Az igazi Karácsony

Minden Karácsony az igazi, hisz milyen ünnep lehetne szebb ennél? Na de az idei mindent visz. Annyi minden történt velünk ebben az évben és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk haza az ünnepekre, inkább magunkra szenletljük a hazamenéshez szükséges időt és pénzt is. Ahogy közeledett a Karácsony, egyre inkább elbizonytalanodtunk, látva, hogy majd mindenki hazamegy ünnepelni. És a legrosszabb az volt, hogy mehettünk volna, még utolsó percben is... Maradtunk... és izgatottam készülődtünk. Sokat vásároltunk, kaját, ajándékokat, egész héten főzőcskéztem, hogy habár csak ketten leszünk, mégis különleges és szép legyen. Aztán eljött az este. Karácsonyfadiszítés, vacsora, ajándékozás, ajándékbontás, öröm és boldogság. Szép, csendes esténk volt, lélekben végig otthon voltunk.





Másnap csupa lustálkodás. Annyira jólesett!
Hétfőn Londonban készültünk. Mindenképp látni akartuk a várost karácsonyi díszben... nagy csalódás. Majdnem délre sikerült is elkotródni itthonról. Londoni közlekedés... másfél órás útat kb kétésfél alatt sikerült megtenni. Hyde Park- Winter Wonderland volt a fő cél. Igaz szóbajött a London Eye is, mert eddig sosem ültünk fel rá.



Körbesétáltunk Wonderlandben... nem varázsolt el annyira. Valami többre számítottam. Pedig volt ott nagy kerék, beszélő fa, éneklő rénszarvas, sok sok adrenalinnövelő cucc, mint hullámvasút, szellemvasút, mindenféle repítő, dobó stb. Sok sok enni és innivaló. DE, ami a legfontosabb, Magyarok falatozója.



Ettünk magyar kolbászt "árdés" káposztával és töltött káposztát tejföllel.





Láttunk kürtős kalácsot és lángost is, de az már nem fért el kipróbálásra:))



Aztán elindultunk megnézni a kidiszített Londont. Na persze, ha lett volna. Nem tudtam elhinni, hogy sehol egy díszkivilágítás. A Buckingham Palotánál egyetlen karácsonyfa, a parkban egy másik... Közeledtünk London Eyehoz



Néhány beöltözött figura, egy christmas carousel... Jegyvásárlás, Alex annyira izgatott volt, hogy csak úgy húzott maga után. Az sem érdekelte, hogy egyáltalán mennyibe kerül a jegy. Megnéztünk egy pár perces 4D-s tájékoztató filmet. Szuper élmény volt:))) Aztán kis sorbanállás és már el is indultunk felfele. Én csak nézelődtem és csodáltam a látványt, az esti fényeket, gyönyörű volt.



Egyszer csak arra figyeltem, hogy Alex valahogy nem nézelődik, olyan elgondolkodott. Amikor felértünk a tetőre látom, hogy Alex odamegy valakikhez, akik történetesen románok voltak és beszélget velük. Közben megkértek, hogy fotózzak, mire végeztem jön Alex és a fiú, aki elkezd filmezni. Alex megfogja a kezem és elkezdi mondani, hogy már első perctől tudja, hogy... nem tudom miket mondott még, úgy elkezdett dobogni a szívem, hogy nem hallottam mit mond:)) Annyiszor viccelődtünk ezzel, de most tudtam, hogy ez igazi. Elővette a gyűrűt, letérdelt és amikor a London Eye a tetőre ért, megkérte a kezem! Én meg csak sírtam és kisuttogtam egy igent, amiről kiderült, hogy ő nem is hallotta, csak látta, hogy bológattam:)) Mindenki tapsolt körülöttünk és gratulált. Teljesen el voltam varázsolva. Annyira szép volt én meg nem sejtettem semmit egész nap, hogy ő mire készül. És mindenki, de mindenki tudta, csak én nem. Még anyukámtól is megkérte a kezemet előtte:)




Hát így teltek az ünnepek. Menyasszony lettem és a London Eye örökre a kedvenc helyem lesz Londonban!

Hétvégi többszörös bűnözés

Be kell vallanom, óriásit bűnöztünk ismét. De hát hiába, ha az ember élni szeret és minden pillanatot a lehető legmaximálisabban kihasználni, akkor úgy próbálja megvonni magától az kellemes dolgokat, hogy eldönti, aztán sutba dobja és igyekezik elnyomni a lelkiiseret időnként felcsendülő kolompját.
Döntésünk, miszerint nem utazunk, nem vásárolunk, mert gyűjtünk hazamenni, plusz az ajándékokra, létezik, de... nem nagyon betartható. Egyrészt, mert minél jobban megvonjuk magunktól, annál több minden történik, amire ki kell adni a pénzt. Pl összetörik egy drága képráma, amit rögtön meg kell javíttatni és bizonytalan, hogy nekünk kelle kifizetni. Vagy kiderül, hogy otthon hagyott költségeink törlesztésének egy részét nem a legjobb kezekre bíztuk, és bizony el volt felejtve a kifizetés. Ezt meg minél sürgősebben orvosolni kell, mert nem holmi apróságról van szó.
Egyszóval a pénzünk nem gyűl, hanem fogy, mi meg boldogtalannak kezdtük érezni magunkat, mert magunktól is meghúztunk minden jót, ami maiatt érdemes itt lenni és eredménye sincs.

Történt hétvégén, hogy bizonyos mértékben muszályból Londonba kellett menni. Kellemeset a muszállyal... Alig vártam végre kimozdúljak ebből a fészekből. Sikerült is elindúlni 9 óra után kicsivel, vasárnap reggeli nyugis forgalom az M4en, majd rátértünk az M25re, ahol fura mód állt a forgalom. érthetetlen, sem baleset sem semmi, csak egyszerűen dugó. De kijutottunk, Epsomba igyekeztünk és ezúttal voltunk elég okosak, hogy ne vegyük keresztbe Londont, hanem kerüljük ki. 11 után nem sokkal megérkeztünk a házaspárhoz, akikkel találkoznunk kellett. Eddig sosem láttuk őket, most meg "biznisz" miatt találkoztunk. Gondoltuk azt lerendezzük, aztán csatangolunk Londonban, megnézünk valami olyant amit még nem láttunk. De nem így alakult. Felhívtak a lakásukba, beszélgettünk és alakult a molekula:)

A házaspár szintén Romániából van, román házaspár és teljesen más a helyzetük, mint nekünk. 4 éve vannak itt, majdnem az egész családjuk itt él, a férfi manager a Morrisonsnál, a nő pedig fogorvosi asszisztens. Ők sem így kezdték, a férfi egy évig villanyszerelőként dolgozott, bár otthon informatika egyetemet végzett és analitikusként dolgozott. A nőnek is megvolt az asszistensi képzettsége, de azt itt nem ismerték el, más képzést kellett végeznie. Most sinen vannak, de mesélték, hogy mennyire nehéz volt az elején.
Nagyon kedvesek, szimpatikusak, aranyosak voltak velünk. Mondták, hogy mennek vásárolni Kingstonba, ha akarunk menjünk velük. Naná, ez az első alkalom, hogy valakikkel jól érezzük magunkat, ki nem hagynánk. Autóval elmentünk Kingstonba, majd sétáltunk egy nagyot a Temze parti parkban, berohantunk néhány üzletbe, mallba, majd egy pubba megebédeltünk, még néhány shopping kisérlet, persze semmi eredménnyel, majd fagyizás és indultunk vissza az autóhoz, mert lassan esteledett. Közben rengeteget beszélgettünk, az otthonról, az ittlétről, adtak tanácsokat, meghallgattak minket, bátorítottak. Végűl megérkeztünk hozzuk, búcsuzóul megöleltek és megpusziltak. Ilyen velünk még nem történt amióta itt vagyunk, úgyhogy ez egy óriási meglepetés volt és olyan kis melegség öntötte el a szívemet:)

Még korán volt hazajönni, nem éreztem beteljesültnek a napot, bementünk Epsom központjába és kicsit még sétálgattunk, már csak mi ketten. Aztán elindultunk és meg sem álltunk hazáig, csak az M25ön, ahol visszafele is ugyanaz fogadott, mint délelőtt.













Ismét csodás vasárnapunk volt, egy ilyen nap után sok minden megváltozik az emberben. Mivel mi ketten vagyunk, duplán gondolkozunk, azt megosszuk és a másik gondolatait is magunkévá tesszük. Így pl eldöntöttük, hogy hiába a nagy sporlás, vagyon abból úgysem lesz és csak boldogtalanokká válunk. Ha nem mozdulunk ki innen, csak rabszolgáknak érezzük magunkat és besokallunk az itteni élettől is. De mi azért vagyunk itt, hogy jobb legyen és ezt magunknak kell megteremteni. Ez a hazautazás elég sok fejfájást okoz nekünk, nem azért mert nem akarjuk, csak mert... lehet túl hamar jött. Karácsonyra is haza akartunk menni, de most már látjuk, hogy nem fog menni. Nem éri meg csak azért dolgozni ismét majdnem 4 hónapot, hogy hazamnejünk. Majd akkor megyünk haza, amikor úgy érezzük, hogy készek vagyunk rá és nagyobb erőfeszítések, megvonások nélkül megy is!
És hogy a hétvégét megkoronázzuk, mert ugye nekünk a vasárnap és hétfő a hétvége, akkor van szabad napunk, ma elmentünk Swindonba shoppingolni. Ajándékok, Ibizára való készülődés és még néhány dolog beszerzésének okából. Elfelejtettük a sporlást és kicsit kényeztettük magunkat. Amipedig a legfontosabb: boldogan jöttünk haza, nem szomorúan, mint akkor, amikor csak az a tudat volt bennünk, hogy csak kaját veszünk és semmi mást, mert nem költhetünk. És úgyis túlköltöttünk és evett a lekiismeret még 2 napig.

Gyönyörű hetem és hétvégém volt. Csend volt és nyugalom, na meg rend, mert hosztanyu nem volt itthon. A hétvége meg a pont az i-re. 3madszor is Londonban voltunk és sikerült ismét egy olyan oldalát látni, amit eddig nem. Epsom és Kingston is remek helyek, Epsom, nyugisabb, nem sok a látnivaló, inkább olyan alvó város, Kingston meg eléggé pezsgő. Amikor beérkeztünk a központba, bekeveredtünk a forgatagba, az volt az egyetlen érzés bennem, hogy mihamarabb el akarok menni ebből a semmiből, ahol jelenleg élek, olyan helyre, ahol érezni lehet az élet lüktetését, kimenni sétálni, leülni egy padra, ha zöldre vágysz elmenni a parkba és nem kinézni az ablakon és ott van. Tudjak elmenni gyalog vagy busszal shoppingolni, sétálni, emberekkel talákozni, ne kelljen folyton valakire várni aki elvisz és alkalmazkodni, hogy most lehete vagy nem.

Egy kedves au pairblog bejegyzésének címe nagyon megragadt bennem, annyira találó: "Élni jöttem ide, nem lakni". Remélem nem haragszik meg, hogy idéztem, engedélye nélkül ezért nem is linkelem.

London 2nd time

Nem is tudom hogy kezdjem. Annyi minden mondanivaló van az elmúlt vasárnapról, a mennytől a pokolig mindent sikerült megjárni egyetlen nap alatt. Gyorsan született a döntés, hogy vasárnap Londonba megyünk. Már egy ideje készülünk, Alexnek minden hétvégére az volt betervezve, de én mindig lebeszéltem. Igazából azért, mert nemsokára szülinapja van és azzal akartam meglepni, hogy egész hétvégére elmegyünk Londonba az unokatestvéréhez. Még nem találkoztunk vele amióta itt vagyunk és egy szép hétvégt akartam. De most hosszú hétvégénk volt és annyira akarta, mondtam legyen. Így szombaton pihentünk és vasárnap reggel 6 előtt keltünk. Letárgyaltuk a találkozást és kiderült, hogy az unokatesónak Lutonra kell mennie mert jön valaki hozzá. Ha már megyünk, akkor vigyük már el őt, aztán miénk a nap. Ok, 8ra Londonban kell lennünk.

Nehézkes felkelés után összekapartuk magunkat és nekivágtunk. Kicsit késve indultunk, de be tudtuk hozni, nem volt nagy forgalom. Kivéve persze a belvárost, ahol nem egy leányálom az autós közlekedés. Főleg annak aki először vezet ott. Amennyire ez ott lehetséges, gyorsan átjutottunk a város egyik feláből a másikba, közben láttuk ismét a Big Bent. London Eyet, hisz pontosan előttük haladtunk el. GPSünk nem sokat segített elkerülni az aglomerációt, belevett a sűrűjébe. Elephant&Castle városrészbe kellett eljutnunk, ott lakik a rokon. Simán megtaláltuk, rövid látogatás és már indultunk is Lutonra. Nem is kellett várjunk, valahogy hamarabb érkezett a repülő.

Be akartunk menni a városba, mert mi olyanok vagyunk, hogy ha már valahol vagyunk, akkor valamit lássunk is. De uncsitesó akadékoskodott, hogy menjünk vissza Londonba. Kivánsága teljesült. Közben kedves idegenvezetőnk lemerült és autós töltő hiányában uncsitesó ismereteire bjztuk magunkat. Mint kiderült rossz döntés volt. Ő 2 éve van itt és 2 hónapja lakik Londonba. Előadta nekünk, hogy ő mennyire is meri a várost és hogy az nem jó, ahogy Alex vezet, neki nincs jogsija, de azért sokat vezet és tudja hogy kell itt. Nem is értette minek a GPS hiszen a jelek után nagyon jól el lehet igazodni. Persze, ha tudod hová mész. Mi csak annyit tudtunk, hogy jussunk be a citybe, parkoljunk le valahol, aztán mienk a város. Luciannak, ezentúl csak Luci, fogalma nem volt hol járunk és az össze instrukciója bból állt, hogy előre. Bárhol voltunk csak előre. majd meglátta egy táblán, hogy Wood Green, na azt ismeri, az jó lesz. Megérkeztünk, leparkoltunk, egy török étteremben chiken shisht ettünk, nyami, fincsi volt, majd mi elváltunk tőlük, mert kicsit nyugodtan szét akartunk nézni. Persze a Mallba kötöttünk ki:) Aztán újra találkoztunk és ideje volt mostmár tényleg elindulni Central Londonba. Közbe kicsit töltöttük a GPSt, de Luci erősködött, hogy nem kell, mert ő tudja az utat. Jóó, csak előre. Haladtunk vagy jó fél órát, de semmi nem adott arra jelet, hogy befele jutnánk. Luci válasza, hogy nagyon nagy ez a város. Közben látszott, hogy ez külváros a javából. Táblán látjuk, hogy Enfieldbe vagyunk. Megelégeltem, hogy Luci válasza bármilyen eltérőhöz értünk, hogy előre. Hogy a fenébe lehet eljutni úgy bárhová, hogy mindig csak előre mész? GPS bekapcs, City belő, ejhaj pont kifele haladunk Londonból! Szuper csak fél óra, hogy visszajussunk oda ahonnan elindultunk, aztán még fél óra be a központba. Alex idegei már az egekbe jártak, csak azt akarta, hogy rakjuk le valahol a kocsit mert reggel 6tól vezetett. Ez valamikor 3 fele volt. Már bennt voltunk, mondtam, keressünk parkolót és gyalogoljunk tovább. Luci: nem, itt nincs semmi látnivaló. De 10 perc séta után ott lesz, ember, a Big Ben előtt biztosan nem tudsz majd leparkolni. Ő bizony fáradt, nem akar gyalogolni. Ok, mentünk tovább. Szűk utcákba keveredtünk, egyszer látjuk, Chinatown. Majd Soho.

Egy helyen végül találtunk parkolóhelyet. de elég bizonytalan volt, kiszálltunk, de Alex meggondolta magát visszament, hogy keres más helyet. Ott maradtunk 3an egy kis utcába, ő meg elment. Persze semmi nem volt nála, se telefon, se pénz, egy telefonszámot sem tudott... Hamar rájöttünk, hogy elvesztettük egymást. És itt kezdődik az én poklom. Hogyan találjuk meg egymást? Valószínűnek tartottuk, hogy ott keresi a helyet a kis utcákba és majd csak visszajön. De ismerve őt, meg hogy ő vezetett ugy-e nem nagyon tudott arra figyelni, hogy milyen helyek vannak ott, mi alapján tud visszajutni. Ez így elég abszurdnak tünik, de aki járt azokon a helyeken az érti miről beszélek. Kisétáltunk az utca végére és amikor megláttam, hogy ott mi van, rájöttem, hogy Alex ha ide bement, akkor esélye sincs visszajutni hozzánk. de azért reménykedtem vártam, több mint 2 órát dekkoltam az utca sarkon és vártam, hogy na most, na most fog megjelenni. Közbe tudtam, hogy esélytelen. 2 alkalommal is annyira bepánikoltam, hogy... nagyon. Sorra vettem a lehetőségeket: én: elmegyek Lucihoz, ott alszok és másnak hazavonatozok, szólok Sophienak, hogy mi van és megkérem jöjjön elém. Vagy most megyek vonatra és haza. Alex: nincs nála semmi és annyi üzemanyaga sincs, hogy hazamenjen. Lucihoz sem talál el, nincs ahogy megtalálja az utat. GPS is az én táskámban. Tudtam, hogy valamit kitalál, de mikor és mit? 2 és fél óra után eldöntöttük, hogy nincs mire várni. Mit tegyünk, menjünk Lucihoz, halvány esély, hogy Alex ott van. Kimentünk a nagy utcára, ott álldigálunk és akkor utolsó pillanatban hallom, hogy smst kaptam. Kaparom a telefont, Alex apjától jött, Alex a Green Park mellett van. Az egyetlen telefonszám amit tudott, az apjáé volt:) Még nem tudtam, hogy találjuk meg, de abban a pillanatban minden kő leesett a szívemről. tudtam, hogy rendben lesz. Azelőtt minden rosszat elképzeltem, hogy soha többé nem látom, meg hasonlók. Luci persze tudja hol a Green Park, csak azt nem tudja, hogy találunk oda. Vicces nem? Rögtön mellettünk megláttam egy térképet. Megvan. Nem is messze. 5 perc rohanás, Piccadily Circus, Piccadily road és Green Park. Egyenes út. 10 perc után megláttuk a parkot. Na járjuk körbe. Alig indultunk el, min3unknak jártak a szemei, közben nem vettük észre, hogy majdnem elkerültük a vigyorgó képpel előttünk álló Alexet. Itt a vége... boldogság, öröm. Elmesélte, hogy jutott el oda és hogyan kért segítséget, hogy smst tudjon küldeni. Még jó, hogy a sok segíteni nem akaró mellett léteznek csodálatosan jó lelkű emberek is, még Londonba is.

Belőlem minden stressz elszállt, akartam kicsit sétálni de Luci csak haza akart menni. Elindultunk, Luci megvillogtatta vezetői tehetségét, rájött, hogy jó cucc az a GPS, mert bár be nem vallotta volna, de fogalma sem volt, hogy jut haza. Újjabb stressz után elérkeztünk a lakásáig, hú, a vezetési stílusa nem semmi. Én, nem tapasztalt sofőr sokkal jobban vezetek. Mondta Alex. Majd kitépte a sebességváltót, fék, gáz, rángatta az autót, nem is lehet elmondani. Vagy másfél órát még nála voltunk, mert töltenünk kellett ismét a GPSt. Egy autóstöltő vásárlása kötelező! Tíz óra körül volt, amikor onnan eljöttünk. De eszünkben sem volt még hazaindulni. Csak mi ketten, nyugodtan, este is látni akartuk Londont.

Leparkoltunk, ezúttal a Temze partján és egyik ámulatból a másikba estünk. A fényképezőgépünk felmondta a szolgálatot így csak a telefonnal tudtunk néhány fotót készíteni, de amit láttunk, az majdnem minden eddig látottat felűlmúl. Kivéve az óceánt:) Kb 15 percet sétáltunk a Temze partján amíg elértünk a Parlamentig. Az a látvány. Parlament, Big Ben, Westminster Apátság, London Eye. Mindez egy helyen, majdnem egy időben, este, kivilágítva! Leírhatatlan látvány. Azok a fények... sárga fényben a Parlament, szürkében a Westminster, kékben a London Eye... Plussz még sok sok fény, a kivilágított hidak a távolban. Nem is mentünk bennébb a városba, már 11 is elmúlt, így is megérte a látvány. Az a feeling, amit ott éreztünk... felbecsülhetetlen. fáradtan, hosszú nap és ilyen kalandok után, csak sétáltunk élveztük a gyönyörűséget. Majd elfáradtunk, visszatértünk az autóhoz és elindultunk haza. Fél 2 körül értünk haza, ágybazuhantunk és másnap 1 óra körül ébredtünk meg. Lustiztunk egész nap, megengedhettük magunknak.

És beszéljenek a képek:
















Nem hiába mondják, hogy a rossz elmúlik, a jó megmarad. Abból a pokoli 2 órából már csak halvány emlék maradt bennem, de az esti séta elvenen él bennem.
Londonról 2 alkalom után sok mindent elmondhatok. Amikor először láttam csodás volt, azt láttam belőle, amit a turista lát, a látnivalót, az először találkozás élményét. Elvarázsolt, ámulatba ejtett, visszahívott. Másodjára nem csak kirándulni mentünk és nem csak mi ketten, ami kicsit rontott az ideális helyzeten, de így is megérte. Olyan részeit láttam a városnak, amit az átlagos turista nem lát. Olyan részeket, ami egyáltalán nem jut eszünkbe, ha Londonra gondolunk. Városrészek, amelyek nem vonzanak, amelyek kinyitják a szemünket, hogy London sem csak móka és kacagás. Szeretnék még sokszór ott lenni, mert még sok mindent kell látnom és megtapasztalnom, de nem szeretnék ott élni. Nem vonz az állandó ottlét, mert láttam, hogy a hozzánk hasonló embernek mire van lehetősége. Legyen inkább egy kisebb város, emberségesebb körülmény.

Elephant&Castle: nem tudom, hogy sikerült ilyen nevet adni egy városrésznek, de nagyon a szívembe lopta magát. Mármint a név, a városrész maga egyáltalán nem.

Luci elmondta, hogy Wood Greenben sok román van, de ő bizony nem szereti őket. Séta közben tényleg nagyon sok román hangot hallottunk. És nekünk nagyon tetszett, kicsit otthoni feeling volt. És csodák csodája, először, amióta itt vagyunk, magyarokat is láttam és hallottam. 2 lány és egy fiú volt. Megmelengette a szívem:)

London még egyszer: a legnagyobb város, amiben eddig jártam, van benne csodás és kevésbé csodás, van szép és nemszép oldala. Nyújt valamit, ami mindig visszahív, tudod, hogy következőbe is menni akarsz, látni akarod érezni, látni amit még nem, és azt is amit már láttál. Én még nem láttam a Tower Bridget, nem voltam a Trafalgaron, a Hyde Parkban és még annyi de annyi mindent nem láttam. De fogok, csak lehet nem autóval megyünk:) Mégis csak ez a város az ország szíve és mágnesként vonz minket, nem olyan mint otthon. És tudom nem csak én vagyok így vele:)

Londoni kaland

Beszereztünk egy térképet,belőttük, hogy hol vagyunk, aztán nekivágtunk. Napi terv: Big Ben, Sim kártya vásárlás, Westminster apátság, adapter vásárlás, Tower Bridge, Buckingham Palota, valami harapnivaló, és még minden, ami közben belefér. Elindultunk, csodátuk az építészeti csodákat, hát nem olyan, mint Csíkszeredánk:) Volt, amit csodálni. Fotózkodás mindenhol. Kb tíz perc után megpillantottuk a Westminster Abbeyt. Én életemben ilyen csodálatos templomot nem láttam. Nem tudtam betelni vele. Minden oldaláról megcsodáltuk, fotózkodtunk, aztán tovább indultunk. Közeben a híres emeletes piros buszokban gyönyörködtem, de még nem ültem most sem rajtuk. Van belőle újjabb és régebb fajta, födött- double decker és nyitott - seightseeing bus. És már ott is voltunk a Big Ben előtt. Itt valami többre számítottam, nem tudom miért. Átsétáltunk a Westminster Bridgen, majd lefújt a szél róla, sok fotó a Big Bennel meg a London Eyeal. Szerettünk volna feljutni rá, de óriási sor kanyargott előtte. Az időnk meg véges volt. Délután a családdal kellett találkoznunk. Jaj, a sim kártya, fel kellene hívni őket. De hol lehet itt olyat venni? Egyet kerültünk, eljutottunk a Waterloo Stationre, ahol látszólag minden van. Kártyának is lennie kell. De nincs. Nem tudják hol lehet? Nem, ja, talán ott. Megkerestük. Nincs, de... ott majd lesz. És lett. Olyan a milyen. Beüzemeltük, felhívtuk a családot, ok. Alex az apával a Paddington Stationön találkozik, értem meg eljön az anya a szállodába. Rendben, hogy találjuk meg a Paddingtont? Talpraesettek vagyunk menni fog. Közben betértünk a London Film Múzeumba, szép volt, de nem kihagyhatatlan. Felkutattuk a Buckingham Palotát. Olyan hihetetlen, hogy ÉN ott voltam, amit eddig csak tvben láthattam. És ami olyan nagy dolog számomra. Eleredt az eső. Megkérdeztük, hogy lehet Paddingtonra eljutni, hát... underground. Felderítettük a terepet, megvolt a metróvonal. Ja, de busszal is lehet. Arról is leinformálódtunk. Esernyő, adapter vásárlás, ebéd, kávé, eső, Victoria Station, kóla, elválás. Alex ment a Paddingtonra, én a hotelbe. Hú, ez volt a legfélelmetesebb. Annyira izgultam. Mi van ha nem jönnek értem, mi van, ha Alex eltéved? Mi van ha? Mi van ha? Csupa izgalom negyed óra. Aztán megérkezett Sophie. Supp be a Roverbe, mintha ezer éve ismernénk egymást úgy beszélt velem. Mesélt, magyarázott, vásároltunk, mert későn érünk haza, majd elindultunk. De mi van Alexel? Sophie hívja Edet, még nem találkoztak a pályaudvaron. Miben van Alex, hogy ismer rá? Kis szünet, Sophie hívja Alexet én beszélek vele. Épp most találkoztak. Az utolsó kő is leesett a szívemről. Minden ok. Irány Aldbourne. Másfél óra utazás és megérkeztünk a mesés kis Hillwood Houshoz.

Londonból sajnos csak keveset láthattunk, de így is felbecsülhetetlen dolog volt számomra ott lenni. Gyerekkori álom megvalósulva: Anglia, London. Féltem az utazástól és Londontól, a családdal való találkozástól. De minden rendben volt. Semmi panaszom. Az utazással minden rendben volt, ment ahogy mennie kellett. Csomagjainkat épségben megtaláltuk, bár a táskáink itt ott tönkrementek kicsit. A hotelt megtaláltuk. Londonban eltévedni egy térképpel nem nagyon lehet. Szeretem ebben az országban, hogy mindenhol minden ki van táblázva, ha nem jó fele mész, ott van a következő tábla és látod, hogy hol vagy. A Tower Bridge kimaradt, mert messze volt, de legközelebb. És még sok minden más is.

Finally England, az utazás

Már másfél hete itt vagyunk. Szerettem volna mindenről részletes beszámolót írni, de valahogy nem jutott rá idő. Életem legizgalmasabb és legkalandosabb napjait próbálom most leírni, remélem sikerül átadni azt, amit én éreztem közben.
Március 29-én indultunk otthonrol a Vásárhelyi repülőtérre. Könnyen rá is találtunk, idő előtt ott is voltunk, fél óra után megindult a tömeg, nem jött, hogy elhiggyem, hogy mindenki Londonba akar menni:) Aztán megkezdődött a chek in, csomagjainkat átadtuk, megkérdezték tőlem, hogy az egész szobát felcsomagoltam, mert olyan nagy a csomagom. Kapott egy szép piros cimkét, "Heavy" felirattal:) Meg eltöltöttünk egy kis időt alex szüleivel, aztan elindultunk az átvizsgáló fele. Minden ok, bejutottunk a varóba. Még jó óra várakozás állt előttünk. Beültünk a kávézóba, ahonnan direkt a leszállópályára láttunk. Egy repülő sincs sehol a láthatáron. Eljön az idő, amikor kezdődne a beszállás, de repülő még mindig sehol. Aztán vagy 10 perc késéssel lecsapódik a Wizz. Na jó, leszáll:) Szépen lefotózzuk, ahogy kell, beáll, mindenki tolakodik az ajtóhoz, elkezdődik a beszállás, fotózás a repülővel, végülis ez lesz az első perülésünk, így illik. Beszállunk, hamar rájövünk miért is hívják fapados járatnak, Alex lábai nem nagyon fértek az előtte levő széktől. Nem igérkezett valami kellemesnek az utazás. Felbőgött a motor, lassan elindultunk, majd picit lassított és egyben nagy sebbességgel nekivágott. Hogy az micsoda érzés volt. Kimondhatatlan, csodálatos és lélegzetvisszafolytó, ilyesztő és szenzációs. Aztán felemelkedett a gép, emelkedett, emelkedett és egyenesbe került. Mindenki megnyugodott, elkezdődött a levegőbeli élet, jövés, menés, vásárolgatás, fényképezés. A naplementét épp lekéstük, mert ugy-e késett a gép vagy fél órát, de láttuk a csodálatos horizontot. Gyönyörű színekben pompázott. Aztán sötét lett, de tiszta volt az ég, így csodás élményben volt részem. Először csak kisebb fénycsoportulásokat láttam lennt a földön, aztán egyre nagyobbakat, szebbeket, míg óriásira nőttek, egyre nagyobb városok fölött haladtunk. Csak azt sajnálom, hogy nem mondták be mindig, hogy éppen milyen város fölött vagyunk:) Az szupi lett volna. Az út 2 órát és 45 percet tartott, elég hosszúnak tűnt, már fáradtak és nyúzottak voltunk, amikor a kapitány végre bejentette, hogy hamarosan leszállunk. Leskődve az ablakon tippelgettünk, hogy mikor lehetünk épp London fölött, azt
án kezdtünk ereszkedni, végül olyan alacsonyan szálltunk, hogy már az úton haladó autókat is tisztán láttuk. Néhány perc és földet értünk. A leszállás nem volt olyan nagy élmény már, mint a fel. Megtapsoltuk a sikeres leszállást, beállt a gép és leszálltunk. Szép este volt a Lutoni reptéren, bár a fáradtságtól nem sokat figyeltünk belőle. Fél óra sorbanállás, pár másodperc míg áthaladtunk az ellenőrzésen, megkerestük a csomagjainkat, szétnéztünk, hogy hol lehet buszjegyet venni, megvettük, nemsokára indul a busz. Kimentünk, megérkezett a busz, felültünk, majdnem egy óra utazás London központjáig. Leszálltunk és itt kezdődött a bizonytalanság. Fogalmunk sem volt merre induljunk. Tudtuk, hogy nincs messze a hotel, de mégis merre? Taxi kell, de honnan? Elindultunk egy fele, láttuk, hogy megáll egy taxi, kiszáll valaki, gyorsan megkérdeztük jöhetünk-e, persze. Megmondtuk a cimet, mondja itt van az utca egy saroknyira. Megerkeztünk, becsengettünk, beengedtek. Vegre agyat erhetett a fejem. Semmi más nem kellett. Fáradtságom határtalan volt. Alvás, korai ébredés, reggeli és irány LONDON.

Egyre jobb

After news, great news!
Eddig még úgy volt, hogy csak átutazóban leszek Londonban 29-én este. Ez annyiban változott, hogy mivel későn érkezünk meg és a család akikhez megyünk szintén Londonban tölti az éjszakát, foglalnak nekünk egy szobát, ahol eltölthetjük első angol éjszakánkat. Másnap pedig városnézés!
Ennél szebben nem is kezdődhetne az egész. Egy nap Londonban!!!Rögtön az első! A fellegekben érzem magam!