikus az a város vagy nem. hát mi beleszerettünk Bournemouthba. Biztos, hogy mindenképp visszamegyünk, de azt életünket is el tudnánk ott képzelni. Nem éppen a város szépsége, ami annyira tetszik, inkább az a hangulat ami ott van. azt láttuk, hogy él a város, tele van, csodás. Talán egszer majd ott fogunk élni és dolgozni:)) Szeretnénk.
Korán volt még hazajönni így hát útbavettük Salisburyt. Útközben kifundáltam, hogy kis kerülővel Stonehenge is számításba jöhet. Alex szerencsére nem tiltakozott.
Salisburybe gyors séta volt, megnéztük a központot és a katedrálist. Gyönyörű katedrális. Annyira óriási, kicsiny kis apró léleknek éreztük magunkat mellette. Bemenni sajnos nem tudtunk, zárva volt, de bejutottunk a belső udvarba, ahol halk vallásos zene szólt és... magával ragadó volt az a hangulat.




Haladtunk is tovább. Stonehenge volt a következő célpont. Nem volt nehéz megtalálni, jól ki volt táblázva és amikor már majd azt hittük, hogy eltévedtünk, megláttam előttünk az út mellett. Leparkoltunk, szétnéztünk, fotóztunk és ennyi. Szép volt, de valahogy már nem volt meg bennem az az izgalom, hogy láthatom Stonehenget.


Lehet, hogy kezdek hozzászokni, hogy túl sok szépet és olyan dolgot látok, amit sose hittem volna, hogy látni fogok? Emlékszek, amikor kiskoromban először hallottam Stonehengeről. Tényleg nem gondoltam, hogy valaha látni fogom. És tessék. Csak úgy megnéztük, mert majdnem útba esett. Ez is kipipálva. És boldog vagyok tőle. Hogyne lennék. Sorba teljesülnek a "kisebb" álmaim. Amelyek ma kicsik, de valaha a legnagyobbak voltak. Most már többre vágyok. És ez így is természetes. Amíg van cél előttem, addig tudom merre haladok. Ha nincs akkor csak bolyongok és sehová sem jutok.
Visszatérve, Stonehenge után hazafele vettük az irányt, 7 óra körül már itthon is voltunk. Jó fáradtan, én kinyúltam, tízig szundi, aztán fürdés és újra alvás. Csodálatos, remek, elragadó, lélelgzetelálljtó, feledhetetlen, örök emlékű nap volt a tegnapi. Annyira boldoggá tesz, hogy itt lehetek és mindezt megélhetem. Még akkor is ha más területen problémák vannak, de nem olyan nyomott az egész, mint otthon volt. Van két szabad napunk, amikor tudom, hogy kikapcsolunk és újult erővel vágunk a következő hétnek.