Új év, számvetés, jövő...

Ezt a bejegyzést nagyon régen meg kellett volna írni! Év végén vagy közvetlenül év elején illik számot vetni az elmúlt évre, fogadalmakat tenni az új évre. Elhanyagoltam, pedig a fejemben minden megvolt és esemény is volt bőven az elmúlt évben, lesz ebben is talán még több. Ráadásul amióta ismét nekifogtam a főzőcskézésnek, azóta rengeteg időt töltök el főzéssel és blogolással egyaránt.
Annyira eseménydús volt az elmúlt év, hogy csak hálát adni tudok érte. Terveim sorra teljesültek be, ha nem is rögtön, de idővel. Tapasztalatból tudom, hogy csak hinni kell és nagyon sok minden valóra válhat. De hinni erősen, bízni benne és tenni is érte. Ha csak hiszek, az kutya füle ám. Úgy szeretném ezt megértetni másokkal is, de nagyon kevesen veszik be.
Már 2010 végén elkezdtük trevezgetni, hogy jó lenne elvándorolni. Bárhová, csak reménykedve, hogy jobb lesz. Mert a jövedelem-kiadás kapcsolata majdnem az egyenlőt rúgta és ez bizony nem egy kellemes életmód. Legalább nem minusz volt és mindkettőnknek volt munkahelye, ami szintén nem elhanyagolható tényező a mai időkben, de mi mégis elvágytunk. Főleg én. Eldöntöttük, hogy nem rövidtávú meggazdagodásra vágyunk hanem új életre. Úgy gondoltuk au pairként legegyszerűbb elkezdeni (és mint később kiderült, nem is nagyon van másra lehetőség), Uk-ben, mert a nyelvhez is konyítunk kicsit.
Elkezdődött a keresgélés, ügynökséggel, anélkül. Anélkül sikerült. Hogy ez szerencse volt, vagy erőlködésem gyümölcse... kicsit mindkettő. Tény, hogy január végén már megtudtuk márc. 29-én utazunk. Lassan intézgettük otthoni ügyeinket, felmondtuk munkahelyeinket, eladtuk az autonkat, mert bár ügynökségre így nem kellett fizetni, de így is elég sok pénz kellett. Közeledett a nap, csomagoltunk, búcsuzkodtunk, nem voltak könnyű napok. De kicsit sem éreztem, hogy mégis inkább otthon maradnék. Amikor annyira eleged van, hogy még csak halvány reménysugarat sem látsz a jövőben, akkor nem tud visszariasztani a nagy ismeretlen.



Első repülés, éjszakai érkezés, beutazás Londonba, másnap városnézés, délután találkozás a családdal és utazás "haza".



Nem mondom, hogy néhány pánikrohamon nem estem át, talán túl sok krimit néztünk:) Volt B tervünk is, ha esetleg mégsem a család jelentkezne, hanem valami elrablók... De ők voltak. Megkezdődött az új életünk. Csupa rózsaszín volt minden az első hetekben. Igaz hamar rájöttünk, hogy nem fogtuk ki a mintacsaládot, de még csak az elég jót sem... imádtuk felfedezni az itteni életet, világot és élveztünk minden pillanatot. Majd beállt a rutin. Az unalom és az időnkénti elkeseredettség. Juliusban 9 napot Ibizán töltöttem... vegyes érzelmekkel, amelyekről sosem sikerült itt beszámolni, de talán jobb is.



Augusztusban 3 hét otthon. Kicsit feltöltődtünk, bár nem szívesen jöttünk ide vissza.



Akkor nagyon mélyponton voltam, azt mondtam nem bírom én tovább ezzel a családdal. De kompromisszumot kötöttem magammal, beláttam ha újrakezdjük csak tovább kell várni arra, hogy meglapjuk a munkavállalási engedélyt. Így vagyunk még mindig itt... nemsokára 1 éve... Teltek a hónapok, ráálltunk a pénzgyűjtésre, ami nem egyszerű, mert bár lakbért és számlákat nem kell fizetnünk, nagyon sok pénz elmegy kajára, üzemanyagra, egyebekre. De mára elmondhatom, hogy viszonylag jól keresünk, heti 100 fontot kapunk fejenként a családtól és van 3 állandó extra munkánk, 3 délelőtt, amivel összesen 120 fontot keresünk hetente. Szóval 320 hetente. Ebből bizony szépen lehet élni itt, vagy ha kicsit visszafogjuk, akkor gyűjteni is. A visszafogás viszont nem azt jelenti, hogy vasárnaponként nem megyünk el ebédelni és kicsit vásárolgatni. És ez az amiért azt mondom, hogy jó itt élni! Mert nem kell megkoplalnom, ha megveszek valamit, ami megtetszik.
Az ünnepek nagyon szépen teltek, Karácsony sok ajándékkal, másodnapja óriási meglepetéssel:



Január máris eltelt... február rövid lesz... március valahogy eltelik és áprislit van miért várni, mert jönnek anyukáink meglátogatni minket Húsvétra. Az kicsit újra feltölt, aztán meg csak 3 hónap. Eltelik valahogy. Tervünk már azutánra is kezd kristályos lenni. A megvalósítást majd csak akkor látjuk meg. De erről majd csak akkor!
Visszanézek és boldog vagyok, mert akartuk és itt vagyunk, jól vagyunk, egy pillanatra nem bántuk meg, hogy elindultunk. Hiszünk benne, hogy itt van esélyünk, lesz lehetőségünk és bár az előrejelzések szerint UK sem számít sok jóra sem gazdaság sem munkaügy terén, bízunk benne, hogy meglesz! Ha meg nem, akkor sem kell papírdobozba mennünk lakni. Végülis az otthonunk mindig meglesz...

Az élet Angliában - Update

Mivel a statisztika szerint még mindig ez a legnépszerűbb és legkeresettebb bejegyzésem, ezért így félév után gondoltam kicsit érdemes lenne updatelni. Főleg mert már annyi idő eltelt azóta, hogy mondhatni profi lettem a témában:) Na jó, egyáltalán nem, de sokkal okosabb vagyok:)))

Bevezető összegzésként: az élet Angliában még mindig szép. És hiszem, hogy egyre szebb lesz. Még akkor is, ha sorra jönnek az akadályok. Egyeseket sikeresen vesszük, másokat kikerüljük vagy megpróbálunk más utat keresni.

Hadd kezdjem újra az elején. Csak röviden. Mi szükséges ahhoz, hogy Romániából Angliába "népvándolorjunk"? -merthogy eléggé tömeges még a jelenlegi helyzetben is.
1. Valamilyen színtű nyelvtudás. Enélkül csak turistáskodjunk. Még az sem egyszerű.
2. Erős elhatározás. Anélkül csak szenvedés lesz az egész. Főként az elején.
3. Felkészülés. Anyagilag, lelkileg. Otthon minden folyamatban levő dolog lezárása.
4. Útlevél. Tudom ez nem kötelező, de azt mondom jobb ha van. Főleg, hogy a hivatalos tartózkodás megszerzése miatt el kell küldeni a Border Agencyhez egy személyedet igazoló iratot, ami lehet útlevél vagy személyi. Ha csak egyik van, akkor jó pár hónapig nem tudod igazolni majd sehol sem magad. Esetünkben 5 hónap! Jóljött, hogy megvan az útlevél.
5. Tisztában legyünk a lehetőségeinkkel. Jelen esetben azzal, hogy romániaiként pillanatnyilag nem lehet szabadon munkát vállalni. Legálisan. Tehát hiába reménykedünk abba, hogy kijövünk és majdcsak lesz valami. Nem, nem lesz, mert dokumentumok nélkül senki nem vesz fel. Ha céggel jövünk vagy au pairként, mezőgazdasági munkára, akkor igen.

Amint megérkeztünk: ne húzzuk az időt, legjobb első héten elküldeni a papírokat a Border Agencynek, úgyis rengeteg időt felvesz.
Nyissunk bankszámlát. Ha egyik bank nem akar, akkor keressünk másikat. Minden bankban mások a feltételek, nekünk a NatWest jött be és teljesen elégedettek voltunk. Fél év után máris ugradelték a számlánkat. Ami jó.
Keressünk nyelviskolát. Minél több idő eltelik annál frusztrálóbb, hogy nem megy annyira a nyelv mint kellene. Ha nem tanulsz nem leszel okosabb. Vannak ingyenes nyelvkurzusok, nem kell startból Cambridge kurzust végezni. Majd idővel:)

Au pairnek lenni nem mindig szuper. Vannak jó oldalai is, mint pl, hogy minden számlát a család áll, jó esetben még kajára sem kell költeni, tehát a kis kereset majdnem teljes egészében megmarad. Nekünk ez nem teljesen így van, kajára és üzemanyagra nagyon sok elmegy, de kárpótlásként van egy 3 szobás +konyha, fürdő, teljesen külön álló lakásunk tvvel, internettel. Napi 5 óra munka után azt csinálunk amit akarunk, van rendelkezésünkre álló autó, amit akkor és arra használunk amikor és amire akarunk. És van extra munkánk, amivel még egyszer annyit keresünk amit itt a családtól kapunk. Így tudunk kicsit félretenni is és shoppingolási kényszermet is sikresen kielégíthetem időnként:) Ha ez nem lenne elég pozitívumból, akkor folytatom. Kirándulunk, lustálkodunk, egyszóval jól élünk. Örömmel tölt el, hogy amikor azt hallom otthoniaktól, hogy, nincs pénz a legszükségesebbekre sem, akkor én... már több, mint fél éve nem tudom milyen az, amikor nincs. Ez meg nem dicsekedés akar lenni, hisz még csak a legalján vagyunk. De ha csak ennyire lesz jó ezután is, már akkor is megérte eljönni és otthagyni az otthoni életet!

Panaszkodni ugyan mindig lehet, nekem is előjön időnként, elkeseredek a létező rossz miatt... de minek? Eddig is egymagam jutottam el, vagyis mi ketten, ezután is menni fog. Jobban esik megosztani azt, hogy... ma megvettem egy cipőt, ami az álmom volt, mint oldalakon részletezni, hogy mi nem felel meg nekem és miért kell így lennie.

Néhány dolog, amiket érdemesnek tartok megemlíteni:
Közlekedés: Szeretem, hogy mindenhol, minden ki van táblázva, lámpázva, festve, csak hozzá kell szokni és minden olyan praktikus, gyors, egszerű. Az autópályák nem a kedvenceim, mert olyan unalmasak. De ha gyorsan kell eljutni valahová, akkor a legjobb megoldás. Mindenhová több út vezet. Ha nem jó helyen térünk le, még mindig ott a következő letérő. A vezetéssel sajnos bajban vagyok. Nem azért mert nem megy, hanem amire belejöttem volna hostanyu beszólt, hogy nem vagyok bíztosítva és nem kellene vezetnem az új autót. Igaza van, de mivel a bíztosítás nagyon sokba kerül és itt személyre, nem autóra csinálják, egyelőre úgy döntöttünk, hogy nem is leszek.

Táplálkozás: Anglia nem a konyhájáról híres és időnként nagyon elámulok, hogy miket esznek és neveznek ebédnek, illetve vacsorának. De van benne jó is, csak hozzá kell szokni. Nekünk eléggé nehezen ment, kezdve a krumplitól, kenyér, fűszerek, egyéb alapanyagok. Van, amivel ma sem tudtunk megbékélni, de már vannak kedvenceink. A heti nagybevásárlásnál már rutinosan járjuk a sorokat és tesszük a kosárba az egyes alapanyagokat, étkeket. Nem, nem eszünk kész ételeket. Próbáltuk, nem jött be. Félkész néha becsúszik, a félkész pizza és fagyasztott szalmakrumpli a mi "quilty pleasure"-ünk. Azonban sokkal több tejet, tejterméket, zöldséget és gyümölcsöt fogyasztunk mint otthon. Nem feledkezünk meg a "5 a day"-ről. Ha nincs is meg minden nap, de igyekezünk.

Életvitel: A munka mellett legyen meg a kikapcsolódás is. Ne csak abból álljon az élet, hogy munka-alvás-munka-alvás. És évente legalább egyszer, de inkább kétszer nyaralás/utazás. Karácsonyra mi is tervezünk egy kisebb kiruccanást. Aztán jövőre már nagyobbat is, az országon kívül. És nem a hazalátogatásra gondolok!

Amiket szeretek: képeslapküldés mindig, minden alkalomra, mindig hoz levelet a posta, mindent el lehet intézni interneten, telefonon, levélben, van sok szabadidőm, azok a vidéki mesebeli házikók, mindenki kedves, shopping:)), kicsomagolni bevásárlás után, megtömni a huttőt minden hétvégén, andalogni ismeretlen városokban, megpihenni a parkok rövidre nyírt füvén...

Amiket nem szeretek: a házak, lakások berendezése, nincs függöny, sok légy, bogár, pók, időjárás!!!, legtöbb helyen nincs keverőcsapos víz, nem tudok tusolni csak fürdeni, fürdőkben a spárgás villanykapcsoló, elhagyatott helyen való élés, hideg a lakásban, beépített szekrények...

Mindezeket elmondva talán érthető, hogy miért nem adnám fel mindezt és mennék haza, csak azért, mert különben a törvénykezés miatt itt kell maradnom még 9 hónapig. És otthon mit csinálnék? Mindennek megvan a rossz oldala is, nem tartom érdemesnek arról beszélni. Mondom én, minazt eltörli egy egy csodásra sikerül nap.
Amit esetleg megemlítenék, még mindig nem sikerült barátokat szereznünk a környéken és egyre magányosabbnak érezzük magunkat. Jól esne kicsit másokkal kimozdulni, elmenni ide-oda. De rajta vagyunk, csak valahogy sosem az igazi.

Mindazokak, akik hasonlóra készülnek, azt ajánlom, legyetek bátrak, merjetek belevágni és ne féljetek az újtól! Legyetek felkészülve és rugalmasak. Ha nem éppen úgy alakúl, ahogy otthonról látszott...van megoldás, nem kell hazarohanni, mérlegelni kell és lehetőséget keresni. Tudni kell kompromisszumot kötni, néha helytállni és megmutatni, hogy igenis van helyed itt.

Felvilágosodva

Már egy ideje, csak hagynom kellett kicsit ülepedni. Túl nagy volt a káosz a fejemben, most már jobb.
Nem tudom említettem-e már, ha meg nem, akkor most pont itt van az ideje: romániainak lenni szívás. Legalábbis UK-ben pillanatnyilag nagyon az. Magyarságom, székelységem ide vagy oda, (még) nincs magyar állampolgárságom, így mit sem segít. Bár érdekes helyzet lenne, ha meglenne. Vajon elfogadnák? Vagy mivel román is van, csak oda sorolnának?

Tény: az EU két "legfrissebb" tagállamából származó egyéneknek korlátozott munkavállalási lehetőségeik vannak UK-ben. Értsd nagyon korlátozott. Mindezt az eddigi szabályok szerint 5 évig lehet fenntartani. De mivel mostanában gyakran megesik, hogy játék közben odébb tolják a kapufát, nagy valószínűség szerint ez fog történni ebben az esetben is. Ugyanis jövő év elején meg kellene nyissa kapuit az ország az előbb említett országokból érkező munkavállalók előtt is. Teljesen. A jelenlegi helyzetet és az előrejelzéseket tekintve ez nagyon valószínűtlen.

Ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen, hanem, hogy körülményes és időigényes a munkavállalás. Mit jelent ez? Ha újonnan érkezünk UK-be kaphatunk tartózkodási engedélyt, mint: au pair, self employed, self sufficient és még néhány, általam csak "nem normális munkának" nevezett területen. Ha egy évet legálisan dolgozunk meszakítás nélkül, ami azt is jelenti, hogy ugyanazon a helyen, akkor igényelhetjük az u.n. blue cardot, ami feljogosít, hogy akármilyen területen munkát vállalhassunk. Amíg megkapjuk az u.n. worker accesion cardot, ami au pairként a legális tartózkodást és munkát jelenti, eltelik jó néhány hónap, esetemben 4 és az egy év csak onnan kezdődik, mivel előtte nem szabad(na) dolgozni. Amint eljön jövő év augusztus eleje, elmehetek igényelni a szabadságomat jelentő blue cardot.
Persze azért pislákol bennem az a kis apró reménysugár, hogy januártól ez nem kellene létezzen és egész augusztusig ott fog lapulni, hogy bármikor feloldhatják a korlátozást.

Addig viszont... marad ami volt. Ezuton is szeretném megköszönni mindazoknak, akik támogattak abban, hogy mihamarabb elmenjünk innen és új, szabad életet kezdjünk! Amint látható, ez lehetetlen. Vannak lehetőségeink:
1. Itt maradunk augusztusig és akkor szabad az út. Vagy maradunk és reménykedünk, hogy közben feloldják a korlátozást.
2. Keresünk másik családot. Újrakezdődik az év, ami lesz másfél is.Közben ugyancsak reménykedünk, hogy feloldják a korlátozást.
3. Megpróbálunk self employedként boldogulni. Amiben nem nagyon bízok. És akkor is újrakezdődik az 1 év.
4. Keresünk egy céget, akinek annyira szükésge van ránk, hogy végigcsinálja a sok hercehurcát a Home Officeal értünk. (???)
5. Hazamegyünk, megvárjuk amíg feloldják a korlátozást és visszajövünk.
6. Hazamegyünk, feladjuk az álmunkat és egész életünkben bánjuk, hogy nem voltunk képesek türelmes lenni és kibírni azt az egy évet.
7. Biztosan van más lehetőség is. Én még nem tudok róla.
Ja 8. Összeházasodni, én elmegyek full time tanulni és a férjem megkapja a blue cardot miattam. Túl bonyolult... de valós. Csak megeshet, hogy mire minden együtt van, eltörlik a dolgot és akkor nagy hiába volt meg a lagzi:)))))

Nos, mi döntöttünk. Nem, még nem házasodunk:) Ééés haza sem vonulunk a vesztesek zászlójával. Maradunk és kitartunk. Ez a legkézenfekvőbb... és biztosabb. Itt vagyunk már április elejétől. Rögtön el is küldtük a purple cardhoz szükséges dokumentumokat. Meg is kaptuk aug elején. Ez ám a gyors ügyintézés... Onnan kezdődött az 1 év megszakítás nélküli munka. Már csak enyhe 9 hónapunk van hátra!

Nem könnyű a családdal, írtam a problémáinkról, voltunk már nagyon közel ahhoz, hogy semmi sem érdekel, csak elmenjünk innen. De győzött a józan ész. Mit nyerünk ha feladjuk? Nagy semmit! Nem volt egyszerű a döntés, toporzékoltam, hogy képtelen vagyok őket elviselni még ennyi ideig. Aludtam rá egyet, vagy inkább eltöltöttem egy éjszakát, mert az alvás még most sem megy simán. Megpróbáltam más szemmel nézni a helyzetet. Ők nem a legjobbak velünk. Ezért mi sem tesszük tönkre magunkat, ami a hozzájuk való viszonyulást illeti. De mi van, ha mi változunk, változtatunk. Megpróbálunk mások lenni, másképp viselkedni. Nem másképp, mint amilyenek mi vagyunk, hanem éppen úgy. És nem azt adjuk vissza amit kapunk. Nem elkerülni egymást a házban, hanem ha összefutunk akkor megpróbálni beszélgetni. Nem megvárni, hogy mondja mit akar, hanem megkérdezni akar-e valamit. Valószínű nemet mond, de talán észreveszi a gesztust. A lányokon nem átnézni, ahogy ők teszik velem, hanem rájuk köszönni, rákérdezni mi a helyzet. És türelmes lenni ha hisztiznek, mert csak így van esély rá, hogy megszeressenek. És ha kedvelnek, akkor minden esélyünk megvan rá, hogy ittmaradhatunk ameddig kell. Mert, hogy ez is benne van a pakliban. Bármikor elküldhetnek. Az meg kinek kell...

Bonyolult a dolog és sokoldalú. Tudom sokan azt mondják, hogy nem szabad behódolni nekik. Nem is ezt akarjuk, csak jól kijönni, mert ha zsírozottan megy a kerék, akkor könnyebb elviselni. Még akkor is, ha csábít a szabadság, a megfizetett munka, saját lakás, shoppingolás:) De ha itt nem tartunk ki, akkor esélyünk nincs rá. Inkább kötünk kompromisszumot. A saját érdekünkben.

És ha már kaptunk 9 hónapnyi időt, akkor megpróbáljuk hasznosan eltölteni. Mint pl nyelvtanulással, kirándulással, utazgatással (keressük hol szertnénk majd letelepedni), shoppingolással, olvasással, tvzéssel, netezéssel, lustálkodással, alvással, főzéssel, sütéssel és sok minden mással. Eddig ez nem az otthonunk volt, hanem csak egy átmeneti hely, ezért nem is próbáltuk otthonosabbá tenni. Lassan rajta vagyunk. Ha vásárolunk és meglátunk valami apróságot, ami szüksées vagy jó lenne a lakásba, akkor megvesszük. És van ilyenből bőőőőőven:))

Közben meg mindig ott leselkedik az a bizonyos reménysugár...

Hétvége utáni gondolatok

Előtte egy kis mese. Olyan rég megérett az idő egy újjabb bejegyzésre, de valahogy nem megy. Hazudnék, ha azt mondanám az időm nem engedi. Napi 5 óra munka mellett... Lusta is vagyok, szórakozott is és még miegymás. Nem is tudom mi. Internetmegvonás. Nem teljesen, csak kicsit visszafogva. Minek annyit nézni azt a fészbúkot? Helyettesítve tvvel, olvasással, angolozással, evéssel.

Igen evéssel. Mindig sovány voltam. Nem csak úgy kicsit, hanem kórosan. Most először életemben, amikor otthon voltam, mindenki azzal fogadott, hogy meghíztam. És mit ad az ég? Nem esett jól! Egyáltalán nem. Bár még nem vészes, 5 hónap alatt 4 kilót híztam, ami azt jelenti, hogy összesen 52 vagyok. Az sok? Pedig nem is szerettem az itteni kajákat. Sok gyümölcsöt, zöldséget, tejet, műzlit meg ehhez hasonlókat eszek. Sokkal többet, mint otthon. Akkor mégis mi a baj? Ja, hogy az étvágyam? De mitől jött ennyire meg? Tényleg állandóan tudnék enni. Bármennyire tele vagyok, a szájam még kíván valami kis bekapnivalót. És élveztem és nem is aggódtam. Bár láttam a mérleget, de nem zavart. Annyira. A hazalátogatás tragikus következményekkel járt. konstatálnom kellett, hogy lassan kövér tehén leszek, ha ilyen hozzáállással folytatom. Na de mit tegyek? Sratégia: reggelre műzli vagy zabkása. Szerintem a zabkása is hízlal. Mindig annyira megtölt, hogy majd kipukkadok. Egy egészen kis adag. Ebéd rendesen, mert utána jön a "kemény" meló. És egy csésze zöldtea. A vacsorán még dolgoznom kell. Mivel 7kor végzek és farkaséhes vagyok, azután főzök, merthogy szívem szerelmét nem hagyhatom éhesen csak azért, mert én nem akarok hízni. Tehát 8,9 felé vacsora. Jó kiadós. Amit még követ kis gyümölcs vagy finomság. Ez sok??? Jaaaj nagy tehén leszek:((( Kell egy rendes meló és városba lakás. Akkor majd nem punnyadok otthon egész nap és unalmamban eszek. Ez is meglesz nemsokára!

Egyéb nem sok minden történik. Várom, hogy teljenek a napok és gyűljön a pénz:)) Egy hónapja vagyunk itt ismét és Tescon kívül majdnem sehová sem mentünk. Elegünk lett. Szombaton a család betette az ajtót és mérgemben kiterveztem, hogy vasárnap bizony kirándulunk. Micsoda jó kis bosszú, nem? Lassan már bejártuk a másfél órás körzetben levő helyeket. Kimaradt egy város, ami megérte a látogatást. Egy romantikus, csodás, bámulatba ejtő, kellemes város: Bath. Természetesen esővel fűszerezve. Délelőtt. Aztán kisütött a nap és sorra vedlettük le a ruhadarabjainkat.
Elsőre, amint megérkeztünk a városba, nem voltunk nagyon elragadtatva. Mondván, semmi extra. De ÉN láttam képeket, szóval tudtam, hogy valahol ennél sokkal több rejtőzik Nagy Britannia egyik legromantikusabb városában. Leparkoltunk és nekivágtunk. Még szemerkélt az eső, de nem ijesztett meg. Alex megjósolta, 2 óra után kisüt majd a nap. Egy magányos körtefáról megajándékoztuk magunkat egy-egy körtével és irány a tér. Az a hangulat leírhatatlan. Szűk utcák, monumentális épületek, mintha a középkorba csöppentem volna. De, hogy el ne feledjem az időszámítást, modern áruházak, designer butikok és rohanó tömeg. Vasárnap délután. Sok hangulatvarázsló tehetség az utcákon. Lépten nyomon belebotlottunk valamibe: két fiú gitárral ügyeskedett, másik kettő valami korongféle hangszerből csalt elő csodálatos andalító muzsikát. Nem messze egy férfi mutatványokkal szórakoztatott. Itt jól leragadtunk, mert Alex kezébe kapott egy fáklyát:) Egy kanyarral odébb egy alak(nem tudtam eldönteni, hogy férfi vagy nő) kötélen sétálgatott előre hátra, miközben hegedűlt. Mindenhol leálltunk kicsit... vagy többet, majd továbbálltunk.
Csodás parkra akadtunk, élveztük az Avonparti sétát, kattogtattuk a fotókat a hírdól, pózoltunk Jane Austennel, megnéztük a Circus nevű épületeggyüttest, betértünk a "December 25th" nevű üzletbe, kis karácsonyi hangulatért, megvolt az elmaradhatatlan parki pihenés/kinyúlás.

Illusztrálásképp következzen néhány fotó:














Hazafele célbavettük Chippenhamet, mert még korai volt hazajönni és ha már elmentünk... Rövid sétát tettünk, nem sok látnivaló akadt, hamar tovább indultunk, a fáradtság kezdett erőt venni rajtunk és ilyenkor már csak elromlik a kedvünk.

Szép kis nap volt, megérte kimozdulni. Bár sokminden kimaradt a látnivalókból, de hát mindenhol hagytunk hátra látnivalókat, ahol eljártunk, talán nem ez volt az utolsó alkalom...

Sajnos mostanában nem lesznek gyakoriak a kiruccanásaink mert terveink szoritanak minket, annyi minden van a fejünkben ami húz, taszít, de ha időnként nem mozdulunk ki ebből a fészekből, ami egyre inkább szorít már, akkor beleőrülünk és aztán... oda a tervek...

Let's speak british!

Angol tanulmányaim kimerültek 1 egyetemi év heti 4 órás és 1 év "látogatásnélküli" tanulásban. A látogatásnélkülit magam választottam, mert milyen is a fiatal, nincs kedve bejárni órákra. Elég volt a zárthelyin és vizsgán való megjelenés. És a célnak tényleg megfelelt. Vagyis annak, hogy államvizsgára való lépés feltételeként tulajdonában kellett lenni egy középfokú nyelvvizsga bizonyítványának. Meglett.

Aztán jött a nagybetűs élet. Már nem lettem annyira ideges, ha megláttam munkahelyem ajtaján a jól ismert néhány néger arcot bejönni. Tudtam boldogulok.

Végül várt az álmodott Nagy Britannia. Tele reménnyel, álommal. Első sokk... a marosvásárhelyi reptéren angol nyelven szóltak hozzánk az utaskisérők. Bár az még nem british english volt. És a család... S. magyarázott mutogatott, miközben szájával formázta a szavakat, mintha legalábbis nagyothalló lennék és nem a nyelvet nem ismerném:) Kedves gesztusnak tűnt. Igyekeztem minden olyan szót megtanulni, amit nap mint nap használnom kell, mint pl a háztartáson belüli eszközök, tevékenységek nevei, mert bizony hiányos volt a tudásom, de rendesen. Olyan szavakat nem tudtam, mint seprű, fürdőkád, vállfa, hosszú-, rövidujjú és még hosszú sorokon keresztűl irogathatnám. Arról nem is beszélve, hogy a ma már oly rutinosan megválaszolt kérdéseket nem értettem vásárlásnál. Mint "Do you need a bag?"- amit mindig megkérdeznek, vagy "I'll help", amikor én következek a pénztárnál.

És nem is az lenne a baj, hogy nem értem meg ezeket a mondatokat, vagy sok mást, hanem az, ahogyan mondják. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek meggyűlik a baja a british englishel. Otthon, bár kezdetben emlékszem, hogy azt tanultuk, vagyis a tanár azt próbálta belénk verni, hogy nem I can't(kent), hanem I can't(kánt). Na persze, hiszen amerikai filmeket néztünk, miket beszél ez a tanár, hol beszélik azt a nyelvet? Tapasztalnom kellett, hogy bár az is jó, ami tudást magammal hoztam, annak hiányában most nem itt lennék, de idővel csak sikerűl kicsit átnyargalni. Eleinte nem is próbáltam. Mondtam, ahogy jobban tudtam, úgyis megértik. DE mostmár érdekel. Miután visszajöttünk a vakációnkról, észrevettem, hogy mivel én többet hallom a családot beszélni, merthogy ugy-e csak ők a mindennapi kapcsolatunk az itteni világgal, vannak szavak, amiket úgy mondok, mint ők. Alex viszont nem, mert ő nem hallja őket annyit beszélni. Neki jobban ment az angol, amikor megérkeztünk, de teljesen belé van ivódva az amerikai angol. Amit azért nagyon jól tud használni, csak neki is a megértéssel akadnak gondjai.

Annyi mindent tanultam, szavakat, kifejezéseket, különböző helyzetbeli beszédfordulatokat. De mégis nagyon kevés. Elég ahhoz, hogy itt legyek, boldoguljak és fejlődni, haladni akarjak!!!
Legfontosabb dolog, ami tervbe van véve elköltözés és munka után, az a nyelviskola! És ami még az elsők között van a fontossági sorrendben, a mindennapi rendszeres nyelvhasználat és remélem sikerül olyan munkát találni, ahol erre szükségem lesz.

Tudjátok mi az szó, ami a suliból leginkább megmaradt? A sausage:)) Nem tudom miért, órán hallottam először és örökre megtanultam. Nem is sejtettem, hogy az egyáltalán nem is hasonlít a mi igazi, belevaló, disznóvágáskor készült kolbászunkhoz. Azt hittem kolbász... kolbász:)))

Otthon...

Amikor kiderült, hogy 1 héttel hamarabb mehetünk haza és 3 hetet lehetünk otthon... majd kiugrottam a bőrömből. De ezzel együtt a viharfelhők is gyülekeztek a fejünk felett, rendesen megkeserítette életünket hostcsaládunk. Feje tetejére állt minden tervünk, nem volt repjegyünk foglalva visszafele, stb. De most nem erről akarok mesélni. Már néhány nappal azelőtt tudtam, hogy az lesz a legboldogabb pillanat, amikor S kirak minket a buszállomáson és 3 hétre kilép az életünkből az egész Tomacelli család. Kicsit tartottam tőle, hogy otthon is rágódni fogok az itteni helyzeten, de hihetetlenül jól sikerült őket ejteni.

Hosszú út állt előttünk, buszozás... várakozás... buszozás... vááááárrrraaaakozás...reptéren éjszakázás... repülés... autózás és végre hazaértünk. Otthon minden olyan volt, mint előtte. Eső fogadott, pedig úgy vágytunk az otthoni nyárra. És bizony, nem csak az eső fogadott, hanem összegyűlt a család is. És egy gyönyörű tortával is megleptek minket, amit meg is mutatnék, de a blogger nem engedi feltölteni. -1 nappal előtte volt szülinapom:) Aztán a nagy lakoma, csupa olyan nyalánksággal, miket hiába készít el az ember Angliában... sosem lesz olyan, mint otthon.

Az én családomon kívűl senki nem tudta, hogy megérkeztünk, így mindenkit sorra megleptünk. Az első 2 hét csak úgy elröpült. Észre sem vettük, csak arra ócsudtunk fel, hogy 1 hét múlva repülünk. Akkor aztán belehúztunk, tele voltunk programokkal, nem tudtunk elég fele szakadni, mert ugy-e akkor már mindenki velünk akart lenni, kaptuk a szemrehányásokat is rendesen...

Összességében csodás vakációnk volt. Család, igazi nyár, néhány igaz barát, kirándulások, lazítások... Programokban sem szűkölködtünk, 2 otthon között ingáztunk, az én és az Alex családja között. Volt családi találkozó, több is, látogatások ezerrel, 3 napos erdei kiruccanás, fürdőzés, napozás Besenyőn, merthogy vittük a nyarat haza és végig ki is tartott:)), kirándulás Transzfogaras-Balea-tó útvonalon, ismerkedés a 3 hónapos legifjabb családtaggal, közben sok-sok hazai étel-ital-különlegesség, miccs, stb. Kívánságlistám 95%-ban ki volt pipálva:) Ja én mindeközben minden második nap fogorvoshoz jártam, mert arra nagy szükség volt.A vele járó fájdalomra kevésbé, de... ezzel jár.







Sajnos voltak tervek, amik nem valósultak meg, kihagytunk egy 5 napos nyaralást Félix-fürdőn, mert a visszafele repjegyünk egy vagyonba került... Aztán választanunk kellett a Transzfogarasi és egy Gyílkostói kirándulás között. Na meg nem voltunk egy igazi partyra, ahol kitombolhattam volna magam. Jó lett volna még elmenni a Madarasi Hargitára, nem a hely, hanem a testvéremmel és családjával együtt töltött idő miatt. Amit a legjobban sajnálok, hogy nagyon kevés időt töltöttem anyukámmal, testvéremmel és családjával pedig mindössze 2szer találkoztam. Orsika barátnőm szememre is vetette, hogy elhanyagoltam és szánom, bánom, mert igaza van. 3 hét nem kevés idő, de nem elég arra, hogy mindenkivel annyi időt töltsünk, amennyit szeretnénk. Pedig nincsen olyan népes baráti körünk. Most már még annyira sincs...

Be kell ismernem, hogy ez alatt a 4 és fél hónap alatt, amit idekint töltöttünk, sok minden megváltozott bennünk. Már ez a rövid idő nagyot alakított rajtunk. Más szemmel járunk a világban, másképp tekintünk az emberekre, más szemmel látjuk az életet. A sokak által emlegetett kulturális sokk már ilyen rövid idő után is megcsapott minket. Nem is otthon, hanem már itt, a reptéren. Aztán otthon folytatódott. Az a barátságtalan modor, amivel mindenhol kezelnek, hiába a mosoly, senki nem mosolyog vissza. Mindenhol éreztetik, hogy "nekem ez a munkám és nem jókedvemből vagyok itt, tehát ne jópofizz, mondd el mit akarsz s húzz el". Elképesztő. Az élet egyre nehezebb otthon, megélni alig lehet, haladni egyáltalán. A pénznek értéke nincsen.

A barátok... mit is mondhatnék... voltak igaziak és hamisak. Többször szorultunk segítségre, pl autóra, de ritkán számíthattunk valakire. Első este, amikor kimentünk a városba, nagy pofoncsapásként ért, hogy majdnem mindenki lemondta a találkozást különféle indokokkal vagy anélkül... hát ennyire voltunk fontosak. Volt aki szemünkre vetette, hogy nem vittünk neki ajándékot, pedig a másiknak igen. Hát talán mert a másikat akkor is érdekelte mi van velünk, amikor kinnt voltunk, nem haltunk meg számára azzal, hogy eljöttünk. Nem érdemes részletezni, sokat tanultunk ebből az esetből és ebből a hazautazásból. Kicsit azt érezzük, hogy túl hamar hazamentünk, még várhattunk volna vele, talán akkor itt is másképp alakult volna a helyzetünk. De nem bánjuk, remek vakációnk volt még akkor is, ha sokszor kiábrándultunk és azt mondtuk, hogy nem érdemes hazamenni. Tanultunk, sokat tanultunk a családjainkról, barátokról, életről, időbeosztásról, pénzről, bizalomról, döntésekről és talán legközelebb okosabbak leszünk ennyivel.

Hamar megszoktuk az otthonlétet és nem volt könnyű visszajönni. Utolsó nap majdnem végig sírtam, csak szorongatta a torkomat, aztán mindenki búcsuzkodott, személyesen vagy telefonon és akkor még jobban sírtam. Nem azért mert otthon akartam maradni, egyáltalán. Most sem láttam több esélyt az otthoni életben, mint 5 hónappal ezelőtt. De mégis csak az az otthonom és az is marad örökre.

Visszafele ismét hosszú éjszakai utazás, várakozás. S. értünk jött a buszállomásra, persze késve. Már azt terveztük, hogy mihez kezdünk, ha nem jön elénk. Semmiképp sem azt, hogy hazamegyünk hozzuk. Zsebünkben a 3400 eurójukkal... volt néhány ötletünk:)))
Semmi welcome back, mintha el sem mentünk volna. Gyorsan ecsetelte, hogy mennyi minden tennivalónk van, mert 2 nap múlva lesz az éve eseménye, a BBQ party a kertben... Nem is számítottunk másra tőle. Nem vágytunk másra, csak egy forró fürdőre és alvásra. Hamar lerombolta a vágyainkat. Meleg víz nincsen, holnap jönnek rendbetenni...-ma sincs. De nem ez volt az egyetlen meglepi. Belépve a házba úszó előszoba és elázott falak fogadtak. Ezzel az esténk és a wchasználat is odavolt, mert az okozta a bajt. Ez volt szerdán. Ma hétfő van... és a helyzet változatlan. Ennyire számítunk nekik. Ja és még mindig nincs autónk... minek is.

A további helyzetről: elvetettük a másik család keresésének gondolatát. Egyelőre legalábbis. Csak arra várunk, hogy legyen már meg az autó és mozogni tudjunk végre. Akkor elmegyünk a Job Centerbe és meglátjuk mit lehet tenni, hogy munkát találjunk. Rendes munkát, nem családot. Nem lesz egyszerű, mivel még NI-nk sincs, de egyszer látni akarjuk mit mondanak. Közben gyűjtjük a pénzt, hogy lakást tudjunk bérelni. Tehát még néhány hónapot lehúzunk itt, aztán már csak felfele halad az utunk. Legalábbis ebben kell hinnünk, mert másképp semmi sem lesz. Ide is így jutottunk ki és akármilyen is a család, de nem bánom, hogy eljöttem otthonról!

Hírek, újdonságok

Kedves barátaim, olvasóim és idetévedt nézelődők! Itt az ideje, hogy hivatalossá tegyem. Mint látható, blogom jobb oldalán megjelent két új kockácska. Nem hiába, nem bizony. Először beszéljünk a másodikról. Legnagyobb örömmel jelentem, hogy az eddig körülbelülre tudott dátum leszögeződött. Augusztus 17-én reggel 7:50kor felszállunk a Wizz Air járatával és 12:45kor landolunk a Marosvásárhelyi reptéren. Ez így elég hoszzú időnek tűnik furi lenne, hogy csak 3 órát jöttünk és 5öt megyünk:)) Legkisebb problémánk. Nem mintha jelenleg lenne nagyobb:) Csupa örömhír. Nem lesz kellemes éjszaka utazni, de nincs más választásunk, hogy reggelre Lutonon legyünk. Nagy az öröm és a boldogság, pedig még 2 és fél hónap van hátra, de mi már minden nap készülünk. Mintha csak jövő héten lenne.
Igen, ismét Wizzel megyünk, pedig nem hagyott nagyon kellemes élményeket bennünk, de hát az anyagiakat is néznünk kell, még csak 2 hónapja vagyunk itt, nem tettünk nagy vagyonra szert ennyi idő alatt. 3 órát kibírunk. És végre otthon lehetünk! Majdnem 2 hétig. A visszaút kalandos lesz, de erről még nem szeretnék írni, majd ha aktuális. De annyit elárulok, hogy one way repjegyünk van. Na nem kell megijedni, nem azt jelenti, hogy nem akarunk visszajönni, hanem, hogy nem repülünk!
És, hogy kicsit érdekesebb legyen az anyagi oldala, addig vártuk, hogy érkezzen meg végre a pénzünk, hogy felment a repjegyek ára. Tegnap végre lefoglalhattuk. 15én akartunk menni, de 17re olcsóbb volt a jegy, így halasztottunk. Most nézem és 15re is ugyanannyi. Hát nem szemétség? Amugy is akkor a legdrágább, amikor mi akarunk menni:(( Hihetetlen. De azért még nem maradunk itt!
Ennyit a hazaútról.

Most pedig az eleső, vagyis a középső kis "kockácskáról". Yes my friends, this summer I'm going to Ibiza!!! Persze ebbe is van boldogság és bánat. Amikor megérkeztünk ide, második nap azzal áll szembe S, hogy beszélni akar mindekttőnkkel. Ok. Nyárom megy a lányokkal és tesvére, gyerekek, édesanyja, stb Ibizara, ahol a szüleinek van egy háza, és szüksége lenne rám, vagyis szeretné ha velük megyek. A nap nagy részében szabad lennék, csak közbe kellene a gyerekekkel lennem, amíg ők clubboznak.Ja, és állítólag girl holiday lesz. Egy hétről van szó július 11től. Alex viszont nem jöhet azzal a kifogással, hogy neki itthon kell maradni a kutyával. Persze a kutyával, és mi lesz vele az alatt a 2 hét alatt amíg ők Olaszországba, mi meg otthon leszünk? Jó én megértem, hogy nagy kiadás lenne mindkettőnknek fizetni a jegyeket, de akkor mondja azt. Szóval örülök is, mert hát... mégis csak Ibiza. Mikor engedhetném én meg magamnak, hogy csak úgy egy hetet eltöltsek ott, de ugyanakkor... Alex nélkül. Annyira sajnálom, nem is tudok, merek örülni ennek a csodás utazásnak, hisz ő nem lehet részese. Közben neki itthon kell ülni és... semmit tenni, egyedül.

De a legfontosabb még mindig az, hogy 2 hónap és 2 hét múlva hazamegyünk! Sajnos ez nekünk megszorításokkal is jár. Ez alatt a 2 hónap alatt amióta itt vagyunk nem sokat sikerült gyűjtenünk, kedves au pair kollégák, tudjátok mennyit ér az a pénz amit nekünk adnak. Na nem panaszkodok, majd mindenünk megvan, amit akarunk és reeeengeteget utaztunk, kirándultunk és soppingoltunk. Azt mondtuk magunknak, hogy kicsit élvezzük az élet, utazzunk, lássunk és engedjünk meg magunknak dolgokat, amiket otthon nem lehetett. Aztán meg visszafogjuk magunkat és elkezdünk kicsit spórolni. Kicsit, mert ebből a pénzből sokat nem lehet. aztán meg elkezdünk más munka után nézni. Most, hogy megvan a legközelebbi cél, hogy hazamegyünk, amihez ugye kell egy kis pénzecske, itt az ideje, hogy mindez megtörténjen. A múlt hétvégi londoni kiruccanás egész szép befejezés volt. Nem lesz könnyű, mert nagyon megszoktuk, hogy minden hétvégén fogjuk magunkat, kinézünk egy célpontot, bepattanunk az autóba és megyünk. De... szép idő van a napokban, majd kifekszek és süttettem magam. Úgyis túlfehér vagyok. Így mégsem lehet Ibizara menni:)) És még kell sok fűrdőruha, strandruci meg minden... jaj mi lesz így a spórolással???

Befejezésképpen pedig itt van Lola, a mi kis sausagedogunk, aki miatt Alex nem jöhet velünk. Baaad Lolzy, very baaaad!!!

London 2nd time

Nem is tudom hogy kezdjem. Annyi minden mondanivaló van az elmúlt vasárnapról, a mennytől a pokolig mindent sikerült megjárni egyetlen nap alatt. Gyorsan született a döntés, hogy vasárnap Londonba megyünk. Már egy ideje készülünk, Alexnek minden hétvégére az volt betervezve, de én mindig lebeszéltem. Igazából azért, mert nemsokára szülinapja van és azzal akartam meglepni, hogy egész hétvégére elmegyünk Londonba az unokatestvéréhez. Még nem találkoztunk vele amióta itt vagyunk és egy szép hétvégt akartam. De most hosszú hétvégénk volt és annyira akarta, mondtam legyen. Így szombaton pihentünk és vasárnap reggel 6 előtt keltünk. Letárgyaltuk a találkozást és kiderült, hogy az unokatesónak Lutonra kell mennie mert jön valaki hozzá. Ha már megyünk, akkor vigyük már el őt, aztán miénk a nap. Ok, 8ra Londonban kell lennünk.

Nehézkes felkelés után összekapartuk magunkat és nekivágtunk. Kicsit késve indultunk, de be tudtuk hozni, nem volt nagy forgalom. Kivéve persze a belvárost, ahol nem egy leányálom az autós közlekedés. Főleg annak aki először vezet ott. Amennyire ez ott lehetséges, gyorsan átjutottunk a város egyik feláből a másikba, közben láttuk ismét a Big Bent. London Eyet, hisz pontosan előttük haladtunk el. GPSünk nem sokat segített elkerülni az aglomerációt, belevett a sűrűjébe. Elephant&Castle városrészbe kellett eljutnunk, ott lakik a rokon. Simán megtaláltuk, rövid látogatás és már indultunk is Lutonra. Nem is kellett várjunk, valahogy hamarabb érkezett a repülő.

Be akartunk menni a városba, mert mi olyanok vagyunk, hogy ha már valahol vagyunk, akkor valamit lássunk is. De uncsitesó akadékoskodott, hogy menjünk vissza Londonba. Kivánsága teljesült. Közben kedves idegenvezetőnk lemerült és autós töltő hiányában uncsitesó ismereteire bjztuk magunkat. Mint kiderült rossz döntés volt. Ő 2 éve van itt és 2 hónapja lakik Londonba. Előadta nekünk, hogy ő mennyire is meri a várost és hogy az nem jó, ahogy Alex vezet, neki nincs jogsija, de azért sokat vezet és tudja hogy kell itt. Nem is értette minek a GPS hiszen a jelek után nagyon jól el lehet igazodni. Persze, ha tudod hová mész. Mi csak annyit tudtunk, hogy jussunk be a citybe, parkoljunk le valahol, aztán mienk a város. Luciannak, ezentúl csak Luci, fogalma nem volt hol járunk és az össze instrukciója bból állt, hogy előre. Bárhol voltunk csak előre. majd meglátta egy táblán, hogy Wood Green, na azt ismeri, az jó lesz. Megérkeztünk, leparkoltunk, egy török étteremben chiken shisht ettünk, nyami, fincsi volt, majd mi elváltunk tőlük, mert kicsit nyugodtan szét akartunk nézni. Persze a Mallba kötöttünk ki:) Aztán újra találkoztunk és ideje volt mostmár tényleg elindulni Central Londonba. Közbe kicsit töltöttük a GPSt, de Luci erősködött, hogy nem kell, mert ő tudja az utat. Jóó, csak előre. Haladtunk vagy jó fél órát, de semmi nem adott arra jelet, hogy befele jutnánk. Luci válasza, hogy nagyon nagy ez a város. Közben látszott, hogy ez külváros a javából. Táblán látjuk, hogy Enfieldbe vagyunk. Megelégeltem, hogy Luci válasza bármilyen eltérőhöz értünk, hogy előre. Hogy a fenébe lehet eljutni úgy bárhová, hogy mindig csak előre mész? GPS bekapcs, City belő, ejhaj pont kifele haladunk Londonból! Szuper csak fél óra, hogy visszajussunk oda ahonnan elindultunk, aztán még fél óra be a központba. Alex idegei már az egekbe jártak, csak azt akarta, hogy rakjuk le valahol a kocsit mert reggel 6tól vezetett. Ez valamikor 3 fele volt. Már bennt voltunk, mondtam, keressünk parkolót és gyalogoljunk tovább. Luci: nem, itt nincs semmi látnivaló. De 10 perc séta után ott lesz, ember, a Big Ben előtt biztosan nem tudsz majd leparkolni. Ő bizony fáradt, nem akar gyalogolni. Ok, mentünk tovább. Szűk utcákba keveredtünk, egyszer látjuk, Chinatown. Majd Soho.

Egy helyen végül találtunk parkolóhelyet. de elég bizonytalan volt, kiszálltunk, de Alex meggondolta magát visszament, hogy keres más helyet. Ott maradtunk 3an egy kis utcába, ő meg elment. Persze semmi nem volt nála, se telefon, se pénz, egy telefonszámot sem tudott... Hamar rájöttünk, hogy elvesztettük egymást. És itt kezdődik az én poklom. Hogyan találjuk meg egymást? Valószínűnek tartottuk, hogy ott keresi a helyet a kis utcákba és majd csak visszajön. De ismerve őt, meg hogy ő vezetett ugy-e nem nagyon tudott arra figyelni, hogy milyen helyek vannak ott, mi alapján tud visszajutni. Ez így elég abszurdnak tünik, de aki járt azokon a helyeken az érti miről beszélek. Kisétáltunk az utca végére és amikor megláttam, hogy ott mi van, rájöttem, hogy Alex ha ide bement, akkor esélye sincs visszajutni hozzánk. de azért reménykedtem vártam, több mint 2 órát dekkoltam az utca sarkon és vártam, hogy na most, na most fog megjelenni. Közbe tudtam, hogy esélytelen. 2 alkalommal is annyira bepánikoltam, hogy... nagyon. Sorra vettem a lehetőségeket: én: elmegyek Lucihoz, ott alszok és másnak hazavonatozok, szólok Sophienak, hogy mi van és megkérem jöjjön elém. Vagy most megyek vonatra és haza. Alex: nincs nála semmi és annyi üzemanyaga sincs, hogy hazamenjen. Lucihoz sem talál el, nincs ahogy megtalálja az utat. GPS is az én táskámban. Tudtam, hogy valamit kitalál, de mikor és mit? 2 és fél óra után eldöntöttük, hogy nincs mire várni. Mit tegyünk, menjünk Lucihoz, halvány esély, hogy Alex ott van. Kimentünk a nagy utcára, ott álldigálunk és akkor utolsó pillanatban hallom, hogy smst kaptam. Kaparom a telefont, Alex apjától jött, Alex a Green Park mellett van. Az egyetlen telefonszám amit tudott, az apjáé volt:) Még nem tudtam, hogy találjuk meg, de abban a pillanatban minden kő leesett a szívemről. tudtam, hogy rendben lesz. Azelőtt minden rosszat elképzeltem, hogy soha többé nem látom, meg hasonlók. Luci persze tudja hol a Green Park, csak azt nem tudja, hogy találunk oda. Vicces nem? Rögtön mellettünk megláttam egy térképet. Megvan. Nem is messze. 5 perc rohanás, Piccadily Circus, Piccadily road és Green Park. Egyenes út. 10 perc után megláttuk a parkot. Na járjuk körbe. Alig indultunk el, min3unknak jártak a szemei, közben nem vettük észre, hogy majdnem elkerültük a vigyorgó képpel előttünk álló Alexet. Itt a vége... boldogság, öröm. Elmesélte, hogy jutott el oda és hogyan kért segítséget, hogy smst tudjon küldeni. Még jó, hogy a sok segíteni nem akaró mellett léteznek csodálatosan jó lelkű emberek is, még Londonba is.

Belőlem minden stressz elszállt, akartam kicsit sétálni de Luci csak haza akart menni. Elindultunk, Luci megvillogtatta vezetői tehetségét, rájött, hogy jó cucc az a GPS, mert bár be nem vallotta volna, de fogalma sem volt, hogy jut haza. Újjabb stressz után elérkeztünk a lakásáig, hú, a vezetési stílusa nem semmi. Én, nem tapasztalt sofőr sokkal jobban vezetek. Mondta Alex. Majd kitépte a sebességváltót, fék, gáz, rángatta az autót, nem is lehet elmondani. Vagy másfél órát még nála voltunk, mert töltenünk kellett ismét a GPSt. Egy autóstöltő vásárlása kötelező! Tíz óra körül volt, amikor onnan eljöttünk. De eszünkben sem volt még hazaindulni. Csak mi ketten, nyugodtan, este is látni akartuk Londont.

Leparkoltunk, ezúttal a Temze partján és egyik ámulatból a másikba estünk. A fényképezőgépünk felmondta a szolgálatot így csak a telefonnal tudtunk néhány fotót készíteni, de amit láttunk, az majdnem minden eddig látottat felűlmúl. Kivéve az óceánt:) Kb 15 percet sétáltunk a Temze partján amíg elértünk a Parlamentig. Az a látvány. Parlament, Big Ben, Westminster Apátság, London Eye. Mindez egy helyen, majdnem egy időben, este, kivilágítva! Leírhatatlan látvány. Azok a fények... sárga fényben a Parlament, szürkében a Westminster, kékben a London Eye... Plussz még sok sok fény, a kivilágított hidak a távolban. Nem is mentünk bennébb a városba, már 11 is elmúlt, így is megérte a látvány. Az a feeling, amit ott éreztünk... felbecsülhetetlen. fáradtan, hosszú nap és ilyen kalandok után, csak sétáltunk élveztük a gyönyörűséget. Majd elfáradtunk, visszatértünk az autóhoz és elindultunk haza. Fél 2 körül értünk haza, ágybazuhantunk és másnap 1 óra körül ébredtünk meg. Lustiztunk egész nap, megengedhettük magunknak.

És beszéljenek a képek:
















Nem hiába mondják, hogy a rossz elmúlik, a jó megmarad. Abból a pokoli 2 órából már csak halvány emlék maradt bennem, de az esti séta elvenen él bennem.
Londonról 2 alkalom után sok mindent elmondhatok. Amikor először láttam csodás volt, azt láttam belőle, amit a turista lát, a látnivalót, az először találkozás élményét. Elvarázsolt, ámulatba ejtett, visszahívott. Másodjára nem csak kirándulni mentünk és nem csak mi ketten, ami kicsit rontott az ideális helyzeten, de így is megérte. Olyan részeit láttam a városnak, amit az átlagos turista nem lát. Olyan részeket, ami egyáltalán nem jut eszünkbe, ha Londonra gondolunk. Városrészek, amelyek nem vonzanak, amelyek kinyitják a szemünket, hogy London sem csak móka és kacagás. Szeretnék még sokszór ott lenni, mert még sok mindent kell látnom és megtapasztalnom, de nem szeretnék ott élni. Nem vonz az állandó ottlét, mert láttam, hogy a hozzánk hasonló embernek mire van lehetősége. Legyen inkább egy kisebb város, emberségesebb körülmény.

Elephant&Castle: nem tudom, hogy sikerült ilyen nevet adni egy városrésznek, de nagyon a szívembe lopta magát. Mármint a név, a városrész maga egyáltalán nem.

Luci elmondta, hogy Wood Greenben sok román van, de ő bizony nem szereti őket. Séta közben tényleg nagyon sok román hangot hallottunk. És nekünk nagyon tetszett, kicsit otthoni feeling volt. És csodák csodája, először, amióta itt vagyunk, magyarokat is láttam és hallottam. 2 lány és egy fiú volt. Megmelengette a szívem:)

London még egyszer: a legnagyobb város, amiben eddig jártam, van benne csodás és kevésbé csodás, van szép és nemszép oldala. Nyújt valamit, ami mindig visszahív, tudod, hogy következőbe is menni akarsz, látni akarod érezni, látni amit még nem, és azt is amit már láttál. Én még nem láttam a Tower Bridget, nem voltam a Trafalgaron, a Hyde Parkban és még annyi de annyi mindent nem láttam. De fogok, csak lehet nem autóval megyünk:) Mégis csak ez a város az ország szíve és mágnesként vonz minket, nem olyan mint otthon. És tudom nem csak én vagyok így vele:)

Csodás vasárnap Bournemouthban

Ideje volt elűzni a depit. S is besegített kicsit, mert habár úgy volt, hogy segítenem kell este a szülinapi pariján, 7kor bejelentette, hogy elmehetek, nincs szüksége rám. Kicsit mintha rosszul is esett, mintha nem akarta volna, hogy ott legyek, de sokkal jobban örültem, hogy leléphetek. Annyira pluszba éreztem magam. Mondta, hogy ha akarunk bemehetünk később, hogy nézzük mit hogy kell csinálni, mert hívott egy pincért, aki egyedül mindent megcsinál és hogy tanuljunk, következőbe majd mi is meg tudjuk csinálni. Fenéket. Nekünk úgysem fizeti pluszba, akkor fizessen másnak!
Másnap vasárnap volt, szabadnap. Nem akartam itthon üldögélni és bedobtam Alexnak, hogy mit szólna, ha végre elmennénk Bournemouthba. Nem volt ellene, mint soha:) Reggel 8kor szólt az ébresztő, nem nagyon akarózott kikelni az ágyból, későn feküdtünk le, mint minden este. Menjünk, ne menj
ünk. Az időjárás előrejelzés szerint nem fog esni, közbe még a nap is süt. Bár itt csunya felhők voltak és förtelmesen fújt a szél. De majd délre elmúlik! Összekászálódtunk és fél 10kor sikerült elindulni. Az út kb másfél óra volt. Felszerelkezve gpsel belőttük az irányt, de 3 perccel az indulás után az le is merült. Hát nem voltunk boldogok, de volt nálunk térkép is és tapasztalatból tudtuk, hogy úgyis odatalálunk. Útközbe néhányszor esett az eső, lestük, hogy ugy-e még messze vagyunk és a parton majd sütni fog a nap. Megérkeztünk Bournemouthba, át a városon, egyenesen a beachre siettünk. Kerestünk egy parkolót és mit ad Isten, az első parkoló, amit találtunk, közvetlenül a part előtt volt. Jaj, az az érzés, amikor először megpillantottam az óceánt! Kimondhatatlan. A torkamban dobogott a szívem, de Alexnek is, csak szorította a kezem és szóhoz sem jutott. Összeszedtük a cuccainkat és rohantunk a beachre. Lementünk a kis lépcsőn és teljes szépségében elénk tárult a gyönyörű kék (bár nekem zöldnek tűnt) óceán, vagy tenger, kinek hogy tetszik:) Gyönyörű homokos part, vadul hullámzó víz, napsütés naaaagy széllel párosítva. Cipőt le és rohanás a homokba.











A hüvös ellenére fincsi langyos volt a homok, de nekem a vííííz kellett. Tudtam, hogy hideg lesz, de muszály belemászni, kihagyhatatlan. Kicsit merészen, kicsit félősen, kicsit szaladgálva, elértem, vagy inkább a víz ért el engem. Húúú de jég hideg volt. De nem számított. Ki a meleg homokba, bele a hideg vízbe, annyira felszabadultnak és szabadnak éreztem magam, mint nem is tudom mikor. Nem volt semmi probléma, semmi host család, csak mi ketten és az óceán. Bár majdnem elvitt a szél, nem volt szükség rövidnadrágra egyáltalán, csak sétáltunk a parton, hol a vízben, hol a homokban.





Aztán kb fél óra múlva úgy tünt jön az eső. Pár csepp, de én megmondtam, hogy nem fog esni, ma nem, hisz mi ott vagyunk. Elértük a Bournemouth Piert és megláttuk, hogy Ocenarium van mellette. Kis huza-vona után belementem, hogy bemenjünk. Nem akartam sokat költeni, és nem volt olyan olcsó a belépő. Na de egyszer élünk és most vagyunk ott. Nem bántam meg. Igaz valami többre vágytam, de így is nagyon jó volt. A nagy medence volt a kedvencem, amit minden oldalról plusz felülrő és alulról is meg lehetett nézni. Voltak ott óriási teknősök, cápák és még sok más halfajta.



Bámészkodás után nekivágtunk a városnak. Rögtön egy parkba találtuk magunkat, kicsit megpihentünk egy padon, itt nem fújt annyira a szél. Tovább haladva látjuk, hogy egy helyen a parkban rengeteg ember van. Azt nekünk is látni kell bármi is legyen. Jaaaj de aranyos volt. Kacsausztatás. Vagyis duck race. Hallottam már róla, de nem tudtam, hogy milyen. Mindenkinek megvan a maga kis műanyaga kacsája, belerakják a vízbe és egyszerre indítják. Győzzön a jobb. Szegény kiskacsa, lemerült a víz alá, mintha ólommal lett volna megtömve, sehogy sem haladt előre. A többi meg... :) Nagyon édes volt. És a sok gyerek hogy szurkolt nekik.



Tovább mentünk. Egyébként Bournemouth nemcsak a partjáról, hanem a díjnyertes kertjeiről is híres. Tényleg szép és annyira hangulatos.



A kert végében kezdődött a Commercial street. Na hát oda is be kellett nézni. Kis shopping, de ezúttal én semmit sem vettem magamnak:( Az utcára kilépve zenét hallottunk. Olyan igazi hogy is mondják... zenekar. De itt a kép a nem talált szavaim helyett. Beatles, Abba stb slágereket játszodtak és még koreográfiájuk is volt. Nagyon szórakoztató, olyan szuper.



Ezután vettünk valami harapnivalót és leheveredtünk a park zöld füvén. Mikor először Bristolban láttam, hogy mindenki le van heveredve a parkba, annyira tetszett és olyan furcsa volt. Most már tudom, hogy itt mindenhol ez van. itt az emberek használják a parkokat, nem csak azért vannak, hogy legyenek és nem szabad fűre lépni:)) Merthogy nálunk otthon az nem nagyon ajánlott.
Majd visszaindultunk a parkolóba, de előtte vetettünk még egy utolsó pillantást a partra és az óceánra és megigértük, hogy fogunk még találkozni.




Van az ember úgy, hogy megérkezik egy városba és pár perc után már vagy szimpatikus az a város vagy nem. hát mi beleszerettünk Bournemouthba. Biztos, hogy mindenképp visszamegyünk, de azt életünket is el tudnánk ott képzelni. Nem éppen a város szépsége, ami annyira tetszik, inkább az a hangulat ami ott van. azt láttuk, hogy él a város, tele van, csodás. Talán egszer majd ott fogunk élni és dolgozni:)) Szeretnénk.
Korán volt még hazajönni így hát útbavettük Salisburyt. Útközben kifundáltam, hogy kis kerülővel Stonehenge is számításba jöhet. Alex szerencsére nem tiltakozott.
Salisburybe gyors séta volt, megnéztük a központot és a katedrálist. Gyönyörű katedrális. Annyira óriási, kicsiny kis apró léleknek éreztük magunkat mellette. Bemenni sajnos nem tudtunk, zárva volt, de bejutottunk a belső udvarba, ahol halk vallásos zene szólt és... magával ragadó volt az a hangulat.




Haladtunk is tovább. Stonehenge volt a következő célpont. Nem volt nehéz megtalálni, jól ki volt táblázva és amikor már majd azt hittük, hogy eltévedtünk, megláttam előttünk az út mellett. Leparkoltunk, szétnéztünk, fotóztunk és ennyi. Szép volt, de valahogy már nem volt meg bennem az az izgalom, hogy láthatom Stonehenget.


Lehet, hogy kezdek hozzászokni, hogy túl sok szépet és olyan dolgot látok, amit sose hittem volna, hogy látni fogok? Emlékszek, amikor kiskoromban először hallottam Stonehengeről. Tényleg nem gondoltam, hogy valaha látni fogom. És tessék. Csak úgy megnéztük, mert majdnem útba esett. Ez is kipipálva. És boldog vagyok tőle. Hogyne lennék. Sorba teljesülnek a "kisebb" álmaim. Amelyek ma kicsik, de valaha a legnagyobbak voltak. Most már többre vágyok. És ez így is természetes. Amíg van cél előttem, addig tudom merre haladok. Ha nincs akkor csak bolyongok és sehová sem jutok.
Visszatérve, Stonehenge után hazafele vettük az irányt, 7 óra körül már itthon is voltunk. Jó fáradtan, én kinyúltam, tízig szundi, aztán fürdés és újra alvás. Csodálatos, remek, elragadó, lélelgzetelálljtó, feledhetetlen, örök emlékű nap volt a tegnapi. Annyira boldoggá tesz, hogy itt lehetek és mindezt megélhetem. Még akkor is ha más területen problémák vannak, de nem olyan nyomott az egész, mint otthon volt. Van két szabad napunk, amikor tudom, hogy kikapcsolunk és újult erővel vágunk a következő hétnek.

Tiszta depi :((

Olyan rövidek a napok, sosem jut időm írni. Pedig úgy szeretem, amikor még friss az élmény beszámolni róla. Utólag már elhalványodnak az emlékek és nem tudom olyan beleéléssel elmesélni. Vagy egyáltalán nem. Így történt, hogy nem született bejegyzés a Reading-i kiruccanásról. Na de az nem is lett volna hosszú. Nem volt nagy szám. Későn érkeztünk meg, a városból nem sokat láttunk, nem volt időnk, shoppingolni kellett. Tehát a readinglátogatásból lett egy jó nagy kör Primark és egy kör Oracle. Pár, számszerint 13 fotó és rohanás vissza a parkolóházhoz, majd haza. Ja, eltévedés kifele a városból, mint mindig. Ennyi.


És most rátérve a friss élményekre, a mai volt ittlétem legeslegeslegrosszabb napja. Fél délig alvás, az ok, fürdés, túl forró a víz, nem annyira ok. Öltözés, a frissen mosott nadrág nem nagyon jött fel rám. Párom megjegyezte, hogy nem a mosás, hanem hízok, hízok. Szokott ezzel viccelődni, hogy sonkák meg minden, általában zavar, mert nem vagyok kövér, de ma valahogy nagyon érzékenyen érintett a dolog. Kidorultam, hisztiztam, hogy nézze meg, alig eszek valamit, tényleg vigyázok és 50 kiló vagyok, ami szerintem még nem számít kövérnek. Sírtam, hatalmasan meg voltam sértődve, magamnak sem tudtam megmagyarázni mi van velem. Egész napra megpecsételte a dolog a kedvemet. Igaz már előre féltem a mai naptól. Holnap van anyukánk, S, szülinapja, itthoni party este, ma készülődés, főzőcske. Nem is értem miért nem tudnak elmenni valahová. Szóval izgultam, hogy mi lesz már ma. Megérkeztem, nem volt itthon, elvégeztem a szokásos rendrakás stb dolgokat, mire megérkezik. Hát kezdődött. Parancsosztogatás ezerrel, "I tell you wath..." minden 2 percben pffff... Tettük a dolgunkat, én ramatyul éreztem magam, mert annyira lekezelő tud lenni. Aztán néhány percre normális lett, beszélgettünk a nyárról, a hazamenésről, a tanulásról, kirándulásokról. És vége, vissza minden. Már éreztem elsírom magam, többször is egyébként a mai nap. olyan átkozottul kicsinek, eltaposottnak, lekezeltnek, senkinek, megalázottnak éreztem magam, mint még talán soha. Elkészítettük az előételt meg a desszertet, mindenben segítettem, végignézetm, ahogy semmibe veszi minden törekvésemet és azelőtti munkámat, aztán még rendet raktam utána, akárhányadikszor a mai nap és vártam, hogy legyen már vége a napnak. Végül megbeszéltük egész nyár végéig a programunkat és mehettem is.
Közbe Alex kitalálta, hogy vegyünk egy tortát, egy üveg bort és hívjuk be este őket hozzánk. Erre ismét sikerült kiborulnom. Egész nap ott pattogok neki és arra nem képes, hogy csak azzal engem is megkínáljon, amit ő megkóstol. Persze azt végig zengi, hogy az milyen finom, csodálatos, "fab", de te Emi ennyivel maradsz, mert sose tudod meg, hogy milyen, nehogy már abból egyél egy falatot ami a mienk, mert nekünk nem marad belőle. Nem azért mert különben éhezek, hál' Istennek van mit együnk rendesen, csak az a pofátlanság, ahogyan ő csinálja. Előttem kóstolja, eszi, issza és dicséri, ájuldozik, de eszébe nem jut, hogy megkérdezze nem-e lenne kedvem esetleg megkóstolni. De azt elmondja, hogy mit hogy kell csinálni, persze, biztos Emi még egy pastat sem tud megfőzni, hisz Romániából jött, bizos ott olyan nincs is. Arra azért jó, hogy utánunk rendet rakjon, összeszedje a lakás minden elképzelhető pontján elszórt ruháinkat és egyéb dolgainkat, hogy becsukjon utánunk minden egyes fiókot, hisz az nekünk csak kifele müködik. Gondolom valami antiTomacelli cucc van beszerelve minden fiók és szekrény ajtóba, hogy befele ne müködjön nekik. Hogy kivasaljon mindent, mert S bizony utál vasalni. Hogy megkérdezzük tőle, hol van ez meg az, ha nem találjuk. Biztos én raktam el, nem ők hagyták el valahol.
Ha meg arról van szó, hogy Emi is él, Emi is láélegzik, táplálkozik és pont olyan ember, mint mi, akkor... olyanról szó sincs. Miért is lenne. Mindenkinek megvan a helye ebben a családban, ja persze, mi nem vagyunk a családba. Csak itt vagyunk, tartaléknak. Ha valamire kell, vagy valamihez épp nekik nincs kedvük. De nem igazán kell minket emberszámba venni. Minek is. Egyszer úgyis elmegyünk, jobb ha nem is próbálnak minket megismerni.
Tudom, most túlreagálom a dolgot, nem annyira rossz valójában. Szóval sosem bántott meg S, csak tettekkel, meg főleg azokkal amit nem tett. Mindig megköszöni amit megcsinálok, csak hát, azon a néhány szón kívül egyáltalán nem értékeli a munkámat. Sem ő, sem senki ebben a családban. Kit érdekel, hogy Emi ma már 2szer rendetrakott, hazajöttünk, itt az ideje mindent a feje tetejére állítani. Van aki jöjjön utánunk.
Az egyetlen dolog, amiben nem hogy dicsérem, de csak ő tud ebben a családban: köszönni. Ha megérkezek, ha ő jön, mindig köszön. A gyerekek... szóra sem érdemes. Ha rájukköszönök, esetleg visszaböffent egy kicsikét, vagy nem. Apukáról ne is beszéljünk. Ma tőle is nagyon rosszul esett. Egy hete nem láttuk egymást, ma ott vagyok, kijön, tesz vesz, mintha ott se lennék, rám se néz. Tényleg ilyen nehéz egy Hi-t kimondani. Vagy fel se merül benne, hogy kellene? De hát mégis csak ott van valaki, akit nem látott jó pár napja!
Úgy beleélem magam a negatívumok sorolásába, hogy majd elfelejtem, hogy nem ért véget azzal a nap, hogy náluk befejeztem és Alexnek kiborultam. Kérdezte, hogy menjünk valahova. Persze, csak el innen. Beültünk az autóba, nem tudtuk merre megyünk, csak elindultunk, metünk mentünk és beszétük ki magunkat. Aztán csak Alex beszélt, hogy nem szabad ilyen lelkiismeretesnek és rzékenynek lennem és nem vegyem fel annyira ezeket a dolgokat. Se térkép se semmi, csk mentünk előre. Végül Calnebe kötöttünk ki, már majdnem sötétedett. Sétáltunk egyet, fotóztunk párat.



Vettünk egy kis cserepes rózsát Sophienak. Nem mintha megérdemelné, de hát mégis... nekünk van olyan, hogy szégyellnénk úgy eltölteni a napot, hogy legalább egy virágot nem adunk. (Tudom, nekik ilyen, hogy szégyenérzet, nem létezik.) És irány haza. A legemlékezetesebb, hogy láttam az első white horse-t. Véletlenül láttam meg a domboldalban és annyira, de annyira örültem neki.





Közben meg lenyugodtam. Jöhet a holnapi nap. 1 órával később kezdek, mert tovább kell este maradnom, hisz buli lesz és S véletlenül sem akar plusz órát fizetni, szóval legalább egy óra megoldva. Csak legyünk már túl rajta.
Annyit ma sikerült elérnem, hogy megtudtam biztosra mikor mehetünk nyáron haza, szóval foglalhatjuk le a repülőjegyeket, de erről meg egyéb nyári programról addig nem akarok írni. Szeretnék vidáman írni róla, most meg... hát enyhe kifejezéssel... nem vagyok az.

Oxford, Learndirect, bankszámla

Nem így együtt, hanem külön külön. Húsvét óta nem voltunk sehová, így ideje volt kicsit kimozdulni. Persze szombat este zuhogott az eső és kénytelen voltam A és B tervet keszíteni. A: nem esik, irány Oxford. B: esik, itthon maradunk, majd hetfőn Swindon, shopping. Végül A lett, egy szép, kerek, hosszú, csodálatos Oxfordi nap. Még egy kis shopping is belefért. Délután volt mire odaértünk, pedig nincs annyira messze. 1 óra körüli az út. Sima ügy. A parkolás annál nehezebb. nincsen olyan sok parkolója a városnak, mint kellene, szerintem. Máshol egymást érik, itt meg csak a város egyik felébe van. Fél óra parkolókeresés után sikerült kiszúrni a legdrágábbat (előtte voltunk egy jóval olcsóbba, de azt hittük az drága,így tovább mentünk, aztán meg már messze volt visszamenni:) Célbavettük a várost, ezúttal felkészültem, hogy miket kell látni és azok hol vannak. Most már azt is megtanultam, hogy parkolónak is utána kell nézni már otthonról és akkor nem veszítünk csomó időt, esetleg pénzt.

Majdnem a központba parkoltunk, egy utca és ott volt előttünk a shopping központ, de én nem csak ezt akartam. Kinek jut eszébe shopping, ha Oxfordról van szó? Vasárnap volt, tudtuk, h az üzletek nemsokára bezárnak, néhány dolgot be kellett szereznünk, aztán a csodálatos-ámulatbaejtő-elképesztő-remek-lélegzetelállító-szép-és még minden jelzővel ellátott város szépségeinek szenteltük magunkat. Legnagyobb sajnálatomra a fotók egyáltalán nem adják vissza azt amit ott élőben lát az ember. Nekem, aki Romániából jöttem, ez az építészeti stílus, nem, hogy ismeretlen, de idegen. Ami nem azt jelenti, hogy nem csodálom, imádom. Lélegzetelállítóak azok az ódon falak, sárgás-barnás-feketés épületek, óriási építmények. Látszuk rajtuk, hogy annyira régi, de annyira kifinomult az a stílus, azok az apró részletekig kidolgozott formák, szobrok, minták. Ahogy ott állok egy ilyen városban, azt sem tudom merre kapjam a fejem, csak úgy falom a látnivalókat, a szemem nem tud betelni a látvánnyal.





Amikor már azt hittük nagyrész mindent láttunk, észrevettünk egy utcát, ami oda vezet, ahol már jártunk, de mégis bementünk. Csodák csodája, mit hagyunk ki ha nem tesszük! Gyönyörű, túlméretes épületek mindenfele, itt egy könyvtárépület, ott egy múzeum, amott egy templom, egy torony, egy színház. És mind mind annyira szépek, hogy nincsen szókincsem hozzá. Hullafáradtan indultunk haza, amikor már úgy éreztük mindent láttunk, amit, ha Oxfordba jársz meg kell nézned. Lehet nem, de már térdig járt lábunk is ezt sugallta nekünk.



Minden újjabb kirándulás csodás emlékkel ajándékoz meg engem. Imádok utazni, új helyeken járni, mindent be akarok járni, még akkor is, ha az egy ,kis város, ahol van egy főutca és ennyi, nekem abba is van látnivaló. Imádok itt lenni, ennyi gyönyörűséget látni és újjabb terveket szőni.
Oxford kipipálva!


Másik téma a nyelvtanulás. Nagyon akarok tanulni, szükségét érzem, merthogy a családnál ez nem lehetséges, nekem meg terveim vannak még ebben az országban, az au pairkedésen túl. Hallottam a Learndirectről, ami kezdetnek megfelelőnek tünik, mert ingyenes és egyelőre nem nagyon engedhetünk meg magunknak egy drága nyelvsulit. Utánanéztem, lehet online is és a centerekben is, ami ninden nagyobbacska városban létezik, Swindonban is, ami hozzánk közel van. Gondoltuk, mivel, hogy mindketten akarjuk, nem kezdjük el online, hanem bemegyünk, érdeklődünk róla, ha a centerben is lehet végezni, akkor jobb is a kommunikáció gyakorlás szempontjából.
Ma végre bementünk. Nem túl szimpatikus hely, nem túl szimpatikus idősödő férfi fogadott. Foglaljunk helyet, mindjárt foglalkozik velünk. 10 perc... miben segíthet? Online urzus? Persze, miért ne lehetne. Elhívták, adott egy tájékoztatót, rögtön jön. Újjabb tíz perc. Jön egy nő, miben segíthet? Ja, azt náluk nem lehet csinálni, ajánl egy másik intézetet, oda mehetünk, náluk ezt nem lehet. Mehetünk. Hát köszi.
Majd megpróbálom online, merthogy azt tuti lehet, Kata is mondta, hogy nemrég kezdte el. És még, ha vizsgázni be is kell menni egy centerbe, én oda vissza nem megyek, inkább elmegyek messzébb. Ez volt az első alkalom, hogy valahol nem voltak nekem szimpaikusak.

Bankszámla. Végre sikerült. Először a Lloydsnál voltunk, ahol "hátrányosan megkülönböztettek minket" romániai mivoltunk miatt. Lehet, de bonyolult eljárás, szóval ott nem lesz számlánk. Ismerősöm mondta, hogy neki NatWestnél van és nem volt semmi probléma, sima ügy. Bementünk, nem annyira sima, de lehet. Kell egy levél a hostunktól, hogy igazolja, nála lakunk, dolgozunk. Megtörtént. Számla megnyitva, várhatjuk pár nap mulva a kártyát postán. Elkezdődött a levélfolyam. Hát ezek nem sajnálják a postát használni. Kb 5,6 levél érkezett, minden információ más napon, más borítékban. Végül megjött a kártya és a csekkfüzet is. Ennek örömére, anyukánk írt nekünk egy csekket, amit felrakhatunk a számlánkra. Ma ilyen köszönős kedvem van, de köszi, Sophie!-negatívan. Bemegyünk a bankba kártyát ativálni, tegnap persze majd minden pénzünket elköltöttük, tudtuk ma kapunk. Aktiválás ok, csekkbeváltás ok. Cashbe nem adják ki, csak kártyára teszik, pénteken már használhatjuk is. Tessék??? Köszi Sophie mégegyeszer. Szólhattásl volna erről. Máris utálom a csekkeket.
Hazaérve már már lenyugodtunk, végülis nem elveszítettük azt a pénzt, hanem péntekig nem tudunk hozzáférni. Semmi pánik. Elköltjük majd azután.
Lényeg: van bankkártyánk- köszi NatWestes néni, nagyon ari voltál.
nemsokára pénz is lesz rajta, már uton van, csak messze kell mennie
tudjuk online vásárlásra is használni, juppijé
Üzenem mindenkinek, aki banki ügyben bizonytalan vagy akadékoskodnak, próbálja meg a NatWestnél. Ez nem a reklám helye, csak velünk tényleg nagyon rendesek voltak és minden jól megy.Remélem így is marad. Kivéve a csekkes cuccot, amit utálok.