... az otthonom,
az otthoni ébredés,
a téli reggelek illata,
a csodás nyári napok,
szülőfalum,
Csíkszereda,
az esti séták a városban,
nagymamám,
a tavalyi magyar X Factor,
a magyar nyelvű tv,
a magyar zene,
az utolsó albérletünk,
az utolsó otthon eltöltött félév,
hogy magyar anyanyelvű emberekkel beszéljek és a legszofisztikáltabb magyar szavakkal fejezzem ki magam,
hogy meggyet, szilvát, almát, zöldborsót szedjek a kertben,
az otthon csendje,
a ritkaságszámban menő felszadadult/elszabadult esték,
az erdélyi mulatságok,
a szemetgyönyörködtető vidék,
az ismerős arcok,
a hazai ízek,
a kürtőskalács,
a töltött káposzta,
a szalonna, túró,
a pálcikás, fehér vattacukor,
a csíksomlyói búcsú,
a főtt kukorica,
a miccs,
az erdő, mező,
a hegyek,
a hagyományok,
a hívő emberek,
a templombajárás,
a testvérem gyerekei, akik úgy nőnek fel, hogy nem is látom őket,
Szilvia,
a semmittevés...
Hiányzik egy darab belőlem, ami örökre otthon maradt!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlék. Összes bejegyzés megjelenítése
Nincs honvágyam, nem is volt. Nem azért mentünk haza. Hanem, hogy... otthon legyünk. Kicsit. És bár rossz volt újra eljönni otthonról, nem éreztem, hogy otthon maradnék. Most meg... elöntenek az emlékek. Már napok óta... megmagyarázhatatlan, hogy mi teszi ezt velem. Eszembe jut csomó régi emlék, esemény, rég nem látott, hallott személy, fontosnak hitt ember, régi szerelmek... És olyan jó emlékezni. Valahogy egyáltalán nem a rossz emlékek jönnek elő. Bárkiről is legyen szó, még ha valamikor össze is törte a szívemet-lelkemet-egész lényemet, nem ez jut eszembe, hanem az együtt eltöltött kellemes percek, órák, idők.
Meredten nézek magam elé és közben pörögnek agyamban az emlékek. Gyerekkorom legszebb, nagyszülőkkel eltöltött időszaka. Mennyire imádtam/om őket. Sosem tudom megköszönni amit értem tettek, azt a sok szépet, melyekre oly szívesen emlékszek. És félek, nagyon félek, hogy mit hoz a holnap... talán ha nem beszélünk róla, nem is létezik...
1-8 osztályos legnagyobbnak, örökkön-örökké tartónak vélt barátságok. Olyan nagyoknak éreztük magunkat, mindent tudtunk a világról. Együtt lógtunk, mindent megosztottunk. Azok a buszos kirándulások... Nem az volt a fontos hová megyünk, hanem, hogy együtt lehetünk, sulin kívül. Micsoda, micsoda szórakozás volt. És a suli bulik! Mekkora készülődés, várakozás, izgalom. Hogy vége lett és legtöbben nem is tartjuk már a kapcsolatot... néha bánt, de nem fáj. Felnőttünk, az élet rendje. Azért van akinek kereszteltem a gyerekét és van akivel újra egymásra találtunk. Ezek a fontosak. Még akkor is, ha nem mindennap osztjuk meg gondolatainkat.
Középsuliban is születtek örökre szóló barátságok. Talán ez az időszak amelyre fiatalságom legjobbjaként tekintek vissza. Mik jutnak ma is eszembe róla? Elsőként a minden hétvégén létező bulik. Jó kis társaság, törzshely, az első "nagy" szerelmek. Szabadok voltunk, éltük az életet, senki nem mondta meg mit tegyünk.
Ebben az időszakban történt az, ami napok óta nem hagy nyugodni. Fura álmaim vannak mostanában. Nagyon furák. 18 éves körül voltam, nyár, nyári munka, ismerkedés, azt hittem szerelem. De hát a mai eszemmel... ki tudja, hogy az volt-e. Akkor annak éreztem és... legyen az. Csudaszép kis tiniszerelem. Rövid, de kellemes. Igaz, hogy összetört a szívem, de ez ma már mellékes. Legkedvesebb emlékem, az a néhány munka után lépcsőn, padon üldögélős, beszélgetős, egymásba bolondulós este. Ma is azt vallom, hogy egy kapcsolatnak ez a legvarázslatosabb része. Amikor minden elkezdődik. Amikor még egyik sem tudja, hogy mit akar a másik, mikor még nem vagy elég bátor, mert nem tudod, hogy fog reagálni ő, amikor ismerkedsz, tapogatózol, sokat nevetsz, felfedezed, hogy mi teszik benne... igen, ez a legszebb.
És utolsó este elcsattant az első csók. Na nem a legelső, csak vele az első:) Egy lánynak ez emlékezetes. Nem csak a legelső, hanem minden első. Ilyen volt ez is. Mérföldkő. Egy kapcsolat kezdetét jelentette. MOst meg az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne tudni, hogy mit gondol ma ő erről, milyen neki visszagondolni. Nem hiányzik, nem akarom visszakapni, nem erről van szó! DE jólesik visszagondolni rá, lehet mégis jobb ha nem tudom az ő véleményét, megmarad a saját boldogságos verzióm:))
És az egyetemi évek. Talán akkor életem legigazábban (milyen szó ez? nem találok most jobbat rá). Elkezdtem keresni az igazit, sok kalandba keveredtem és azokból is csak a jóra emlékszek. Meg jókat nevetek egy-egy döntésemen:))) Volt még néhány "nagy" szerelem, kedvesek, édesek, rövidek, eltűnők és újra felbukkanók. Közbe felnőttem. Azt hiszem tényleg, úgy igazából. És rámtalált az, aki már majd' 4 éve mellettem van jóban-rosszban, Romániában-Angliában. Ez nem emlék, ez a jelen, úgyhogy ez most nem ide tartozik:))
Csak ezek a furcsa álmok... kikészítenek. Mert nálam nem annyi, hogy reggelre elfelejtem. Bennem van napokig és rágódom rajta, hogy de miért? Pedig nem hiszek az álomfejtésben. Lehet el kellene kezdenem?
Meredten nézek magam elé és közben pörögnek agyamban az emlékek. Gyerekkorom legszebb, nagyszülőkkel eltöltött időszaka. Mennyire imádtam/om őket. Sosem tudom megköszönni amit értem tettek, azt a sok szépet, melyekre oly szívesen emlékszek. És félek, nagyon félek, hogy mit hoz a holnap... talán ha nem beszélünk róla, nem is létezik...
1-8 osztályos legnagyobbnak, örökkön-örökké tartónak vélt barátságok. Olyan nagyoknak éreztük magunkat, mindent tudtunk a világról. Együtt lógtunk, mindent megosztottunk. Azok a buszos kirándulások... Nem az volt a fontos hová megyünk, hanem, hogy együtt lehetünk, sulin kívül. Micsoda, micsoda szórakozás volt. És a suli bulik! Mekkora készülődés, várakozás, izgalom. Hogy vége lett és legtöbben nem is tartjuk már a kapcsolatot... néha bánt, de nem fáj. Felnőttünk, az élet rendje. Azért van akinek kereszteltem a gyerekét és van akivel újra egymásra találtunk. Ezek a fontosak. Még akkor is, ha nem mindennap osztjuk meg gondolatainkat.
Középsuliban is születtek örökre szóló barátságok. Talán ez az időszak amelyre fiatalságom legjobbjaként tekintek vissza. Mik jutnak ma is eszembe róla? Elsőként a minden hétvégén létező bulik. Jó kis társaság, törzshely, az első "nagy" szerelmek. Szabadok voltunk, éltük az életet, senki nem mondta meg mit tegyünk.
Ebben az időszakban történt az, ami napok óta nem hagy nyugodni. Fura álmaim vannak mostanában. Nagyon furák. 18 éves körül voltam, nyár, nyári munka, ismerkedés, azt hittem szerelem. De hát a mai eszemmel... ki tudja, hogy az volt-e. Akkor annak éreztem és... legyen az. Csudaszép kis tiniszerelem. Rövid, de kellemes. Igaz, hogy összetört a szívem, de ez ma már mellékes. Legkedvesebb emlékem, az a néhány munka után lépcsőn, padon üldögélős, beszélgetős, egymásba bolondulós este. Ma is azt vallom, hogy egy kapcsolatnak ez a legvarázslatosabb része. Amikor minden elkezdődik. Amikor még egyik sem tudja, hogy mit akar a másik, mikor még nem vagy elég bátor, mert nem tudod, hogy fog reagálni ő, amikor ismerkedsz, tapogatózol, sokat nevetsz, felfedezed, hogy mi teszik benne... igen, ez a legszebb.
És utolsó este elcsattant az első csók. Na nem a legelső, csak vele az első:) Egy lánynak ez emlékezetes. Nem csak a legelső, hanem minden első. Ilyen volt ez is. Mérföldkő. Egy kapcsolat kezdetét jelentette. MOst meg az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne tudni, hogy mit gondol ma ő erről, milyen neki visszagondolni. Nem hiányzik, nem akarom visszakapni, nem erről van szó! DE jólesik visszagondolni rá, lehet mégis jobb ha nem tudom az ő véleményét, megmarad a saját boldogságos verzióm:))
És az egyetemi évek. Talán akkor életem legigazábban (milyen szó ez? nem találok most jobbat rá). Elkezdtem keresni az igazit, sok kalandba keveredtem és azokból is csak a jóra emlékszek. Meg jókat nevetek egy-egy döntésemen:))) Volt még néhány "nagy" szerelem, kedvesek, édesek, rövidek, eltűnők és újra felbukkanók. Közbe felnőttem. Azt hiszem tényleg, úgy igazából. És rámtalált az, aki már majd' 4 éve mellettem van jóban-rosszban, Romániában-Angliában. Ez nem emlék, ez a jelen, úgyhogy ez most nem ide tartozik:))
Csak ezek a furcsa álmok... kikészítenek. Mert nálam nem annyi, hogy reggelre elfelejtem. Bennem van napokig és rágódom rajta, hogy de miért? Pedig nem hiszek az álomfejtésben. Lehet el kellene kezdenem?
Már több, mint egy éve írogatom kis blogomat és arra gondoltam, hogy itt az ideje leírni néhány dolgot magamról, még akkor is, ha már sokminden „elhangzott” az előzőekben. Legyen ez egy subjektív önéletrajz, ha úgy tetszik biográfia, töltve tényekkel és szentimentális gondolatokkal.
Sokszor gondolkodtam már azon, hogy meddig is emlékszek vissza az életemre. Azt hittem van egy nagyon régi emlékem. Kb 3 éves lehettem, amikor nagytatám, aki nemsokára eltávozott közülünk, odajött hozzám, virágot hozott és játszott velem, cirogatott engem. Később rájöttem, ez nem az én emlékem. Csak mesélték nekem, de mivel nem ismertem őt, csak képekről, ezért elhitettem magammal, hogy én emlékszek erre. Ma sem tudom mennyire képesek az emberek visszamlékezni kisgyerekkorukra. Pedig ez egy érdekes kérdés! Ovodás koromra már nagyon is emlékszek. Rengeteg emlékem van. Volt egy cicás piros-fehér-fekete táskámÉ:), meg egy műanyag fonott kosár is, amit szét lehetett szedni. Sosem voltam rossz gyerek, túl jó és lelkiismeretes is. De egyszer nagyon nem volt kedvem oviba menni. Kitaláltam, hogy nekem olyan nagyon fáj a szemem, hogy az kimondhatatlan. Csak sírtam és sírtam, így az ovónéni kénytelen volt hazaküldeni:). És fenyőfa volt a jelem! De nem hiszem, hogy én választottam, mert nem igazán teszett.
Aztán jött a suli. Első osztályból arra emlékszem, hogy egyszer nem tudtam a román leckét és kaptam egy nagy feketepontot az ellnőrzőmbe. Ez volt életem addigi legnagyobb kudarca. Aztán olyan megszokottá vált, hogy mindig én voltam az első tanuló. Örültem persze neki, de nem éreztem kihívásnak. Mindig azt hittem, hogy én nem vagyok olyan jó, csak már a tanárok is megszokták, hogy én legyek az. De talán mégis tudtam valamit, mert középsuliban is hoztam a formám. Na jó, az átlagom nem olyan volt, mint általánosba, de azért 9-11-be is én voltam az első (és még mindig nem hittem, hogy a legjobb). Nem tudom miért volt bennem ez az érzés vagy miféle, hogy nem érdemlem meg azokat a jó jegyeket, de máig is hiszek benne, hogy a jegyek nem mutatják az igazi tudást.
Az egyetem, aztán meghozta a várt kihívást. Nagyon is. Elkezdtem közgázas lenni. Nem mert akartam, hanem mert... nem sok lehetőségem volt. Tanulni akartam, de nagyon keskeny választékból szemerkélhettem az anyagiak miatt. Elvégeztem egy fél évet és a kedvenc tantárgyam az angol volt (aminek nem sok köze volt a választott szakhoz). Hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való. Nem vagyok én az a reálos típus, sajnos. Pedig akkor is ösztöndíjas lettem. De ez sem motivált. Kiíratkoztam, veszítettem egy évet, majd elkezdtem szociológiát hallgatni. És végigcsináltam. És szerettem, bár úgy érzem nem implikálódtam annyira, mint szerettem volna. Ez is sajna, mert így nem értem sokat vele. Rengeteget tanultam, sokkal okosabb meg szélesebb látókörűbb lettem, de ezzel ennyi. Munkerőpiaci helyzetem nem lett sokkal jobb, mint ha érettségivel elmentem volna egy fast foodba vagy akárhová dolgozni. Nem hibáztatom az egyetemet, eszembe sem jut (leszámítva a kötelező gyakorlatok megszerzésének módszerét...). Én hiszek benne, hogy azok a könyvelők, közgazdászok, mérnökök, akik innen kikerülnek, képesek megállni a helyüket és letenni az asztalra sok mindent, mert van bíztos tudásuk. Szóval Sapientia... rulez! De mi, szociológusok? Talán our fault..., talán társadalmunk nincs még felkészűlve ránk. Tudja a jövő! Egy biztos: én már nem hiszek benne, hogy eljön az én időm, mint szociológus. Vajon miért? Csak nem azért mert épp egy gyorsétkezdébe nyomom, azért, hogy pénzt kuporgathassak és elhúzzak innen valahová, jó pénzért esetleg takarítani vagy jobb esetben pincérkedni?
Intellektuális fejlődésem folyamatáról való elmélkedés kipipálva. Voltak jó dolgok is abban a 16 évben. Általánosban természetesen a buszos kirándulások voltak a kedvenceim. Kinek nem? Azok voltak az év eseményei. 4-ben Vásárhelyre voltunk: állatkert, játszótér. Útbaestek egyebek is, de már nem emlékszek mindenre pontosan. Jártunk még Farkaslakán, Korondon, Parajdon, Szovátán, Segesváron, Szebenben, Fogarason, jaaaj, nem jutnak eszembe a helyek, pedig a földrajz mindig a kedvencem volt:). Bâlea-tó, Hét létra, Predeal, Sinaia, Peles-kastély, Tordai hasadék. Nem olyan emlékezetes helyek, de nekem azok. 8. végén az Egyes-kőhöz voltunk. Az is csodás 2 nap volt. Középsuliban turista osztály lévén gyakorlati héten mindig mentünk valahová és szállodákat látogattunk... szép emlékek. Egyetemi éveim alatt kihagytam mindent amit csak lehetett. Az egyetlen kirándulásom és életem egyetlen tábora, a gólyatábor volt. Erről igazán lehetne mesélni.
Közben voltak bulik, eleinte naaagyon sok, majd kevesebb, végül nagy ritkán, majd újra és egyáltalán. Voltak szerelmek... rövidek és még rövidebbek. Aztán nyúltak, most meg 2 éves, 7 hónapos, 2 hetes és 2 napos kapcsolatnál tartok. És szívből remélem, hogy egyszer majd ebből valami többet is kihozunk:).
9. elején elköltöztem otthonról, azóta 8 különböző helyen laktam albérletben, voltam fél évet otthon, majd újra városlakó, 1 év 3 hó-t ismét otthon, most meg 4 hónapja büszke városlakó vagyok. Sejtéseim és terveim szerint azonban ez a böszkeség nem jelenti a végső letelepedés melengető érzését. Szeretnék még felkerekedni, nyakamba venni a világot, látni sok mindent, élni sok helyen, mindezt nem egyedül, hanem szívem csücske társaságában. Ha egyszer elmehettünk, hazajövünk-e majd? Én nem ragaszkodom hozzá, egyelőre, bár még itthon vagyok és nem tudom mi vár. De ha rátalálunk valamire, ami otthonnak nézne ki, akkor... miért rohannánk? Nincs sok minden, ami visszahúz. (Kivéve a bankkölcsönt.)
Azért nem kell engem sajnálni. Nem olyan rossz az életem. Igaz másképp terveztem még babázós időszakomban, de hát... senkit sem okolhatok. Boldog vagyok, többnyire, és hiszem, hogy ennél csak boldogabb lehetek ezután. Van valaki mellettem, akire mindenben számíthatok, aki szeret, értékel, támogat. Aki mellettem van, ha mindenki elhagyott és ott van a legrosszabb napokon. Értem még senki ilyen dolgokat nem tett, ilyen szép szavakat sem hallottam előtte. Nem érteztem ezt a szeretetet, odaadást, aggódást. Annyira különbözőek vagyunk (ami vezet bizony vitákhoz is), de kiegészítjük egymást, úgy tudásban, mint érzelmekben vagy tettekben. Szeretem őt teljes szívemből!
Ki vagyok én?
Gyenge és érzékeny, mérgesen érős és határozott, komoly és mosolygós, hallgatag és morci.
Van bennem minden. Bár több komolyság, mint kellene.
Mindent a lelkemre veszek, ritkán tudok lazítani.
Van ambícióm, de sokszor abbahagyok elkezdett dolgokat (pl aerobic...).
Munkámat leliismeretesen végzem, legyen az bármi.
Elég sokat főzök, de csak akkor élvezem, ha kreatívkodhatok, új dolgokat kipróbálhatok. Sok mindent akarok, keveset teszek érte.
Cicarajongásom határtalan.
Időnként szeretek egyedül lenni, hallgatni a csendet, bámulni a semmit.
Szeretem a természet csodáit, mindenben meg tudom látni a szépet és mindenkiben a jót. Időnként gyorsan itélek, de majd átgondolom.
Inkább hallgatok, mint a semmiről beszéljek.
Szeretek új helyeken járni, még akkor is, ha az a közelben van.
Szeretem az angol nyelvet, sajna nem tudom eléggé.
Tudásszomjam végtelen, bár vannak témák amelyek hidegen hagynak.
Elég lesz ennyi? Nem azért mert ennyi vagyok én. Hanem mert hoszzú lesz a bejegyzés:). Kissé szentimenálisabbá sikerült, mint szerettem volna, de mindig máshová jukadok ki, mint ahová el akartam jutni... Ráadásul... bedtime!
Sokszor gondolkodtam már azon, hogy meddig is emlékszek vissza az életemre. Azt hittem van egy nagyon régi emlékem. Kb 3 éves lehettem, amikor nagytatám, aki nemsokára eltávozott közülünk, odajött hozzám, virágot hozott és játszott velem, cirogatott engem. Később rájöttem, ez nem az én emlékem. Csak mesélték nekem, de mivel nem ismertem őt, csak képekről, ezért elhitettem magammal, hogy én emlékszek erre. Ma sem tudom mennyire képesek az emberek visszamlékezni kisgyerekkorukra. Pedig ez egy érdekes kérdés! Ovodás koromra már nagyon is emlékszek. Rengeteg emlékem van. Volt egy cicás piros-fehér-fekete táskámÉ:), meg egy műanyag fonott kosár is, amit szét lehetett szedni. Sosem voltam rossz gyerek, túl jó és lelkiismeretes is. De egyszer nagyon nem volt kedvem oviba menni. Kitaláltam, hogy nekem olyan nagyon fáj a szemem, hogy az kimondhatatlan. Csak sírtam és sírtam, így az ovónéni kénytelen volt hazaküldeni:). És fenyőfa volt a jelem! De nem hiszem, hogy én választottam, mert nem igazán teszett.
Aztán jött a suli. Első osztályból arra emlékszem, hogy egyszer nem tudtam a román leckét és kaptam egy nagy feketepontot az ellnőrzőmbe. Ez volt életem addigi legnagyobb kudarca. Aztán olyan megszokottá vált, hogy mindig én voltam az első tanuló. Örültem persze neki, de nem éreztem kihívásnak. Mindig azt hittem, hogy én nem vagyok olyan jó, csak már a tanárok is megszokták, hogy én legyek az. De talán mégis tudtam valamit, mert középsuliban is hoztam a formám. Na jó, az átlagom nem olyan volt, mint általánosba, de azért 9-11-be is én voltam az első (és még mindig nem hittem, hogy a legjobb). Nem tudom miért volt bennem ez az érzés vagy miféle, hogy nem érdemlem meg azokat a jó jegyeket, de máig is hiszek benne, hogy a jegyek nem mutatják az igazi tudást.
Az egyetem, aztán meghozta a várt kihívást. Nagyon is. Elkezdtem közgázas lenni. Nem mert akartam, hanem mert... nem sok lehetőségem volt. Tanulni akartam, de nagyon keskeny választékból szemerkélhettem az anyagiak miatt. Elvégeztem egy fél évet és a kedvenc tantárgyam az angol volt (aminek nem sok köze volt a választott szakhoz). Hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való. Nem vagyok én az a reálos típus, sajnos. Pedig akkor is ösztöndíjas lettem. De ez sem motivált. Kiíratkoztam, veszítettem egy évet, majd elkezdtem szociológiát hallgatni. És végigcsináltam. És szerettem, bár úgy érzem nem implikálódtam annyira, mint szerettem volna. Ez is sajna, mert így nem értem sokat vele. Rengeteget tanultam, sokkal okosabb meg szélesebb látókörűbb lettem, de ezzel ennyi. Munkerőpiaci helyzetem nem lett sokkal jobb, mint ha érettségivel elmentem volna egy fast foodba vagy akárhová dolgozni. Nem hibáztatom az egyetemet, eszembe sem jut (leszámítva a kötelező gyakorlatok megszerzésének módszerét...). Én hiszek benne, hogy azok a könyvelők, közgazdászok, mérnökök, akik innen kikerülnek, képesek megállni a helyüket és letenni az asztalra sok mindent, mert van bíztos tudásuk. Szóval Sapientia... rulez! De mi, szociológusok? Talán our fault..., talán társadalmunk nincs még felkészűlve ránk. Tudja a jövő! Egy biztos: én már nem hiszek benne, hogy eljön az én időm, mint szociológus. Vajon miért? Csak nem azért mert épp egy gyorsétkezdébe nyomom, azért, hogy pénzt kuporgathassak és elhúzzak innen valahová, jó pénzért esetleg takarítani vagy jobb esetben pincérkedni?
Intellektuális fejlődésem folyamatáról való elmélkedés kipipálva. Voltak jó dolgok is abban a 16 évben. Általánosban természetesen a buszos kirándulások voltak a kedvenceim. Kinek nem? Azok voltak az év eseményei. 4-ben Vásárhelyre voltunk: állatkert, játszótér. Útbaestek egyebek is, de már nem emlékszek mindenre pontosan. Jártunk még Farkaslakán, Korondon, Parajdon, Szovátán, Segesváron, Szebenben, Fogarason, jaaaj, nem jutnak eszembe a helyek, pedig a földrajz mindig a kedvencem volt:). Bâlea-tó, Hét létra, Predeal, Sinaia, Peles-kastély, Tordai hasadék. Nem olyan emlékezetes helyek, de nekem azok. 8. végén az Egyes-kőhöz voltunk. Az is csodás 2 nap volt. Középsuliban turista osztály lévén gyakorlati héten mindig mentünk valahová és szállodákat látogattunk... szép emlékek. Egyetemi éveim alatt kihagytam mindent amit csak lehetett. Az egyetlen kirándulásom és életem egyetlen tábora, a gólyatábor volt. Erről igazán lehetne mesélni.
Közben voltak bulik, eleinte naaagyon sok, majd kevesebb, végül nagy ritkán, majd újra és egyáltalán. Voltak szerelmek... rövidek és még rövidebbek. Aztán nyúltak, most meg 2 éves, 7 hónapos, 2 hetes és 2 napos kapcsolatnál tartok. És szívből remélem, hogy egyszer majd ebből valami többet is kihozunk:).
9. elején elköltöztem otthonról, azóta 8 különböző helyen laktam albérletben, voltam fél évet otthon, majd újra városlakó, 1 év 3 hó-t ismét otthon, most meg 4 hónapja büszke városlakó vagyok. Sejtéseim és terveim szerint azonban ez a böszkeség nem jelenti a végső letelepedés melengető érzését. Szeretnék még felkerekedni, nyakamba venni a világot, látni sok mindent, élni sok helyen, mindezt nem egyedül, hanem szívem csücske társaságában. Ha egyszer elmehettünk, hazajövünk-e majd? Én nem ragaszkodom hozzá, egyelőre, bár még itthon vagyok és nem tudom mi vár. De ha rátalálunk valamire, ami otthonnak nézne ki, akkor... miért rohannánk? Nincs sok minden, ami visszahúz. (Kivéve a bankkölcsönt.)
Azért nem kell engem sajnálni. Nem olyan rossz az életem. Igaz másképp terveztem még babázós időszakomban, de hát... senkit sem okolhatok. Boldog vagyok, többnyire, és hiszem, hogy ennél csak boldogabb lehetek ezután. Van valaki mellettem, akire mindenben számíthatok, aki szeret, értékel, támogat. Aki mellettem van, ha mindenki elhagyott és ott van a legrosszabb napokon. Értem még senki ilyen dolgokat nem tett, ilyen szép szavakat sem hallottam előtte. Nem érteztem ezt a szeretetet, odaadást, aggódást. Annyira különbözőek vagyunk (ami vezet bizony vitákhoz is), de kiegészítjük egymást, úgy tudásban, mint érzelmekben vagy tettekben. Szeretem őt teljes szívemből!
Ki vagyok én?
Gyenge és érzékeny, mérgesen érős és határozott, komoly és mosolygós, hallgatag és morci.
Van bennem minden. Bár több komolyság, mint kellene.
Mindent a lelkemre veszek, ritkán tudok lazítani.
Van ambícióm, de sokszor abbahagyok elkezdett dolgokat (pl aerobic...).
Munkámat leliismeretesen végzem, legyen az bármi.
Elég sokat főzök, de csak akkor élvezem, ha kreatívkodhatok, új dolgokat kipróbálhatok. Sok mindent akarok, keveset teszek érte.
Cicarajongásom határtalan.
Időnként szeretek egyedül lenni, hallgatni a csendet, bámulni a semmit.
Szeretem a természet csodáit, mindenben meg tudom látni a szépet és mindenkiben a jót. Időnként gyorsan itélek, de majd átgondolom.
Inkább hallgatok, mint a semmiről beszéljek.
Szeretek új helyeken járni, még akkor is, ha az a közelben van.
Szeretem az angol nyelvet, sajna nem tudom eléggé.
Tudásszomjam végtelen, bár vannak témák amelyek hidegen hagynak.
Elég lesz ennyi? Nem azért mert ennyi vagyok én. Hanem mert hoszzú lesz a bejegyzés:). Kissé szentimenálisabbá sikerült, mint szerettem volna, de mindig máshová jukadok ki, mint ahová el akartam jutni... Ráadásul... bedtime!
2010. július 15., csütörtök
boldogság,
emlék,
fejlődés,
Ici-pici,
kaja,
kiscicák,
otthon,
szeretet
0
comments
Ezt már szeretem!
Csodálatos napom volt ma. Akárhogy belegondolok, semmi nem tudta ma elvenni a kedvemet. Csütörtök van ma, ami önmagában nem nagy szám, na, de ez meló előtti utolsó szabad napom. Hol lehetett volna jobb, mint otthon. Otthon, ahol már majd egy hónapja nem jártam, különböző, nem részletezendő okok miatt. De ma, kis hátsó szándékkal :) hazafújt a szél. Már reggel jól indult a nap, és számomra elképzelhetetlenül korán. 6:10-kor már talpon voltam (ilyen nem történt az elmúlt... legalább fél évben. Rohantam az állomásra, ahol anyum átutazóban volt és megdobott egy kis szeretetcsomaggal. Visszatérve ébredezett szerelmem, aki (velem ellentétben) melózni rohant csekély 24 órára. 8:30-kor már újra az állomáson voltam, majd robogtam hazafele. Olyan remek érzés volt közeledni. Figyeltem a közeledő, ismerős dombokat, szántóföldeket, házakat és éreztem, régóta először, hogy jó érzés haza menni. Kis falucskám táblájáról akartam fotót készíteni (googliban sem találtam, pedig gyönyörű faragott tábláink vannak), amikor rájöttem, hogy telefonom kamerája beadta az unalmast. Ez picit feltúrbózta az idegrendszeremet, de később minden megoldódott és gyönyörű képeket készítettem, amelyekből párat meg is mutatok, később.
Hazaérkeztem, leellenőriztem, hogy minden megvan-e, a fekete cica még mindig nincs, és a legkisebbek sem bújtak elő még (ha léteznek), de ketten ott vártak engem. Igaz a kicsit alig tudtam befogni egy simogatásra:)
Aztán hátsó szándékommal és biciklivel elindultam szeretett nagymamámhoz. (Hátsó szándékom egy kis nadrágátszabás-varrás volt.) Amint kinyitottam a kaput, csodálatos dolgot láttam. Olyan gyönyörű az az udvar! Csupa zöld és szines, tele virágokkal, fákkal. De beszéljenek a képek:
Elsőként egyet pletyiztünk, mentségünkre, rég nem találkoztunk, majd megvolt a kötelező reggeli és elmentünk falut látni:) vagyis a boltba. Visszafele megláttam, hogy van egy pad, amire gyakran szoktak leülni az idősebbek:
"Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra..." :))))
Visszafele találkoztunk régi kedves ismerősökkel:
Komámasszony:) és a kis Ingrid
Keresztleányzóm
Aztán sokat varrogattunk, vagyis nagyi varrogatott, idegeskedett, hogy összejöjjön (csak nem lett olyan amilyenre akartam, de így is nagyon örülök neki!)- erről sajnos nem készűlt fotó. Majd hálából sok finomsággal elhalmoztam. Elsőként vaníliafagyis jegeskávét kapott tőlem, amihez foghatót (azt mondta:) még nem ivott. Majd jöttek sorban az ötletek. Segítségem is volt hozzá (nemcsak az ötlethez, hanem a megvalósításhoz is), kedves unokatesókám, Szílvia személyében. így készűlt a betervezett prézlis (házi)laska helyett bruschetta:
amit ők elsőre, én pedig sokadszorra is imádtunk.
Következett a Szílvia ötlete alapján készűlt gyümölcstúrmix:
Meggy, málna, piros és fekete ribizli. Elképesztően és abbahagyhatatlanul finom!
Mellette pedig régebben megtanult és állandóan ismételgetett mikrós-bögrés süti:
Nekik szintén először és nagyon ízlett.
Egyszóval ma villantottam a különlegességekkel otthon:)) Köszönet érte a hasznos gasztróblogoknak, amelyekkel nem tudok betelni!(Talán én is ráveszem magam...:)
Mindezek után meg már csak csomagolás, búcsúzkodás, ezer köszönet és egész napos napsütés után felhőszakadásos vonatraindulásmaradt hátra.
Ez a nap úgy volt tökéletes, ahogy volt!! Köszönet érte azoknak akik szeretnek!
Hazaérkeztem, leellenőriztem, hogy minden megvan-e, a fekete cica még mindig nincs, és a legkisebbek sem bújtak elő még (ha léteznek), de ketten ott vártak engem. Igaz a kicsit alig tudtam befogni egy simogatásra:)
Aztán hátsó szándékommal és biciklivel elindultam szeretett nagymamámhoz. (Hátsó szándékom egy kis nadrágátszabás-varrás volt.) Amint kinyitottam a kaput, csodálatos dolgot láttam. Olyan gyönyörű az az udvar! Csupa zöld és szines, tele virágokkal, fákkal. De beszéljenek a képek:
Elsőként egyet pletyiztünk, mentségünkre, rég nem találkoztunk, majd megvolt a kötelező reggeli és elmentünk falut látni:) vagyis a boltba. Visszafele megláttam, hogy van egy pad, amire gyakran szoktak leülni az idősebbek:
"Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra..." :))))
Visszafele találkoztunk régi kedves ismerősökkel:
Komámasszony:) és a kis Ingrid
Keresztleányzóm
Aztán sokat varrogattunk, vagyis nagyi varrogatott, idegeskedett, hogy összejöjjön (csak nem lett olyan amilyenre akartam, de így is nagyon örülök neki!)- erről sajnos nem készűlt fotó. Majd hálából sok finomsággal elhalmoztam. Elsőként vaníliafagyis jegeskávét kapott tőlem, amihez foghatót (azt mondta:) még nem ivott. Majd jöttek sorban az ötletek. Segítségem is volt hozzá (nemcsak az ötlethez, hanem a megvalósításhoz is), kedves unokatesókám, Szílvia személyében. így készűlt a betervezett prézlis (házi)laska helyett bruschetta:
amit ők elsőre, én pedig sokadszorra is imádtunk.
Következett a Szílvia ötlete alapján készűlt gyümölcstúrmix:
Meggy, málna, piros és fekete ribizli. Elképesztően és abbahagyhatatlanul finom!
Mellette pedig régebben megtanult és állandóan ismételgetett mikrós-bögrés süti:
Nekik szintén először és nagyon ízlett.
Egyszóval ma villantottam a különlegességekkel otthon:)) Köszönet érte a hasznos gasztróblogoknak, amelyekkel nem tudok betelni!(Talán én is ráveszem magam...:)
Mindezek után meg már csak csomagolás, búcsúzkodás, ezer köszönet és egész napos napsütés után felhőszakadásos vonatraindulásmaradt hátra.
Ez a nap úgy volt tökéletes, ahogy volt!! Köszönet érte azoknak akik szeretnek!
Rég nem írtam a cicáimról. Pedig nekik is zajlik az élet:) Mielőtt elköltöztem otthonról nagyon sokat szeretgettem az én bogárkáimat. Megmaradt ugy-e Kisördög, Ici-pici és az anyuka. Nőttek is szépen. Aztán Kisördög egyre jobban szeretett engem, Ici-pici pedig csak akkor amikor sokat-sokat simogattam. Különben jobban szeretett elbújni. Úgy terveztük, hogy ha beköltözünk a városba Kisördög is jön velünk. Sajnos földszínti lakásba költöztünk, ahol nem volt terasz, és mivel ő kertben nevelkedett ezért nem mertük behozni, féltünk nem fogja megtanulni a házirendet. Hibát követtünk el. Egyrészt nagyon hiányzik mindig. Amikor egyedül vagyok (elég sokat), annyira jól esne ha itt lenne velem. Másrészt meg... Kisördög eltűnt! Egyik hétvégén mikor hazamentem nem jött szembe velem és azután sem került elő. Pont ő, akit mind úgy szerettünk, a kis fekete cica, akit még anyum is a szívébe fogadott. így Ici-pici egyedül maradt a testvérek közül. De csak a saját generációjában, mert megérkezett a következő "rend". Ami jó alkalmat adott Ici-picinek, hogy újra szophasson. Remélem nem lopja el az apróságok elől az egész tejecskét. Még nem láttam őket, anyukájuk jobban elrejtette őket, mint tavaly, hogy rájuk ne leljek. De majd nemsokára előjönnek. Türelmetlenül várom, hogy láthassam őket. Mert biztos, hogy többen vannak. Egy nem lehet...:) Kár, hogy ritkán megyek haza, így nem foglalkozhatok velük annyit, és félek, hogy úgy járnak, mint Kisördögöm:((
Emlék a családról:
Emlék a családról:
Tegnap este volt alkalmam Szenttamástól Szeredáig látni a temetőket. Gyönyörű. Valahogy nem az a szomorúság volt bennem, hanem inkább a megnyugvás érzése. A szívszorító hideg ellenére csodálatos látvány. Elmondhatatlan. Pedig nem is erről szól ez a nap. Arra hajtunk, hogy ki milyen mécsest, virágot, koszorút visz a sírokhoz, jól megválasztjuk az időpontot, a ruhát, hisz akik látnak mit szólnak majd ahhoz, hogy mi épp mibe öltöztünk. Igen, ezzel szembesülök, és nem tetszik. Ezért vártam meg az estét, vállalva, hogy még jobban megfagyhatok. Csönd volt, nyugalom, semmi nyüzsgés.
Nekem ez a nap nem csak arról szól, hogy el kell menni "világítani", "égetni" elhúnytjaink sírjához. Olyan embereket "látogattam" meg, akik közeliek illetve nagyon közel álltak hozzám. A fájdalmas elválás még mindig elevenen él bennem.
Úgy érzem még ma is tabu téma mifelénk a halál. Kár. Nemrég még én sem tudtam róla beszélni. Pedig igazán közel járt hozzám már jó fiatal koromban. 11 éves voltam, amikor meghalt édesapám. Hirtelen, egyik percről a másikra. Ott voltam, végignéztem. Bár most, hogy gondolkozok nem emlékszek minden részletre. De rá emlékszek. Alig ismertem. 7 éves koromig nagyrészt nagyszüleim neveltek. Valahogy így alakult.Emlékszek egy hétvégére, amikor itthon voltam (szüleimnél). Lefekvéskor álltam az ajtóban és sírtam, hogy haza akarok menni... Iskolakezdéskor aztán hazajöttem. 4 év nem nagy idő. Ennyit voltam együtt édesapámmal. Aztán elment. Kicsi voltam, talán azért nem fájt annyira. Aztán meg az lett a természetes, hogy egy család egy anyából és két lányból áll. És soha, senkivel nem beszéltem róla legalább 6-7 évig. Aztán megtört a jég, kedves barátnőimnek köszönhetően.
2 évvel ezelőtt újra tragédia t9rtént a családban. Ezt már sokkal intenzívebben éltem meg, több tényező miatt is. Szeretetett nagytatám halála megtört és talán meg is változtatott. Imádtam őt... mert ő is engem. Istenem mennyi mindent tanultam tőle, mennyi időt töltöttem vele, mennyi történetet hallgattam. Csak a szépre tudok emlékezni. Elmondani nem tudom. Aztán látványosan ment tönkre. Ő érezte, hogy valami nagy baj van vele. Mondta is, hogy érzi nem megy le az étel a gyomrába. Orvosnál volt. Asztmán kívül mást nem diagnosztizáltak. Csak fogyott és fogyott. Augusztusban befektették a korházba, kiderült gyomorrák. Ő nem tudta, utolsó percig. Megmüttötték. Nem gyógyulás, hanem életének megnyújtása céljából. Nem sokat segített. Minden nap ott voltam a korházba. Büszkélkedhettem vele, hogy bármikor bejárásom van, akár éjjel is. Hiába. Segíteni tudtam, meggyógyítani nem. Novemberig tartott. Angol zh-m volt másnap. Anyum felhívott, hogy... vége a szenvedésnek. Máig sem tudtam megszokni, hogy odamegyek náluk, de ő nincs ott. Időnként halványul, el-el felejtem, hisz 2 év alatt múlik a fájdalom. Máskor eszembe jut és annyira tud hiányozni. Nem tudom belenyugodni, hogy nem megyünk már többet együtt az erdőre és nem mesél többé a kommunizmusról. Mindig szívesen hallgattam, ahogy előadta a szomorú, nehéz valóságot. És imádta az unokáit. Volt neki jó sok.És csupa lány. Fiatal korában zenélt, hegedült. Az volt az álma, hogy egyik unokája legalább folytatja. A hegedű nem jött be. De biztos nagyon örülne, ha látná, hogy másik kedvence, Szilvia furulyázik és dobol. Aminek még örülne, hogy nemsokára megszületik második dédunokája, aki FIÚ!
Nyugodjon békében, mindig szeretni fogjuk!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
- Follow Us on Twitter!
- "Join Us on Facebook!
- RSS
Contact