Finally England, az utazás

Már másfél hete itt vagyunk. Szerettem volna mindenről részletes beszámolót írni, de valahogy nem jutott rá idő. Életem legizgalmasabb és legkalandosabb napjait próbálom most leírni, remélem sikerül átadni azt, amit én éreztem közben.
Március 29-én indultunk otthonrol a Vásárhelyi repülőtérre. Könnyen rá is találtunk, idő előtt ott is voltunk, fél óra után megindult a tömeg, nem jött, hogy elhiggyem, hogy mindenki Londonba akar menni:) Aztán megkezdődött a chek in, csomagjainkat átadtuk, megkérdezték tőlem, hogy az egész szobát felcsomagoltam, mert olyan nagy a csomagom. Kapott egy szép piros cimkét, "Heavy" felirattal:) Meg eltöltöttünk egy kis időt alex szüleivel, aztan elindultunk az átvizsgáló fele. Minden ok, bejutottunk a varóba. Még jó óra várakozás állt előttünk. Beültünk a kávézóba, ahonnan direkt a leszállópályára láttunk. Egy repülő sincs sehol a láthatáron. Eljön az idő, amikor kezdődne a beszállás, de repülő még mindig sehol. Aztán vagy 10 perc késéssel lecsapódik a Wizz. Na jó, leszáll:) Szépen lefotózzuk, ahogy kell, beáll, mindenki tolakodik az ajtóhoz, elkezdődik a beszállás, fotózás a repülővel, végülis ez lesz az első perülésünk, így illik. Beszállunk, hamar rájövünk miért is hívják fapados járatnak, Alex lábai nem nagyon fértek az előtte levő széktől. Nem igérkezett valami kellemesnek az utazás. Felbőgött a motor, lassan elindultunk, majd picit lassított és egyben nagy sebbességgel nekivágott. Hogy az micsoda érzés volt. Kimondhatatlan, csodálatos és lélegzetvisszafolytó, ilyesztő és szenzációs. Aztán felemelkedett a gép, emelkedett, emelkedett és egyenesbe került. Mindenki megnyugodott, elkezdődött a levegőbeli élet, jövés, menés, vásárolgatás, fényképezés. A naplementét épp lekéstük, mert ugy-e késett a gép vagy fél órát, de láttuk a csodálatos horizontot. Gyönyörű színekben pompázott. Aztán sötét lett, de tiszta volt az ég, így csodás élményben volt részem. Először csak kisebb fénycsoportulásokat láttam lennt a földön, aztán egyre nagyobbakat, szebbeket, míg óriásira nőttek, egyre nagyobb városok fölött haladtunk. Csak azt sajnálom, hogy nem mondták be mindig, hogy éppen milyen város fölött vagyunk:) Az szupi lett volna. Az út 2 órát és 45 percet tartott, elég hosszúnak tűnt, már fáradtak és nyúzottak voltunk, amikor a kapitány végre bejentette, hogy hamarosan leszállunk. Leskődve az ablakon tippelgettünk, hogy mikor lehetünk épp London fölött, azt
án kezdtünk ereszkedni, végül olyan alacsonyan szálltunk, hogy már az úton haladó autókat is tisztán láttuk. Néhány perc és földet értünk. A leszállás nem volt olyan nagy élmény már, mint a fel. Megtapsoltuk a sikeres leszállást, beállt a gép és leszálltunk. Szép este volt a Lutoni reptéren, bár a fáradtságtól nem sokat figyeltünk belőle. Fél óra sorbanállás, pár másodperc míg áthaladtunk az ellenőrzésen, megkerestük a csomagjainkat, szétnéztünk, hogy hol lehet buszjegyet venni, megvettük, nemsokára indul a busz. Kimentünk, megérkezett a busz, felültünk, majdnem egy óra utazás London központjáig. Leszálltunk és itt kezdődött a bizonytalanság. Fogalmunk sem volt merre induljunk. Tudtuk, hogy nincs messze a hotel, de mégis merre? Taxi kell, de honnan? Elindultunk egy fele, láttuk, hogy megáll egy taxi, kiszáll valaki, gyorsan megkérdeztük jöhetünk-e, persze. Megmondtuk a cimet, mondja itt van az utca egy saroknyira. Megerkeztünk, becsengettünk, beengedtek. Vegre agyat erhetett a fejem. Semmi más nem kellett. Fáradtságom határtalan volt. Alvás, korai ébredés, reggeli és irány LONDON.