Minden Karácsony az igazi, hisz milyen ünnep lehetne szebb ennél? Na de az idei mindent visz. Annyi minden történt velünk ebben az évben és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk haza az ünnepekre, inkább magunkra szenletljük a hazamenéshez szükséges időt és pénzt is. Ahogy közeledett a Karácsony, egyre inkább elbizonytalanodtunk, látva, hogy majd mindenki hazamegy ünnepelni. És a legrosszabb az volt, hogy mehettünk volna, még utolsó percben is... Maradtunk... és izgatottam készülődtünk. Sokat vásároltunk, kaját, ajándékokat, egész héten főzőcskéztem, hogy habár csak ketten leszünk, mégis különleges és szép legyen. Aztán eljött az este. Karácsonyfadiszítés, vacsora, ajándékozás, ajándékbontás, öröm és boldogság. Szép, csendes esténk volt, lélekben végig otthon voltunk.
Másnap csupa lustálkodás. Annyira jólesett! Hétfőn Londonban készültünk. Mindenképp látni akartuk a várost karácsonyi díszben... nagy csalódás. Majdnem délre sikerült is elkotródni itthonról. Londoni közlekedés... másfél órás útat kb kétésfél alatt sikerült megtenni. Hyde Park- Winter Wonderland volt a fő cél. Igaz szóbajött a London Eye is, mert eddig sosem ültünk fel rá.
Körbesétáltunk Wonderlandben... nem varázsolt el annyira. Valami többre számítottam. Pedig volt ott nagy kerék, beszélő fa, éneklő rénszarvas, sok sok adrenalinnövelő cucc, mint hullámvasút, szellemvasút, mindenféle repítő, dobó stb. Sok sok enni és innivaló. DE, ami a legfontosabb, Magyarok falatozója.
Ettünk magyar kolbászt "árdés" káposztával és töltött káposztát tejföllel.
Láttunk kürtős kalácsot és lángost is, de az már nem fért el kipróbálásra:))
Aztán elindultunk megnézni a kidiszített Londont. Na persze, ha lett volna. Nem tudtam elhinni, hogy sehol egy díszkivilágítás. A Buckingham Palotánál egyetlen karácsonyfa, a parkban egy másik... Közeledtünk London Eyehoz
Néhány beöltözött figura, egy christmas carousel... Jegyvásárlás, Alex annyira izgatott volt, hogy csak úgy húzott maga után. Az sem érdekelte, hogy egyáltalán mennyibe kerül a jegy. Megnéztünk egy pár perces 4D-s tájékoztató filmet. Szuper élmény volt:))) Aztán kis sorbanállás és már el is indultunk felfele. Én csak nézelődtem és csodáltam a látványt, az esti fényeket, gyönyörű volt.
Egyszer csak arra figyeltem, hogy Alex valahogy nem nézelődik, olyan elgondolkodott. Amikor felértünk a tetőre látom, hogy Alex odamegy valakikhez, akik történetesen románok voltak és beszélget velük. Közben megkértek, hogy fotózzak, mire végeztem jön Alex és a fiú, aki elkezd filmezni. Alex megfogja a kezem és elkezdi mondani, hogy már első perctől tudja, hogy... nem tudom miket mondott még, úgy elkezdett dobogni a szívem, hogy nem hallottam mit mond:)) Annyiszor viccelődtünk ezzel, de most tudtam, hogy ez igazi. Elővette a gyűrűt, letérdelt és amikor a London Eye a tetőre ért, megkérte a kezem! Én meg csak sírtam és kisuttogtam egy igent, amiről kiderült, hogy ő nem is hallotta, csak látta, hogy bológattam:)) Mindenki tapsolt körülöttünk és gratulált. Teljesen el voltam varázsolva. Annyira szép volt én meg nem sejtettem semmit egész nap, hogy ő mire készül. És mindenki, de mindenki tudta, csak én nem. Még anyukámtól is megkérte a kezemet előtte:)
Hát így teltek az ünnepek. Menyasszony lettem és a London Eye örökre a kedvenc helyem lesz Londonban!
Hóba temetkezett csíki havasokon, Áron – egymagában – fenn a Madarason – Uram, – fohászkodik – Fiad megszületett, Karácsony este van… Hogyha megteheted, Te, aki rendezed ezt a nagyvilágot, Jutass nekünk is egy kicsi boldogságot. – Hallottalak, Áron, de nem mondtad kinek? – A népemnek, Uram, szegény székelyeknek. Az Úr kicsit hallgat, majd így szól: Áron! Jókedvemben kaptál… legyen úgy… nem bánom. De még mielőtt a kérést teljesítem, Valamit meg kéne magyarázni nekem: Én a székelyekről hallottam eleget, Mondtak már rólatok hideget, meleget… Tudom – hívők vagytok –, sokat imádkoztok, De szidásomban is világelsők vagytok. Hallom, magatokat székelynek valljátok, S kiválasztott népem neveit hordjátok: Áron, Ábel, Mózes, Dániel és Dávid, Az egész Biblia – egész Ábrahámig… Ha jól meggondolom, szinte már úgy vélem, Hogy Csicsó – Názáreth, s Ditró – Jeruzsálem. Aztán – ha jól értem – magyar a beszéded, S mégis a székelyek boldogságát kéred… Miféle náció, ha a nyelve magyar? – Ó, Uram, – szólt Áron – a székely is magyar, Csak egy kicsivel több. Úgy legalább három vagy négy fokkal.
Ott állt a sok fenyő keményen, vigyázban, Gyertyák pislákoltak ezer csíki házban, Megkondult Csíksomlyó máriás harangja, S szelíd korholással szólott az Úr hangja: – Jól van, Áron fiam, és most tartsunk rendet: Ez a „kicsivel több” megmagyaráz mindent. Én megértettelek, és most érts meg te is: Kicsivel ezért több a szenvedésetek is.
Szeretem a Garnier termékeket, sajnos kiderült a bőröm nem annyira értékeli erre irányulóigyekezetemet. Vagyis nem, hogy nem annyira értékeli, hanem teljesen visszataszítónak tartja. Pedig igazi készletem van: testápoló, önbarnítós testápoló, arckrém, még arckrém, arclemosó, arctisztító, deo...
Testem fellázadt! Azt mondta elég. És ha nem értek a gyengéd figyelmeztetésekből, akkor majd ő megmutatja. És így is lett. Már régebben tapasztaltam, hogy valami nincs rendben az arcbőrömmel. Kipirul, ég, viszket és olyan kérges. Aztán egy időre abbahagyja. Majd kezdi, órákig. Bár kézzel lábbal tagadtam, de valószínű volt, hogy az annyira tökéletesnek hitt krémem az oka. Ő:
Abbahagytam a használatát és jó sok idő mulva elmult az irritáció.
Mivel ilyenkor ősszel gyakran kiszárad az érzékeny bőröm és szüksége van radirra, hozott a Mikulás egy ilyet:
Szuper nem? Kicsit úgy néz i, mintha cipőtisztító lenne:), de az a kefécskéje olyan kis puha, kellemes... Hittem én. Kipróbáltam. Éreztem, hogy húzódik utána rendesen a bőröm és ég is kicsit, de gondoltam elmúlik. Egy nap kihagyással újra használtam. Jó alaposan, bőven. Még jobban húzódott, égett, de erre is van megoldás. Bekentem a fennt említett krémmel, hátha jó lesz. Végülis nem volt biztos, hogy az anno attól volt... kis naiv... Még lefekvéskor is égett az arcom. Éjszaka arra ébredek valami nincs rendben. Nagyon ég az arcom, húzódik, megtapogatom, atya éééég milyen kérges és olyan duzzadt. Kicsit még szundítottam... mert miért ne, de zavart nagyon. Tükörbe néztem... senkinek nem kívánom!!! Az egész arcom be volt dagadva, a szemeimet is beleértve, olyan kerek fejem volt, mint egy szép dagadt dinnye. De nem zöld, hanem vörös. Gondolom mindenkinek ismerős, amikor véletlenül valamelyik testrésze úgy leég mint a rák. A lehető legsúlyosabb égéssel. Na ez olyan volt. Bónusz kéreg az arcomon... és égő érzés, viszketés. Leesett! Ez bizony allergia! Soha semmire nem voltam allergiás életemben! Mit tegyek? Hidegvizes borogatás, ami segít levenni a gyulladást és valamennyire enyhíti az égető érzést. Enyhén bekentem aloe vera gellel, de nem nagyon merek semmit rárakni, nehogy rosszabb legyen. Utánanéztem és bizony lehetek allergiás egy termékcsaládra, vagy akár többre is. Hurrá! Azt is olvastam, hogy az ilyen két nap alatt elmulik, vagy legalábbis sokat enyhűl. Reménykedek. Már kicsit leszállt a dagadás, a szemeim már majdnem rendesek. Az arcpír és az égetés nem hagyta alább. Éjjelre ismét borogatom, az nem tehet rosszat. És kidobom az összes Garnier cuccomat! Viszont érdekes, hogy a testem bírja, hisz a testápolót régóta használom...
Kész, vége, ennyi, elbúcsúzok, megőrülök, elmegyógyintézetbe megyek. Ott legalább nincsenek munkavállalásra vonatkozó korlátozások. Igen, megtörtént. Ami annyira várható volt és mégis... lesúlytott. Tegnap Daminan Green, a britt bevándorlásügyi miniszter bejelentette, hogy 2 évet meghosszabbítják a román és bolgár állampolgárokra vonatkozó munkavállalási korlátozásokat. Na köszönjük szépen! Mondott még sok szépet, hogy miért és hogyan és fenyegetőzött, hogy így meg amúgy lesz és hogy haggyám nekünk, akik el akarják venni a tiszetességes munkanélküli britt állampolgároktól a munkalehetőségeket... háháhá. De sebaj, mi már itt vagyunk és csak 8 hónap van még hátra a blue cardig. Aztán meg... csak nem tessékel ki innen ez a kedves Damian és társai! Lényeg, az utolsó kis reménysugár is szertefoszlott, hogy augusztus előtt megszabadulhatok innen. Szomorú, kicsit depis vagyok, amúgy is, nem csak emiatt. Talán emiatt a fura, nemtél-tél miatt??? És minden egyéb... Át kellene csoportosítani energiáimat valami hasznos, kellemes, okos tevékenységre, hogy ne legyen ilyen rutin és egyhangú az élet... nincs ötletem!
... az otthonom, az otthoni ébredés, a téli reggelek illata, a csodás nyári napok, szülőfalum, Csíkszereda, az esti séták a városban, nagymamám, a tavalyi magyar X Factor, a magyar nyelvű tv, a magyar zene, az utolsó albérletünk, az utolsó otthon eltöltött félév, hogy magyar anyanyelvű emberekkel beszéljek és a legszofisztikáltabb magyar szavakkal fejezzem ki magam, hogy meggyet, szilvát, almát, zöldborsót szedjek a kertben, az otthon csendje, a ritkaságszámban menő felszadadult/elszabadult esték, az erdélyi mulatságok, a szemetgyönyörködtető vidék, az ismerős arcok, a hazai ízek, a kürtőskalács, a töltött káposzta, a szalonna, túró, a pálcikás, fehér vattacukor, a csíksomlyói búcsú, a főtt kukorica, a miccs, az erdő, mező, a hegyek, a hagyományok, a hívő emberek, a templombajárás, a testvérem gyerekei, akik úgy nőnek fel, hogy nem is látom őket, Szilvia, a semmittevés...
Hiányzik egy darab belőlem, ami örökre otthon maradt!
Jó tudományosra sikeredett cím után hadd meséljek kicsit magamról. Életemben "alúltáplált" voltam. Na nem éppen amiatt, hogy nem volt meg a napi betevő, csak úgy. Betegesen sovány és rossz étvágyúnak számítottam. Mindig mindenki szenvedett velem, akinek részéül jutott a táplálásom. Aztán én is szenvedtem magamtól, mert nekem kellett gondoskodni a napiról. Jó volt, hogy a kevéssel is beértem, de hamarosan megsínylette a gyomrom, jöttek a fájdalmak. Igyekeztem orvosolni úgy ahogy, nem lett belőle különösebb probléma. Amikor már annyira cseperedtem még jól is jött és büszke is voltam rá, hogy nekem aztán nincs súlyfelesleg problémám és nem is kell aggódjak, hogy mit ehetek meg. 23 éves koromig még sosem léptem át az 50 kilós súlyhatárt. Stabilan tartottam a 48-at, majd elkezdtem gyorsétteremben dolgozni. 52!!! Végül jött a vándorlásos herce-hurca és visszanyertem ideális testsúlyomat. DE következett Anglia... ismét 52 és csak azért álltam itt meg, mert hazalátogatva szembesültem vele, hogy mennyire nem jó uton haladok. És, hogy nagy hiba azt hinni, hogy sosem fogok meghízni, mert nekem nincs benne a génjeimben. Lehet nem leszek soha 95 kiló, de nekem már a 61 is temérdek sok.
Nyaralásból visszatérve, elhatározással felfegyverkezve változtattam a fél év alatt megszokott táplálkozási rendszeremen. Előtte még jól elpanaszkodtam itt, a blogon, hogy elhíztam és semmit sem tudok tenni ellene, mert igazán nem tudom hol a hiba. Pedig annyira egyszerű! Azért híztam, mert sokat ettem és millió kalóriát nyomtam magamban egész álló nap! Egyszeri ételadagom akkorára nőtt, mint amit a párom evett, pedig előtte is mindig én felét ettem, mint ő. De hát ha egyszer van, finom és jólesik, akkor...??? Na hát akkor sem. Csak ehhez kellett egy nagy lökés és akarat. Megvolt, amikor otthon minden egyes lélektől azt kaptam, hogy meg vagyok hízva. Pegid csak 4 kiló volt. És nem is rosszindulatból mondták, hanem mert állítólag jobban áll, mint a beteges soványság. Nekem viszont nem kell!!! Még mindig a 48 az ideál és ebből nem hagyok ki!
Jelentem testsúlykontrollom kezd beállni. Egyelőre nem tökéletes, de müködik, fejlődik, halad. Szeptember elejétől már 2-szer sikerült elérnem a 48 kg-t. Igen kétszer, mert először még azt hittem, hogy ha egyszer elérem, akkor már mindent lehet. De jaj, mennyire nem. Olyan gyorsan 50 lettem, mint ahogy pillantottam. Itt állt meg a játszma. Láttam, hogy lehet, hogy müködik és, hogy mi a stratégia. Az én óriási titkom, amivel 2, de akár 4 kilót is le lehet fogyni... dobpörgéééésss... az önmegtartóztatás. Igen, tudom, nehéz, lehetetlen. Amikor tele a hüttő és még hétvégén sütit is sütöttem és ott vannak a Tescoban, karnyújtásnyira a nem éppen legfinomabb, de a legkívánatosabban csomagolt finomságok, amelyeket muszály megkóstolni és ott nem lehet hagyni és ha már megvettük és otthon van, akkor gyorsan meg kell enni és... kit érdekel, hogy ezer plussz kalória, és hogy már késő este van és tele a has és fáj...
Először jött az elhatározás. Aztán a tájékozódás. Searchingelés órákat, napokat a nekem tetsző, megfelelő lehetőség, diéta, akármi után. Mozgás kizárva! Lusta d*g vagyok! Csak 4, aztán már csak 2 kilóról volt szó. Kell lennie megoldásnak. Megtaláltam. Nem elég az, hogy sok zöldség gyümölcs, műzli blabla, ha mindenből sok!!! Titkom (mégegyszer, talán most nem térek el a tárgytól): mindenből mindig kevésszer keveset! ÉÉÉs nézni a kalóriákat! Megszállott kalóriamániás lettem. Nem számolgatom, ha főzök, de mindenen megnézem, hogy mennyi van benne. Ha reggeliznék és 3 féle műzli, pehely, cucc van otthon, akkor megnézem melyikben mennyi kalória van és azt válaszom, amiben 2vel kevesebb van, mint a másikban:)) Ha olyan húst főzök, (mivel másról is gondoskodnom kell- férfi, mégsem etethetem salátával és csirkehússal...), akkor figyelek arra, hogy a sajátomat csak párolom, míg az övét párolás után megsütöm. Vagy, ha salátát készítek, (amit ő is nagyon szeret), akkor az övére teszek mindent bőven: majonéz, tejföl, sajt, sonka, kechup, minden féle dresszing, míg nekem csak kevés oliva olaj, ecet, só. And the final touch: mindenből KEVESET!!!, ami azt jelenti, hogy az eddig adagom felét (jó na, néha háromnegyedét) eszem. Egy dietetikus tanácsa szerint az ételadag 20%-al való csökkentése, low-fat ételek fogyasztása, az étkezések közötti "snack" kihagyása és a napi fél óra testmozgás elegendő ahhoz, hogy lefogyjunk. Jelentem, kevesebb is elég! (Ha csupán 4 vagy 2 kilóról van szó)
Napi háromszor étkezek (háromfogásos étel elfelejtve, majd eszembe jut, ha otthon ünnepi ebédre leszek hivatalos:), evés után rögtön egy falatnyi desszert megengedett, mint monjuk egy kocka csoki, vagy egy szem bonbon. Ebéd előtt egy csésze zöld tea (ezt is jelentem, hogy nagyon elősegíti az emésztést). Étkezések között pedig egy alma vagy körte vagy bármilyen gyümölcs. Ha éhesnek érzem magam... egy pohár víz! Vacsora után pedig nincs több rágcsálás! Sem film közben, sem semmikor! És annyira müködik! Már majdnem egy hete a 48ason áll a mérleg mutatója. Tovább nem akarok menni, csak ezt megtartani, de még egyszer nem követhetem el ugyanazta a hibát. Ezt a stratégiát tartanom kell! Annyira boldog és éhes vagyok, hogy felfalnám a hüttőt és az édességes szekrényt, de nem, nem teszem, mert ismerem a következményeket, és mert most erős az elhatározásom és nem tudom meddig tart... De lehetséges! Kezdem imádni az alakom csak kár, hogy itt a borús ősz, vagy tél vagy akármi, és szép testemet el kell rejteni meleg, puha takaróba... Na de lesz még nyár...
Mindenkinek kellemes fogyást! Az eredmény élvezet és boldogság! Úgy megengednék most magamnak egy szem csokit, abból a finomból, amit Olaszországból kaptunk... de nem teszem:)) Óóó nem is kívánom!! - na így kell fogyni!
A mai nap több szempontból is sikeres volt. Először is: az elmúlt vasárnap sikerűlt rátalálni (rákeresni) a katolikus templomra. Sajnos későre ahhoz, hogy be is tudjunk menni. Viszont ma felkeltünk időben, fél órát autókáztunk és időben megérkeztünk. Ez volt az első alkalom, hogy itt templomba mentünk, mármint katolikusba és nemcsak látogatóba, hanem misére. Kis lelkünknek már nagy szükésge volt egy kis megnyugvásra. Meg aztán egy kicsit mintha otthon lettünk volna. Merthogy katolikus. Nagyon kiváncsi voltam, hogy milyen is lehet itt egy mise és úgy egyáltalán az egész. Nagy meglepetésemre a parkoló zsúfolva volt, akárcsak a templom. Igaz, hogy egy kisebb citynek és az egész környéknek ez az egy katolikus temploma van (a hozzánk közeli kisvárosokban mindkettőben van -felbátorodva majd oda is elmegyünk) és sok a bevándorló Swindonban. Ha megindulsz az utcán, ránézésre is alig látsz angolokat. Rengeteg az indiai. Visszatérve a templomra, bejáratnál kedvesen üdvözöltek és kezünkbe adtak néhány lapot, amelyen a mise menete követhető volt. Nemcsak nekünk, mindenkinek. És bizony mindenki nézte is azokat. Kellemes volt, jól esett ott lenni, nem ez volt az utolsó alkalom.
Miután lelkünket tisztába tettük, célba vettük a frissen felfedezett shopping centert. Én ugyanis nagy tervező vagyok, szeretem, ha tudom hova megyünk, mit csinálunk, mennyi pénzt költünk... bár utóbbi néha... mellémegy:) Bizony tervvel készültem. Volt ugyanis 40 font elkölteni való pénzem, amivel kedves párom megajándékozott engem! Cipőre és dzsekire/kabátra volt szükésgem, gondoltam azt veszem meg, amelyik megtetszik. És valóra vált egy álom:) Lett (kínkeserves keresgélés-válogatás-próbálgatás-csalódás után) egy szuper Nike cipőm. Úgy megmutatnám, de lusta vagyok most lefotózni, feltölteni... Boldogságom határtalan. Gondolkodtam, hogy ha nem is alszok benne, de legalább ide tehetném az éjjeliszekrényemre, hogy reggel első pillantásom rá essen:))) Szivecském sem maradt alúl, neki is vettünk egy jó kis bakancsot dolgozni. Sőt, először neki vettünk. Mást itt nem találtam, de korgó gyomrunkat még gyorsan megnyugtattuk egy kis "egészséges" KFC kajával. -nesze nektek plusz kilók! Szétnéztünk a Farmers Marketen is, de bár sok szemrevalót láttam, visszafogtam magam. Azzal irány a központ. Hátha meglesz a kabát is. Meg is lett volna, de... meggondoltam magam. Ha már sportcipőt vettem, akkor dzseki dukál hozzá, a kabát meg... kicsit elegáns volt. Így maradtam semmivel és térdig kopott lábakkal. DE... dobpörgés... van Nike cipőm:)))
Szép kis vasárnapunk volt és az a legjobb benne, hogy ha hétvégén kimozdulunk jól is telik és nem folyik össze a két hét. És ha még shoppiingolhatok is...:)))(ördögi nevetés...)
Mivel a statisztika szerint még mindig ez a legnépszerűbb és legkeresettebb bejegyzésem, ezért így félév után gondoltam kicsit érdemes lenne updatelni. Főleg mert már annyi idő eltelt azóta, hogy mondhatni profi lettem a témában:) Na jó, egyáltalán nem, de sokkal okosabb vagyok:)))
Bevezető összegzésként: az élet Angliában még mindig szép. És hiszem, hogy egyre szebb lesz. Még akkor is, ha sorra jönnek az akadályok. Egyeseket sikeresen vesszük, másokat kikerüljük vagy megpróbálunk más utat keresni.
Hadd kezdjem újra az elején. Csak röviden. Mi szükséges ahhoz, hogy Romániából Angliába "népvándolorjunk"? -merthogy eléggé tömeges még a jelenlegi helyzetben is. 1. Valamilyen színtű nyelvtudás. Enélkül csak turistáskodjunk. Még az sem egyszerű. 2. Erős elhatározás. Anélkül csak szenvedés lesz az egész. Főként az elején. 3. Felkészülés. Anyagilag, lelkileg. Otthon minden folyamatban levő dolog lezárása. 4. Útlevél. Tudom ez nem kötelező, de azt mondom jobb ha van. Főleg, hogy a hivatalos tartózkodás megszerzése miatt el kell küldeni a Border Agencyhez egy személyedet igazoló iratot, ami lehet útlevél vagy személyi. Ha csak egyik van, akkor jó pár hónapig nem tudod igazolni majd sehol sem magad. Esetünkben 5 hónap! Jóljött, hogy megvan az útlevél. 5. Tisztában legyünk a lehetőségeinkkel. Jelen esetben azzal, hogy romániaiként pillanatnyilag nem lehet szabadon munkát vállalni. Legálisan. Tehát hiába reménykedünk abba, hogy kijövünk és majdcsak lesz valami. Nem, nem lesz, mert dokumentumok nélkül senki nem vesz fel. Ha céggel jövünk vagy au pairként, mezőgazdasági munkára, akkor igen.
Amint megérkeztünk: ne húzzuk az időt, legjobb első héten elküldeni a papírokat a Border Agencynek, úgyis rengeteg időt felvesz. Nyissunk bankszámlát. Ha egyik bank nem akar, akkor keressünk másikat. Minden bankban mások a feltételek, nekünk a NatWest jött be és teljesen elégedettek voltunk. Fél év után máris ugradelték a számlánkat. Ami jó. Keressünk nyelviskolát. Minél több idő eltelik annál frusztrálóbb, hogy nem megy annyira a nyelv mint kellene. Ha nem tanulsz nem leszel okosabb. Vannak ingyenes nyelvkurzusok, nem kell startból Cambridge kurzust végezni. Majd idővel:)
Au pairnek lenni nem mindig szuper. Vannak jó oldalai is, mint pl, hogy minden számlát a család áll, jó esetben még kajára sem kell költeni, tehát a kis kereset majdnem teljes egészében megmarad. Nekünk ez nem teljesen így van, kajára és üzemanyagra nagyon sok elmegy, de kárpótlásként van egy 3 szobás +konyha, fürdő, teljesen külön álló lakásunk tvvel, internettel. Napi 5 óra munka után azt csinálunk amit akarunk, van rendelkezésünkre álló autó, amit akkor és arra használunk amikor és amire akarunk. És van extra munkánk, amivel még egyszer annyit keresünk amit itt a családtól kapunk. Így tudunk kicsit félretenni is és shoppingolási kényszermet is sikresen kielégíthetem időnként:) Ha ez nem lenne elég pozitívumból, akkor folytatom. Kirándulunk, lustálkodunk, egyszóval jól élünk. Örömmel tölt el, hogy amikor azt hallom otthoniaktól, hogy, nincs pénz a legszükségesebbekre sem, akkor én... már több, mint fél éve nem tudom milyen az, amikor nincs. Ez meg nem dicsekedés akar lenni, hisz még csak a legalján vagyunk. De ha csak ennyire lesz jó ezután is, már akkor is megérte eljönni és otthagyni az otthoni életet!
Panaszkodni ugyan mindig lehet, nekem is előjön időnként, elkeseredek a létező rossz miatt... de minek? Eddig is egymagam jutottam el, vagyis mi ketten, ezután is menni fog. Jobban esik megosztani azt, hogy... ma megvettem egy cipőt, ami az álmom volt, mint oldalakon részletezni, hogy mi nem felel meg nekem és miért kell így lennie.
Néhány dolog, amiket érdemesnek tartok megemlíteni: Közlekedés: Szeretem, hogy mindenhol, minden ki van táblázva, lámpázva, festve, csak hozzá kell szokni és minden olyan praktikus, gyors, egszerű. Az autópályák nem a kedvenceim, mert olyan unalmasak. De ha gyorsan kell eljutni valahová, akkor a legjobb megoldás. Mindenhová több út vezet. Ha nem jó helyen térünk le, még mindig ott a következő letérő. A vezetéssel sajnos bajban vagyok. Nem azért mert nem megy, hanem amire belejöttem volna hostanyu beszólt, hogy nem vagyok bíztosítva és nem kellene vezetnem az új autót. Igaza van, de mivel a bíztosítás nagyon sokba kerül és itt személyre, nem autóra csinálják, egyelőre úgy döntöttünk, hogy nem is leszek.
Táplálkozás: Anglia nem a konyhájáról híres és időnként nagyon elámulok, hogy miket esznek és neveznek ebédnek, illetve vacsorának. De van benne jó is, csak hozzá kell szokni. Nekünk eléggé nehezen ment, kezdve a krumplitól, kenyér, fűszerek, egyéb alapanyagok. Van, amivel ma sem tudtunk megbékélni, de már vannak kedvenceink. A heti nagybevásárlásnál már rutinosan járjuk a sorokat és tesszük a kosárba az egyes alapanyagokat, étkeket. Nem, nem eszünk kész ételeket. Próbáltuk, nem jött be. Félkész néha becsúszik, a félkész pizza és fagyasztott szalmakrumpli a mi "quilty pleasure"-ünk. Azonban sokkal több tejet, tejterméket, zöldséget és gyümölcsöt fogyasztunk mint otthon. Nem feledkezünk meg a "5 a day"-ről. Ha nincs is meg minden nap, de igyekezünk.
Életvitel: A munka mellett legyen meg a kikapcsolódás is. Ne csak abból álljon az élet, hogy munka-alvás-munka-alvás. És évente legalább egyszer, de inkább kétszer nyaralás/utazás. Karácsonyra mi is tervezünk egy kisebb kiruccanást. Aztán jövőre már nagyobbat is, az országon kívül. És nem a hazalátogatásra gondolok!
Amiket szeretek: képeslapküldés mindig, minden alkalomra, mindig hoz levelet a posta, mindent el lehet intézni interneten, telefonon, levélben, van sok szabadidőm, azok a vidéki mesebeli házikók, mindenki kedves, shopping:)), kicsomagolni bevásárlás után, megtömni a huttőt minden hétvégén, andalogni ismeretlen városokban, megpihenni a parkok rövidre nyírt füvén...
Amiket nem szeretek: a házak, lakások berendezése, nincs függöny, sok légy, bogár, pók, időjárás!!!, legtöbb helyen nincs keverőcsapos víz, nem tudok tusolni csak fürdeni, fürdőkben a spárgás villanykapcsoló, elhagyatott helyen való élés, hideg a lakásban, beépített szekrények...
Mindezeket elmondva talán érthető, hogy miért nem adnám fel mindezt és mennék haza, csak azért, mert különben a törvénykezés miatt itt kell maradnom még 9 hónapig. És otthon mit csinálnék? Mindennek megvan a rossz oldala is, nem tartom érdemesnek arról beszélni. Mondom én, minazt eltörli egy egy csodásra sikerül nap. Amit esetleg megemlítenék, még mindig nem sikerült barátokat szereznünk a környéken és egyre magányosabbnak érezzük magunkat. Jól esne kicsit másokkal kimozdulni, elmenni ide-oda. De rajta vagyunk, csak valahogy sosem az igazi.
Mindazokak, akik hasonlóra készülnek, azt ajánlom, legyetek bátrak, merjetek belevágni és ne féljetek az újtól! Legyetek felkészülve és rugalmasak. Ha nem éppen úgy alakúl, ahogy otthonról látszott...van megoldás, nem kell hazarohanni, mérlegelni kell és lehetőséget keresni. Tudni kell kompromisszumot kötni, néha helytállni és megmutatni, hogy igenis van helyed itt.
Már egy ideje, csak hagynom kellett kicsit ülepedni. Túl nagy volt a káosz a fejemben, most már jobb. Nem tudom említettem-e már, ha meg nem, akkor most pont itt van az ideje: romániainak lenni szívás. Legalábbis UK-ben pillanatnyilag nagyon az. Magyarságom, székelységem ide vagy oda, (még) nincs magyar állampolgárságom, így mit sem segít. Bár érdekes helyzet lenne, ha meglenne. Vajon elfogadnák? Vagy mivel román is van, csak oda sorolnának?
Tény: az EU két "legfrissebb" tagállamából származó egyéneknek korlátozott munkavállalási lehetőségeik vannak UK-ben. Értsd nagyon korlátozott. Mindezt az eddigi szabályok szerint 5 évig lehet fenntartani. De mivel mostanában gyakran megesik, hogy játék közben odébb tolják a kapufát, nagy valószínűség szerint ez fog történni ebben az esetben is. Ugyanis jövő év elején meg kellene nyissa kapuit az ország az előbb említett országokból érkező munkavállalók előtt is. Teljesen. A jelenlegi helyzetet és az előrejelzéseket tekintve ez nagyon valószínűtlen.
Ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen, hanem, hogy körülményes és időigényes a munkavállalás. Mit jelent ez? Ha újonnan érkezünk UK-be kaphatunk tartózkodási engedélyt, mint: au pair, self employed, self sufficient és még néhány, általam csak "nem normális munkának" nevezett területen. Ha egy évet legálisan dolgozunk meszakítás nélkül, ami azt is jelenti, hogy ugyanazon a helyen, akkor igényelhetjük az u.n. blue cardot, ami feljogosít, hogy akármilyen területen munkát vállalhassunk. Amíg megkapjuk az u.n. worker accesion cardot, ami au pairként a legális tartózkodást és munkát jelenti, eltelik jó néhány hónap, esetemben 4 és az egy év csak onnan kezdődik, mivel előtte nem szabad(na) dolgozni. Amint eljön jövő év augusztus eleje, elmehetek igényelni a szabadságomat jelentő blue cardot. Persze azért pislákol bennem az a kis apró reménysugár, hogy januártól ez nem kellene létezzen és egész augusztusig ott fog lapulni, hogy bármikor feloldhatják a korlátozást.
Addig viszont... marad ami volt. Ezuton is szeretném megköszönni mindazoknak, akik támogattak abban, hogy mihamarabb elmenjünk innen és új, szabad életet kezdjünk! Amint látható, ez lehetetlen. Vannak lehetőségeink: 1. Itt maradunk augusztusig és akkor szabad az út. Vagy maradunk és reménykedünk, hogy közben feloldják a korlátozást. 2. Keresünk másik családot. Újrakezdődik az év, ami lesz másfél is.Közben ugyancsak reménykedünk, hogy feloldják a korlátozást. 3. Megpróbálunk self employedként boldogulni. Amiben nem nagyon bízok. És akkor is újrakezdődik az 1 év. 4. Keresünk egy céget, akinek annyira szükésge van ránk, hogy végigcsinálja a sok hercehurcát a Home Officeal értünk. (???) 5. Hazamegyünk, megvárjuk amíg feloldják a korlátozást és visszajövünk. 6. Hazamegyünk, feladjuk az álmunkat és egész életünkben bánjuk, hogy nem voltunk képesek türelmes lenni és kibírni azt az egy évet. 7. Biztosan van más lehetőség is. Én még nem tudok róla. Ja 8. Összeházasodni, én elmegyek full time tanulni és a férjem megkapja a blue cardot miattam. Túl bonyolult... de valós. Csak megeshet, hogy mire minden együtt van, eltörlik a dolgot és akkor nagy hiába volt meg a lagzi:)))))
Nos, mi döntöttünk. Nem, még nem házasodunk:) Ééés haza sem vonulunk a vesztesek zászlójával. Maradunk és kitartunk. Ez a legkézenfekvőbb... és biztosabb. Itt vagyunk már április elejétől. Rögtön el is küldtük a purple cardhoz szükséges dokumentumokat. Meg is kaptuk aug elején. Ez ám a gyors ügyintézés... Onnan kezdődött az 1 év megszakítás nélküli munka. Már csak enyhe 9 hónapunk van hátra!
Nem könnyű a családdal, írtam a problémáinkról, voltunk már nagyon közel ahhoz, hogy semmi sem érdekel, csak elmenjünk innen. De győzött a józan ész. Mit nyerünk ha feladjuk? Nagy semmit! Nem volt egyszerű a döntés, toporzékoltam, hogy képtelen vagyok őket elviselni még ennyi ideig. Aludtam rá egyet, vagy inkább eltöltöttem egy éjszakát, mert az alvás még most sem megy simán. Megpróbáltam más szemmel nézni a helyzetet. Ők nem a legjobbak velünk. Ezért mi sem tesszük tönkre magunkat, ami a hozzájuk való viszonyulást illeti. De mi van, ha mi változunk, változtatunk. Megpróbálunk mások lenni, másképp viselkedni. Nem másképp, mint amilyenek mi vagyunk, hanem éppen úgy. És nem azt adjuk vissza amit kapunk. Nem elkerülni egymást a házban, hanem ha összefutunk akkor megpróbálni beszélgetni. Nem megvárni, hogy mondja mit akar, hanem megkérdezni akar-e valamit. Valószínű nemet mond, de talán észreveszi a gesztust. A lányokon nem átnézni, ahogy ők teszik velem, hanem rájuk köszönni, rákérdezni mi a helyzet. És türelmes lenni ha hisztiznek, mert csak így van esély rá, hogy megszeressenek. És ha kedvelnek, akkor minden esélyünk megvan rá, hogy ittmaradhatunk ameddig kell. Mert, hogy ez is benne van a pakliban. Bármikor elküldhetnek. Az meg kinek kell...
Bonyolult a dolog és sokoldalú. Tudom sokan azt mondják, hogy nem szabad behódolni nekik. Nem is ezt akarjuk, csak jól kijönni, mert ha zsírozottan megy a kerék, akkor könnyebb elviselni. Még akkor is, ha csábít a szabadság, a megfizetett munka, saját lakás, shoppingolás:) De ha itt nem tartunk ki, akkor esélyünk nincs rá. Inkább kötünk kompromisszumot. A saját érdekünkben.
És ha már kaptunk 9 hónapnyi időt, akkor megpróbáljuk hasznosan eltölteni. Mint pl nyelvtanulással, kirándulással, utazgatással (keressük hol szertnénk majd letelepedni), shoppingolással, olvasással, tvzéssel, netezéssel, lustálkodással, alvással, főzéssel, sütéssel és sok minden mással. Eddig ez nem az otthonunk volt, hanem csak egy átmeneti hely, ezért nem is próbáltuk otthonosabbá tenni. Lassan rajta vagyunk. Ha vásárolunk és meglátunk valami apróságot, ami szüksées vagy jó lenne a lakásba, akkor megvesszük. És van ilyenből bőőőőőven:))
Közben meg mindig ott leselkedik az a bizonyos reménysugár...
Nincs honvágyam, nem is volt. Nem azért mentünk haza. Hanem, hogy... otthon legyünk. Kicsit. És bár rossz volt újra eljönni otthonról, nem éreztem, hogy otthon maradnék. Most meg... elöntenek az emlékek. Már napok óta... megmagyarázhatatlan, hogy mi teszi ezt velem. Eszembe jut csomó régi emlék, esemény, rég nem látott, hallott személy, fontosnak hitt ember, régi szerelmek... És olyan jó emlékezni. Valahogy egyáltalán nem a rossz emlékek jönnek elő. Bárkiről is legyen szó, még ha valamikor össze is törte a szívemet-lelkemet-egész lényemet, nem ez jut eszembe, hanem az együtt eltöltött kellemes percek, órák, idők.
Meredten nézek magam elé és közben pörögnek agyamban az emlékek. Gyerekkorom legszebb, nagyszülőkkel eltöltött időszaka. Mennyire imádtam/om őket. Sosem tudom megköszönni amit értem tettek, azt a sok szépet, melyekre oly szívesen emlékszek. És félek, nagyon félek, hogy mit hoz a holnap... talán ha nem beszélünk róla, nem is létezik...
1-8 osztályos legnagyobbnak, örökkön-örökké tartónak vélt barátságok. Olyan nagyoknak éreztük magunkat, mindent tudtunk a világról. Együtt lógtunk, mindent megosztottunk. Azok a buszos kirándulások... Nem az volt a fontos hová megyünk, hanem, hogy együtt lehetünk, sulin kívül. Micsoda, micsoda szórakozás volt. És a suli bulik! Mekkora készülődés, várakozás, izgalom. Hogy vége lett és legtöbben nem is tartjuk már a kapcsolatot... néha bánt, de nem fáj. Felnőttünk, az élet rendje. Azért van akinek kereszteltem a gyerekét és van akivel újra egymásra találtunk. Ezek a fontosak. Még akkor is, ha nem mindennap osztjuk meg gondolatainkat.
Középsuliban is születtek örökre szóló barátságok. Talán ez az időszak amelyre fiatalságom legjobbjaként tekintek vissza. Mik jutnak ma is eszembe róla? Elsőként a minden hétvégén létező bulik. Jó kis társaság, törzshely, az első "nagy" szerelmek. Szabadok voltunk, éltük az életet, senki nem mondta meg mit tegyünk.
Ebben az időszakban történt az, ami napok óta nem hagy nyugodni. Fura álmaim vannak mostanában. Nagyon furák. 18 éves körül voltam, nyár, nyári munka, ismerkedés, azt hittem szerelem. De hát a mai eszemmel... ki tudja, hogy az volt-e. Akkor annak éreztem és... legyen az. Csudaszép kis tiniszerelem. Rövid, de kellemes. Igaz, hogy összetört a szívem, de ez ma már mellékes. Legkedvesebb emlékem, az a néhány munka után lépcsőn, padon üldögélős, beszélgetős, egymásba bolondulós este. Ma is azt vallom, hogy egy kapcsolatnak ez a legvarázslatosabb része. Amikor minden elkezdődik. Amikor még egyik sem tudja, hogy mit akar a másik, mikor még nem vagy elég bátor, mert nem tudod, hogy fog reagálni ő, amikor ismerkedsz, tapogatózol, sokat nevetsz, felfedezed, hogy mi teszik benne... igen, ez a legszebb. És utolsó este elcsattant az első csók. Na nem a legelső, csak vele az első:) Egy lánynak ez emlékezetes. Nem csak a legelső, hanem minden első. Ilyen volt ez is. Mérföldkő. Egy kapcsolat kezdetét jelentette. MOst meg az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne tudni, hogy mit gondol ma ő erről, milyen neki visszagondolni. Nem hiányzik, nem akarom visszakapni, nem erről van szó! DE jólesik visszagondolni rá, lehet mégis jobb ha nem tudom az ő véleményét, megmarad a saját boldogságos verzióm:))
És az egyetemi évek. Talán akkor életem legigazábban (milyen szó ez? nem találok most jobbat rá). Elkezdtem keresni az igazit, sok kalandba keveredtem és azokból is csak a jóra emlékszek. Meg jókat nevetek egy-egy döntésemen:))) Volt még néhány "nagy" szerelem, kedvesek, édesek, rövidek, eltűnők és újra felbukkanók. Közbe felnőttem. Azt hiszem tényleg, úgy igazából. És rámtalált az, aki már majd' 4 éve mellettem van jóban-rosszban, Romániában-Angliában. Ez nem emlék, ez a jelen, úgyhogy ez most nem ide tartozik:))
Csak ezek a furcsa álmok... kikészítenek. Mert nálam nem annyi, hogy reggelre elfelejtem. Bennem van napokig és rágódom rajta, hogy de miért? Pedig nem hiszek az álomfejtésben. Lehet el kellene kezdenem?
Bekövetkezett... Lassan, fokozatosan, de sikerült. Nemsokára csütörtöktől vasárnapig X Factor esteket tartok. Nem akartam én, de hát... begyűrűzött. Először a magyar... majd a britt és végül az amerikai is.
A magyar ahogy jött úgy ment is. Megmaradtam az első széria kellemes emlékénél. Azok az átizgult szombat esték, másnap a kollégákkal az események kibeszélése. Könnyhullatás minden egyes kiesőért és továbbjutóért. (Ha valakit sírni látok, akkor nekem is kell...:) És végül a győztes... én Nikolas fan voltam... Az idei szériából tudom, hogy a zsűri ugyanaz maradt (valahogy nem kedvelem Ildikót), visszatért Enikő és Katica és pont. Azzal átnyergeltem az eredeti vagyis britt verzióra. Pedig most már van hazai is. Romániai. Hallottam ám róla! Fennt van a Wikipédián... Azt is tudom, hogy Paula Seling az egyik zsűri. Ennyi.
Visszatérve az eredetihez, 2004-ben indította útjára Simon Cowell és azóta csak növekszik és gyarapodik. Már nem csak Európai szinten, hanem világviszonylatban is (Kína, India, Ausztrália, Kazahsztán, Kolumbia, US,...) Bár legtöbb országban az első vagy 2. szériánál tartanak, UK-ben már a 8.-ban gyönyörködünk (én az elsőben). Simon azóta átlibben US-be, hadd mutasson nekik is valamit... Ami engem meglepett, hogy USA-ban most megy az első széria... hihetetlen... hogy lehetnek így lemaradva???
Nos, mik is az én benyomásim. A magyarról nem beszélnék, nem vagyok témában, bár tavaly láttam hogyan zajlik, szerintem nem sok változott azóta. Kivéve, hogy nem "ledudálják", hanem leintik a versenyzőket a zsűritagok:) A britt és (nevezzük így) amerikai: A brittek ugye a megteremtői, tehát minden úgy van jól, ahogy ők csinálják. Még akkor is, ha 4-ből 3 zsűritag új és Tulisa annyira "posh"... Kelly a maga amerikaiasságával nagyon szimpatikus, de ej ej, Jadenek maradnia kellett volna, Gary a Nagy Feró "bad guy" szerepében (ez kicsit meredek hasonlítás). Bár Gary még így is annyira, de annyira szívmelengető. Nem is értem miért Robbie lett olyan világhírű és nem ő:))) Louis mintha az egész mindenségnek a jóságos apukája lenne, talán annyival lehet őt elmarasztalni, hogy beválasztotta Goldiet a 4-be. De... tudom, visszalépett. Micsoda jó döntés. Állítólag azért, mert félt, hogy ő lesz az idei műsor kabalafigurája. Szerintem alaposan ráhibázott. Más magyarázatot én sem látok. Hajrá Sammy! A US verzióban nem vagyok ennyire a topon, nem követtem elejétől, most választották ki a továbbjutókat a Judges Houses-ba. Paula abszolút antipatikus, Nicole sem mindig a legkellemesebb... Simon atyáskodik, L.A... egyszerűen jó. Nekem az amerikai verzió jobban bejön. Talán mert első ( a tavalyi magyar is csodás első volt), talán mert amerikai... úgy látom színvonalasabb, persze nem erről a részről beszélek:)) Annyi jó hang, tehetséges ember nem volt a britt verzióban és akinek hangja nem volt, mint például Goldienak, az nem jutott el a mentorok házáig. Még egy megjegyzendő, a britt mentorok azt a csoportot kapták, akit szerettek volna, az amerikaiak teljesen mást. Nem lesz könnyű Paulának megbírkozni a csapatokkal, szerintem ésszerűbb lett volna Simonra vagy L.A-re osztani ezt a szerepet.
És akkor holnap este minálunk kezdőik a live show, izgatottan várom, az amerikainak még meglátjuk mi lesz a sorsa, talán mégsem leszek teljesen függő, de a brittet már nem hagyom. December 11-én lesz a döntő...
Befejezésképpen hadd beszéljek arról is, hogy miért nézem. Tudom, nem ez a legintellektuálisabb műsor, elfoglaltság, ami létezik. Nekünk, nézőknek csak entertainment. Lehet kritizálni, hibát keresni benne, megmondani a tutit a zsűri döntéséről... De a show mögött ott van az a sok tehetség. Ott vannak az X-ek. Végülis valahol erről szólna az egész. Az énekhangról. Ami bizony egyeseknél nem is olyan kismiska. Ezek a tehetségkutatók nem hiába léteznek. Olyan hangok rejtőznek a világban, amiket nem szabadna rejtegetni. Miért ne mutassa meg az akinek van. Én annyira csodálom azokat az embereket, akinek ilyen csodálatos tehetsége van. Mitől lesz egyiknek igen, másiknak nem? Nekem nincs:)) Vagy csak nem volt alkalmam felfedezni?!
Velük sírok és nevetek, egyedül a sötétben és remélem senki nem látja, hogy milyen gyenge vagyok, sírok, amint meglátok egy könnyes szemet. De amikor annyira csodálatos... és ugy-e még ott vannak a háttértörténetek is minden versenyző mögött...
Csak velem van baj, vagy mást is elkapott a láz??? Jelentkezzen aki ki nem állhatja!
Előtte egy kis mese. Olyan rég megérett az idő egy újjabb bejegyzésre, de valahogy nem megy. Hazudnék, ha azt mondanám az időm nem engedi. Napi 5 óra munka mellett... Lusta is vagyok, szórakozott is és még miegymás. Nem is tudom mi. Internetmegvonás. Nem teljesen, csak kicsit visszafogva. Minek annyit nézni azt a fészbúkot? Helyettesítve tvvel, olvasással, angolozással, evéssel.
Igen evéssel. Mindig sovány voltam. Nem csak úgy kicsit, hanem kórosan. Most először életemben, amikor otthon voltam, mindenki azzal fogadott, hogy meghíztam. És mit ad az ég? Nem esett jól! Egyáltalán nem. Bár még nem vészes, 5 hónap alatt 4 kilót híztam, ami azt jelenti, hogy összesen 52 vagyok. Az sok? Pedig nem is szerettem az itteni kajákat. Sok gyümölcsöt, zöldséget, tejet, műzlit meg ehhez hasonlókat eszek. Sokkal többet, mint otthon. Akkor mégis mi a baj? Ja, hogy az étvágyam? De mitől jött ennyire meg? Tényleg állandóan tudnék enni. Bármennyire tele vagyok, a szájam még kíván valami kis bekapnivalót. És élveztem és nem is aggódtam. Bár láttam a mérleget, de nem zavart. Annyira. A hazalátogatás tragikus következményekkel járt. konstatálnom kellett, hogy lassan kövér tehén leszek, ha ilyen hozzáállással folytatom. Na de mit tegyek? Sratégia: reggelre műzli vagy zabkása. Szerintem a zabkása is hízlal. Mindig annyira megtölt, hogy majd kipukkadok. Egy egészen kis adag. Ebéd rendesen, mert utána jön a "kemény" meló. És egy csésze zöldtea. A vacsorán még dolgoznom kell. Mivel 7kor végzek és farkaséhes vagyok, azután főzök, merthogy szívem szerelmét nem hagyhatom éhesen csak azért, mert én nem akarok hízni. Tehát 8,9 felé vacsora. Jó kiadós. Amit még követ kis gyümölcs vagy finomság. Ez sok??? Jaaaj nagy tehén leszek:((( Kell egy rendes meló és városba lakás. Akkor majd nem punnyadok otthon egész nap és unalmamban eszek. Ez is meglesz nemsokára!
Egyéb nem sok minden történik. Várom, hogy teljenek a napok és gyűljön a pénz:)) Egy hónapja vagyunk itt ismét és Tescon kívül majdnem sehová sem mentünk. Elegünk lett. Szombaton a család betette az ajtót és mérgemben kiterveztem, hogy vasárnap bizony kirándulunk. Micsoda jó kis bosszú, nem? Lassan már bejártuk a másfél órás körzetben levő helyeket. Kimaradt egy város, ami megérte a látogatást. Egy romantikus, csodás, bámulatba ejtő, kellemes város: Bath. Természetesen esővel fűszerezve. Délelőtt. Aztán kisütött a nap és sorra vedlettük le a ruhadarabjainkat. Elsőre, amint megérkeztünk a városba, nem voltunk nagyon elragadtatva. Mondván, semmi extra. De ÉN láttam képeket, szóval tudtam, hogy valahol ennél sokkal több rejtőzik Nagy Britannia egyik legromantikusabb városában. Leparkoltunk és nekivágtunk. Még szemerkélt az eső, de nem ijesztett meg. Alex megjósolta, 2 óra után kisüt majd a nap. Egy magányos körtefáról megajándékoztuk magunkat egy-egy körtével és irány a tér. Az a hangulat leírhatatlan. Szűk utcák, monumentális épületek, mintha a középkorba csöppentem volna. De, hogy el ne feledjem az időszámítást, modern áruházak, designer butikok és rohanó tömeg. Vasárnap délután. Sok hangulatvarázsló tehetség az utcákon. Lépten nyomon belebotlottunk valamibe: két fiú gitárral ügyeskedett, másik kettő valami korongféle hangszerből csalt elő csodálatos andalító muzsikát. Nem messze egy férfi mutatványokkal szórakoztatott. Itt jól leragadtunk, mert Alex kezébe kapott egy fáklyát:) Egy kanyarral odébb egy alak(nem tudtam eldönteni, hogy férfi vagy nő) kötélen sétálgatott előre hátra, miközben hegedűlt. Mindenhol leálltunk kicsit... vagy többet, majd továbbálltunk. Csodás parkra akadtunk, élveztük az Avonparti sétát, kattogtattuk a fotókat a hírdól, pózoltunk Jane Austennel, megnéztük a Circus nevű épületeggyüttest, betértünk a "December 25th" nevű üzletbe, kis karácsonyi hangulatért, megvolt az elmaradhatatlan parki pihenés/kinyúlás.
Illusztrálásképp következzen néhány fotó:
Hazafele célbavettük Chippenhamet, mert még korai volt hazajönni és ha már elmentünk... Rövid sétát tettünk, nem sok látnivaló akadt, hamar tovább indultunk, a fáradtság kezdett erőt venni rajtunk és ilyenkor már csak elromlik a kedvünk.
Szép kis nap volt, megérte kimozdulni. Bár sokminden kimaradt a látnivalókból, de hát mindenhol hagytunk hátra látnivalókat, ahol eljártunk, talán nem ez volt az utolsó alkalom...
Sajnos mostanában nem lesznek gyakoriak a kiruccanásaink mert terveink szoritanak minket, annyi minden van a fejünkben ami húz, taszít, de ha időnként nem mozdulunk ki ebből a fészekből, ami egyre inkább szorít már, akkor beleőrülünk és aztán... oda a tervek...
Angol tanulmányaim kimerültek 1 egyetemi év heti 4 órás és 1 év "látogatásnélküli" tanulásban. A látogatásnélkülit magam választottam, mert milyen is a fiatal, nincs kedve bejárni órákra. Elég volt a zárthelyin és vizsgán való megjelenés. És a célnak tényleg megfelelt. Vagyis annak, hogy államvizsgára való lépés feltételeként tulajdonában kellett lenni egy középfokú nyelvvizsga bizonyítványának. Meglett.
Aztán jött a nagybetűs élet. Már nem lettem annyira ideges, ha megláttam munkahelyem ajtaján a jól ismert néhány néger arcot bejönni. Tudtam boldogulok.
Végül várt az álmodott Nagy Britannia. Tele reménnyel, álommal. Első sokk... a marosvásárhelyi reptéren angol nyelven szóltak hozzánk az utaskisérők. Bár az még nem british english volt. És a család... S. magyarázott mutogatott, miközben szájával formázta a szavakat, mintha legalábbis nagyothalló lennék és nem a nyelvet nem ismerném:) Kedves gesztusnak tűnt. Igyekeztem minden olyan szót megtanulni, amit nap mint nap használnom kell, mint pl a háztartáson belüli eszközök, tevékenységek nevei, mert bizony hiányos volt a tudásom, de rendesen. Olyan szavakat nem tudtam, mint seprű, fürdőkád, vállfa, hosszú-, rövidujjú és még hosszú sorokon keresztűl irogathatnám. Arról nem is beszélve, hogy a ma már oly rutinosan megválaszolt kérdéseket nem értettem vásárlásnál. Mint "Do you need a bag?"- amit mindig megkérdeznek, vagy "I'll help", amikor én következek a pénztárnál.
És nem is az lenne a baj, hogy nem értem meg ezeket a mondatokat, vagy sok mást, hanem az, ahogyan mondják. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek meggyűlik a baja a british englishel. Otthon, bár kezdetben emlékszem, hogy azt tanultuk, vagyis a tanár azt próbálta belénk verni, hogy nem I can't(kent), hanem I can't(kánt). Na persze, hiszen amerikai filmeket néztünk, miket beszél ez a tanár, hol beszélik azt a nyelvet? Tapasztalnom kellett, hogy bár az is jó, ami tudást magammal hoztam, annak hiányában most nem itt lennék, de idővel csak sikerűl kicsit átnyargalni. Eleinte nem is próbáltam. Mondtam, ahogy jobban tudtam, úgyis megértik. DE mostmár érdekel. Miután visszajöttünk a vakációnkról, észrevettem, hogy mivel én többet hallom a családot beszélni, merthogy ugy-e csak ők a mindennapi kapcsolatunk az itteni világgal, vannak szavak, amiket úgy mondok, mint ők. Alex viszont nem, mert ő nem hallja őket annyit beszélni. Neki jobban ment az angol, amikor megérkeztünk, de teljesen belé van ivódva az amerikai angol. Amit azért nagyon jól tud használni, csak neki is a megértéssel akadnak gondjai.
Annyi mindent tanultam, szavakat, kifejezéseket, különböző helyzetbeli beszédfordulatokat. De mégis nagyon kevés. Elég ahhoz, hogy itt legyek, boldoguljak és fejlődni, haladni akarjak!!! Legfontosabb dolog, ami tervbe van véve elköltözés és munka után, az a nyelviskola! És ami még az elsők között van a fontossági sorrendben, a mindennapi rendszeres nyelvhasználat és remélem sikerül olyan munkát találni, ahol erre szükségem lesz.
Tudjátok mi az szó, ami a suliból leginkább megmaradt? A sausage:)) Nem tudom miért, órán hallottam először és örökre megtanultam. Nem is sejtettem, hogy az egyáltalán nem is hasonlít a mi igazi, belevaló, disznóvágáskor készült kolbászunkhoz. Azt hittem kolbász... kolbász:)))
Amikor kiderült, hogy 1 héttel hamarabb mehetünk haza és 3 hetet lehetünk otthon... majd kiugrottam a bőrömből. De ezzel együtt a viharfelhők is gyülekeztek a fejünk felett, rendesen megkeserítette életünket hostcsaládunk. Feje tetejére állt minden tervünk, nem volt repjegyünk foglalva visszafele, stb. De most nem erről akarok mesélni. Már néhány nappal azelőtt tudtam, hogy az lesz a legboldogabb pillanat, amikor S kirak minket a buszállomáson és 3 hétre kilép az életünkből az egész Tomacelli család. Kicsit tartottam tőle, hogy otthon is rágódni fogok az itteni helyzeten, de hihetetlenül jól sikerült őket ejteni.
Hosszú út állt előttünk, buszozás... várakozás... buszozás... vááááárrrraaaakozás...reptéren éjszakázás... repülés... autózás és végre hazaértünk. Otthon minden olyan volt, mint előtte. Eső fogadott, pedig úgy vágytunk az otthoni nyárra. És bizony, nem csak az eső fogadott, hanem összegyűlt a család is. És egy gyönyörű tortával is megleptek minket, amit meg is mutatnék, de a blogger nem engedi feltölteni. -1 nappal előtte volt szülinapom:) Aztán a nagy lakoma, csupa olyan nyalánksággal, miket hiába készít el az ember Angliában... sosem lesz olyan, mint otthon.
Az én családomon kívűl senki nem tudta, hogy megérkeztünk, így mindenkit sorra megleptünk. Az első 2 hét csak úgy elröpült. Észre sem vettük, csak arra ócsudtunk fel, hogy 1 hét múlva repülünk. Akkor aztán belehúztunk, tele voltunk programokkal, nem tudtunk elég fele szakadni, mert ugy-e akkor már mindenki velünk akart lenni, kaptuk a szemrehányásokat is rendesen...
Összességében csodás vakációnk volt. Család, igazi nyár, néhány igaz barát, kirándulások, lazítások... Programokban sem szűkölködtünk, 2 otthon között ingáztunk, az én és az Alex családja között. Volt családi találkozó, több is, látogatások ezerrel, 3 napos erdei kiruccanás, fürdőzés, napozás Besenyőn, merthogy vittük a nyarat haza és végig ki is tartott:)), kirándulás Transzfogaras-Balea-tó útvonalon, ismerkedés a 3 hónapos legifjabb családtaggal, közben sok-sok hazai étel-ital-különlegesség, miccs, stb. Kívánságlistám 95%-ban ki volt pipálva:) Ja én mindeközben minden második nap fogorvoshoz jártam, mert arra nagy szükség volt.A vele járó fájdalomra kevésbé, de... ezzel jár.
Sajnos voltak tervek, amik nem valósultak meg, kihagytunk egy 5 napos nyaralást Félix-fürdőn, mert a visszafele repjegyünk egy vagyonba került... Aztán választanunk kellett a Transzfogarasi és egy Gyílkostói kirándulás között. Na meg nem voltunk egy igazi partyra, ahol kitombolhattam volna magam. Jó lett volna még elmenni a Madarasi Hargitára, nem a hely, hanem a testvéremmel és családjával együtt töltött idő miatt. Amit a legjobban sajnálok, hogy nagyon kevés időt töltöttem anyukámmal, testvéremmel és családjával pedig mindössze 2szer találkoztam. Orsika barátnőm szememre is vetette, hogy elhanyagoltam és szánom, bánom, mert igaza van. 3 hét nem kevés idő, de nem elég arra, hogy mindenkivel annyi időt töltsünk, amennyit szeretnénk. Pedig nincsen olyan népes baráti körünk. Most már még annyira sincs...
Be kell ismernem, hogy ez alatt a 4 és fél hónap alatt, amit idekint töltöttünk, sok minden megváltozott bennünk. Már ez a rövid idő nagyot alakított rajtunk. Más szemmel járunk a világban, másképp tekintünk az emberekre, más szemmel látjuk az életet. A sokak által emlegetett kulturális sokk már ilyen rövid idő után is megcsapott minket. Nem is otthon, hanem már itt, a reptéren. Aztán otthon folytatódott. Az a barátságtalan modor, amivel mindenhol kezelnek, hiába a mosoly, senki nem mosolyog vissza. Mindenhol éreztetik, hogy "nekem ez a munkám és nem jókedvemből vagyok itt, tehát ne jópofizz, mondd el mit akarsz s húzz el". Elképesztő. Az élet egyre nehezebb otthon, megélni alig lehet, haladni egyáltalán. A pénznek értéke nincsen.
A barátok... mit is mondhatnék... voltak igaziak és hamisak. Többször szorultunk segítségre, pl autóra, de ritkán számíthattunk valakire. Első este, amikor kimentünk a városba, nagy pofoncsapásként ért, hogy majdnem mindenki lemondta a találkozást különféle indokokkal vagy anélkül... hát ennyire voltunk fontosak. Volt aki szemünkre vetette, hogy nem vittünk neki ajándékot, pedig a másiknak igen. Hát talán mert a másikat akkor is érdekelte mi van velünk, amikor kinnt voltunk, nem haltunk meg számára azzal, hogy eljöttünk. Nem érdemes részletezni, sokat tanultunk ebből az esetből és ebből a hazautazásból. Kicsit azt érezzük, hogy túl hamar hazamentünk, még várhattunk volna vele, talán akkor itt is másképp alakult volna a helyzetünk. De nem bánjuk, remek vakációnk volt még akkor is, ha sokszor kiábrándultunk és azt mondtuk, hogy nem érdemes hazamenni. Tanultunk, sokat tanultunk a családjainkról, barátokról, életről, időbeosztásról, pénzről, bizalomról, döntésekről és talán legközelebb okosabbak leszünk ennyivel.
Hamar megszoktuk az otthonlétet és nem volt könnyű visszajönni. Utolsó nap majdnem végig sírtam, csak szorongatta a torkomat, aztán mindenki búcsuzkodott, személyesen vagy telefonon és akkor még jobban sírtam. Nem azért mert otthon akartam maradni, egyáltalán. Most sem láttam több esélyt az otthoni életben, mint 5 hónappal ezelőtt. De mégis csak az az otthonom és az is marad örökre.
Visszafele ismét hosszú éjszakai utazás, várakozás. S. értünk jött a buszállomásra, persze késve. Már azt terveztük, hogy mihez kezdünk, ha nem jön elénk. Semmiképp sem azt, hogy hazamegyünk hozzuk. Zsebünkben a 3400 eurójukkal... volt néhány ötletünk:)))
Semmi welcome back, mintha el sem mentünk volna. Gyorsan ecsetelte, hogy mennyi minden tennivalónk van, mert 2 nap múlva lesz az éve eseménye, a BBQ party a kertben... Nem is számítottunk másra tőle. Nem vágytunk másra, csak egy forró fürdőre és alvásra. Hamar lerombolta a vágyainkat. Meleg víz nincsen, holnap jönnek rendbetenni...-ma sincs. De nem ez volt az egyetlen meglepi. Belépve a házba úszó előszoba és elázott falak fogadtak. Ezzel az esténk és a wchasználat is odavolt, mert az okozta a bajt. Ez volt szerdán. Ma hétfő van... és a helyzet változatlan. Ennyire számítunk nekik. Ja és még mindig nincs autónk... minek is.
A további helyzetről: elvetettük a másik család keresésének gondolatát. Egyelőre legalábbis. Csak arra várunk, hogy legyen már meg az autó és mozogni tudjunk végre. Akkor elmegyünk a Job Centerbe és meglátjuk mit lehet tenni, hogy munkát találjunk. Rendes munkát, nem családot. Nem lesz egyszerű, mivel még NI-nk sincs, de egyszer látni akarjuk mit mondanak. Közben gyűjtjük a pénzt, hogy lakást tudjunk bérelni. Tehát még néhány hónapot lehúzunk itt, aztán már csak felfele halad az utunk. Legalábbis ebben kell hinnünk, mert másképp semmi sem lesz. Ide is így jutottunk ki és akármilyen is a család, de nem bánom, hogy eljöttem otthonról!
Valami nagyon nincs rendben. Valahol valami elromlott. Ki a hibás? Miért? Nem firtatom. Bár tegnap nagyrészt sikerült megvilágosodni. Már egy ideje érezzük a feszültséget a család és közöttünk. Nem nyílvánosan, csak úgy lappangva. Talán akkor kezdtem érezni, amikor visszaérkeztünk Ibizáról. Az addigi kevéske kommunkikáció is megszűnni tűnt közöttünk. Én már tudtam mi a dolgom, nem kellett utasításokat adni, ők jöttek és mentek, volt olyan nap, amikor egy "hi Emi"-n kívül mást nem hallottam S-től. A gyerekek egyre inkább levegőnek néznek vagy ha hozzámszólnak, akkor lekezelőek. Alexnek véletlenül sikerült átmennie autóval az új vízipisztolyon. Ez lett az év eseménye. Pedig nem is ment tönkre csak egy helyen megrepedezett, de megragsztották. De mindenki csak erről beszélt. Rendeltünk egy másikat helyette. Amikor megérkezett a csomag, a lányok áthozták nekünk és megpróbáltak mindenféle eszközzel megzsarolni, hogy mi van benne. Mi nem akartuk elmondani, mert a nagylányé volt és ő nem volt otthon. Neki akartuk odaadni. A zsarolós rész egyik darabja meg így szólt: M: -Megmondjuk anyunak meg apunak, hogy rúgjanak ki, ha nem monddjátok meg! Én: -Menjél nyugodtan, mondd meg! M: -Mert tényleg ki akarnak rúgni titeket! L: -M, fogd be! És azzal elmentek. Én meg ott maradtam leforrázva. Ok, ok, hogy gyerekbeszéd és azért mondta, mert valamit el akart érni, de kérdem én: egy 5 éves gyerek honnan szed ilyen dolgokat? Biztos vagyok benne, hogy nem találja ki magától, ha csak nem hallja valakitől. Nekem mindenesetre betették az ajtót. Ibiza előtt apuka elmondta, hogy meg vannak elégedve velünk, a munkánkkal és szeretnék, hogy maradjunk. Most meg... én persze sírtam egy sort és Alex mondta, hogy ő megy most rögtön S-hez és megkérdezi, hogy akkor most mi van. Ott volt mindkét szülő. Persze nem mondta, hogy hallottuk, hogy ki akarnak rudni, hanem, hogy ekkora dolgot csinálnak abból a vizipisztolyból és ha el akarnak küldeni akkor szóljanak nekünk is. Apuka szónokolt, jaj nem, nem, szó sincs róla, nem akarnak egyáltalán elküldeni, ne gondoljunk ilyeneket, maradhatunk amíg mi is boldogok vagyunk itt... Anyuka közben készítette az ebédet, jött ment és közben folyamatosan selytelmesen mosolygott, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy zavar vagy gúny, káröröm akar lenni. Tény, hogy egy szót nem szólt! Nem nyugodtunk meg... nem tűntek őszintének. Másnapra ki is találták, hogy az autó, amiről úgy volt, hogy otthon megvesszük nekik és kihozzuk, mégsem jó... nem is tudják, hogy mi legyen, akarják-e. Mindez 3 nappal hazaindulás előtt. Eddig abszolút nem érdekelte őket, csak legyen valami és hozzuk már. Este Alex elhívta apukát sörözni, hátha így mégis jobban tud vele beszélgetni. Hát azt hiszik mégis jó lesz az az autó... de még nem biztos. Alex megpróbált még egyszer beszélni arról, hogy mi is zajlik a napokban közöttünk, hogy szeretnénk közelebb kerülni hozzájuk, beszélgetni velük, megismerni őket, együtt csinálni dolgokat, ha már egy fedél alatt élünk. ...lepergett róla. Az egészet lezárta azzal, hogy a gyerekekkel nyugodta barátkozhatunk, az csinálunk velük amit akarunk, de... finoman értésünkre adta, hogy őket hagyjuk békén, ne próbálkozzunk közelebb jutni hozzuk, ők csak a munkánkért akarnak minket és ennél többet belőlünk nem kérnek. Na mindezt nem ezekkel a szavakkal, hanem témaeltereléssel, elfordított tekintettel stb közölte. Legalább így majdnem 5 hónap után tisztán látjuk azt, amit eddig sejtettünk. Nem, egyáltalán nem jó ezt tudni, de... tudjuk. Választhatunk: belenyugodunk a helyzetbe és némán végezzük a dolgunkat még akármeddig. Ugyanis másképp nem rossz család ez. Ha az anyagi dolgokat nézzük... elég rendesen fizetnek, nem stresszelnek, nem kötnek belénk vagy a munkánkba, nem kell sokat dolgozni, a gyerekekkel sem kell majdnem foglalkoznom. Anyuka kicsit (nagyon) hirtelen temperamentumú, de inkább Alexel, mint velem. Én azt nem bírnám elviselni, hogy ordítozzon és hisztizzen velem, aztán 5 perc múlva happy, mintha semmi sem történt volna. A másik lehetőségünk, hogy nem fogadjuk el ezt, hogy csak robotok vagyunk itt és más család után nézünk mihamarabb. És jelen helyzetben nekünk inkább ez imponál. Elég rosszkor jött mindez, éppen 3 hetes hazautazás előtt... de megoldjuk. Terveink szerint írunk hírdetést a gumtreere, hogy szeptember vége fele tudnánk kezdeni. Nem akarunk otthonmaradni és nem akarjuk ezt a családot sem elveszíteni amíg nincs másik, így visszajövünk szept 1.re ide és közben keressük az új családot. De ez alkalommal megválogassuk ám! Mindenképp találkozni akarunk velük, nem intézzük el 3 mail és 5 perc skypeal az egészet. Látni akarom, beszélgetni velük, ismerkedni, belepillantani az életükbe és tudatni velük, hogy ha néma szolgát akarnak, akkor nem jó lóra tettek. Kicsit bizonytalanok vagyunk. Főleg most, hogy múlt héten épp megkaptuk a Worker Accession Cardunkat, tehát hivatalosan dolgozunk végre UKben. Ha meg váltunk akkor kezdhetjük előről. Másrész mindketten úgy érezzük, hogy nem bírnánk mindezt még egy évig csinálni. Kerülgetni egymást a házban, tudva, hogy ő még ennyi idő után sem tudja, hogy milyen országból is vagy, vagy hány éves, hogy részletekről ne is beszéljünk. Mit tegyünk? Kellene a tanács! Most az a lényeg, hogy holnapután este elhúzunk innen és az lesz a legboldogabb pillanatom, amikor S. kirak a buszmegállóba és 3 hétre eltűnik az életünkből! Aztán meg... tovább is lesz valahogy, de otthonragadni nem fogunk!!! Még akkor sem, ha nagyon, de nagyon rossz lesz ide újra visszajönni.
hulla fáradt vagyok, de legalább boldog:)) Kicsit lemaradtam, de a lényegen nem változtat. 8 nap múlva hazamegyünk!!! Pontosan egy héttel hamarabb a tervezettnél. Pár nappal ezelőtt derült ki ugyanis, hogy hostmami nem tudta, hogy mi mikor indulnánk haza. És szörnyűségesen kiakadt, hogy még 5 napig itt leszünk, miután ők elmennek. Vajon miért is? Természetesen azért, mert, hogy miért legyünk itt, amikor otthon kellene lennünk a szeretteinkkel. Na persze... Ki volt, hogy miért nem mondtuk neki. De hát hostpapi tudta. Ne vele beszéljünk, ő nem tud semmit, ő nem ért semmihez. Ok, az ő férje... Szóval, próbáljuk meg áttenni hamarabbi dátumra a repülőjegyünket, úgysincs itt amit csináljunk... mondja ő. Amikor elkezdtünk beszélni a hazautazásról, szintén ő volt az, aki azt mondta, hogy amint ők elmennek, a következő nap mi is mehetünk. Ezért volt a jegyünk 17re foglalva. Most meg... úgy döntött minek fizessen minket, ha megspórolhat egy hetet... Na de nekünk megéri, 3 hetet lehetünk otthon a 2 helyett. Hurráá!! Igaz kisebb vagyont költöttünk erre a hazautazásra. Most igazán nagy a boldogság, mégiscsak hamarabb eltelik 1 hét, mint 2:)) És az, hogy ez váratlanul rövidült le... csodás! Tegnap sikerült eljutni Swindonba a végső ajándékosdi beszerzésre, minden együtt van, lesz csomagunk rendesen. És közben még szülinapom is lesz, majd másnap a kismaratoni utazás és végre hazai levegőt szívhatunk!
Igen, ennyi ideje vagyunk itt. Hogy már vagy csak, ezt most elég nehéz eldönteni kismillió ok és tényező miatt. Pillanatnyilag,itt a meleg ágyikóban úgy érzem, hogy évek óta vagyok itt. De remélem ez nem teljesedik be, ugyanis nem szeretném azt megérni, hogy évek múlva is ebben az ágyban gubbasszak. Nooo way!!! Még talán fél évet megtűrök, bár azt sem szívesen és most éppen más dolgok járnak a fejünkben, de ha sehogy sem lesz más választás akkor sem akarok ennél a családnál tovább maradni, max 1 évet.
Na de mi is történt ebben a 4 hónapban, ami említésre méltó? Először is: 6 hónappal ezelőtt, bár már tervezgettük a külföldi munkakeresést komolyan, de még el nem tudtam volna képzelni, hogy március végén utazunk és itt leszünk Anglia majdnem közepén, a semmi közepén. Ha megnézzük a térképet, látható, hogy kellő távolságból nézve, itt nincsen semmi. Ez azt jelenti, hogy itt csak kis települések, apró városkák és farmházak, tanyák, magányos házak vannak. És ez az, amit imádnak ezek a brittek! Fél óra autókázás, hogy bevásároljak, 2 óra, hogy felugorjak Londonba shoppingolni, majd egy óra, hogy eljussak a gyerekek sulijába, életem háromnegyed része az utakon telik. Na nem nekem, hanem nekik. És ez így a jó!
Visszakanyar: Kis családunk valamikor februárban talált ránk a Gumtreere felrakott hírdetésünkön keresztül. Elég szűkszavúak voltak, 2 e-mail után megmondták, hogy biztosra minket akarnak, majd egy skypos beszélgetés, de akkor már arra voltak kiváncsiak, hogy mikor jövünk, stb. Részükről ezzel le is volt zárva. Mi próbáltuk fenntartani a kapcsolatot, mégis csak még több mint 1 hónap volt hátra, nem várhatunk csak úgy és észre sem vesszük, hogy közben meggondolták magukat. Szóval kértük küldjenek képeket. Milyen képeket akarunk?! Küldtek vagy 3at, magukról egyet sem. Kértük meséljenek a lányokról, a családról... elmaradt, nincs idejük. Megkérdeztük teljesen biztosake a döntésükben, mert hogy nekünk otthon mindent fel kell adni és nem akarunk utolsó percben munka, lakás és minden nélkül maradni. Igen, megnyugtattak, jöhetünk, biztos. Megérkeztünk éjszaka Londonba, foglaltak nekünk egy szobát, amit megigértek, de elfelejtettek kifizetni. Másnap London túra és délután ige fura módon szedtek össze minket. Nem együtt találkoztunk velük, hanem nekem a hotelben kellett S-re várni, aki autóval hazahoz, Alexnek pedig a Paddingtonra kellett mennie, ahol találkozik E-el és vonattal jönnek haza. Ez volt az a pillanat amikor annyira bepánikoltam, mint talán még soha. Amikor el kellett Alexel válnunnk egymástól életünk első angol pubjában. Vadidegen ország, város, soha nem látott család, még képen sem láttuk az arcukat. (Igaz skypoltunk, de annyira rossz volt a kapcsolat, hogy egyáltalán nem láttuk az arcukat) Jöttek a kérdések: Minek kell külön találkozni? Mi van, ha el akarnak rabolni minket? Azt sem tudjuk kik ők? Egyáltalán léteznek a gyerekek? (Bár róluk láttunk képet, de... az nem nagy ügy) Miért bizzunk bennük? Miért nem meséltek magukról? És még sok sok hasonló? Alex rámhagyogatott: ha nem lesznek a lányok az autóban, akkor ne üljek be egyáltalán, próbáljam rögtön hívni őt. Majd leestem a lábaimról amíg a hotelhez értem és megérkezett S... a lányokkal:) Akkor kicsit megnyugodtam. Közben beszéltek tel.en E-el, kiderült, hogy Alexel még nem találkoztak, lekérdezték mibe van öltözve, persze nem értem miért nem tudta őt hívni, egyszerűbb lett volna. Aztán találkoztak. Hazaértünk és elkezdődött az új élet.
Kedvesek voltak, S mindent túlmagyarázott, hangsúlyozta és formálta a szájával a szavakat, meg mutogatott, hogy megértsem. Előre rendesnek találtam ezt a gesztust, de sajnos még ma is csinálja... Szóval még nem jött rá, hogy nem hülye vagyok, hanem csak nem angol. A napi 5 óra munka nem zavart, sok tennivaló volt, valóságos káosz volt az egész ház, így hamar eltelt a nap. Láttuk, hogy az 5 órát betartják, ez ma is így van. Fizut eleinte össze vissza adtak, aztán beálltunk rendesre, mostanában meg mindig szólnunk kell, 2szer is, mert sosem jut eszükbe. Nem fogja fel, hogy az ami neki napi költőpénz, mi annnyiból élünk és persze, hogy elfelejti, kisebb gondja is nagyobb annál, de nekünk szükségünk van rá és ha már a naplójába is be van írva minden alkalom, hogy mikor kell fizessen, és tudom, hogy naponta többször is belenéz, akkor mégis, hogy nem veszi észre? Rejtély.
Mi közben kihasználtunk minden pillanatot, kirándultunk, utaztunk, felfedeztünk, shoppingoltunk, élveztük új életünket, azt hittük a paradicsomban vagyunk. Boldogok voltunk, minden hétvégén mentünk valahová kirándulni.
Alig néhány hét alatt rá kellett jönnünk, hogy sem a felnőttek sem a gyerekek nem értékelnek sem minket, mint egyéneket, sem a munkánkat. A munkánk ugy-e kell nekik, de természetes, hogy én megyek utánuk és teszek rendbe mindent, akkor is, ha aznap már 2szer megcsináltam ugyanazt. A gyerekek részéről több olyan beszólás is megragadt bennem, hogy hát Emi azért van itt, meg ez a te dolgod, meg hasonlóak, ha pl rájuk szólok, hogy rakjanak rendet a játszószobájukba. S. folyamatos "thank you"-jai meg csak az elején voltak kellemesek. Ma már tudom, hogy nem jelentenek semmit, nem szívből mondja, hanem csak olyan, mint a "how are you" vagyis... semmilyen. Akkor is mondja, ha épp nincs amit megköszönni, csak úgy elmegy mellettem és mondja. És jött egy időszak, amikor mineden balul sült el, amikor mindenre kiakadtak, már vártuk, hogy elküldenek. És szólt is E, hogy akar velünk beszélni. Elnézést kért, hogy elveszítette a fejét, elmondta, hogy szeretnék ha maradnánk, meg vannak elégedve a munkánkkal, szóval megnyugtatott. Ez jólesett csak az a baj h S nem volt ott és szerintem nem is tudta, hogy E miket mondott nekünk.
Aztán jött a nyaralás. Én naív még mindig reménykedtem, hogy na most hátha közelebb kerülünk egymáshoz. Nagy csalódás volt. Majdnem mindenki tudott velem normálisan beszélni, csak S volt lekezelő, csak kiosztotta a parancsait, elmondta a tudnivalókat és ezzel a kommunikáció közöttünk nagyrészt meg is szünt.
Úgy jöttem haza, hogy elegem van, látni sem bírom őket és csak addig akarok velük maradni, amíg nagyon muszály. S.nek sikerült közben naponta rátennie egy-egy lapáttal a dologra én meg már a Gumtreen nézelődtem... új család után. Aztán volt 1-2 jó húzása és közben kaptam egy levelet a Home Officetól, mert ugye romániai lévén nekünk ahhoz is plussz papirok kellenek, hogy au pairek legyünk. Úgy néz ki sikerül és akkor talán megérné ittmaradni és még egy ideig tűrni. Majd meglátjuk, ez még nem biztos.
És itt vagyok a jelenben. Minden gondolatom a hazautazás és otthonlét körül forog, pedig még több, mint 2 hét van hátra. És annyi tennivaló lenne még... De majdnem elfelejtem az egyik legnagyobb depresszióra okot adó tényezőt: nincs autónk. Nem is lesz már amíg hazamegyünk. Aki hozzánk hasonló helyen lakik, az érti miről beszélek. Itt nincs tömegközlekedés, semmi. Csak az autó. Ha nincs, bepenészedhetsz. Főleg ha a hosztjaidat az sem érdekli ha éhen halsz. Na jó, mi azért nem halunk éhen:)
Van még sok mondanivaló erről a 4 hónapról. Látom nap mint nap, hogy hogyan élnek ők, hogyan nevelnek(vagy nem nevelnek) gyereket, hogyan telnek mindennapjaik, miket szertnek, mit hogy csinálnak, milyen a mentalitásuk. Sok érdekes és teljesen különböző dolog az otthoni kultúrától. vannak dolgok, amik nagyon teszenek, vannak amik kevésbé. Csak néhány apróság: olvasás, képeslapmánia, nyaralás, villanykapcsolók, függönyök hiánya, kedves emberek, nyitottság.
Már nem furcsa, hogy mindenhol angolul beszélő embereket hallok, mindenhol angolul kell megszólalni, megérteni. Nem is áll olyan távol tőlem, hogy más nyelvű környezetben élek, hiszen otthon ugyanez volt a románnal. Lehet ezért volt könnyebb alkalmazkodni. Ami nem azt jelenti, hogy akadálymentes! A nyelvvel még nagyon sok problémám van. Amint innen elkerülünk az egyik első dolog lesz a nyelvsuli. Innen sajnos elég nehézkes lenne, főleg mikor hetekre be vagyunk ide zárva, ami ugy-e bármikor megtörténhet.
Összességében nem panaszkodok. Nyílt konfliktusunk ritkán van a családdal, szerintem ők nem is érzik, hogy valami ne lenne jó. miért is éreznék? Mi meg próbálunk pozitívan hozzáállni a jövőnkhöz. Ha visszajövünk otthonról új fejezetbe kezdünk, mert van választásunk, semmi nem köt ide, azt teszünk amit akarunk. Kalandra fel... de addig még 2 hét penészedés. Vasárnap talán eljutunk Swindonba kicsit shoppingolni, hadd orvosoljam sérült lelkemet:))
Már 6 napja visszatértem és azóta próbálom magam olyan állapotba hozni, hogy írni tudjak az Ibizán eltöltött hetemről. Igen, ez azt jelenti, hogy nem éppen vagyok rózsás állapotban, de ezt most megpróbálom teljesen kizárni és kizárólag arra koncentrálni ami ott történt. Kiváltképpen a jóra. Július 10-én éjszaka fél 3-kor indultunk itthonról, 2 felnőtt és 4 gyerek. Megérkeztünk a Gatwick reptérre, ahol találkoztunk Sophie testvérével és 2 újjabb gyerekkel. Check-in megtörtént, majdnem sikeresen átjutottunk az ellenőrzésen is, csak az én csomagomat tartották vissza. Jól kezdődik. Check-in előtt döntöttük el, hogy az én dőröndöm lehet kézi csomag és néhány dolgot átpakoltam másik táskába. Csak a samponom maradt ott véletlenül. Emiatt nyugisan kipakolták csomagom egész tartalmát, drogteszeten is átesett újonnan beszerzett szépségem, majd elkobozták a samponomat és mehettünk is tovább.
3 felnőtt, 6 gyerek, 4 és 10 év közöttiek, vonultunk fel-alá. Ez eddig ok, csak hamar rá kellett jönnöm, hogy annyi, mintha egyedül lennék ezzel a 6 gyerekkel, akik legalább 4 fele mentek és senkit sem érdekelt, hogy lemarad a többiektől vagy elveszítjük őket. A 2 felnőtt vágtattak elől, vissza nem néztek, hogy mi van a gyerekeikkel. Persze, hogy érdekesebb legyen, a gyerekeknek kellett vinni a kézi csomagokat, mert... ők akarták. 9-en kb 100 méter távolságra voltunk egymástól és semmilyen módszerrel nem tudtam rávenni a gyerekeket, hogy siessenek már, a 2 nőnek meg eszébe nem jutott megvárni minket. Ekkor már kezdtem látni a sorsom... Szórakozottságuk közepette másik kapuhoz érkeztünk, mint amihez kellett volna és amikor erre rájöttek, akkor rohanás vissza... annyira nevetségesek voltunk, tényleg mindenki minket bámult. De hát hostmaminak épp ez volt a lényeg. Utolsónak ültünk fel a gépre, ami tele volt, de hát nem probléma, nekünk attól mind egymás mellé kell ülni, szóval a repülő fele utasának át kellett ülnie, csak, hogy nekünk megfeleljen. Az úton nem volt semmi probléma, a sok kütyü, kaja lefoglalta a gyerekeket, meg hozzá is vannak szokva az ilyen távú repülésekhez.
Landoltunk, forróság, ellenőrzés, csomagvadászat, fél óra taxizás és már ott is voltunk a háznál. Elhelyezkedtünk, én megkaptam a pincebeli lakot, ami egyben mosókonyha is volt, de legalább volt külön furdőszobám. Igaz, csak aludni meg fördeni mentem be, utáltam ott lenni. Kicsomagoltunk, együtt ebédeltünk, aztán mindenki pihent egy kicsit. Majd kezdődött a móka. Gyerekek a medencébe és kiderült a legnagyobb tragédia: Emi nem tud úszni. Ami azért tragédia, mert ha a felnőttek elmennek, akkor a gyerekek nem maradhatnak a medencében, mert én nem tudom kiszedni őket. Egyből én lettem a gonosz, mert amíg mamiék shoppingolni voltak, a gyönyörű gyerekeknek ki kellett jönni a medencéből. De hogy nem tudsz úszni? De miért nem tudsz úszni? stb Visszajöttek az anyukák, boldogság, úszkálás én szépen elkéredzkedtem sétálni.
A teraszról látni a tengert,kb 15 percre saccoltam, hegyoldalról lefele, apró kis utcákon jobbra balra. Próbáltam megjegyezni merre járok, hogy vissza is érjek. Hamar megérkeztem a partra, első találkozás a Mediterrán Tengerrel:)) Elsőre nem éreztem a varázslatot, a csodát, a boldogságot, hogy ott lehetek. Annyira zavarodott voltam a család miatt, hogy még nem tudtam, ez a part lesz a menedékem, az örömem.
Rövidet sétáltam a parton, majd elindultam visszafele, mert már esteledett és vacsorára vissza kellett volna érnem. Épp lekéstem. Csak el kellett utánuk takarítanom és a kicsikkel, akik az én szobámból nyíló szobában aludtak, mehettem is aludni. Nem volt nehéz az alvás, mégsem aludtam jól. Reggel 7 óra fele ébresztettek a fiatalok, ugyanis nekem kellett reggeliztetni.
Lassan 2 nap után beállt a rutin. 8kor keltünk, persze legalább 7kor ébredtünk. Reggeli a gyerekeknek. Majd a felnőtteknek (azzal nem volt dolgom). Napozás-olvasás a felnőtteknek, pancsolás a gyerekeknek. Dél körül összekaparták magukat, beültek az autókba és elvonultak valamelyik beachre. Én meg azt csináltam amit csak akartam egészen este 6ig. Akkorra kellett vacsorát készítenem a gyerekeknek. 8 körül alvás a kicsiknek, velük én is mehettem le. Ennyi volt a napi programom.
Eleinte azt hittem, hogy én itt vagyok ragadva, csak arra az egy partra tudok elmenni és nem fogok Ibizából semmit sem látni. Ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy én nem mehetek velük sehová. Egyrészt, mert fel sem merült bennük, másrésztmeg épp tele volt 2 autó velük, szóval nem volt hely. Ugyanis a nagyiék is megérkeztek első este.
Végül sikerült feltalálnom magam. Második nap felfedeztem a várost. Mi La Siesta nevű helyen voltunk, ami egy hegyoldalba épült villanegyed és ahol Sophie nagyapja építette a villát, "még amikor ott lennt semmi sem volt". Az oldalról leérkezve Santa Eulalia városában voltam, ami aranyos kisváros, a maga tengerparti jellegével. A part mögött tömbházépületek, alattuk üzletek, éttermek, suvenírboltok, egyetlen bevásárlóközpont, ahol horribilis árakon lehet megkapni mindazt,amit bárhol máshol a világban, pl ruha, cipő, kozmetikumok, táskák. Az új városon kívül a másik dombnak indulva egy gyönyörű kápolna ágaskodik, amit kiszemeltem magamnak. Nem volt könnyű megtalálni az utat, de feljutottam. Gyönyörű kilátás, felülről láttam a várost, mögötte-fölötte a tengert... elragadó, leírhatatlan látvány volt. Örömömet csak egy dolog árnyékolta be. Hogy láttam hová kell hazamennem a már amúgy is lábszárig lejárt lábammal.
Másnap nekiindultam a hegynek felfele. Mivel szigeten vagyunk és majdnem a part mentén, úgyis a partra kell kijukadnom. Úgy 40 perc séta után megérkeztem egy településre. Nagy volt az öröm. Persze tudtam, hogy ez nem más, mint Cala Llonga és valahol ott bújik meg a tenger is. Elsőként körbejártam a helyet, fotózgattam, benéztem a suvenírboltokba, kevés kaja, majd irány a part. Jaj, micsoda látvány!!! Ez a beach nem a tengerre nyílik, hanem mélyen bennt egy öbölben van. Igaz aznap nem volt túl nagy meleg, fújt nagyon a szél, hullámzott a tenger.
Láttam már, hogy ebből napozás nem lesz, így sétálgattam a parton, felmásztam a sziklákra, kitelepedtem a ferrykikötő lépcsőjére és elterveztem, hogy ferryvel fogok hazamenni. Amikor eljött az idő, ott vártunk legalább 15en és nem jött a hajó. Már a következő órai is meg kellett volna érkezzen... és semmi. Unaloműzőként sokan olvasgattunk.
Az emberek lassan elpárologtak, én is terveztem, hogy átmegyek a buszmegállóba, de gyalog semmiképp sem indulok vissza. Ahogy átmentem 5 perc múlva jött is a busz. 10 perc és meg is érkeztem Santa Eulaliara. Szétnéztem a buszmegállóba és elterveztem, hogy minden nap elbuszozok valahová ezután.
Következő nap nem éreztem valami jól magam, fáradt voltam, mozdulni sem bírtam, csak nyugit akartam. Rögtön elfelejtettem, hogy hová is akartam buszozni. Lementem a beachre és ott süttettem magam fél nap. Aztán sétáltam a városban és hazaballagtam. Már nem is tudom milyen napnál tartok:)) de aznap is lustiztam és pirítottam magam. Felfedeztem egy csodás partszakaszt, ahol a víz majdnem a talpamat nyaldosta, amint feküdtem a forróságban. Jó volt csak úgy feküdni ott, olvasgatni, élvezni a csiklandozó napsugarakat és nem gondolni semmi rosszra, sőt lehetőleg nem gondolni semmire, hogy ne fájjon semmi.
Sophie felajánlotta, hogy mivel vasárnap a szülei mennek haza, elmehetek velük a Tropicana Beachre, ami "egy másfajta" beach. Mondtam köszönöm, majd meglátom, mert szeretnék eljutni Ibiza Townba is. Valahogy ennyi nap után sem éreztem azt, hogy velük akarok menni, még akkor sem, ha ők minden nap másfajta partra mentek. Így vasárnap reggel mondtam, hogy úgyis arra mennek és szeretném, hogyha engem kiraknának Ibiza Townnál és majd busszal hazajövök. Megtörtént. Az a város... ámulatba ejtő. A kikotőnél érkeztem meg és persze gyalogosan vettem nyakamba a várost. Másképp nem is lehetett volna. Ez a kép fogadott:
Ami nagyon silány ahhoz képest amit én láttam. Ez sajnos nem a saját képem, de muszály megmutatnom, hogy milyen gyönyörűséges:
Itt is van régi és új városrész. A dombon az óváros, alatta a modern rész. Engem ugy-e mindkettő érdekelt, de hamar rájöttem, hogy az új rész nem sok meglepetést tartogat. Megkerestem a buszmegállót, hogy tudjam hogyan jutok haza, majd nekivágtam az ismeretlennek. Át a városon, követtem a beachre mutató jelzéseket. 2 part volt, a Ses Figueretes és a Platja d'en Bossa. Na melyik legyen. Előzetes ismeretek nélkül az első fele vettem az irányt, kiderült hibáztam, de ez közelebb volt. Ugyanis a d'en Bossa Ibiza talán leghíresebb beache, ahol a legtöbb fiatal és legnagyobb parti partyk vannak:(( Na ezt én nem láttam! De voltam a ses Figueretes-en, ami "átlagos" mediterrán beach...
Nem volt időm napozni, annyi mindent látnom kellett még aznap. Elindultam felfele a sziklák menti sétányon. Az a kilátás valami leírhatatlan. azt hittem ennél jobb már nem lehet. (De volt később:))
Csak haladtam és haladtam felfele, nem tudtam meddig megyek, itt megtanultam, hogy bármerre is megyek, kilyukadok valahová, nem kell pánikolni. Sejtettem, hogy annak a hegynek a másik oldalán vagyok, aminek a tetején érkezésemkor a templomot láttam, így bátran kaptattam felfele. Nemsokára megláttam a várfalakat. Juppi, jó helyen járok. Egy várkapuhoz értem, azon át jutottam be az óvárosba vagyis a Dalt Vilaba. A fal mentén haladtam jó hosszú ideig és gyönyörködtem az alattam elterülő újváros látványában, meg a túloldalon látható kikötőben.
Felfele nézve az az építészeti csoda tárult szemem elé, amit eddig csak filmekben és képeken láttam. A látszólag egymásra épült tipikus mediterrán házak. Elragadó, ahogy nem is lehet őket szétválasztani, egymás mellett, alatt, fölött, oldalában vannak, keskeny, meredek utcák szelik át a minden négyzetcentiméteren beépített domboldalt. Egy egy helyen lepillantva vendéglők terasza szegélyezi az utcákat, máshol kis boltok kínálják portékáikat, vagy éppen síró gyerekét táplálja az anyuka a lépcsőn ülve.
Felértem a tetőre, ahonnan olyan látvány tárult elém, hogy nehéz volt lélegzethez jutnom. Ez az a wooow érzés, aminél nagyobbat nem éreztem azon a szigeten. Egyik oldalt a városra láttam rá, másik oldalon a kikötő terült el és jobbra fordulva ott volt a Mediterrán Tenger teljes vakítóan kék szépségében, néhány apró szigetével és hullámait szelő hajóival. Mindez legalább 50 méterre a mélyben és előttem.
Sokáig csodáltam a kilátást, kattogtattam a fényképezőmet, úgy éreztem erre nem elég néhány fotó. Majd lefele indultam a sűrű kis sikátorokon, ahol bizony nem volt egyszerű eligazodni. Szerncsére nem egyedül éreztem így. Az arra járó turistákon észrevettem, hogy amikor egy kis utca végetért és másik kettő kezdődött, mindenki megállt, szétnézett, hogy jobbra vagy balra, aztán elindult azon amelyik inkább lefele vezetett. Igen érdekes látvány volt:) Így értem el én is a kivezető kapuhoz, ami zárta a város Dalt Vila részét. Itt aztán sikerült igazi ibizai hangulatú városrészbe keverednem. Csupa élet, csupa mozgás, evés ivás, üzletek, vendéglők, teraszok mindenfele, emberek ültek az utcán, útszélen, a keskeny utcákat teljesen elfoglalták a vendéglők teraszai, tele nevető, vidám emberekkel, zene és forgatag mindenfele. Éreztem, milliomodszorra is, hogy egy ilyen helyen nem szabad az embernek egyedül lennie!!!
"Rövid" sétám során már lassan combig kopott a lábam,így elterveztem, hogy nekivágok még egyszer megkeresni a buszomat, mert elsőre csak olyat találtam, amivel először Cala Llongára jutottam volna és onnan majd Santa Eulaliára, majdnem dupla áron. Pedig tudtam, hogy lennie kell a direkt busznak is. Nem találtam meg. Fáradtságom már határtalan volt, még volt majnem 1 órám a buszig és végső erőfeszítésemmel eldöntöttem, hogy visszamegyek a buszállomásra a megálló helyett. Van időm. Amint megérkezek látom, hogy épp ülnek fel egy buszra, nézem s hát mit ad Isten??? Santa Eulalia!!! Felpattanok, letelepedek és kb 20-25 perc alatt már ismerős kis városkámban találom magam. Már csak a fél órás hazaséta volt hátra, természetesen a part mentén, amivel nem tudtam betelni és véletlenül sem a városon vágtam volna át.
Azt hittem hétfőn hazajövünk, de kiderült neem, van egy extra napunk, csak kedden este indulunk:(( Már kicsit elég volt. Úgy jöttem volna. Jóból is nagyon megárt a sok, ha egyedül van az ember. Hétfőt nagyrészt a házban töltöttem, csak rövid 2 órát sétálgattam. Aznap nem volt túl meleg, kellemes volt ücsörögni a parti sétány padjain és járni a szuvenírboltokat, beszerezni a kötelező Ibizás pólót és 2 I love Ibizás bögrét. Valaminek mégis csak emlékeztetnie kell arra, hogy ott voltam, a fotókon és emlékeken kívül. Valami kézzel fogható. Valami szuveníííír:)
Keddet majdnem egészében megkaptam szabadnak reggeli után. Csak napozás volt betervezve. Hosszú, kényelmes, nyugodt sütkölőzés. Csak erre az egyre vágytam. Na meg arra, hogy végre otthon legyek, szerelmem karjaiban:)) Rendkívül korán, már fél 11-kor lementem a partra, komolyan felszerelkezve a hosszú napozós napra. Éreztem ahogy pörköli bőrömet a nap, égetett és simogatott. Időnként megmártóztam búcsuzóképpen a vízben, lehüttöttem felhevűlt testemet, majd átadtam újra a napsugaraknak, simogassák csak meg rendesen, úgysem lát testem mostanában ilyen sugarakat Angliában vagy akár Szülőföldemen.
Végül 3 óra fele elhatalmasodott rajtam a bánat meg a "nem bírom már tovább a meleget" érzés. Hosszasan búcsúzkodtam a tengertől, a parttól, majd bevonúltam a városba, hogy frissítő után nézzek és elköltsem maradék euróimat. Nehogy már visszahoznám:)) Ezután hazaballagtam, természetesen újra a parton, hiába a búcsú, minden utam oda vezetett vissza.
Még nem volt otthon ki családom, de hamar megérkeztek, én vacsit készítettem, ők csomagoltak, készülődtek. És eljött a pillanat, hogy a ház előtt vártuk a taxit... megérkeztünk a reptérre... sima úgy... másfél óra sorbanállás... semmi probléma... legalább 6 ellenőrzés... felszállás... éjfélkor már landoltunk is a Gatwickon!!! Hurráá! Autóra várakozás... másfél óra hazaút... na persze eső fogadott, mi más... és átölelhettem szerető Alexemet!!! Még másnapra szabadnapot is kaptam pihenőképpen.
Élményekből, látványból, örömből és doldogságból ennyi lenne. Annyi mindenről lehetne írni, annyi féle képpen leírni ezt a 9 napot, de ez a bejegyzés maradjon sima eseményleírás! Következőkben megpróbálok írni az érzéseimről, azkról az emocionális hatásorkról amelyek ott értek engem, a népes családról amely körülvett és a magányomról, ami percről percre velem volt. A jóról és rosszról, amit tapasztaltam és döntéseimről, amelyek félig ott, félig itthon megszülettek.
És hogy vizualizáljam mindazt, amit itt verbalizáltam:)) további sok sok kép látható a Facebookon!!!
Befejezésképpen pedig itt van egy aktuális kedvenc, talán amiatt, hogy a klippet Ibizan forgatták:))
- Follow Us on Twitter!
- "Join Us on Facebook!
- RSS
Contact