Áááá......

Kész, vége, ennyi, elbúcsúzok, megőrülök, elmegyógyintézetbe megyek. Ott legalább nincsenek munkavállalásra vonatkozó korlátozások. Igen, megtörtént. Ami annyira várható volt és mégis... lesúlytott.
Tegnap Daminan Green, a britt bevándorlásügyi miniszter bejelentette, hogy 2 évet meghosszabbítják a román és bolgár állampolgárokra vonatkozó munkavállalási korlátozásokat. Na köszönjük szépen! Mondott még sok szépet, hogy miért és hogyan és fenyegetőzött, hogy így meg amúgy lesz és hogy haggyám nekünk, akik el akarják venni a tiszetességes munkanélküli britt állampolgároktól a munkalehetőségeket... háháhá.
De sebaj, mi már itt vagyunk és csak 8 hónap van még hátra a blue cardig. Aztán meg... csak nem tessékel ki innen ez a kedves Damian és társai!
Lényeg, az utolsó kis reménysugár is szertefoszlott, hogy augusztus előtt megszabadulhatok innen. Szomorú, kicsit depis vagyok, amúgy is, nem csak emiatt. Talán emiatt a fura, nemtél-tél miatt??? És minden egyéb... Át kellene csoportosítani energiáimat valami hasznos, kellemes, okos tevékenységre, hogy ne legyen ilyen rutin és egyhangú az élet... nincs ötletem!

Felvilágosodva

Már egy ideje, csak hagynom kellett kicsit ülepedni. Túl nagy volt a káosz a fejemben, most már jobb.
Nem tudom említettem-e már, ha meg nem, akkor most pont itt van az ideje: romániainak lenni szívás. Legalábbis UK-ben pillanatnyilag nagyon az. Magyarságom, székelységem ide vagy oda, (még) nincs magyar állampolgárságom, így mit sem segít. Bár érdekes helyzet lenne, ha meglenne. Vajon elfogadnák? Vagy mivel román is van, csak oda sorolnának?

Tény: az EU két "legfrissebb" tagállamából származó egyéneknek korlátozott munkavállalási lehetőségeik vannak UK-ben. Értsd nagyon korlátozott. Mindezt az eddigi szabályok szerint 5 évig lehet fenntartani. De mivel mostanában gyakran megesik, hogy játék közben odébb tolják a kapufát, nagy valószínűség szerint ez fog történni ebben az esetben is. Ugyanis jövő év elején meg kellene nyissa kapuit az ország az előbb említett országokból érkező munkavállalók előtt is. Teljesen. A jelenlegi helyzetet és az előrejelzéseket tekintve ez nagyon valószínűtlen.

Ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen, hanem, hogy körülményes és időigényes a munkavállalás. Mit jelent ez? Ha újonnan érkezünk UK-be kaphatunk tartózkodási engedélyt, mint: au pair, self employed, self sufficient és még néhány, általam csak "nem normális munkának" nevezett területen. Ha egy évet legálisan dolgozunk meszakítás nélkül, ami azt is jelenti, hogy ugyanazon a helyen, akkor igényelhetjük az u.n. blue cardot, ami feljogosít, hogy akármilyen területen munkát vállalhassunk. Amíg megkapjuk az u.n. worker accesion cardot, ami au pairként a legális tartózkodást és munkát jelenti, eltelik jó néhány hónap, esetemben 4 és az egy év csak onnan kezdődik, mivel előtte nem szabad(na) dolgozni. Amint eljön jövő év augusztus eleje, elmehetek igényelni a szabadságomat jelentő blue cardot.
Persze azért pislákol bennem az a kis apró reménysugár, hogy januártól ez nem kellene létezzen és egész augusztusig ott fog lapulni, hogy bármikor feloldhatják a korlátozást.

Addig viszont... marad ami volt. Ezuton is szeretném megköszönni mindazoknak, akik támogattak abban, hogy mihamarabb elmenjünk innen és új, szabad életet kezdjünk! Amint látható, ez lehetetlen. Vannak lehetőségeink:
1. Itt maradunk augusztusig és akkor szabad az út. Vagy maradunk és reménykedünk, hogy közben feloldják a korlátozást.
2. Keresünk másik családot. Újrakezdődik az év, ami lesz másfél is.Közben ugyancsak reménykedünk, hogy feloldják a korlátozást.
3. Megpróbálunk self employedként boldogulni. Amiben nem nagyon bízok. És akkor is újrakezdődik az 1 év.
4. Keresünk egy céget, akinek annyira szükésge van ránk, hogy végigcsinálja a sok hercehurcát a Home Officeal értünk. (???)
5. Hazamegyünk, megvárjuk amíg feloldják a korlátozást és visszajövünk.
6. Hazamegyünk, feladjuk az álmunkat és egész életünkben bánjuk, hogy nem voltunk képesek türelmes lenni és kibírni azt az egy évet.
7. Biztosan van más lehetőség is. Én még nem tudok róla.
Ja 8. Összeházasodni, én elmegyek full time tanulni és a férjem megkapja a blue cardot miattam. Túl bonyolult... de valós. Csak megeshet, hogy mire minden együtt van, eltörlik a dolgot és akkor nagy hiába volt meg a lagzi:)))))

Nos, mi döntöttünk. Nem, még nem házasodunk:) Ééés haza sem vonulunk a vesztesek zászlójával. Maradunk és kitartunk. Ez a legkézenfekvőbb... és biztosabb. Itt vagyunk már április elejétől. Rögtön el is küldtük a purple cardhoz szükséges dokumentumokat. Meg is kaptuk aug elején. Ez ám a gyors ügyintézés... Onnan kezdődött az 1 év megszakítás nélküli munka. Már csak enyhe 9 hónapunk van hátra!

Nem könnyű a családdal, írtam a problémáinkról, voltunk már nagyon közel ahhoz, hogy semmi sem érdekel, csak elmenjünk innen. De győzött a józan ész. Mit nyerünk ha feladjuk? Nagy semmit! Nem volt egyszerű a döntés, toporzékoltam, hogy képtelen vagyok őket elviselni még ennyi ideig. Aludtam rá egyet, vagy inkább eltöltöttem egy éjszakát, mert az alvás még most sem megy simán. Megpróbáltam más szemmel nézni a helyzetet. Ők nem a legjobbak velünk. Ezért mi sem tesszük tönkre magunkat, ami a hozzájuk való viszonyulást illeti. De mi van, ha mi változunk, változtatunk. Megpróbálunk mások lenni, másképp viselkedni. Nem másképp, mint amilyenek mi vagyunk, hanem éppen úgy. És nem azt adjuk vissza amit kapunk. Nem elkerülni egymást a házban, hanem ha összefutunk akkor megpróbálni beszélgetni. Nem megvárni, hogy mondja mit akar, hanem megkérdezni akar-e valamit. Valószínű nemet mond, de talán észreveszi a gesztust. A lányokon nem átnézni, ahogy ők teszik velem, hanem rájuk köszönni, rákérdezni mi a helyzet. És türelmes lenni ha hisztiznek, mert csak így van esély rá, hogy megszeressenek. És ha kedvelnek, akkor minden esélyünk megvan rá, hogy ittmaradhatunk ameddig kell. Mert, hogy ez is benne van a pakliban. Bármikor elküldhetnek. Az meg kinek kell...

Bonyolult a dolog és sokoldalú. Tudom sokan azt mondják, hogy nem szabad behódolni nekik. Nem is ezt akarjuk, csak jól kijönni, mert ha zsírozottan megy a kerék, akkor könnyebb elviselni. Még akkor is, ha csábít a szabadság, a megfizetett munka, saját lakás, shoppingolás:) De ha itt nem tartunk ki, akkor esélyünk nincs rá. Inkább kötünk kompromisszumot. A saját érdekünkben.

És ha már kaptunk 9 hónapnyi időt, akkor megpróbáljuk hasznosan eltölteni. Mint pl nyelvtanulással, kirándulással, utazgatással (keressük hol szertnénk majd letelepedni), shoppingolással, olvasással, tvzéssel, netezéssel, lustálkodással, alvással, főzéssel, sütéssel és sok minden mással. Eddig ez nem az otthonunk volt, hanem csak egy átmeneti hely, ezért nem is próbáltuk otthonosabbá tenni. Lassan rajta vagyunk. Ha vásárolunk és meglátunk valami apróságot, ami szüksées vagy jó lenne a lakásba, akkor megvesszük. És van ilyenből bőőőőőven:))

Közben meg mindig ott leselkedik az a bizonyos reménysugár...

Otthon...

Amikor kiderült, hogy 1 héttel hamarabb mehetünk haza és 3 hetet lehetünk otthon... majd kiugrottam a bőrömből. De ezzel együtt a viharfelhők is gyülekeztek a fejünk felett, rendesen megkeserítette életünket hostcsaládunk. Feje tetejére állt minden tervünk, nem volt repjegyünk foglalva visszafele, stb. De most nem erről akarok mesélni. Már néhány nappal azelőtt tudtam, hogy az lesz a legboldogabb pillanat, amikor S kirak minket a buszállomáson és 3 hétre kilép az életünkből az egész Tomacelli család. Kicsit tartottam tőle, hogy otthon is rágódni fogok az itteni helyzeten, de hihetetlenül jól sikerült őket ejteni.

Hosszú út állt előttünk, buszozás... várakozás... buszozás... vááááárrrraaaakozás...reptéren éjszakázás... repülés... autózás és végre hazaértünk. Otthon minden olyan volt, mint előtte. Eső fogadott, pedig úgy vágytunk az otthoni nyárra. És bizony, nem csak az eső fogadott, hanem összegyűlt a család is. És egy gyönyörű tortával is megleptek minket, amit meg is mutatnék, de a blogger nem engedi feltölteni. -1 nappal előtte volt szülinapom:) Aztán a nagy lakoma, csupa olyan nyalánksággal, miket hiába készít el az ember Angliában... sosem lesz olyan, mint otthon.

Az én családomon kívűl senki nem tudta, hogy megérkeztünk, így mindenkit sorra megleptünk. Az első 2 hét csak úgy elröpült. Észre sem vettük, csak arra ócsudtunk fel, hogy 1 hét múlva repülünk. Akkor aztán belehúztunk, tele voltunk programokkal, nem tudtunk elég fele szakadni, mert ugy-e akkor már mindenki velünk akart lenni, kaptuk a szemrehányásokat is rendesen...

Összességében csodás vakációnk volt. Család, igazi nyár, néhány igaz barát, kirándulások, lazítások... Programokban sem szűkölködtünk, 2 otthon között ingáztunk, az én és az Alex családja között. Volt családi találkozó, több is, látogatások ezerrel, 3 napos erdei kiruccanás, fürdőzés, napozás Besenyőn, merthogy vittük a nyarat haza és végig ki is tartott:)), kirándulás Transzfogaras-Balea-tó útvonalon, ismerkedés a 3 hónapos legifjabb családtaggal, közben sok-sok hazai étel-ital-különlegesség, miccs, stb. Kívánságlistám 95%-ban ki volt pipálva:) Ja én mindeközben minden második nap fogorvoshoz jártam, mert arra nagy szükség volt.A vele járó fájdalomra kevésbé, de... ezzel jár.







Sajnos voltak tervek, amik nem valósultak meg, kihagytunk egy 5 napos nyaralást Félix-fürdőn, mert a visszafele repjegyünk egy vagyonba került... Aztán választanunk kellett a Transzfogarasi és egy Gyílkostói kirándulás között. Na meg nem voltunk egy igazi partyra, ahol kitombolhattam volna magam. Jó lett volna még elmenni a Madarasi Hargitára, nem a hely, hanem a testvéremmel és családjával együtt töltött idő miatt. Amit a legjobban sajnálok, hogy nagyon kevés időt töltöttem anyukámmal, testvéremmel és családjával pedig mindössze 2szer találkoztam. Orsika barátnőm szememre is vetette, hogy elhanyagoltam és szánom, bánom, mert igaza van. 3 hét nem kevés idő, de nem elég arra, hogy mindenkivel annyi időt töltsünk, amennyit szeretnénk. Pedig nincsen olyan népes baráti körünk. Most már még annyira sincs...

Be kell ismernem, hogy ez alatt a 4 és fél hónap alatt, amit idekint töltöttünk, sok minden megváltozott bennünk. Már ez a rövid idő nagyot alakított rajtunk. Más szemmel járunk a világban, másképp tekintünk az emberekre, más szemmel látjuk az életet. A sokak által emlegetett kulturális sokk már ilyen rövid idő után is megcsapott minket. Nem is otthon, hanem már itt, a reptéren. Aztán otthon folytatódott. Az a barátságtalan modor, amivel mindenhol kezelnek, hiába a mosoly, senki nem mosolyog vissza. Mindenhol éreztetik, hogy "nekem ez a munkám és nem jókedvemből vagyok itt, tehát ne jópofizz, mondd el mit akarsz s húzz el". Elképesztő. Az élet egyre nehezebb otthon, megélni alig lehet, haladni egyáltalán. A pénznek értéke nincsen.

A barátok... mit is mondhatnék... voltak igaziak és hamisak. Többször szorultunk segítségre, pl autóra, de ritkán számíthattunk valakire. Első este, amikor kimentünk a városba, nagy pofoncsapásként ért, hogy majdnem mindenki lemondta a találkozást különféle indokokkal vagy anélkül... hát ennyire voltunk fontosak. Volt aki szemünkre vetette, hogy nem vittünk neki ajándékot, pedig a másiknak igen. Hát talán mert a másikat akkor is érdekelte mi van velünk, amikor kinnt voltunk, nem haltunk meg számára azzal, hogy eljöttünk. Nem érdemes részletezni, sokat tanultunk ebből az esetből és ebből a hazautazásból. Kicsit azt érezzük, hogy túl hamar hazamentünk, még várhattunk volna vele, talán akkor itt is másképp alakult volna a helyzetünk. De nem bánjuk, remek vakációnk volt még akkor is, ha sokszor kiábrándultunk és azt mondtuk, hogy nem érdemes hazamenni. Tanultunk, sokat tanultunk a családjainkról, barátokról, életről, időbeosztásról, pénzről, bizalomról, döntésekről és talán legközelebb okosabbak leszünk ennyivel.

Hamar megszoktuk az otthonlétet és nem volt könnyű visszajönni. Utolsó nap majdnem végig sírtam, csak szorongatta a torkomat, aztán mindenki búcsuzkodott, személyesen vagy telefonon és akkor még jobban sírtam. Nem azért mert otthon akartam maradni, egyáltalán. Most sem láttam több esélyt az otthoni életben, mint 5 hónappal ezelőtt. De mégis csak az az otthonom és az is marad örökre.

Visszafele ismét hosszú éjszakai utazás, várakozás. S. értünk jött a buszállomásra, persze késve. Már azt terveztük, hogy mihez kezdünk, ha nem jön elénk. Semmiképp sem azt, hogy hazamegyünk hozzuk. Zsebünkben a 3400 eurójukkal... volt néhány ötletünk:)))
Semmi welcome back, mintha el sem mentünk volna. Gyorsan ecsetelte, hogy mennyi minden tennivalónk van, mert 2 nap múlva lesz az éve eseménye, a BBQ party a kertben... Nem is számítottunk másra tőle. Nem vágytunk másra, csak egy forró fürdőre és alvásra. Hamar lerombolta a vágyainkat. Meleg víz nincsen, holnap jönnek rendbetenni...-ma sincs. De nem ez volt az egyetlen meglepi. Belépve a házba úszó előszoba és elázott falak fogadtak. Ezzel az esténk és a wchasználat is odavolt, mert az okozta a bajt. Ez volt szerdán. Ma hétfő van... és a helyzet változatlan. Ennyire számítunk nekik. Ja és még mindig nincs autónk... minek is.

A további helyzetről: elvetettük a másik család keresésének gondolatát. Egyelőre legalábbis. Csak arra várunk, hogy legyen már meg az autó és mozogni tudjunk végre. Akkor elmegyünk a Job Centerbe és meglátjuk mit lehet tenni, hogy munkát találjunk. Rendes munkát, nem családot. Nem lesz egyszerű, mivel még NI-nk sincs, de egyszer látni akarjuk mit mondanak. Közben gyűjtjük a pénzt, hogy lakást tudjunk bérelni. Tehát még néhány hónapot lehúzunk itt, aztán már csak felfele halad az utunk. Legalábbis ebben kell hinnünk, mert másképp semmi sem lesz. Ide is így jutottunk ki és akármilyen is a család, de nem bánom, hogy eljöttem otthonról!

Tiszta depi :((

Olyan rövidek a napok, sosem jut időm írni. Pedig úgy szeretem, amikor még friss az élmény beszámolni róla. Utólag már elhalványodnak az emlékek és nem tudom olyan beleéléssel elmesélni. Vagy egyáltalán nem. Így történt, hogy nem született bejegyzés a Reading-i kiruccanásról. Na de az nem is lett volna hosszú. Nem volt nagy szám. Későn érkeztünk meg, a városból nem sokat láttunk, nem volt időnk, shoppingolni kellett. Tehát a readinglátogatásból lett egy jó nagy kör Primark és egy kör Oracle. Pár, számszerint 13 fotó és rohanás vissza a parkolóházhoz, majd haza. Ja, eltévedés kifele a városból, mint mindig. Ennyi.


És most rátérve a friss élményekre, a mai volt ittlétem legeslegeslegrosszabb napja. Fél délig alvás, az ok, fürdés, túl forró a víz, nem annyira ok. Öltözés, a frissen mosott nadrág nem nagyon jött fel rám. Párom megjegyezte, hogy nem a mosás, hanem hízok, hízok. Szokott ezzel viccelődni, hogy sonkák meg minden, általában zavar, mert nem vagyok kövér, de ma valahogy nagyon érzékenyen érintett a dolog. Kidorultam, hisztiztam, hogy nézze meg, alig eszek valamit, tényleg vigyázok és 50 kiló vagyok, ami szerintem még nem számít kövérnek. Sírtam, hatalmasan meg voltam sértődve, magamnak sem tudtam megmagyarázni mi van velem. Egész napra megpecsételte a dolog a kedvemet. Igaz már előre féltem a mai naptól. Holnap van anyukánk, S, szülinapja, itthoni party este, ma készülődés, főzőcske. Nem is értem miért nem tudnak elmenni valahová. Szóval izgultam, hogy mi lesz már ma. Megérkeztem, nem volt itthon, elvégeztem a szokásos rendrakás stb dolgokat, mire megérkezik. Hát kezdődött. Parancsosztogatás ezerrel, "I tell you wath..." minden 2 percben pffff... Tettük a dolgunkat, én ramatyul éreztem magam, mert annyira lekezelő tud lenni. Aztán néhány percre normális lett, beszélgettünk a nyárról, a hazamenésről, a tanulásról, kirándulásokról. És vége, vissza minden. Már éreztem elsírom magam, többször is egyébként a mai nap. olyan átkozottul kicsinek, eltaposottnak, lekezeltnek, senkinek, megalázottnak éreztem magam, mint még talán soha. Elkészítettük az előételt meg a desszertet, mindenben segítettem, végignézetm, ahogy semmibe veszi minden törekvésemet és azelőtti munkámat, aztán még rendet raktam utána, akárhányadikszor a mai nap és vártam, hogy legyen már vége a napnak. Végül megbeszéltük egész nyár végéig a programunkat és mehettem is.
Közbe Alex kitalálta, hogy vegyünk egy tortát, egy üveg bort és hívjuk be este őket hozzánk. Erre ismét sikerült kiborulnom. Egész nap ott pattogok neki és arra nem képes, hogy csak azzal engem is megkínáljon, amit ő megkóstol. Persze azt végig zengi, hogy az milyen finom, csodálatos, "fab", de te Emi ennyivel maradsz, mert sose tudod meg, hogy milyen, nehogy már abból egyél egy falatot ami a mienk, mert nekünk nem marad belőle. Nem azért mert különben éhezek, hál' Istennek van mit együnk rendesen, csak az a pofátlanság, ahogyan ő csinálja. Előttem kóstolja, eszi, issza és dicséri, ájuldozik, de eszébe nem jut, hogy megkérdezze nem-e lenne kedvem esetleg megkóstolni. De azt elmondja, hogy mit hogy kell csinálni, persze, biztos Emi még egy pastat sem tud megfőzni, hisz Romániából jött, bizos ott olyan nincs is. Arra azért jó, hogy utánunk rendet rakjon, összeszedje a lakás minden elképzelhető pontján elszórt ruháinkat és egyéb dolgainkat, hogy becsukjon utánunk minden egyes fiókot, hisz az nekünk csak kifele müködik. Gondolom valami antiTomacelli cucc van beszerelve minden fiók és szekrény ajtóba, hogy befele ne müködjön nekik. Hogy kivasaljon mindent, mert S bizony utál vasalni. Hogy megkérdezzük tőle, hol van ez meg az, ha nem találjuk. Biztos én raktam el, nem ők hagyták el valahol.
Ha meg arról van szó, hogy Emi is él, Emi is láélegzik, táplálkozik és pont olyan ember, mint mi, akkor... olyanról szó sincs. Miért is lenne. Mindenkinek megvan a helye ebben a családban, ja persze, mi nem vagyunk a családba. Csak itt vagyunk, tartaléknak. Ha valamire kell, vagy valamihez épp nekik nincs kedvük. De nem igazán kell minket emberszámba venni. Minek is. Egyszer úgyis elmegyünk, jobb ha nem is próbálnak minket megismerni.
Tudom, most túlreagálom a dolgot, nem annyira rossz valójában. Szóval sosem bántott meg S, csak tettekkel, meg főleg azokkal amit nem tett. Mindig megköszöni amit megcsinálok, csak hát, azon a néhány szón kívül egyáltalán nem értékeli a munkámat. Sem ő, sem senki ebben a családban. Kit érdekel, hogy Emi ma már 2szer rendetrakott, hazajöttünk, itt az ideje mindent a feje tetejére állítani. Van aki jöjjön utánunk.
Az egyetlen dolog, amiben nem hogy dicsérem, de csak ő tud ebben a családban: köszönni. Ha megérkezek, ha ő jön, mindig köszön. A gyerekek... szóra sem érdemes. Ha rájukköszönök, esetleg visszaböffent egy kicsikét, vagy nem. Apukáról ne is beszéljünk. Ma tőle is nagyon rosszul esett. Egy hete nem láttuk egymást, ma ott vagyok, kijön, tesz vesz, mintha ott se lennék, rám se néz. Tényleg ilyen nehéz egy Hi-t kimondani. Vagy fel se merül benne, hogy kellene? De hát mégis csak ott van valaki, akit nem látott jó pár napja!
Úgy beleélem magam a negatívumok sorolásába, hogy majd elfelejtem, hogy nem ért véget azzal a nap, hogy náluk befejeztem és Alexnek kiborultam. Kérdezte, hogy menjünk valahova. Persze, csak el innen. Beültünk az autóba, nem tudtuk merre megyünk, csak elindultunk, metünk mentünk és beszétük ki magunkat. Aztán csak Alex beszélt, hogy nem szabad ilyen lelkiismeretesnek és rzékenynek lennem és nem vegyem fel annyira ezeket a dolgokat. Se térkép se semmi, csk mentünk előre. Végül Calnebe kötöttünk ki, már majdnem sötétedett. Sétáltunk egyet, fotóztunk párat.



Vettünk egy kis cserepes rózsát Sophienak. Nem mintha megérdemelné, de hát mégis... nekünk van olyan, hogy szégyellnénk úgy eltölteni a napot, hogy legalább egy virágot nem adunk. (Tudom, nekik ilyen, hogy szégyenérzet, nem létezik.) És irány haza. A legemlékezetesebb, hogy láttam az első white horse-t. Véletlenül láttam meg a domboldalban és annyira, de annyira örültem neki.





Közben meg lenyugodtam. Jöhet a holnapi nap. 1 órával később kezdek, mert tovább kell este maradnom, hisz buli lesz és S véletlenül sem akar plusz órát fizetni, szóval legalább egy óra megoldva. Csak legyünk már túl rajta.
Annyit ma sikerült elérnem, hogy megtudtam biztosra mikor mehetünk nyáron haza, szóval foglalhatjuk le a repülőjegyeket, de erről meg egyéb nyári programról addig nem akarok írni. Szeretnék vidáman írni róla, most meg... hát enyhe kifejezéssel... nem vagyok az.

Hogyan keressünk pénzt ... tvzéssel?

Sorstársaim bizonyára vágják a választ, de ha van olyan is aki nem tudja, akkor: menjünk el valakinek a lakására este, töltsünk ott néhány órát, amíg a felnőttek nincsenek otthon, keressük meg a kedvenc csatornánkat, filmünket, műsorunkat és mindezt nevezzük el babysittelésnek:)
Igen, úgy néz ki 5 hét után kezd beindulni az élet. Már ami a plusz melót illeti. A családnál tötött napi 5 óra mellett igazán jut erre idő, csak lehetőség kell. Már mielőtt kijöttünk volna érdeklődött a családunk, hogy szeretnénk-e extra workot, mert ha igen, ők benne vannak, nyugodtan, sőt segítenek is, mert folytathatjuk az előző au pairjeik plusz melóját. Mondtuk, hát persze, örömmel. Aztán megérkeztünk és 2 hetig semmi. Végül szólt az anyuka, hogy mehetünk minden szerdán 4 órában délelőtt takarítani egy közeli faluba egy barátőjéhez, ha akarunk. Hát hogyne. Először Alex ment, ő közülünk a mozgékonyabb:), nem nagyon bír egyhelyben ülni. De egy alkalom után rájött, hogy a houskeeping nem igazán neki való. Így én járok minden szerdán. Örülök neki, kicsit mást csinálok, mint itt minden nap. Kicsit elmegyek innen, kikapcsolódok, bár az is munka, de valahogy felüdít. És az anyagi oldala sem elhanyagolható.
Tegnap azzal jött haza anyuka, hogy felhívta Jayne, ugyanaz, akihez takarítani járok, hogy este nem-e tudnék menni babysittelni. Ő már helyettem is mondta, hogy igen(!), de azért engem is megkérdezett és újra felhívta, hogy ok. Így 8ra ott voltam, a gyerekeknek színét sem láttam, persze alaszanak. Két kisfiú. Kis aranyosak. A mi lányainkhoz képest kis angyalok. A kicsi mélyen aludt végig, a nagyobbik egyszer felkelt, hogy hol van anyu meg apu, visszafektettem, egyszer hallom, hogy fennt valaki szipog és az emeleti ajtó résnyire nyitva van. Ott leskődött a lelkem. Felmentem, kérdeztem mi baj, fázik, kellene a takarója. Megkerestük, betakartam és több baj vele sem volt. Letelepedtem a nappaliba a tv elé, sorra néztem a csatornákat, néztem Legaly blonde és Legaly blonde2, Hangover, Prison break, Britains got more talent, Proposal, mindenből egy kicsit és végül az Angels and Damons elején megérkezett Jayne. Szép kis 4 óra volt. Máskor is vállalom:)
De jó is lenne, ha az itthoni 5 óráimba is beleférne közbe 1-2 óra ilyen meló:) Álmodozás.
Jayne viszont elmondta, hogy nagyon meg van elégedve a munkámmal és az angolommal is:), ami szerintem elég satnya, de ahhoz képest, hogy 5 hete vagyok itt... Ő meg az előttem lévő lányhoz hasonlítja, aki meg sem tudott szólalni az elején. Minden esetre köszönöm, jól esik a dicséret és bátrabban is beszél az ember, ha bátorítják.
A hostanyukám is mondta igaz, mikor legelején találkoztunk, de azóta rájött, hogy mi is van, vagy nem tudom mi, de úgy beszél velem, hogy nekem általában csak Yes, No vagy Ok-val kell válaszolnom. Elmondhatom, hogy Jaynnel 3 találkozás után többet beszélgettem, mint Sophieval 5 hét alatt.

Az új melóm

Atya ég mennyit vártam rá. Ha nem lenne ez a helyzet a munerőpiacon, ami van, nem hiszem, hogy akár egy valaki is kivárta volna a holnapi napot, a 11-ből, akik együtt kezdünk. Mekkora vigasztalás volt majd 2 hónappal ezelőtt, hogy talátam munkát. Aztán nem volt egyéb, csak a várakozás. Végül elkezdtek behívni, takarítgattunk, készülődtünk, hogy ekkor meg akkor lesz a nyitás. Sosem lett. De talán majd holnap. Állítolag most már tényleg. Nem fűzök nagy reményeket hozzá. Mármint ahhoz, hogy ez lesz életem legjobb melója. Ez egy fast food. De pillanatnyilag mégis csak munka. Kellett nekem egyetem... Jó lenne tudni, hogy nem csak én járok ebben a cipőben, de nem igazán tudom. Nyalogatom a sebeimet, miközben erősítem belülről magam, hogy egyszer úgyis elmegyünk s akkor biztos jobb lesz. Ebben hinni akarok, mert amint elveszítettem a hitemet, tuti, hogy ittragadtam egy életre. Valaki nagyon jól megmondta nekem még akkor amikor feladtam az egyesületi munkát (bár azon nem volt mit sajnálni, nem is munka volt) és elkezdtem üzletben dolgozni, hogy ha belekerülök a mókuskerékbe, onnan nem lesz kiút. Hát ezt választottam. Bárcsak erősebb és rátermettebb lettem volna...
Szóval az új meló. Gálya lesz, reggeltől éjfélig. Nem is zavarna, ha mondjuk az Egyesült Királyságban csinálnám, ahol a jelenlegi fizum min 5xösét kapnám havonta. Hogy lehetnek ilyen óriási különbségek? Időnként hihetetlennek tartom.
Nem hiszem, hogy sokat fogok a munkámról írni. Nem szeretnék. Nem akarok panaszkodni. Van egy clom, és annak érdekében teszem, így siránkozásnak helye nincs.
Holnaptól sok szerencsét magamnak és kitartást, türelmet, jó munkás kezeket. Ez jár a magamfajta szociológusnak!

Komplikációk

Jó értelemben (is). Még mindig nem indult be a munka, lassan bedilizek a várakozástól. DE a terveink állandó változásban vannak. Történik egy-két dolog az országban, ami semmi jóra nem fog vezetni. Máris bevezették a 24%-os ÁFát. Ez nem lassu árnövekedést eredményez, hanem tegnap virradóra hirtelen mindennek megnövekedett az ára 5%-al. Miközben a közalkalmazottak fizetése csökkent 25%-al. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy én nem keresek, a párom pedig szerződéses katona, tehát közalkalmazott. Plusz albérletben lakunk, annak minden költségével és még egy jó hatalmas bankkölcsönnel. Ne legyek beijedve? Csak a menekülés maradt nekünk, úgy néz ki így még van remény a valamivel jobb életre. Most már a párom is belátta, hogy a bizonytalanért muszály itthagyni a biztosat, mert az sem biztos többé. Tehát már nem akar engem előre küldeni, hanem inkább eladná egyetlen vagyonát, a Kicsi Ügyest (ami az autónk:), ha nem vagyunk itthon ugyis csak rozsdásodik vagy más használja, és nekivágnánk a nagyvilágnak. Minél sürgősebben!
Találtam egy ügynökséget, de még nem írok róla, amíg nem biztos. És már néhány napja elkezdtem újra az angol tanulást intenzíven.
Ezek az újdonságok. Penészedek a lakásban, még a napsütést sem tudom kihasználni (legalább teraszunk sincs) és hazamenni sem tudok. Mindezekkel együtt nem vagyok elkeseredve. Várom a fejleményeket. És lassan már az ehavi számlákat...

Elkezdődött!!!

...az életem egy újjabb szakasza. Találtam munkát. De még nem dolgozok. Egyelőre újjabb várakozás az osztályrészem. Egy gyorsétkezdében fogok dolgozni, ami most nyílik és kiválasztódtam, de a nyitás időpontja még rejtély. Örülök így is, bár már jó lenne ha minél hamarabb jönne valami a konyhára... Ránkférne. És hát mostmár lehet tervezgetni a javából. Nem csak úgy álmodozni, hanem igazi, komoly terveket szőni. A bátraké a világ és én eddigi életem nagy részében hanyagoltam a bátorságot, de ennek most véget kell vetnem. Ha akarok valamit azt csak tettekkel érhetem el! Terveznünk kell és azt legalább nagyrészben követnünk. És a tervekben az is benne van, hogy keményen neki kell állnom az angol tanulásnak. Tudok én valamennyit és igaz, hogy akkor lehet igazán megtanulni, ha reális élethelyzetekben gyakorolom, de akkor is... tanulni azért kell.
Szóval: munka-angol-gyűjtés-tevezés-...-továbbállás. Legkésőbb 1 év múlva már nem szeretnék itthon lenni. Igen, ez még nagy idő, én szertnék már jövő héten menni, de... erre nincs lehetőség. Lassan, komótosan készülünk, hisz mindent magunknak kell megteremtenünk. Apuci-anyuci vagy a bank nem tologat hátulról.
Keresgélem az ügynökségeket és érthető az a programdíj, de... ijesztő. Mégis keresek tovább, majd döntök egy mellett ha itt lesz az ideje, addig is jó ha napirenden vagyok, hogy milyen opciók vannak. És, hogy bele ne feledkezzek mi a cél!

Jövőről elmélkedve

Volt időm mostanában sokat gondolkodni. Mindenről. Magamról, az életről, a lehetőségekről, a világról, és nem mondhatom, hogy valami nagy és eddig előttem rejtett dologra jöttem rá, de valahogy más lettem. Talán jót tett nekem ez a néhány hét kényszermunkaszünet. Bár idegileg meg anyagilag ezt nem mondhatom el.
Mi is történt ez alatt a pár hét alatt? Először is felmondtam. Tudom, nem szabadott volna, hiszen azt a munkát is olyan nehezen találtam -és szakmámtól fényévekre, de mit is számít ez manapság... Egyszóval elegem lett a napi megaláztatásokból, a válság rajtam való elveréséből, a stresszből és a soktonnányi egóval rendelkező főnökök lekezeléséből. (Ha neki nem jön a pénz, akkor nyílván az alkalmazott a hibás, le kell vonni a fizetését és állandóan megalázni, talán ez majd motiválja, hogy jobban dolgozzon) Már egy ideje nézegettem az álláshírdetéseket, így azt gondoltam pikk-pakk kapok munkát néhány nap alatt. Tévedés, miért is lenne ilyen egyszerű? Pedig nem dipomámmal akartam sikert elérni, hisz arra esélyem sincs, csak egy munkát, amiért fizetnek, amiből el tudom tartani magam (mert jelenleg azt is más teszi- és hála neki mindenért!). Következett: CV-nyomtatás, sokszorosítás millió példányban, napi újságbújás, városkerülés, telefonálás, önéletrajzszétosztás, interjúrajárás, magamból a lehető legtöbbet való kihozás, esti szomorkodás, stb. Mert munka még így a harmadik hét elején sincs. Bár ma kicsit bizakodóbban jöttem haza az interjúról. Végre egy helyen elbeszélgettek velem (úgy igazából), meghallgattak és bíztattak. Legkésőbb péntekig választ is kapok.
Mi a jó és mi a szomorú? Jó, hogy be tudom fizetni az elmaradt számlákat (amelyeket egy jövedelemből 2 személyre nem lehet befizetni) és meg tudok venni néhány olyan dolgot, amire a háztartásban és a létfenntartásban szükség van. Talán pár hónap múlva utol is érhetjük annyira magunkat, hogy még egy kiadósabb szórakozást is megengedhetünk!!! (És csak 2 hete és néhány napja nem dolgozok!)Hát nem csodálatos? Ja, és végre nem kell otthonülnöm éjjel nappal és várni, csak várni.Biztos még van jó, csak most valahogy nem jut eszembe. Mi a szomorú: hogy ennyire boldog tudok lenni attól, hogy találtam EGY munkát. Amikor az előző munkahelyemen elhelyezkedtem még szomorkodtam, hogy feladtam az álmaimat, hiába jártam egyetemre. Most már ezen túl vagyok. Más terveim vannak, amelyek szintén ebben az időszakban születtek. Pillanatnyilag a lényeg az, hogy legyen egy munkám (amit fizetnek), mert különben esélyem sincs, hogy új terveimbe belevágjak.
Tervek
Elmenni ebből az áldott országból jóóóó messzire és csak látogatóba jönni haza. Tudom, hallottam, figyelmeztetnek: máshol sincs kolbászból a kerítés. Nem probléma, nem is szeretem annyira a kolbászt! Megfelel a pityóka is. Csak ne itt! Lehet korai még leírnom mik a tervek, de nem vagyok babonás, úgyhogy ha nem sikerül akkor sem emiatt lesz.
Legelőször kell egy kis tőke, amivel el lehet indulni. Itt most nem banki mennyiségű pénzről beszélek, hanem annyiról, amit én is képes vagyok előteremteni munkával. Annyira bátor sajnos nem vagyok, hogy csak úgy nekivágjak a nagyvilágnak, ezért szükségem van egy ügynökségre, aki segít munkát és lakhatási lehetőséget találni. Ha ezek megvannak, akkor indulhatok. Országot tekintve... szeretném bejárni a világot:)), de egyelőre leginkább az angol nyelvterület felelne meg, merthogy angolul valahogy elboldogulok.Munkát tekintve... ha egyedül megyek, akkor az au-pairkedés tünik a legjobbnak az elején, ha a párommal megyek, akkor... sok egyéb is jöhet. Cél nemcsak a gyorsan sok pénz szerzése (bár ez sem elhanyagolható:), hanem a világlátás, más kultúrába való belekóstolás, az élet minden pillanatának élvezése.
Talán sokat akarok, de pillanatnyilag elhiszem, hogy mindez megvalósítható, köszönhetően annak a számos blognak, amelyeket mostanában olvasok, olyanoktól, akik mindezt megélték, megélik nap mint nap és akik így ismeretlenül is bátorságot és reményt adnak, hogy elinduljak.

Mindennapok bonyodalmai

Az ember ugy-e társas lény. Arra törekszik, hogy ne legyen egyedül, és már születésünk pillanatától majdnem állandóan mellettünk van valaki. Szocializációnk során is többnyire ezt tesszük magunkévá. Először anyu és a család, majd óvoda, iskola, közben a barátok, akik az is lehet, hogy sokáig megmaradnak, majd ha elég nagyok lettünk, akkor azon törjük a fejünket, hogy kellene valaki, valaki olyan igazi, mint a nagyoknak. És előbb utóbb elveszítjük a fejünket, csak az az egy kell, ha lehet ha nem.
Közben akadnak megoldani való nehézségek, átsírni való esték akár családdal, akár barátokkal, akár a nagy szerelemmel. Hol nincs gond? Gyakran emlegetett közhelyek: az ember a családját nem választhatja meg; az igazi barátot a bajban ismerjük meg; szerelemről meg... millió-egy van. Na de nem csak ez a három dimenzió létezik ám. Ott van még a munka, munkahely is. Ajaj de nehéz tud lenni. És itt nem a fizikai vagy szellemi erőkifejtésre utalok. Társaslényi mivoltunk mellékhatásokat is hordoz magával. Kommunikáció, integrálódás, elfogadás, konfliktuskezelés. Ezek mind olyan képességek, amelyekkel eltérő mennyiségben és módon rendelkezünk. Meglétük bizonyos szintjei segíthetik vagy gátolhatják egyes munkakörök betöltését. Van aki mindenhol megtalálja a helyét, mindenkivel ki tud jönni, más meg... az antiszociálisabb típus.
Ugyanez vonatkozik a barátokra is. Van akinek könnyen megy és millió barátja van, másnak meg kinszenvedés az egész. Mi a jó? Talán megtalálni az arany középutat. Tudatában lenni képességeinknek, megismerni önmagunkat, bizonyos mértékig alkalmazkodni aktuális környezetünkhöz, rájönni, hogy hol a hiba, ha nem is vagyunk képesek kijavítani. Mert gyakran nem tudjuk megtenni. És mástól elvárhatjuk, hogy megváltozzon értünk? Van erre jogunk? Nemrég nyomtak egy cikket az orrom elé, amelyben pszihológus sorolja fel azokat az okokat, amiért a nő ne kérje arra párját, hogy megváltozzon. De vajon ha nem változunk egymásért, akkor meddig vagyunk képesek elviselni egymást? Lehetséges míg a világ eltűrni olyan dolgokat is amelyeken véleményünk szerint lehetne változtatni? "Nincsen olyan ház ahol ne zörögne néha a tányér", mondta egy barátnőm. De az a kérdés, hogy mennyire zörög? Mennyi a "megengedett"? Döntse el mindenki maga! Bár sokszor jól jönne a segítség...

Családi banzáj

Nálunk ritka. És persze sosem teljes. És gyakran nem is annyira szívmelengető. Na de egyen épp túl vagyok. Nem panaszkodok. Igaz, ez nem egy olyan ünneplős volt, hanem inkabb dolgozós. Hisz falun ilyen is van! Nevezhetnénk kalákának is, de szakirányú ismereteim szerint a kaláka nem családi "munkaalkalmat" jelent, hanem szomszédok, rokonok, ismerősök egymás megsegítésére gyűlnek össze hasonló jellegű viszonzást várva szolgáltukért.
Ez nem ilyen volt. Legalábbis nem ennyire nyíltan. Ugy-e vannak anyósok és vejek, valamint még jó testvérek is, akik feláldoznak egy-egy szombatot, fele munka, fele... szórakozás-pihenés-sörnyakalás céljából. Rosszat nem mondhatok a családomra. Napjaink rohanó világában, amikor csak a begyűjtött pénz mennyisége meg az utána való rohangászás a fontos, elismerésre méltó, ha évente 1,2 alkalommal felajánlja segítségét a család 3 férfitagja, bőséges kaja, sör, bor és fél napos pihenőért cserében.
Nem szoktam szeretni az ilyen napokat. Nagy hűhó... na jó, nem épp semmiért. Nekünk nőknek persze ilyenkor még kevesebb nyoma látszik a munkánknak: vásárlás, előkészületek, főzés, mosogatás, takarítás. Nem hangzik egész napos tevékenységnek. Pedig még 23 óra után is dolgozunk, mert minden ehető elfogyott és reggel "pakolni" kell az embernek, aki munkába megy.
Mégis, jól sikerült a tegnapi nap. Nem tudom mitől, hulla voltam éjfélre, de mégis... A kerti hússütés, a család aprajának egész napi jókedve, és a látvány, hogy mindenki gyönyörködik a kiscicáinkba :)) sikerélményekkel halmozott el. A munka jobban is haladhatott volna, de... ez csak személyes (mellékes) megjegyzés.

Pillanatkép az apróságok tevékenységéből: