2012. április 19., csütörtök 7 comments

Kedves olvasóim

Ha még egyáltalán léteztek (nem veszem rossz néven, ha nem, hisz én magam is elhanyagoltam a blogot...) végre leírom a tutit:) Nem lesz folytatás. Egyelőre biztosan nem. Sokat töprengtem rajta. Határozott voltam, hogy amint eljön a betöltött 1 év Angliában írok egy újjabb, érdekesebb, másfajta beszámolót. Érlelődött bennem, aztán elmaradt. Sajnos már vannak fontosabb dolgok és nem érzem, hogy annyira le kellene írnom. Mostanában sem időm, sem energiám nincs ide írni és ami a legfontosabb, hogy nem érzem szükségét annak, hogy megosszam a nagyvilággal minden egyes mozdulatomat. Akiknek szántam a beszámolókat azokhoz sosem jutott el, tehát már alapból elvethettem volna. De nem tettem mindaddig, amíg nekem jelentett valamit. Rátaláltam néhány blogra, amelyek ugyancsak erőt adtak a folytatáshoz, úgy éreztem megéri akkor is, ha azok, akikkel szeretném megosztani, nem olvasnak.
Nem mondhatom, hogy eseménytelen az életem, egyáltalán nem, lenne miről írni. Lehetne lelkendezni, dicsekedni, panaszkodni, szomorkodni.
Viszont a jó hír, hogy nem tűnök el teljesen az online világból, soha nem is tűntem el, folyamatosan írom a gasztróblogomat ezen a címen: http://gasztroemi.blogspot.co.uk/
Akit érdekel ez a téma, azt szívesen látom ott is, akit nem, az is benézhet:) 2 blog egyszerre épp nem megy... Most ebben lelek örömet, na nem csak a blogolásban, hanem az ehhez elengedhetetlen konyhai tevékenységekben is. Sütök, főzök, serénykedek és amellett, hogy jól érzem magam a konyhában és blogolok még mennyeieket is eszünk. 3 legyet...:))
Kedvenc blogjaimat viszont nem hanyagolom el, az oldalsávomban levő blogokat ezután is serényen olvasom.
Néhányan megkerestek Angliával, munkával, itteni élettel, au pairkedéssel kapcsolatban. Ha valaki úgy érzi tőlem szeretne tanácsot, ezután is itt vagyok, e-mailben, facebookon bármikor elérhető vagyok és bárkinek szívesen megteszem ami tőlem telik!
Azoknak pedig akik olvastak, követtek, nagyon köszönöm, akik hozzászóltak, azoknak még jobban, hálás vagyok minden szóért!

Befejezésképpen itt van egy vidám kép, amint Bathban malachátra pattantam:))

2012. január 27., péntek 5 comments

Új év, számvetés, jövő...

Ezt a bejegyzést nagyon régen meg kellett volna írni! Év végén vagy közvetlenül év elején illik számot vetni az elmúlt évre, fogadalmakat tenni az új évre. Elhanyagoltam, pedig a fejemben minden megvolt és esemény is volt bőven az elmúlt évben, lesz ebben is talán még több. Ráadásul amióta ismét nekifogtam a főzőcskézésnek, azóta rengeteg időt töltök el főzéssel és blogolással egyaránt.
Annyira eseménydús volt az elmúlt év, hogy csak hálát adni tudok érte. Terveim sorra teljesültek be, ha nem is rögtön, de idővel. Tapasztalatból tudom, hogy csak hinni kell és nagyon sok minden valóra válhat. De hinni erősen, bízni benne és tenni is érte. Ha csak hiszek, az kutya füle ám. Úgy szeretném ezt megértetni másokkal is, de nagyon kevesen veszik be.
Már 2010 végén elkezdtük trevezgetni, hogy jó lenne elvándorolni. Bárhová, csak reménykedve, hogy jobb lesz. Mert a jövedelem-kiadás kapcsolata majdnem az egyenlőt rúgta és ez bizony nem egy kellemes életmód. Legalább nem minusz volt és mindkettőnknek volt munkahelye, ami szintén nem elhanyagolható tényező a mai időkben, de mi mégis elvágytunk. Főleg én. Eldöntöttük, hogy nem rövidtávú meggazdagodásra vágyunk hanem új életre. Úgy gondoltuk au pairként legegyszerűbb elkezdeni (és mint később kiderült, nem is nagyon van másra lehetőség), Uk-ben, mert a nyelvhez is konyítunk kicsit.
Elkezdődött a keresgélés, ügynökséggel, anélkül. Anélkül sikerült. Hogy ez szerencse volt, vagy erőlködésem gyümölcse... kicsit mindkettő. Tény, hogy január végén már megtudtuk márc. 29-én utazunk. Lassan intézgettük otthoni ügyeinket, felmondtuk munkahelyeinket, eladtuk az autonkat, mert bár ügynökségre így nem kellett fizetni, de így is elég sok pénz kellett. Közeledett a nap, csomagoltunk, búcsuzkodtunk, nem voltak könnyű napok. De kicsit sem éreztem, hogy mégis inkább otthon maradnék. Amikor annyira eleged van, hogy még csak halvány reménysugarat sem látsz a jövőben, akkor nem tud visszariasztani a nagy ismeretlen.



Első repülés, éjszakai érkezés, beutazás Londonba, másnap városnézés, délután találkozás a családdal és utazás "haza".



Nem mondom, hogy néhány pánikrohamon nem estem át, talán túl sok krimit néztünk:) Volt B tervünk is, ha esetleg mégsem a család jelentkezne, hanem valami elrablók... De ők voltak. Megkezdődött az új életünk. Csupa rózsaszín volt minden az első hetekben. Igaz hamar rájöttünk, hogy nem fogtuk ki a mintacsaládot, de még csak az elég jót sem... imádtuk felfedezni az itteni életet, világot és élveztünk minden pillanatot. Majd beállt a rutin. Az unalom és az időnkénti elkeseredettség. Juliusban 9 napot Ibizán töltöttem... vegyes érzelmekkel, amelyekről sosem sikerült itt beszámolni, de talán jobb is.



Augusztusban 3 hét otthon. Kicsit feltöltődtünk, bár nem szívesen jöttünk ide vissza.



Akkor nagyon mélyponton voltam, azt mondtam nem bírom én tovább ezzel a családdal. De kompromisszumot kötöttem magammal, beláttam ha újrakezdjük csak tovább kell várni arra, hogy meglapjuk a munkavállalási engedélyt. Így vagyunk még mindig itt... nemsokára 1 éve... Teltek a hónapok, ráálltunk a pénzgyűjtésre, ami nem egyszerű, mert bár lakbért és számlákat nem kell fizetnünk, nagyon sok pénz elmegy kajára, üzemanyagra, egyebekre. De mára elmondhatom, hogy viszonylag jól keresünk, heti 100 fontot kapunk fejenként a családtól és van 3 állandó extra munkánk, 3 délelőtt, amivel összesen 120 fontot keresünk hetente. Szóval 320 hetente. Ebből bizony szépen lehet élni itt, vagy ha kicsit visszafogjuk, akkor gyűjteni is. A visszafogás viszont nem azt jelenti, hogy vasárnaponként nem megyünk el ebédelni és kicsit vásárolgatni. És ez az amiért azt mondom, hogy jó itt élni! Mert nem kell megkoplalnom, ha megveszek valamit, ami megtetszik.
Az ünnepek nagyon szépen teltek, Karácsony sok ajándékkal, másodnapja óriási meglepetéssel:



Január máris eltelt... február rövid lesz... március valahogy eltelik és áprislit van miért várni, mert jönnek anyukáink meglátogatni minket Húsvétra. Az kicsit újra feltölt, aztán meg csak 3 hónap. Eltelik valahogy. Tervünk már azutánra is kezd kristályos lenni. A megvalósítást majd csak akkor látjuk meg. De erről majd csak akkor!
Visszanézek és boldog vagyok, mert akartuk és itt vagyunk, jól vagyunk, egy pillanatra nem bántuk meg, hogy elindultunk. Hiszünk benne, hogy itt van esélyünk, lesz lehetőségünk és bár az előrejelzések szerint UK sem számít sok jóra sem gazdaság sem munkaügy terén, bízunk benne, hogy meglesz! Ha meg nem, akkor sem kell papírdobozba mennünk lakni. Végülis az otthonunk mindig meglesz...
 
;