Felvilágosodva

Már egy ideje, csak hagynom kellett kicsit ülepedni. Túl nagy volt a káosz a fejemben, most már jobb.
Nem tudom említettem-e már, ha meg nem, akkor most pont itt van az ideje: romániainak lenni szívás. Legalábbis UK-ben pillanatnyilag nagyon az. Magyarságom, székelységem ide vagy oda, (még) nincs magyar állampolgárságom, így mit sem segít. Bár érdekes helyzet lenne, ha meglenne. Vajon elfogadnák? Vagy mivel román is van, csak oda sorolnának?

Tény: az EU két "legfrissebb" tagállamából származó egyéneknek korlátozott munkavállalási lehetőségeik vannak UK-ben. Értsd nagyon korlátozott. Mindezt az eddigi szabályok szerint 5 évig lehet fenntartani. De mivel mostanában gyakran megesik, hogy játék közben odébb tolják a kapufát, nagy valószínűség szerint ez fog történni ebben az esetben is. Ugyanis jövő év elején meg kellene nyissa kapuit az ország az előbb említett országokból érkező munkavállalók előtt is. Teljesen. A jelenlegi helyzetet és az előrejelzéseket tekintve ez nagyon valószínűtlen.

Ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen, hanem, hogy körülményes és időigényes a munkavállalás. Mit jelent ez? Ha újonnan érkezünk UK-be kaphatunk tartózkodási engedélyt, mint: au pair, self employed, self sufficient és még néhány, általam csak "nem normális munkának" nevezett területen. Ha egy évet legálisan dolgozunk meszakítás nélkül, ami azt is jelenti, hogy ugyanazon a helyen, akkor igényelhetjük az u.n. blue cardot, ami feljogosít, hogy akármilyen területen munkát vállalhassunk. Amíg megkapjuk az u.n. worker accesion cardot, ami au pairként a legális tartózkodást és munkát jelenti, eltelik jó néhány hónap, esetemben 4 és az egy év csak onnan kezdődik, mivel előtte nem szabad(na) dolgozni. Amint eljön jövő év augusztus eleje, elmehetek igényelni a szabadságomat jelentő blue cardot.
Persze azért pislákol bennem az a kis apró reménysugár, hogy januártól ez nem kellene létezzen és egész augusztusig ott fog lapulni, hogy bármikor feloldhatják a korlátozást.

Addig viszont... marad ami volt. Ezuton is szeretném megköszönni mindazoknak, akik támogattak abban, hogy mihamarabb elmenjünk innen és új, szabad életet kezdjünk! Amint látható, ez lehetetlen. Vannak lehetőségeink:
1. Itt maradunk augusztusig és akkor szabad az út. Vagy maradunk és reménykedünk, hogy közben feloldják a korlátozást.
2. Keresünk másik családot. Újrakezdődik az év, ami lesz másfél is.Közben ugyancsak reménykedünk, hogy feloldják a korlátozást.
3. Megpróbálunk self employedként boldogulni. Amiben nem nagyon bízok. És akkor is újrakezdődik az 1 év.
4. Keresünk egy céget, akinek annyira szükésge van ránk, hogy végigcsinálja a sok hercehurcát a Home Officeal értünk. (???)
5. Hazamegyünk, megvárjuk amíg feloldják a korlátozást és visszajövünk.
6. Hazamegyünk, feladjuk az álmunkat és egész életünkben bánjuk, hogy nem voltunk képesek türelmes lenni és kibírni azt az egy évet.
7. Biztosan van más lehetőség is. Én még nem tudok róla.
Ja 8. Összeházasodni, én elmegyek full time tanulni és a férjem megkapja a blue cardot miattam. Túl bonyolult... de valós. Csak megeshet, hogy mire minden együtt van, eltörlik a dolgot és akkor nagy hiába volt meg a lagzi:)))))

Nos, mi döntöttünk. Nem, még nem házasodunk:) Ééés haza sem vonulunk a vesztesek zászlójával. Maradunk és kitartunk. Ez a legkézenfekvőbb... és biztosabb. Itt vagyunk már április elejétől. Rögtön el is küldtük a purple cardhoz szükséges dokumentumokat. Meg is kaptuk aug elején. Ez ám a gyors ügyintézés... Onnan kezdődött az 1 év megszakítás nélküli munka. Már csak enyhe 9 hónapunk van hátra!

Nem könnyű a családdal, írtam a problémáinkról, voltunk már nagyon közel ahhoz, hogy semmi sem érdekel, csak elmenjünk innen. De győzött a józan ész. Mit nyerünk ha feladjuk? Nagy semmit! Nem volt egyszerű a döntés, toporzékoltam, hogy képtelen vagyok őket elviselni még ennyi ideig. Aludtam rá egyet, vagy inkább eltöltöttem egy éjszakát, mert az alvás még most sem megy simán. Megpróbáltam más szemmel nézni a helyzetet. Ők nem a legjobbak velünk. Ezért mi sem tesszük tönkre magunkat, ami a hozzájuk való viszonyulást illeti. De mi van, ha mi változunk, változtatunk. Megpróbálunk mások lenni, másképp viselkedni. Nem másképp, mint amilyenek mi vagyunk, hanem éppen úgy. És nem azt adjuk vissza amit kapunk. Nem elkerülni egymást a házban, hanem ha összefutunk akkor megpróbálni beszélgetni. Nem megvárni, hogy mondja mit akar, hanem megkérdezni akar-e valamit. Valószínű nemet mond, de talán észreveszi a gesztust. A lányokon nem átnézni, ahogy ők teszik velem, hanem rájuk köszönni, rákérdezni mi a helyzet. És türelmes lenni ha hisztiznek, mert csak így van esély rá, hogy megszeressenek. És ha kedvelnek, akkor minden esélyünk megvan rá, hogy ittmaradhatunk ameddig kell. Mert, hogy ez is benne van a pakliban. Bármikor elküldhetnek. Az meg kinek kell...

Bonyolult a dolog és sokoldalú. Tudom sokan azt mondják, hogy nem szabad behódolni nekik. Nem is ezt akarjuk, csak jól kijönni, mert ha zsírozottan megy a kerék, akkor könnyebb elviselni. Még akkor is, ha csábít a szabadság, a megfizetett munka, saját lakás, shoppingolás:) De ha itt nem tartunk ki, akkor esélyünk nincs rá. Inkább kötünk kompromisszumot. A saját érdekünkben.

És ha már kaptunk 9 hónapnyi időt, akkor megpróbáljuk hasznosan eltölteni. Mint pl nyelvtanulással, kirándulással, utazgatással (keressük hol szertnénk majd letelepedni), shoppingolással, olvasással, tvzéssel, netezéssel, lustálkodással, alvással, főzéssel, sütéssel és sok minden mással. Eddig ez nem az otthonunk volt, hanem csak egy átmeneti hely, ezért nem is próbáltuk otthonosabbá tenni. Lassan rajta vagyunk. Ha vásárolunk és meglátunk valami apróságot, ami szüksées vagy jó lenne a lakásba, akkor megvesszük. És van ilyenből bőőőőőven:))

Közben meg mindig ott leselkedik az a bizonyos reménysugár...

Otthon...

Amikor kiderült, hogy 1 héttel hamarabb mehetünk haza és 3 hetet lehetünk otthon... majd kiugrottam a bőrömből. De ezzel együtt a viharfelhők is gyülekeztek a fejünk felett, rendesen megkeserítette életünket hostcsaládunk. Feje tetejére állt minden tervünk, nem volt repjegyünk foglalva visszafele, stb. De most nem erről akarok mesélni. Már néhány nappal azelőtt tudtam, hogy az lesz a legboldogabb pillanat, amikor S kirak minket a buszállomáson és 3 hétre kilép az életünkből az egész Tomacelli család. Kicsit tartottam tőle, hogy otthon is rágódni fogok az itteni helyzeten, de hihetetlenül jól sikerült őket ejteni.

Hosszú út állt előttünk, buszozás... várakozás... buszozás... vááááárrrraaaakozás...reptéren éjszakázás... repülés... autózás és végre hazaértünk. Otthon minden olyan volt, mint előtte. Eső fogadott, pedig úgy vágytunk az otthoni nyárra. És bizony, nem csak az eső fogadott, hanem összegyűlt a család is. És egy gyönyörű tortával is megleptek minket, amit meg is mutatnék, de a blogger nem engedi feltölteni. -1 nappal előtte volt szülinapom:) Aztán a nagy lakoma, csupa olyan nyalánksággal, miket hiába készít el az ember Angliában... sosem lesz olyan, mint otthon.

Az én családomon kívűl senki nem tudta, hogy megérkeztünk, így mindenkit sorra megleptünk. Az első 2 hét csak úgy elröpült. Észre sem vettük, csak arra ócsudtunk fel, hogy 1 hét múlva repülünk. Akkor aztán belehúztunk, tele voltunk programokkal, nem tudtunk elég fele szakadni, mert ugy-e akkor már mindenki velünk akart lenni, kaptuk a szemrehányásokat is rendesen...

Összességében csodás vakációnk volt. Család, igazi nyár, néhány igaz barát, kirándulások, lazítások... Programokban sem szűkölködtünk, 2 otthon között ingáztunk, az én és az Alex családja között. Volt családi találkozó, több is, látogatások ezerrel, 3 napos erdei kiruccanás, fürdőzés, napozás Besenyőn, merthogy vittük a nyarat haza és végig ki is tartott:)), kirándulás Transzfogaras-Balea-tó útvonalon, ismerkedés a 3 hónapos legifjabb családtaggal, közben sok-sok hazai étel-ital-különlegesség, miccs, stb. Kívánságlistám 95%-ban ki volt pipálva:) Ja én mindeközben minden második nap fogorvoshoz jártam, mert arra nagy szükség volt.A vele járó fájdalomra kevésbé, de... ezzel jár.







Sajnos voltak tervek, amik nem valósultak meg, kihagytunk egy 5 napos nyaralást Félix-fürdőn, mert a visszafele repjegyünk egy vagyonba került... Aztán választanunk kellett a Transzfogarasi és egy Gyílkostói kirándulás között. Na meg nem voltunk egy igazi partyra, ahol kitombolhattam volna magam. Jó lett volna még elmenni a Madarasi Hargitára, nem a hely, hanem a testvéremmel és családjával együtt töltött idő miatt. Amit a legjobban sajnálok, hogy nagyon kevés időt töltöttem anyukámmal, testvéremmel és családjával pedig mindössze 2szer találkoztam. Orsika barátnőm szememre is vetette, hogy elhanyagoltam és szánom, bánom, mert igaza van. 3 hét nem kevés idő, de nem elég arra, hogy mindenkivel annyi időt töltsünk, amennyit szeretnénk. Pedig nincsen olyan népes baráti körünk. Most már még annyira sincs...

Be kell ismernem, hogy ez alatt a 4 és fél hónap alatt, amit idekint töltöttünk, sok minden megváltozott bennünk. Már ez a rövid idő nagyot alakított rajtunk. Más szemmel járunk a világban, másképp tekintünk az emberekre, más szemmel látjuk az életet. A sokak által emlegetett kulturális sokk már ilyen rövid idő után is megcsapott minket. Nem is otthon, hanem már itt, a reptéren. Aztán otthon folytatódott. Az a barátságtalan modor, amivel mindenhol kezelnek, hiába a mosoly, senki nem mosolyog vissza. Mindenhol éreztetik, hogy "nekem ez a munkám és nem jókedvemből vagyok itt, tehát ne jópofizz, mondd el mit akarsz s húzz el". Elképesztő. Az élet egyre nehezebb otthon, megélni alig lehet, haladni egyáltalán. A pénznek értéke nincsen.

A barátok... mit is mondhatnék... voltak igaziak és hamisak. Többször szorultunk segítségre, pl autóra, de ritkán számíthattunk valakire. Első este, amikor kimentünk a városba, nagy pofoncsapásként ért, hogy majdnem mindenki lemondta a találkozást különféle indokokkal vagy anélkül... hát ennyire voltunk fontosak. Volt aki szemünkre vetette, hogy nem vittünk neki ajándékot, pedig a másiknak igen. Hát talán mert a másikat akkor is érdekelte mi van velünk, amikor kinnt voltunk, nem haltunk meg számára azzal, hogy eljöttünk. Nem érdemes részletezni, sokat tanultunk ebből az esetből és ebből a hazautazásból. Kicsit azt érezzük, hogy túl hamar hazamentünk, még várhattunk volna vele, talán akkor itt is másképp alakult volna a helyzetünk. De nem bánjuk, remek vakációnk volt még akkor is, ha sokszor kiábrándultunk és azt mondtuk, hogy nem érdemes hazamenni. Tanultunk, sokat tanultunk a családjainkról, barátokról, életről, időbeosztásról, pénzről, bizalomról, döntésekről és talán legközelebb okosabbak leszünk ennyivel.

Hamar megszoktuk az otthonlétet és nem volt könnyű visszajönni. Utolsó nap majdnem végig sírtam, csak szorongatta a torkomat, aztán mindenki búcsuzkodott, személyesen vagy telefonon és akkor még jobban sírtam. Nem azért mert otthon akartam maradni, egyáltalán. Most sem láttam több esélyt az otthoni életben, mint 5 hónappal ezelőtt. De mégis csak az az otthonom és az is marad örökre.

Visszafele ismét hosszú éjszakai utazás, várakozás. S. értünk jött a buszállomásra, persze késve. Már azt terveztük, hogy mihez kezdünk, ha nem jön elénk. Semmiképp sem azt, hogy hazamegyünk hozzuk. Zsebünkben a 3400 eurójukkal... volt néhány ötletünk:)))
Semmi welcome back, mintha el sem mentünk volna. Gyorsan ecsetelte, hogy mennyi minden tennivalónk van, mert 2 nap múlva lesz az éve eseménye, a BBQ party a kertben... Nem is számítottunk másra tőle. Nem vágytunk másra, csak egy forró fürdőre és alvásra. Hamar lerombolta a vágyainkat. Meleg víz nincsen, holnap jönnek rendbetenni...-ma sincs. De nem ez volt az egyetlen meglepi. Belépve a házba úszó előszoba és elázott falak fogadtak. Ezzel az esténk és a wchasználat is odavolt, mert az okozta a bajt. Ez volt szerdán. Ma hétfő van... és a helyzet változatlan. Ennyire számítunk nekik. Ja és még mindig nincs autónk... minek is.

A további helyzetről: elvetettük a másik család keresésének gondolatát. Egyelőre legalábbis. Csak arra várunk, hogy legyen már meg az autó és mozogni tudjunk végre. Akkor elmegyünk a Job Centerbe és meglátjuk mit lehet tenni, hogy munkát találjunk. Rendes munkát, nem családot. Nem lesz egyszerű, mivel még NI-nk sincs, de egyszer látni akarjuk mit mondanak. Közben gyűjtjük a pénzt, hogy lakást tudjunk bérelni. Tehát még néhány hónapot lehúzunk itt, aztán már csak felfele halad az utunk. Legalábbis ebben kell hinnünk, mert másképp semmi sem lesz. Ide is így jutottunk ki és akármilyen is a család, de nem bánom, hogy eljöttem otthonról!

We're going to the UK!

Még van hátra idő bőven, de a fontos az, hogy beindult a gépezet. Elindultunk a haladás útján, nagyon bizakodóak vagyunk, hisszük, hogy hamar sikerülni fog és néhány hónap múlva már bőven lesz amit megosszak itt!
Egyelőre csak annyit, hogy várunk, de már nem hiába. Ha csak várnunk kell, az azt jelenti, hogy mi megtettük a magunkét (legalábbis egy részét). Bízok benne, hogy következő Karácsonyunk már Christmas lesz a maga angolságával együtt! Tele vagyunk reménnyel, tervekkel és annyira hiszünk, annyira akarjuk, hogy muszály sikerülnie.

Ismét morfondírozok

Itt a tél. Nem a kedvencem. A hangulatomat is magával vitte. Annyi minden van a fejemben, annyi mindent szeretnék csinálni, elérni, de mindennek akadálya van. Egy ideig szüneteltettem a külföldre vonulás gondolatát, de most újra előjött és erősebb, mint valaha. Ez most remélem nem múlik el, amíg meg nem történik. Vannak támpontok is, úgyhogy látszik már egy kis fény a távolban. Olyan sok ismerősöm van odakint, hogy már már lélekben nem is vagyok itthon. Közbe azt veszem észre, hogy azt figyelem milyen ott az idő, ki hol van, tanulmányozom a térképet, az érdekel, hogy ott mi történik. Itthon már csak testben létezem. Lehet ez nem egészséges, de nem is akarok ellene tenni, mert amíg nagyon akarom, addig van esély rá, hogy megtörténjen. Sok bátorítást kapok, hogy menni kell és ez is nagy erőt ad.
Itt vannak az ünnepek, annyi teendő lenne, de tudom, hogy nem lesz olyan a Karácsony sem, amilyet szeretnék. Azon filózok, hogy legalább a következő Karácsonyunk Angliába érjen minket. Az idei is csak úgy eltelik, a lehetőségekhez mérten. Többet akarok és ezért tenni is fogok!
A hetek csak úgy telnek, meló, fáradtság, de legalább ha lenne értelme... Úgy érzem visszafele haladok. Mostanában többször vettem észre, hogy negatív példa vagyok azzal, hogy egyetemet végeztem. Elsőként a munkahelyemen, aztán meg egy rokonom jött azzal, hogy ő nem fog tovább tanulni értettségi után, hisz itt vagyok én elrettentő példának. Minek pazarolni az időt tanulásra, ha ide jut, mint én. Lassan szégyenkeznem kell amiatt, hogy elvégeztem az egyetemet...
Lassan 25 éves leszek. És sehol semmi. Még ha nem is látszik semmi, de ha legalább elégedett lennék! Sokaknak családja, gyereke van. Én is szeretnék. De nem így. Nem akarok gyereket szülni a bizonytalanságba. A semmibe. Ha most elmegyünk és össze is jön, hány évre van szükség, hogy készen érezzem magam a gyerekvállalásra? Késő lesz már akkor?

Elkezdődött!!!

...az életem egy újjabb szakasza. Találtam munkát. De még nem dolgozok. Egyelőre újjabb várakozás az osztályrészem. Egy gyorsétkezdében fogok dolgozni, ami most nyílik és kiválasztódtam, de a nyitás időpontja még rejtély. Örülök így is, bár már jó lenne ha minél hamarabb jönne valami a konyhára... Ránkférne. És hát mostmár lehet tervezgetni a javából. Nem csak úgy álmodozni, hanem igazi, komoly terveket szőni. A bátraké a világ és én eddigi életem nagy részében hanyagoltam a bátorságot, de ennek most véget kell vetnem. Ha akarok valamit azt csak tettekkel érhetem el! Terveznünk kell és azt legalább nagyrészben követnünk. És a tervekben az is benne van, hogy keményen neki kell állnom az angol tanulásnak. Tudok én valamennyit és igaz, hogy akkor lehet igazán megtanulni, ha reális élethelyzetekben gyakorolom, de akkor is... tanulni azért kell.
Szóval: munka-angol-gyűjtés-tevezés-...-továbbállás. Legkésőbb 1 év múlva már nem szeretnék itthon lenni. Igen, ez még nagy idő, én szertnék már jövő héten menni, de... erre nincs lehetőség. Lassan, komótosan készülünk, hisz mindent magunknak kell megteremtenünk. Apuci-anyuci vagy a bank nem tologat hátulról.
Keresgélem az ügynökségeket és érthető az a programdíj, de... ijesztő. Mégis keresek tovább, majd döntök egy mellett ha itt lesz az ideje, addig is jó ha napirenden vagyok, hogy milyen opciók vannak. És, hogy bele ne feledkezzek mi a cél!

Úgy szeretnék írni...

Régi álmom. Újságnak, folyóiratnak. Mindig jobban boldogultam írásban, mint beszédben:) Már kisikolásként kihasználtam a lehetőségeket, amikor a népszerű Szemfülesbe lehetett írni. Micsoda érzés volt, amikor néhány sor alatt ott állat az ÉN nevem... Aztán egy-két beszámolót jrtam újságba kirándulásról, ünnepi alkalomról. Elsőéves egyetemistaként újra fellángolt bennem a vágy, hogy legalább írásban "hallassam a hangom". Mivel olvastam az előző évi egyetemi újságot, azt hittem itt a nagy alkalom. Sajnos a 3 év alatt egyszer sem jelent meg a lap... De azért irogattam. Csak úgy, magamnak. Mert időnként szinte kényszert éreztem, hogy papírra dobjam gondolataimat. Végül elkezdtem a blogírást. Hiszen annyi mondanivalóm volt. És egyre kevesebb időm. Nem az lett belőle, amit elképzeltem. Óh, jaj, mennyi mindent szerettem volna megosztani. De idő hiányában elszállt az ihlet, vagy amire oda jutottam, már nem volt aktuális.
De a blog létezik. Nekem létezik. Persze nem csak nekem. Jólesik tudni, hogy van pár ember, aki olvas engem, akit érdekel a mondanivalóm, a gondolataim.
Tudom, rengeteg tanulnivalóm van, hiszen mindig csak hobbyként írtam. És nem tarozok azok közé, akik azt vallják, hogy az íráshoz csak tehetség kell( de az sem árt:). Mindig is a tanulással szerzett tudás híve voltam, így hiszem, hogy a jó íráshoz kevés a vágy vagy az akarat.
Teljesen tudatlan azért nem vagyok ám! Szociológiai tanulmányaim során elsajátítottam az adatgyűjtés és feldolgozás formáit, legyen szó akár interjúról, kérdőívről vagy megfigyelésről. Viszonylag sokat foglalkoztam nőkkel kapcsolatos témákkal, mindig ez volt nálam a kedvenc.
Szeretek olvasni, bármit, ami a kezembe kerül. Gyakran kapom magam azon, hogy evés közben a kechup, margarin, mustár, ecet feliratát böngészem. Gondolom így már nem meglepő az sem, hogy imádom a Cosmopolitant, meg a hozzá hasonló lapokat, legyen akár magyar vagy román nyelvű. Egy-egy ilyen kiadvány napokra le tud kötni (persze szabad perceimről beszélve) és utána óriási lelkesedésel tudom mesélni, hogy mi jót olvastam benne, főleg életmód és táplálkozás terén.
Egy Cosmó "kaliberű" lapnak dolgozni... hát, bizonyára nemcsak az én álmom! Bár beérném kevesebbel is. Mondjuk egy életmódmagazin egy heti- vagy napilapban. Csak valami olyanról merek álmodni (egyelőre), ami helyi szinten megvalósulhatna...

Amikor minden balul sül el

Ez már több, mint Murphy! Alapjába véve az életfilozófiám az, hogy mindig pozitív, jókedvű, mindenkivel kedves és nyitott legyek, a rossz dolgokat elfelejtsem és csak a jók maradjanak meg. Minden problémára van valamilyen megoldás, még ha lassú és fájdalmas is. Nem szabad elkeseredett és reményvesztett lenni, fel a fejjel! Filozófiának megteszi, nem? De mi is van a valóságban? Időnként ez is, de a jelenlegi periódus valahogy nem az igazi. Kudarcok, veszekedések, szomorúság, sikertelenség, elkeseredettség, megtörtség, totális pesszimizmus. Nem látok kiutat. Nem adtam fel, nem vagyok depressziós (még:), de... összecsaptak a hullámok. És amikor már úgy tűnik kiúszok, jön a következő. Isten hozott a felnőttek világában, mondhatná valaki!

Félek, félek a jövőtől, a közelitől is. Döntések előtt állok és nem megy, és félek, hogy újra elszúrom, és nem csak számomra lesznek következményei, hanem másra is hatással van. Nem a felelősségtől félek, az rendben van... legalább. Nem vagyok egyedül, és mégis. Ez annyira nehéz!

Még az álmaim is összeesküdtek ellenem. Megvalósulnak legnagyobb félelmeim és annyira valóságosak, és hátborzongatóak. Nem akarok álmodni, csak nyugodtan aludni!

Hullámvölgyben vagyok, a legalján, de mégis akadnak kellemes, boldog, örömteli pillanatok. És ilyenkor ezekért a pillanatokért érdemes élni. Hiszem, hogy ez csak egy ilyen szakasz, ami el fog múlni!

Tervek a jövőre

Szeretnék/m...

..."életet" élni +
...boldog lenni
...szellemi és kommunikációs képességeimet fejleszteni +
...lakásfelujítás +
..."abban" a házban "azt" a konyhát +
...VW Polot +
...kiscicát, kiskutyát +
...fehérhabruhás esküvőt +
...nászutat +
...két gyereket
...hátrányosnak vélt tulajdonságaimat elhagyni
...szebb, jobb, társaságibb, emberbarátabb lenni
...beutazni a világot +
...ha nem is a világot, azokat a helyeket, amelyekről azt mondják, hogy azt az életben egyszer látni kell +
...elégedett lenni önmagammal
...önbizalmat fejleszteni
...megtanulni úszni
...sokat strandolni +
...barátokkal a kapcsolatot sokkal jobban tartani
...szeretetemet sokkal jobban kimutatni
...látni az északi fényt +
...kiépített kertet élősövénnyel +
...könyvtárat +
...fizikai adottságaimból kihozni a legjobbat +
...elmondani mindazt amit valaha elmulasztottam
...több bátorságot
...idegennyelveket tudni +
...kipróbálni a bungee jumpingot +
...esős napokon a kandalló előtt hallgatni egymás történeteit +
...karriert +
...békés világot
...jobb belátásra téríteni az embereket
...megszüntetni minden viszályt, háborút, betegséget, szenvedést, boldogtalanságot, veszekedést, ellenségeskedést +
...nemi egyenlőséget minden téren
...megszeretni a halat
...megszeretni a főzést
...nem panaszkodni
...minden és mindenki fontosra időt szakítani
...nem érezni bűntudatot, ha nem vagyok hibás
...pozitívabban gondolkodni
...gazdag lenni...
...
...
Miért gazdag lenni? Mert jó néhány "szeretném" valósulhatna meg. (Azok amelyek után +-ot tettem.) Nem olyan sok, mégis... talán jobb lenne...