Tiszta depi :((

Olyan rövidek a napok, sosem jut időm írni. Pedig úgy szeretem, amikor még friss az élmény beszámolni róla. Utólag már elhalványodnak az emlékek és nem tudom olyan beleéléssel elmesélni. Vagy egyáltalán nem. Így történt, hogy nem született bejegyzés a Reading-i kiruccanásról. Na de az nem is lett volna hosszú. Nem volt nagy szám. Későn érkeztünk meg, a városból nem sokat láttunk, nem volt időnk, shoppingolni kellett. Tehát a readinglátogatásból lett egy jó nagy kör Primark és egy kör Oracle. Pár, számszerint 13 fotó és rohanás vissza a parkolóházhoz, majd haza. Ja, eltévedés kifele a városból, mint mindig. Ennyi.


És most rátérve a friss élményekre, a mai volt ittlétem legeslegeslegrosszabb napja. Fél délig alvás, az ok, fürdés, túl forró a víz, nem annyira ok. Öltözés, a frissen mosott nadrág nem nagyon jött fel rám. Párom megjegyezte, hogy nem a mosás, hanem hízok, hízok. Szokott ezzel viccelődni, hogy sonkák meg minden, általában zavar, mert nem vagyok kövér, de ma valahogy nagyon érzékenyen érintett a dolog. Kidorultam, hisztiztam, hogy nézze meg, alig eszek valamit, tényleg vigyázok és 50 kiló vagyok, ami szerintem még nem számít kövérnek. Sírtam, hatalmasan meg voltam sértődve, magamnak sem tudtam megmagyarázni mi van velem. Egész napra megpecsételte a dolog a kedvemet. Igaz már előre féltem a mai naptól. Holnap van anyukánk, S, szülinapja, itthoni party este, ma készülődés, főzőcske. Nem is értem miért nem tudnak elmenni valahová. Szóval izgultam, hogy mi lesz már ma. Megérkeztem, nem volt itthon, elvégeztem a szokásos rendrakás stb dolgokat, mire megérkezik. Hát kezdődött. Parancsosztogatás ezerrel, "I tell you wath..." minden 2 percben pffff... Tettük a dolgunkat, én ramatyul éreztem magam, mert annyira lekezelő tud lenni. Aztán néhány percre normális lett, beszélgettünk a nyárról, a hazamenésről, a tanulásról, kirándulásokról. És vége, vissza minden. Már éreztem elsírom magam, többször is egyébként a mai nap. olyan átkozottul kicsinek, eltaposottnak, lekezeltnek, senkinek, megalázottnak éreztem magam, mint még talán soha. Elkészítettük az előételt meg a desszertet, mindenben segítettem, végignézetm, ahogy semmibe veszi minden törekvésemet és azelőtti munkámat, aztán még rendet raktam utána, akárhányadikszor a mai nap és vártam, hogy legyen már vége a napnak. Végül megbeszéltük egész nyár végéig a programunkat és mehettem is.
Közbe Alex kitalálta, hogy vegyünk egy tortát, egy üveg bort és hívjuk be este őket hozzánk. Erre ismét sikerült kiborulnom. Egész nap ott pattogok neki és arra nem képes, hogy csak azzal engem is megkínáljon, amit ő megkóstol. Persze azt végig zengi, hogy az milyen finom, csodálatos, "fab", de te Emi ennyivel maradsz, mert sose tudod meg, hogy milyen, nehogy már abból egyél egy falatot ami a mienk, mert nekünk nem marad belőle. Nem azért mert különben éhezek, hál' Istennek van mit együnk rendesen, csak az a pofátlanság, ahogyan ő csinálja. Előttem kóstolja, eszi, issza és dicséri, ájuldozik, de eszébe nem jut, hogy megkérdezze nem-e lenne kedvem esetleg megkóstolni. De azt elmondja, hogy mit hogy kell csinálni, persze, biztos Emi még egy pastat sem tud megfőzni, hisz Romániából jött, bizos ott olyan nincs is. Arra azért jó, hogy utánunk rendet rakjon, összeszedje a lakás minden elképzelhető pontján elszórt ruháinkat és egyéb dolgainkat, hogy becsukjon utánunk minden egyes fiókot, hisz az nekünk csak kifele müködik. Gondolom valami antiTomacelli cucc van beszerelve minden fiók és szekrény ajtóba, hogy befele ne müködjön nekik. Hogy kivasaljon mindent, mert S bizony utál vasalni. Hogy megkérdezzük tőle, hol van ez meg az, ha nem találjuk. Biztos én raktam el, nem ők hagyták el valahol.
Ha meg arról van szó, hogy Emi is él, Emi is láélegzik, táplálkozik és pont olyan ember, mint mi, akkor... olyanról szó sincs. Miért is lenne. Mindenkinek megvan a helye ebben a családban, ja persze, mi nem vagyunk a családba. Csak itt vagyunk, tartaléknak. Ha valamire kell, vagy valamihez épp nekik nincs kedvük. De nem igazán kell minket emberszámba venni. Minek is. Egyszer úgyis elmegyünk, jobb ha nem is próbálnak minket megismerni.
Tudom, most túlreagálom a dolgot, nem annyira rossz valójában. Szóval sosem bántott meg S, csak tettekkel, meg főleg azokkal amit nem tett. Mindig megköszöni amit megcsinálok, csak hát, azon a néhány szón kívül egyáltalán nem értékeli a munkámat. Sem ő, sem senki ebben a családban. Kit érdekel, hogy Emi ma már 2szer rendetrakott, hazajöttünk, itt az ideje mindent a feje tetejére állítani. Van aki jöjjön utánunk.
Az egyetlen dolog, amiben nem hogy dicsérem, de csak ő tud ebben a családban: köszönni. Ha megérkezek, ha ő jön, mindig köszön. A gyerekek... szóra sem érdemes. Ha rájukköszönök, esetleg visszaböffent egy kicsikét, vagy nem. Apukáról ne is beszéljünk. Ma tőle is nagyon rosszul esett. Egy hete nem láttuk egymást, ma ott vagyok, kijön, tesz vesz, mintha ott se lennék, rám se néz. Tényleg ilyen nehéz egy Hi-t kimondani. Vagy fel se merül benne, hogy kellene? De hát mégis csak ott van valaki, akit nem látott jó pár napja!
Úgy beleélem magam a negatívumok sorolásába, hogy majd elfelejtem, hogy nem ért véget azzal a nap, hogy náluk befejeztem és Alexnek kiborultam. Kérdezte, hogy menjünk valahova. Persze, csak el innen. Beültünk az autóba, nem tudtuk merre megyünk, csak elindultunk, metünk mentünk és beszétük ki magunkat. Aztán csak Alex beszélt, hogy nem szabad ilyen lelkiismeretesnek és rzékenynek lennem és nem vegyem fel annyira ezeket a dolgokat. Se térkép se semmi, csk mentünk előre. Végül Calnebe kötöttünk ki, már majdnem sötétedett. Sétáltunk egyet, fotóztunk párat.



Vettünk egy kis cserepes rózsát Sophienak. Nem mintha megérdemelné, de hát mégis... nekünk van olyan, hogy szégyellnénk úgy eltölteni a napot, hogy legalább egy virágot nem adunk. (Tudom, nekik ilyen, hogy szégyenérzet, nem létezik.) És irány haza. A legemlékezetesebb, hogy láttam az első white horse-t. Véletlenül láttam meg a domboldalban és annyira, de annyira örültem neki.





Közben meg lenyugodtam. Jöhet a holnapi nap. 1 órával később kezdek, mert tovább kell este maradnom, hisz buli lesz és S véletlenül sem akar plusz órát fizetni, szóval legalább egy óra megoldva. Csak legyünk már túl rajta.
Annyit ma sikerült elérnem, hogy megtudtam biztosra mikor mehetünk nyáron haza, szóval foglalhatjuk le a repülőjegyeket, de erről meg egyéb nyári programról addig nem akarok írni. Szeretnék vidáman írni róla, most meg... hát enyhe kifejezéssel... nem vagyok az.