Felvilágosodva

Már egy ideje, csak hagynom kellett kicsit ülepedni. Túl nagy volt a káosz a fejemben, most már jobb.
Nem tudom említettem-e már, ha meg nem, akkor most pont itt van az ideje: romániainak lenni szívás. Legalábbis UK-ben pillanatnyilag nagyon az. Magyarságom, székelységem ide vagy oda, (még) nincs magyar állampolgárságom, így mit sem segít. Bár érdekes helyzet lenne, ha meglenne. Vajon elfogadnák? Vagy mivel román is van, csak oda sorolnának?

Tény: az EU két "legfrissebb" tagállamából származó egyéneknek korlátozott munkavállalási lehetőségeik vannak UK-ben. Értsd nagyon korlátozott. Mindezt az eddigi szabályok szerint 5 évig lehet fenntartani. De mivel mostanában gyakran megesik, hogy játék közben odébb tolják a kapufát, nagy valószínűség szerint ez fog történni ebben az esetben is. Ugyanis jövő év elején meg kellene nyissa kapuit az ország az előbb említett országokból érkező munkavállalók előtt is. Teljesen. A jelenlegi helyzetet és az előrejelzéseket tekintve ez nagyon valószínűtlen.

Ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen, hanem, hogy körülményes és időigényes a munkavállalás. Mit jelent ez? Ha újonnan érkezünk UK-be kaphatunk tartózkodási engedélyt, mint: au pair, self employed, self sufficient és még néhány, általam csak "nem normális munkának" nevezett területen. Ha egy évet legálisan dolgozunk meszakítás nélkül, ami azt is jelenti, hogy ugyanazon a helyen, akkor igényelhetjük az u.n. blue cardot, ami feljogosít, hogy akármilyen területen munkát vállalhassunk. Amíg megkapjuk az u.n. worker accesion cardot, ami au pairként a legális tartózkodást és munkát jelenti, eltelik jó néhány hónap, esetemben 4 és az egy év csak onnan kezdődik, mivel előtte nem szabad(na) dolgozni. Amint eljön jövő év augusztus eleje, elmehetek igényelni a szabadságomat jelentő blue cardot.
Persze azért pislákol bennem az a kis apró reménysugár, hogy januártól ez nem kellene létezzen és egész augusztusig ott fog lapulni, hogy bármikor feloldhatják a korlátozást.

Addig viszont... marad ami volt. Ezuton is szeretném megköszönni mindazoknak, akik támogattak abban, hogy mihamarabb elmenjünk innen és új, szabad életet kezdjünk! Amint látható, ez lehetetlen. Vannak lehetőségeink:
1. Itt maradunk augusztusig és akkor szabad az út. Vagy maradunk és reménykedünk, hogy közben feloldják a korlátozást.
2. Keresünk másik családot. Újrakezdődik az év, ami lesz másfél is.Közben ugyancsak reménykedünk, hogy feloldják a korlátozást.
3. Megpróbálunk self employedként boldogulni. Amiben nem nagyon bízok. És akkor is újrakezdődik az 1 év.
4. Keresünk egy céget, akinek annyira szükésge van ránk, hogy végigcsinálja a sok hercehurcát a Home Officeal értünk. (???)
5. Hazamegyünk, megvárjuk amíg feloldják a korlátozást és visszajövünk.
6. Hazamegyünk, feladjuk az álmunkat és egész életünkben bánjuk, hogy nem voltunk képesek türelmes lenni és kibírni azt az egy évet.
7. Biztosan van más lehetőség is. Én még nem tudok róla.
Ja 8. Összeházasodni, én elmegyek full time tanulni és a férjem megkapja a blue cardot miattam. Túl bonyolult... de valós. Csak megeshet, hogy mire minden együtt van, eltörlik a dolgot és akkor nagy hiába volt meg a lagzi:)))))

Nos, mi döntöttünk. Nem, még nem házasodunk:) Ééés haza sem vonulunk a vesztesek zászlójával. Maradunk és kitartunk. Ez a legkézenfekvőbb... és biztosabb. Itt vagyunk már április elejétől. Rögtön el is küldtük a purple cardhoz szükséges dokumentumokat. Meg is kaptuk aug elején. Ez ám a gyors ügyintézés... Onnan kezdődött az 1 év megszakítás nélküli munka. Már csak enyhe 9 hónapunk van hátra!

Nem könnyű a családdal, írtam a problémáinkról, voltunk már nagyon közel ahhoz, hogy semmi sem érdekel, csak elmenjünk innen. De győzött a józan ész. Mit nyerünk ha feladjuk? Nagy semmit! Nem volt egyszerű a döntés, toporzékoltam, hogy képtelen vagyok őket elviselni még ennyi ideig. Aludtam rá egyet, vagy inkább eltöltöttem egy éjszakát, mert az alvás még most sem megy simán. Megpróbáltam más szemmel nézni a helyzetet. Ők nem a legjobbak velünk. Ezért mi sem tesszük tönkre magunkat, ami a hozzájuk való viszonyulást illeti. De mi van, ha mi változunk, változtatunk. Megpróbálunk mások lenni, másképp viselkedni. Nem másképp, mint amilyenek mi vagyunk, hanem éppen úgy. És nem azt adjuk vissza amit kapunk. Nem elkerülni egymást a házban, hanem ha összefutunk akkor megpróbálni beszélgetni. Nem megvárni, hogy mondja mit akar, hanem megkérdezni akar-e valamit. Valószínű nemet mond, de talán észreveszi a gesztust. A lányokon nem átnézni, ahogy ők teszik velem, hanem rájuk köszönni, rákérdezni mi a helyzet. És türelmes lenni ha hisztiznek, mert csak így van esély rá, hogy megszeressenek. És ha kedvelnek, akkor minden esélyünk megvan rá, hogy ittmaradhatunk ameddig kell. Mert, hogy ez is benne van a pakliban. Bármikor elküldhetnek. Az meg kinek kell...

Bonyolult a dolog és sokoldalú. Tudom sokan azt mondják, hogy nem szabad behódolni nekik. Nem is ezt akarjuk, csak jól kijönni, mert ha zsírozottan megy a kerék, akkor könnyebb elviselni. Még akkor is, ha csábít a szabadság, a megfizetett munka, saját lakás, shoppingolás:) De ha itt nem tartunk ki, akkor esélyünk nincs rá. Inkább kötünk kompromisszumot. A saját érdekünkben.

És ha már kaptunk 9 hónapnyi időt, akkor megpróbáljuk hasznosan eltölteni. Mint pl nyelvtanulással, kirándulással, utazgatással (keressük hol szertnénk majd letelepedni), shoppingolással, olvasással, tvzéssel, netezéssel, lustálkodással, alvással, főzéssel, sütéssel és sok minden mással. Eddig ez nem az otthonunk volt, hanem csak egy átmeneti hely, ezért nem is próbáltuk otthonosabbá tenni. Lassan rajta vagyunk. Ha vásárolunk és meglátunk valami apróságot, ami szüksées vagy jó lenne a lakásba, akkor megvesszük. És van ilyenből bőőőőőven:))

Közben meg mindig ott leselkedik az a bizonyos reménysugár...

Elkezdődött!!!

...az életem egy újjabb szakasza. Találtam munkát. De még nem dolgozok. Egyelőre újjabb várakozás az osztályrészem. Egy gyorsétkezdében fogok dolgozni, ami most nyílik és kiválasztódtam, de a nyitás időpontja még rejtély. Örülök így is, bár már jó lenne ha minél hamarabb jönne valami a konyhára... Ránkférne. És hát mostmár lehet tervezgetni a javából. Nem csak úgy álmodozni, hanem igazi, komoly terveket szőni. A bátraké a világ és én eddigi életem nagy részében hanyagoltam a bátorságot, de ennek most véget kell vetnem. Ha akarok valamit azt csak tettekkel érhetem el! Terveznünk kell és azt legalább nagyrészben követnünk. És a tervekben az is benne van, hogy keményen neki kell állnom az angol tanulásnak. Tudok én valamennyit és igaz, hogy akkor lehet igazán megtanulni, ha reális élethelyzetekben gyakorolom, de akkor is... tanulni azért kell.
Szóval: munka-angol-gyűjtés-tevezés-...-továbbállás. Legkésőbb 1 év múlva már nem szeretnék itthon lenni. Igen, ez még nagy idő, én szertnék már jövő héten menni, de... erre nincs lehetőség. Lassan, komótosan készülünk, hisz mindent magunknak kell megteremtenünk. Apuci-anyuci vagy a bank nem tologat hátulról.
Keresgélem az ügynökségeket és érthető az a programdíj, de... ijesztő. Mégis keresek tovább, majd döntök egy mellett ha itt lesz az ideje, addig is jó ha napirenden vagyok, hogy milyen opciók vannak. És, hogy bele ne feledkezzek mi a cél!

Úgy szeretnék írni...

Régi álmom. Újságnak, folyóiratnak. Mindig jobban boldogultam írásban, mint beszédben:) Már kisikolásként kihasználtam a lehetőségeket, amikor a népszerű Szemfülesbe lehetett írni. Micsoda érzés volt, amikor néhány sor alatt ott állat az ÉN nevem... Aztán egy-két beszámolót jrtam újságba kirándulásról, ünnepi alkalomról. Elsőéves egyetemistaként újra fellángolt bennem a vágy, hogy legalább írásban "hallassam a hangom". Mivel olvastam az előző évi egyetemi újságot, azt hittem itt a nagy alkalom. Sajnos a 3 év alatt egyszer sem jelent meg a lap... De azért irogattam. Csak úgy, magamnak. Mert időnként szinte kényszert éreztem, hogy papírra dobjam gondolataimat. Végül elkezdtem a blogírást. Hiszen annyi mondanivalóm volt. És egyre kevesebb időm. Nem az lett belőle, amit elképzeltem. Óh, jaj, mennyi mindent szerettem volna megosztani. De idő hiányában elszállt az ihlet, vagy amire oda jutottam, már nem volt aktuális.
De a blog létezik. Nekem létezik. Persze nem csak nekem. Jólesik tudni, hogy van pár ember, aki olvas engem, akit érdekel a mondanivalóm, a gondolataim.
Tudom, rengeteg tanulnivalóm van, hiszen mindig csak hobbyként írtam. És nem tarozok azok közé, akik azt vallják, hogy az íráshoz csak tehetség kell( de az sem árt:). Mindig is a tanulással szerzett tudás híve voltam, így hiszem, hogy a jó íráshoz kevés a vágy vagy az akarat.
Teljesen tudatlan azért nem vagyok ám! Szociológiai tanulmányaim során elsajátítottam az adatgyűjtés és feldolgozás formáit, legyen szó akár interjúról, kérdőívről vagy megfigyelésről. Viszonylag sokat foglalkoztam nőkkel kapcsolatos témákkal, mindig ez volt nálam a kedvenc.
Szeretek olvasni, bármit, ami a kezembe kerül. Gyakran kapom magam azon, hogy evés közben a kechup, margarin, mustár, ecet feliratát böngészem. Gondolom így már nem meglepő az sem, hogy imádom a Cosmopolitant, meg a hozzá hasonló lapokat, legyen akár magyar vagy román nyelvű. Egy-egy ilyen kiadvány napokra le tud kötni (persze szabad perceimről beszélve) és utána óriási lelkesedésel tudom mesélni, hogy mi jót olvastam benne, főleg életmód és táplálkozás terén.
Egy Cosmó "kaliberű" lapnak dolgozni... hát, bizonyára nemcsak az én álmom! Bár beérném kevesebbel is. Mondjuk egy életmódmagazin egy heti- vagy napilapban. Csak valami olyanról merek álmodni (egyelőre), ami helyi szinten megvalósulhatna...

Politika...

Amitől mindig tartózkodok. De mégis, néha csak előjön a téma, főként az olyan időszakokban, mint az elmúlt néhány hét. Voltak választások és volt második forduló. Mindezekből én csak egy valamit szeretnék kiemelni. Nem folyok bele politikai csatározásokba vagy abba, hogy mennyi lehetett az esélye Kelemen Hunornak az első fordulóban... Csak a végeredményről szólok néhány szót, ami már akkor megfogant bennem és nem felejtem, amíg ki nem írom magamból:)
Nyert az aki eddig is volt. Ez azt kellene jelentse, hogy vele az ország nagyobb része volt megelégedve, hiszen csak így kerülhetett ő ki győztesen. Na de mik is történtek az elmúlt néhány évben országunkban. Olyan nagy volt a megelégedettség? Azt mondanám inkább zúgolódás, elégedetlenség, káosz stb volt jellemző. Zúgolódás azokra akik az országot vezetik, természetesen. És akkor itt van a nagy lehetőség. Van millió jelölt, csak szavazni kell. Elviekben... És jöhet a változás. Na de mi történik? Semmi! Visszaválasztjuk azt, akivel eddig sem voltunk megelégedve. De miért? Mit remélünk tőle? Hogy első mandátumában meggazdagodott és talán a másodikban országával foglalkozik? Vagy hiszünk az igéreteknek? Vagy megszédít minket a Szak. Műv. Házáról lelógó plakát mely szerint "Traian Băsescu.Egy mindenkiért", és mindez magyarul? Vagy mi van velünk, amikor változtathatnánk valamit? Megijedünk az újtól és inkább maradjon a régi megszokott? Én nem állítom, hogy a másik esélyes jobb lett volna. De nem is fogjuk megtudni. Mégis úgy gondolom, hogy az újítást, fejlődést, lendületet nem az egyhelyben való toporgás hozza!