Új év, számvetés, jövő...

Ezt a bejegyzést nagyon régen meg kellett volna írni! Év végén vagy közvetlenül év elején illik számot vetni az elmúlt évre, fogadalmakat tenni az új évre. Elhanyagoltam, pedig a fejemben minden megvolt és esemény is volt bőven az elmúlt évben, lesz ebben is talán még több. Ráadásul amióta ismét nekifogtam a főzőcskézésnek, azóta rengeteg időt töltök el főzéssel és blogolással egyaránt.
Annyira eseménydús volt az elmúlt év, hogy csak hálát adni tudok érte. Terveim sorra teljesültek be, ha nem is rögtön, de idővel. Tapasztalatból tudom, hogy csak hinni kell és nagyon sok minden valóra válhat. De hinni erősen, bízni benne és tenni is érte. Ha csak hiszek, az kutya füle ám. Úgy szeretném ezt megértetni másokkal is, de nagyon kevesen veszik be.
Már 2010 végén elkezdtük trevezgetni, hogy jó lenne elvándorolni. Bárhová, csak reménykedve, hogy jobb lesz. Mert a jövedelem-kiadás kapcsolata majdnem az egyenlőt rúgta és ez bizony nem egy kellemes életmód. Legalább nem minusz volt és mindkettőnknek volt munkahelye, ami szintén nem elhanyagolható tényező a mai időkben, de mi mégis elvágytunk. Főleg én. Eldöntöttük, hogy nem rövidtávú meggazdagodásra vágyunk hanem új életre. Úgy gondoltuk au pairként legegyszerűbb elkezdeni (és mint később kiderült, nem is nagyon van másra lehetőség), Uk-ben, mert a nyelvhez is konyítunk kicsit.
Elkezdődött a keresgélés, ügynökséggel, anélkül. Anélkül sikerült. Hogy ez szerencse volt, vagy erőlködésem gyümölcse... kicsit mindkettő. Tény, hogy január végén már megtudtuk márc. 29-én utazunk. Lassan intézgettük otthoni ügyeinket, felmondtuk munkahelyeinket, eladtuk az autonkat, mert bár ügynökségre így nem kellett fizetni, de így is elég sok pénz kellett. Közeledett a nap, csomagoltunk, búcsuzkodtunk, nem voltak könnyű napok. De kicsit sem éreztem, hogy mégis inkább otthon maradnék. Amikor annyira eleged van, hogy még csak halvány reménysugarat sem látsz a jövőben, akkor nem tud visszariasztani a nagy ismeretlen.



Első repülés, éjszakai érkezés, beutazás Londonba, másnap városnézés, délután találkozás a családdal és utazás "haza".



Nem mondom, hogy néhány pánikrohamon nem estem át, talán túl sok krimit néztünk:) Volt B tervünk is, ha esetleg mégsem a család jelentkezne, hanem valami elrablók... De ők voltak. Megkezdődött az új életünk. Csupa rózsaszín volt minden az első hetekben. Igaz hamar rájöttünk, hogy nem fogtuk ki a mintacsaládot, de még csak az elég jót sem... imádtuk felfedezni az itteni életet, világot és élveztünk minden pillanatot. Majd beállt a rutin. Az unalom és az időnkénti elkeseredettség. Juliusban 9 napot Ibizán töltöttem... vegyes érzelmekkel, amelyekről sosem sikerült itt beszámolni, de talán jobb is.



Augusztusban 3 hét otthon. Kicsit feltöltődtünk, bár nem szívesen jöttünk ide vissza.



Akkor nagyon mélyponton voltam, azt mondtam nem bírom én tovább ezzel a családdal. De kompromisszumot kötöttem magammal, beláttam ha újrakezdjük csak tovább kell várni arra, hogy meglapjuk a munkavállalási engedélyt. Így vagyunk még mindig itt... nemsokára 1 éve... Teltek a hónapok, ráálltunk a pénzgyűjtésre, ami nem egyszerű, mert bár lakbért és számlákat nem kell fizetnünk, nagyon sok pénz elmegy kajára, üzemanyagra, egyebekre. De mára elmondhatom, hogy viszonylag jól keresünk, heti 100 fontot kapunk fejenként a családtól és van 3 állandó extra munkánk, 3 délelőtt, amivel összesen 120 fontot keresünk hetente. Szóval 320 hetente. Ebből bizony szépen lehet élni itt, vagy ha kicsit visszafogjuk, akkor gyűjteni is. A visszafogás viszont nem azt jelenti, hogy vasárnaponként nem megyünk el ebédelni és kicsit vásárolgatni. És ez az amiért azt mondom, hogy jó itt élni! Mert nem kell megkoplalnom, ha megveszek valamit, ami megtetszik.
Az ünnepek nagyon szépen teltek, Karácsony sok ajándékkal, másodnapja óriási meglepetéssel:



Január máris eltelt... február rövid lesz... március valahogy eltelik és áprislit van miért várni, mert jönnek anyukáink meglátogatni minket Húsvétra. Az kicsit újra feltölt, aztán meg csak 3 hónap. Eltelik valahogy. Tervünk már azutánra is kezd kristályos lenni. A megvalósítást majd csak akkor látjuk meg. De erről majd csak akkor!
Visszanézek és boldog vagyok, mert akartuk és itt vagyunk, jól vagyunk, egy pillanatra nem bántuk meg, hogy elindultunk. Hiszünk benne, hogy itt van esélyünk, lesz lehetőségünk és bár az előrejelzések szerint UK sem számít sok jóra sem gazdaság sem munkaügy terén, bízunk benne, hogy meglesz! Ha meg nem, akkor sem kell papírdobozba mennünk lakni. Végülis az otthonunk mindig meglesz...

Hiányzik...

... az otthonom,
az otthoni ébredés,
a téli reggelek illata,
a csodás nyári napok,
szülőfalum,
Csíkszereda,
az esti séták a városban,
nagymamám,
a tavalyi magyar X Factor,
a magyar nyelvű tv,
a magyar zene,
az utolsó albérletünk,
az utolsó otthon eltöltött félév,
hogy magyar anyanyelvű emberekkel beszéljek és a legszofisztikáltabb magyar szavakkal fejezzem ki magam,
hogy meggyet, szilvát, almát, zöldborsót szedjek a kertben,
az otthon csendje,
a ritkaságszámban menő felszadadult/elszabadult esték,
az erdélyi mulatságok,
a szemetgyönyörködtető vidék,
az ismerős arcok,
a hazai ízek,
a kürtőskalács,
a töltött káposzta,
a szalonna, túró,
a pálcikás, fehér vattacukor,
a csíksomlyói búcsú,
a főtt kukorica,
a miccs,
az erdő, mező,
a hegyek,
a hagyományok,
a hívő emberek,
a templombajárás,
a testvérem gyerekei, akik úgy nőnek fel, hogy nem is látom őket,
Szilvia,
a semmittevés...

Hiányzik egy darab belőlem, ami örökre otthon maradt!

Otthon...

Amikor kiderült, hogy 1 héttel hamarabb mehetünk haza és 3 hetet lehetünk otthon... majd kiugrottam a bőrömből. De ezzel együtt a viharfelhők is gyülekeztek a fejünk felett, rendesen megkeserítette életünket hostcsaládunk. Feje tetejére állt minden tervünk, nem volt repjegyünk foglalva visszafele, stb. De most nem erről akarok mesélni. Már néhány nappal azelőtt tudtam, hogy az lesz a legboldogabb pillanat, amikor S kirak minket a buszállomáson és 3 hétre kilép az életünkből az egész Tomacelli család. Kicsit tartottam tőle, hogy otthon is rágódni fogok az itteni helyzeten, de hihetetlenül jól sikerült őket ejteni.

Hosszú út állt előttünk, buszozás... várakozás... buszozás... vááááárrrraaaakozás...reptéren éjszakázás... repülés... autózás és végre hazaértünk. Otthon minden olyan volt, mint előtte. Eső fogadott, pedig úgy vágytunk az otthoni nyárra. És bizony, nem csak az eső fogadott, hanem összegyűlt a család is. És egy gyönyörű tortával is megleptek minket, amit meg is mutatnék, de a blogger nem engedi feltölteni. -1 nappal előtte volt szülinapom:) Aztán a nagy lakoma, csupa olyan nyalánksággal, miket hiába készít el az ember Angliában... sosem lesz olyan, mint otthon.

Az én családomon kívűl senki nem tudta, hogy megérkeztünk, így mindenkit sorra megleptünk. Az első 2 hét csak úgy elröpült. Észre sem vettük, csak arra ócsudtunk fel, hogy 1 hét múlva repülünk. Akkor aztán belehúztunk, tele voltunk programokkal, nem tudtunk elég fele szakadni, mert ugy-e akkor már mindenki velünk akart lenni, kaptuk a szemrehányásokat is rendesen...

Összességében csodás vakációnk volt. Család, igazi nyár, néhány igaz barát, kirándulások, lazítások... Programokban sem szűkölködtünk, 2 otthon között ingáztunk, az én és az Alex családja között. Volt családi találkozó, több is, látogatások ezerrel, 3 napos erdei kiruccanás, fürdőzés, napozás Besenyőn, merthogy vittük a nyarat haza és végig ki is tartott:)), kirándulás Transzfogaras-Balea-tó útvonalon, ismerkedés a 3 hónapos legifjabb családtaggal, közben sok-sok hazai étel-ital-különlegesség, miccs, stb. Kívánságlistám 95%-ban ki volt pipálva:) Ja én mindeközben minden második nap fogorvoshoz jártam, mert arra nagy szükség volt.A vele járó fájdalomra kevésbé, de... ezzel jár.







Sajnos voltak tervek, amik nem valósultak meg, kihagytunk egy 5 napos nyaralást Félix-fürdőn, mert a visszafele repjegyünk egy vagyonba került... Aztán választanunk kellett a Transzfogarasi és egy Gyílkostói kirándulás között. Na meg nem voltunk egy igazi partyra, ahol kitombolhattam volna magam. Jó lett volna még elmenni a Madarasi Hargitára, nem a hely, hanem a testvéremmel és családjával együtt töltött idő miatt. Amit a legjobban sajnálok, hogy nagyon kevés időt töltöttem anyukámmal, testvéremmel és családjával pedig mindössze 2szer találkoztam. Orsika barátnőm szememre is vetette, hogy elhanyagoltam és szánom, bánom, mert igaza van. 3 hét nem kevés idő, de nem elég arra, hogy mindenkivel annyi időt töltsünk, amennyit szeretnénk. Pedig nincsen olyan népes baráti körünk. Most már még annyira sincs...

Be kell ismernem, hogy ez alatt a 4 és fél hónap alatt, amit idekint töltöttünk, sok minden megváltozott bennünk. Már ez a rövid idő nagyot alakított rajtunk. Más szemmel járunk a világban, másképp tekintünk az emberekre, más szemmel látjuk az életet. A sokak által emlegetett kulturális sokk már ilyen rövid idő után is megcsapott minket. Nem is otthon, hanem már itt, a reptéren. Aztán otthon folytatódott. Az a barátságtalan modor, amivel mindenhol kezelnek, hiába a mosoly, senki nem mosolyog vissza. Mindenhol éreztetik, hogy "nekem ez a munkám és nem jókedvemből vagyok itt, tehát ne jópofizz, mondd el mit akarsz s húzz el". Elképesztő. Az élet egyre nehezebb otthon, megélni alig lehet, haladni egyáltalán. A pénznek értéke nincsen.

A barátok... mit is mondhatnék... voltak igaziak és hamisak. Többször szorultunk segítségre, pl autóra, de ritkán számíthattunk valakire. Első este, amikor kimentünk a városba, nagy pofoncsapásként ért, hogy majdnem mindenki lemondta a találkozást különféle indokokkal vagy anélkül... hát ennyire voltunk fontosak. Volt aki szemünkre vetette, hogy nem vittünk neki ajándékot, pedig a másiknak igen. Hát talán mert a másikat akkor is érdekelte mi van velünk, amikor kinnt voltunk, nem haltunk meg számára azzal, hogy eljöttünk. Nem érdemes részletezni, sokat tanultunk ebből az esetből és ebből a hazautazásból. Kicsit azt érezzük, hogy túl hamar hazamentünk, még várhattunk volna vele, talán akkor itt is másképp alakult volna a helyzetünk. De nem bánjuk, remek vakációnk volt még akkor is, ha sokszor kiábrándultunk és azt mondtuk, hogy nem érdemes hazamenni. Tanultunk, sokat tanultunk a családjainkról, barátokról, életről, időbeosztásról, pénzről, bizalomról, döntésekről és talán legközelebb okosabbak leszünk ennyivel.

Hamar megszoktuk az otthonlétet és nem volt könnyű visszajönni. Utolsó nap majdnem végig sírtam, csak szorongatta a torkomat, aztán mindenki búcsuzkodott, személyesen vagy telefonon és akkor még jobban sírtam. Nem azért mert otthon akartam maradni, egyáltalán. Most sem láttam több esélyt az otthoni életben, mint 5 hónappal ezelőtt. De mégis csak az az otthonom és az is marad örökre.

Visszafele ismét hosszú éjszakai utazás, várakozás. S. értünk jött a buszállomásra, persze késve. Már azt terveztük, hogy mihez kezdünk, ha nem jön elénk. Semmiképp sem azt, hogy hazamegyünk hozzuk. Zsebünkben a 3400 eurójukkal... volt néhány ötletünk:)))
Semmi welcome back, mintha el sem mentünk volna. Gyorsan ecsetelte, hogy mennyi minden tennivalónk van, mert 2 nap múlva lesz az éve eseménye, a BBQ party a kertben... Nem is számítottunk másra tőle. Nem vágytunk másra, csak egy forró fürdőre és alvásra. Hamar lerombolta a vágyainkat. Meleg víz nincsen, holnap jönnek rendbetenni...-ma sincs. De nem ez volt az egyetlen meglepi. Belépve a házba úszó előszoba és elázott falak fogadtak. Ezzel az esténk és a wchasználat is odavolt, mert az okozta a bajt. Ez volt szerdán. Ma hétfő van... és a helyzet változatlan. Ennyire számítunk nekik. Ja és még mindig nincs autónk... minek is.

A további helyzetről: elvetettük a másik család keresésének gondolatát. Egyelőre legalábbis. Csak arra várunk, hogy legyen már meg az autó és mozogni tudjunk végre. Akkor elmegyünk a Job Centerbe és meglátjuk mit lehet tenni, hogy munkát találjunk. Rendes munkát, nem családot. Nem lesz egyszerű, mivel még NI-nk sincs, de egyszer látni akarjuk mit mondanak. Közben gyűjtjük a pénzt, hogy lakást tudjunk bérelni. Tehát még néhány hónapot lehúzunk itt, aztán már csak felfele halad az utunk. Legalábbis ebben kell hinnünk, mert másképp semmi sem lesz. Ide is így jutottunk ki és akármilyen is a család, de nem bánom, hogy eljöttem otthonról!

Örömhír

hulla fáradt vagyok, de legalább boldog:)) Kicsit lemaradtam, de a lényegen nem változtat. 8 nap múlva hazamegyünk!!! Pontosan egy héttel hamarabb a tervezettnél. Pár nappal ezelőtt derült ki ugyanis, hogy hostmami nem tudta, hogy mi mikor indulnánk haza. És szörnyűségesen kiakadt, hogy még 5 napig itt leszünk, miután ők elmennek. Vajon miért is? Természetesen azért, mert, hogy miért legyünk itt, amikor otthon kellene lennünk a szeretteinkkel. Na persze... Ki volt, hogy miért nem mondtuk neki. De hát hostpapi tudta. Ne vele beszéljünk, ő nem tud semmit, ő nem ért semmihez. Ok, az ő férje... Szóval, próbáljuk meg áttenni hamarabbi dátumra a repülőjegyünket, úgysincs itt amit csináljunk... mondja ő.
Amikor elkezdtünk beszélni a hazautazásról, szintén ő volt az, aki azt mondta, hogy amint ők elmennek, a következő nap mi is mehetünk. Ezért volt a jegyünk 17re foglalva. Most meg... úgy döntött minek fizessen minket, ha megspórolhat egy hetet... Na de nekünk megéri, 3 hetet lehetünk otthon a 2 helyett. Hurráá!! Igaz kisebb vagyont költöttünk erre a hazautazásra.
Most igazán nagy a boldogság, mégiscsak hamarabb eltelik 1 hét, mint 2:)) És az, hogy ez váratlanul rövidült le... csodás!
Tegnap sikerült eljutni Swindonba a végső ajándékosdi beszerzésre, minden együtt van, lesz csomagunk rendesen.
És közben még szülinapom is lesz, majd másnap a kismaratoni utazás és végre hazai levegőt szívhatunk!

Hétvége itthon

Rájöttem nem nagyon írok a mindennapjainkról. Nem azért mert nincs mit, hisz a semmiről is lehetne mesélni, de minek? Most viszon ugy-e beállt a nagy változás, elterveztük, hogy nem megyünk sehová, mert spórolnunk kell. Nem könnyű, egyáltalán nem az. Talán ez a 3adik hétvégénk, amióta itt vagyunk, hogy nem megyünk sehová. Na jó, ez sem az, máris megszegtük a szabályainkat, ma Swindonba voltunk. Tegnapig még úgy volt, hogy semmi kimozdulás, semmi pénzköltés, csak kajára és kész. De este elkezdtük a neten nézegetni, hogy kinek mit veszünk hazavinni, ugy-e ajándékosztogatás kötelező, főleg legelső alkalommal. Következőben meg azért mert Karácsony lesz:) Szóval nézegettük és kipattant, hogy ma nézzünk el Swindonba, nézzünk szét ott is. Nem veszünk semmit, csak nézelődünk ajándékok után, esetleg valami apró ajándékot vehetünk, de magunknak semmit. Igaz, hogy még csak június és augusztusba megyünk, de idejébe neki akarunk kezdeni a vásárolgatásnak, mert egyszerre aztán sok lesz. Kicsidenként pedig meg sem érezzünk. Remélem:)
Délben elindultunk, természetesen esett az eső végig, másképp elképzelhetetlen is lenne. Amikor nekünk szabadnapunk van, akkor muszály rossz időnek lennie. Csavarogtunk, nézelődtünk, rájöttünk, hogy vannak dolgok, amiket jobb online megvenni és vannak, amelyeket jobb üzletből. Alex már jó ideje neki akar kezdeni home gymezni, de kell hozzá néhány eszköz. Megláttuk egy kirakatba, hogy a protein, amiért egy ideje nyafog, féláron van, na jó, ezt nem hagyhatjuk ki... legyen. Nagjából kitaláltuk, hogy kinek mit veszünk majd, vagyis én még nem nagyon, és meg is nézegettük, hogy mit honnan. Sportsdirectbe még be kellett nézni, lássuk találunke olcsóbban olyan resistance tubot, ami Alexnek kellene. Nem tudom mi ennek a neve magyarul, pedig biytos szép neve van. Otthon sajnos nem foglalkoztam ilyenekkel. Ez olyan mint az ugrókötél csak gumis és huzogatni kell:)) Találtunk, persze, fele áron, mint a neten. Még csak azt és mást semmit. Megvolt. Most aztán nem állhat semmi a homegym útjába... csak a lustaság. Primarkon is végigfutottunk, de az az igazság, hogy amennyire először odavoltam érte, annál jobban elment tőle a kedvem. Vannak jó dolgok és tényleg olcsó, de... minőség nulla. Azért mindig benézek, most is csak azért nem vettem semmit, mert ennyi költekezés után már tényleg nem akartam. Befejezésképpen pedig Sainsbury's, mert vennem kellett néhány dolgot Alex szülinapjára. Igen, kedden megünnepeljük az első angol szülinapot:) Nem lesz nagy durranás, én úgy terveztem, hogy ezen a hétvégén megyünk Londonba és ott ünnepelünk, de ez titok volt, így Alex beszervezte múlt hétvégére Londont. Így maradt az itthonlét, úgyis dolgozunk kedden, ünnepelünk ketten hétfőn. Az ajándéka lerendezve, már csak meg kell érkeznie, de félek, hogy csak szerdán fog. Online shoppingoltam:)) Ezt is megtanultam. Ha nem megyünk sehová, akkor is tudunk költeni. Nem jóóóóó!
Bevásároltam és jöttünk haza. Jó éhesek voltunk, gyorsan nekiestem és csináltam hamburgert, bekebeleztük és ennyi. Most döglődünk, csak hagyjuk, hogy múljon az idő. ez annyira rossz! Nemsokára én is tornázok egyet, én ugyanis ügyes kislány vagyok és az itteni jólétet valamivel ellensúlyozandó, muszály formába hoznom magam nyárra, különben elhízok és azt senki sem akarja! Már több, mint 2 hete rendszeresen aerobicozok, ami azt jelenti, hogy eleinte minden második nap, de a héten minden nap tornáztam. ez nálam nagyon nagy szó, mert otthon is többször belevágtam, de néhány alkalom után abbahagytam. Most más a helyzet. Nem adhatom fel. Has, fenék, comb - ezek a legfontosabb megdolgozandó területek és nagyon jó programom van hozzá.
Másegyéb nem is nagyon történik. Minden nap ugyanolyan. Féldélben ébredés, készülődés, 2től munka. Takarítás, vasalás, unalom 7ig, aztán vacsikészítés, netezés, fürdés és alvás. Nem túl izgalmas! Ja, van egy pluszmelóm. Takarítani járok szerdán délelőtt 4 órát egy közeli faluba. 7,8 perc az út autóval, de megesik, hogy hoppon maradok. Mint pl most szerdán. Elvitték az autót javítani pont kedden délután. Szerda délutánig. Most mi legyen? Majd biciklizek. Nem volt egy leányálom. Ami autróval 7 perc, biciklivel fél óra menet és 45 perc jövet. Eddig sose vettem észre, hogy milyen meredek az az út. Főleg visszafele. Végig erdőn-mezőn kell menni, dimbes dombos uton és hát jóóól kidöglöttem mire hazaértem. Fél 2re. És 2től meló itthon. Mivel senki nem volt itthon, nem mondtam el Snek, hogy a nagyobbik lány bicikijével voltam, mert ha kérdeztem volna biztos nem engedte volna meg, hogy azzal mennyek. Még tönkreteszem. Nos, kb így telnek a napjaim, semmi extra. Majd egyszer leírok egy teljes napomat, amikor úgy látom, hogy kicsit mozgalmasabb, eseménydúsabb volt.
Addig meg... puszi mindenkinek, nekünk pedig eztuán szigorú itthonülés, mert ha kimozdulunk akkor nagy a kisértés, abból csak pénzköltés lesz. Csak kicsi ezt, csak kicsi azt, aztán meg nézhetjük magunkat!

Hírek, újdonságok

Kedves barátaim, olvasóim és idetévedt nézelődők! Itt az ideje, hogy hivatalossá tegyem. Mint látható, blogom jobb oldalán megjelent két új kockácska. Nem hiába, nem bizony. Először beszéljünk a másodikról. Legnagyobb örömmel jelentem, hogy az eddig körülbelülre tudott dátum leszögeződött. Augusztus 17-én reggel 7:50kor felszállunk a Wizz Air járatával és 12:45kor landolunk a Marosvásárhelyi reptéren. Ez így elég hoszzú időnek tűnik furi lenne, hogy csak 3 órát jöttünk és 5öt megyünk:)) Legkisebb problémánk. Nem mintha jelenleg lenne nagyobb:) Csupa örömhír. Nem lesz kellemes éjszaka utazni, de nincs más választásunk, hogy reggelre Lutonon legyünk. Nagy az öröm és a boldogság, pedig még 2 és fél hónap van hátra, de mi már minden nap készülünk. Mintha csak jövő héten lenne.
Igen, ismét Wizzel megyünk, pedig nem hagyott nagyon kellemes élményeket bennünk, de hát az anyagiakat is néznünk kell, még csak 2 hónapja vagyunk itt, nem tettünk nagy vagyonra szert ennyi idő alatt. 3 órát kibírunk. És végre otthon lehetünk! Majdnem 2 hétig. A visszaút kalandos lesz, de erről még nem szeretnék írni, majd ha aktuális. De annyit elárulok, hogy one way repjegyünk van. Na nem kell megijedni, nem azt jelenti, hogy nem akarunk visszajönni, hanem, hogy nem repülünk!
És, hogy kicsit érdekesebb legyen az anyagi oldala, addig vártuk, hogy érkezzen meg végre a pénzünk, hogy felment a repjegyek ára. Tegnap végre lefoglalhattuk. 15én akartunk menni, de 17re olcsóbb volt a jegy, így halasztottunk. Most nézem és 15re is ugyanannyi. Hát nem szemétség? Amugy is akkor a legdrágább, amikor mi akarunk menni:(( Hihetetlen. De azért még nem maradunk itt!
Ennyit a hazaútról.

Most pedig az eleső, vagyis a középső kis "kockácskáról". Yes my friends, this summer I'm going to Ibiza!!! Persze ebbe is van boldogság és bánat. Amikor megérkeztünk ide, második nap azzal áll szembe S, hogy beszélni akar mindekttőnkkel. Ok. Nyárom megy a lányokkal és tesvére, gyerekek, édesanyja, stb Ibizara, ahol a szüleinek van egy háza, és szüksége lenne rám, vagyis szeretné ha velük megyek. A nap nagy részében szabad lennék, csak közbe kellene a gyerekekkel lennem, amíg ők clubboznak.Ja, és állítólag girl holiday lesz. Egy hétről van szó július 11től. Alex viszont nem jöhet azzal a kifogással, hogy neki itthon kell maradni a kutyával. Persze a kutyával, és mi lesz vele az alatt a 2 hét alatt amíg ők Olaszországba, mi meg otthon leszünk? Jó én megértem, hogy nagy kiadás lenne mindkettőnknek fizetni a jegyeket, de akkor mondja azt. Szóval örülök is, mert hát... mégis csak Ibiza. Mikor engedhetném én meg magamnak, hogy csak úgy egy hetet eltöltsek ott, de ugyanakkor... Alex nélkül. Annyira sajnálom, nem is tudok, merek örülni ennek a csodás utazásnak, hisz ő nem lehet részese. Közben neki itthon kell ülni és... semmit tenni, egyedül.

De a legfontosabb még mindig az, hogy 2 hónap és 2 hét múlva hazamegyünk! Sajnos ez nekünk megszorításokkal is jár. Ez alatt a 2 hónap alatt amióta itt vagyunk nem sokat sikerült gyűjtenünk, kedves au pair kollégák, tudjátok mennyit ér az a pénz amit nekünk adnak. Na nem panaszkodok, majd mindenünk megvan, amit akarunk és reeeengeteget utaztunk, kirándultunk és soppingoltunk. Azt mondtuk magunknak, hogy kicsit élvezzük az élet, utazzunk, lássunk és engedjünk meg magunknak dolgokat, amiket otthon nem lehetett. Aztán meg visszafogjuk magunkat és elkezdünk kicsit spórolni. Kicsit, mert ebből a pénzből sokat nem lehet. aztán meg elkezdünk más munka után nézni. Most, hogy megvan a legközelebbi cél, hogy hazamegyünk, amihez ugye kell egy kis pénzecske, itt az ideje, hogy mindez megtörténjen. A múlt hétvégi londoni kiruccanás egész szép befejezés volt. Nem lesz könnyű, mert nagyon megszoktuk, hogy minden hétvégén fogjuk magunkat, kinézünk egy célpontot, bepattanunk az autóba és megyünk. De... szép idő van a napokban, majd kifekszek és süttettem magam. Úgyis túlfehér vagyok. Így mégsem lehet Ibizara menni:)) És még kell sok fűrdőruha, strandruci meg minden... jaj mi lesz így a spórolással???

Befejezésképpen pedig itt van Lola, a mi kis sausagedogunk, aki miatt Alex nem jöhet velünk. Baaad Lolzy, very baaaad!!!

Ezt már szeretem!

Csodálatos napom volt ma. Akárhogy belegondolok, semmi nem tudta ma elvenni a kedvemet. Csütörtök van ma, ami önmagában nem nagy szám, na, de ez meló előtti utolsó szabad napom. Hol lehetett volna jobb, mint otthon. Otthon, ahol már majd egy hónapja nem jártam, különböző, nem részletezendő okok miatt. De ma, kis hátsó szándékkal :) hazafújt a szél. Már reggel jól indult a nap, és számomra elképzelhetetlenül korán. 6:10-kor már talpon voltam (ilyen nem történt az elmúlt... legalább fél évben. Rohantam az állomásra, ahol anyum átutazóban volt és megdobott egy kis szeretetcsomaggal. Visszatérve ébredezett szerelmem, aki (velem ellentétben) melózni rohant csekély 24 órára. 8:30-kor már újra az állomáson voltam, majd robogtam hazafele. Olyan remek érzés volt közeledni. Figyeltem a közeledő, ismerős dombokat, szántóföldeket, házakat és éreztem, régóta először, hogy jó érzés haza menni. Kis falucskám táblájáról akartam fotót készíteni (googliban sem találtam, pedig gyönyörű faragott tábláink vannak), amikor rájöttem, hogy telefonom kamerája beadta az unalmast. Ez picit feltúrbózta az idegrendszeremet, de később minden megoldódott és gyönyörű képeket készítettem, amelyekből párat meg is mutatok, később.
Hazaérkeztem, leellenőriztem, hogy minden megvan-e, a fekete cica még mindig nincs, és a legkisebbek sem bújtak elő még (ha léteznek), de ketten ott vártak engem. Igaz a kicsit alig tudtam befogni egy simogatásra:)





Aztán hátsó szándékommal és biciklivel elindultam szeretett nagymamámhoz. (Hátsó szándékom egy kis nadrágátszabás-varrás volt.) Amint kinyitottam a kaput, csodálatos dolgot láttam. Olyan gyönyörű az az udvar! Csupa zöld és szines, tele virágokkal, fákkal. De beszéljenek a képek:















Elsőként egyet pletyiztünk, mentségünkre, rég nem találkoztunk, majd megvolt a kötelező reggeli és elmentünk falut látni:) vagyis a boltba. Visszafele megláttam, hogy van egy pad, amire gyakran szoktak leülni az idősebbek:


"Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra..." :))))

Visszafele találkoztunk régi kedves ismerősökkel:


Komámasszony:) és a kis Ingrid



Keresztleányzóm

Aztán sokat varrogattunk, vagyis nagyi varrogatott, idegeskedett, hogy összejöjjön (csak nem lett olyan amilyenre akartam, de így is nagyon örülök neki!)- erről sajnos nem készűlt fotó. Majd hálából sok finomsággal elhalmoztam. Elsőként vaníliafagyis jegeskávét kapott tőlem, amihez foghatót (azt mondta:) még nem ivott. Majd jöttek sorban az ötletek. Segítségem is volt hozzá (nemcsak az ötlethez, hanem a megvalósításhoz is), kedves unokatesókám, Szílvia személyében. így készűlt a betervezett prézlis (házi)laska helyett bruschetta:


amit ők elsőre, én pedig sokadszorra is imádtunk.
Következett a Szílvia ötlete alapján készűlt gyümölcstúrmix:


Meggy, málna, piros és fekete ribizli. Elképesztően és abbahagyhatatlanul finom!

Mellette pedig régebben megtanult és állandóan ismételgetett mikrós-bögrés süti:


Nekik szintén először és nagyon ízlett.
Egyszóval ma villantottam a különlegességekkel otthon:)) Köszönet érte a hasznos gasztróblogoknak, amelyekkel nem tudok betelni!(Talán én is ráveszem magam...:)

Mindezek után meg már csak csomagolás, búcsúzkodás, ezer köszönet és egész napos napsütés után felhőszakadásos vonatraindulásmaradt hátra.

Ez a nap úgy volt tökéletes, ahogy volt!! Köszönet érte azoknak akik szeretnek!