4 hónap Angliában

Igen, ennyi ideje vagyunk itt. Hogy már vagy csak, ezt most elég nehéz eldönteni kismillió ok és tényező miatt. Pillanatnyilag,itt a meleg ágyikóban úgy érzem, hogy évek óta vagyok itt. De remélem ez nem teljesedik be, ugyanis nem szeretném azt megérni, hogy évek múlva is ebben az ágyban gubbasszak. Nooo way!!! Még talán fél évet megtűrök, bár azt sem szívesen és most éppen más dolgok járnak a fejünkben, de ha sehogy sem lesz más választás akkor sem akarok ennél a családnál tovább maradni, max 1 évet.

Na de mi is történt ebben a 4 hónapban, ami említésre méltó? Először is: 6 hónappal ezelőtt, bár már tervezgettük a külföldi munkakeresést komolyan, de még el nem tudtam volna képzelni, hogy március végén utazunk és itt leszünk Anglia majdnem közepén, a semmi közepén. Ha megnézzük a térképet, látható, hogy kellő távolságból nézve, itt nincsen semmi. Ez azt jelenti, hogy itt csak kis települések, apró városkák és farmházak, tanyák, magányos házak vannak. És ez az, amit imádnak ezek a brittek! Fél óra autókázás, hogy bevásároljak, 2 óra, hogy felugorjak Londonba shoppingolni, majd egy óra, hogy eljussak a gyerekek sulijába, életem háromnegyed része az utakon telik. Na nem nekem, hanem nekik. És ez így a jó!

Visszakanyar: Kis családunk valamikor februárban talált ránk a Gumtreere felrakott hírdetésünkön keresztül. Elég szűkszavúak voltak, 2 e-mail után megmondták, hogy biztosra minket akarnak, majd egy skypos beszélgetés, de akkor már arra voltak kiváncsiak, hogy mikor jövünk, stb. Részükről ezzel le is volt zárva. Mi próbáltuk fenntartani a kapcsolatot, mégis csak még több mint 1 hónap volt hátra, nem várhatunk csak úgy és észre sem vesszük, hogy közben meggondolták magukat. Szóval kértük küldjenek képeket. Milyen képeket akarunk?! Küldtek vagy 3at, magukról egyet sem. Kértük meséljenek a lányokról, a családról... elmaradt, nincs idejük. Megkérdeztük teljesen biztosake a döntésükben, mert hogy nekünk otthon mindent fel kell adni és nem akarunk utolsó percben munka, lakás és minden nélkül maradni. Igen, megnyugtattak, jöhetünk, biztos.
Megérkeztünk éjszaka Londonba, foglaltak nekünk egy szobát, amit megigértek, de elfelejtettek kifizetni. Másnap London túra és délután ige fura módon szedtek össze minket. Nem együtt találkoztunk velük, hanem nekem a hotelben kellett S-re várni, aki autóval hazahoz, Alexnek pedig a Paddingtonra kellett mennie, ahol találkozik E-el és vonattal jönnek haza. Ez volt az a pillanat amikor annyira bepánikoltam, mint talán még soha. Amikor el kellett Alexel válnunnk egymástól életünk első angol pubjában. Vadidegen ország, város, soha nem látott család, még képen sem láttuk az arcukat. (Igaz skypoltunk, de annyira rossz volt a kapcsolat, hogy egyáltalán nem láttuk az arcukat) Jöttek a kérdések: Minek kell külön találkozni? Mi van, ha el akarnak rabolni minket? Azt sem tudjuk kik ők? Egyáltalán léteznek a gyerekek? (Bár róluk láttunk képet, de... az nem nagy ügy) Miért bizzunk bennük? Miért nem meséltek magukról? És még sok sok hasonló? Alex rámhagyogatott: ha nem lesznek a lányok az autóban, akkor ne üljek be egyáltalán, próbáljam rögtön hívni őt. Majd leestem a lábaimról amíg a hotelhez értem és megérkezett S... a lányokkal:) Akkor kicsit megnyugodtam. Közben beszéltek tel.en E-el, kiderült, hogy Alexel még nem találkoztak, lekérdezték mibe van öltözve, persze nem értem miért nem tudta őt hívni, egyszerűbb lett volna. Aztán találkoztak. Hazaértünk és elkezdődött az új élet.

Kedvesek voltak, S mindent túlmagyarázott, hangsúlyozta és formálta a szájával a szavakat, meg mutogatott, hogy megértsem. Előre rendesnek találtam ezt a gesztust, de sajnos még ma is csinálja... Szóval még nem jött rá, hogy nem hülye vagyok, hanem csak nem angol. A napi 5 óra munka nem zavart, sok tennivaló volt, valóságos káosz volt az egész ház, így hamar eltelt a nap. Láttuk, hogy az 5 órát betartják, ez ma is így van. Fizut eleinte össze vissza adtak, aztán beálltunk rendesre, mostanában meg mindig szólnunk kell, 2szer is, mert sosem jut eszükbe. Nem fogja fel, hogy az ami neki napi költőpénz, mi annnyiból élünk és persze, hogy elfelejti, kisebb gondja is nagyobb annál, de nekünk szükségünk van rá és ha már a naplójába is be van írva minden alkalom, hogy mikor kell fizessen, és tudom, hogy naponta többször is belenéz, akkor mégis, hogy nem veszi észre? Rejtély.

Mi közben kihasználtunk minden pillanatot, kirándultunk, utaztunk, felfedeztünk, shoppingoltunk, élveztük új életünket, azt hittük a paradicsomban vagyunk. Boldogok voltunk, minden hétvégén mentünk valahová kirándulni.

Alig néhány hét alatt rá kellett jönnünk, hogy sem a felnőttek sem a gyerekek nem értékelnek sem minket, mint egyéneket, sem a munkánkat. A munkánk ugy-e kell nekik, de természetes, hogy én megyek utánuk és teszek rendbe mindent, akkor is, ha aznap már 2szer megcsináltam ugyanazt. A gyerekek részéről több olyan beszólás is megragadt bennem, hogy hát Emi azért van itt, meg ez a te dolgod, meg hasonlóak, ha pl rájuk szólok, hogy rakjanak rendet a játszószobájukba. S. folyamatos "thank you"-jai meg csak az elején voltak kellemesek. Ma már tudom, hogy nem jelentenek semmit, nem szívből mondja, hanem csak olyan, mint a "how are you" vagyis... semmilyen. Akkor is mondja, ha épp nincs amit megköszönni, csak úgy elmegy mellettem és mondja. És jött egy időszak, amikor mineden balul sült el, amikor mindenre kiakadtak, már vártuk, hogy elküldenek. És szólt is E, hogy akar velünk beszélni. Elnézést kért, hogy elveszítette a fejét, elmondta, hogy szeretnék ha maradnánk, meg vannak elégedve a munkánkkal, szóval megnyugtatott. Ez jólesett csak az a baj h S nem volt ott és szerintem nem is tudta, hogy E miket mondott nekünk.

Aztán jött a nyaralás. Én naív még mindig reménykedtem, hogy na most hátha közelebb kerülünk egymáshoz. Nagy csalódás volt. Majdnem mindenki tudott velem normálisan beszélni, csak S volt lekezelő, csak kiosztotta a parancsait, elmondta a tudnivalókat és ezzel a kommunikáció közöttünk nagyrészt meg is szünt.

Úgy jöttem haza, hogy elegem van, látni sem bírom őket és csak addig akarok velük maradni, amíg nagyon muszály. S.nek sikerült közben naponta rátennie egy-egy lapáttal a dologra én meg már a Gumtreen nézelődtem... új család után. Aztán volt 1-2 jó húzása és közben kaptam egy levelet a Home Officetól, mert ugye romániai lévén nekünk ahhoz is plussz papirok kellenek, hogy au pairek legyünk. Úgy néz ki sikerül és akkor talán megérné ittmaradni és még egy ideig tűrni. Majd meglátjuk, ez még nem biztos.

És itt vagyok a jelenben. Minden gondolatom a hazautazás és otthonlét körül forog, pedig még több, mint 2 hét van hátra. És annyi tennivaló lenne még... De majdnem elfelejtem az egyik legnagyobb depresszióra okot adó tényezőt: nincs autónk. Nem is lesz már amíg hazamegyünk. Aki hozzánk hasonló helyen lakik, az érti miről beszélek. Itt nincs tömegközlekedés, semmi. Csak az autó. Ha nincs, bepenészedhetsz. Főleg ha a hosztjaidat az sem érdekli ha éhen halsz. Na jó, mi azért nem halunk éhen:)

Van még sok mondanivaló erről a 4 hónapról. Látom nap mint nap, hogy hogyan élnek ők, hogyan nevelnek(vagy nem nevelnek) gyereket, hogyan telnek mindennapjaik, miket szertnek, mit hogy csinálnak, milyen a mentalitásuk. Sok érdekes és teljesen különböző dolog az otthoni kultúrától. vannak dolgok, amik nagyon teszenek, vannak amik kevésbé. Csak néhány apróság: olvasás, képeslapmánia, nyaralás, villanykapcsolók, függönyök hiánya, kedves emberek, nyitottság.

Már nem furcsa, hogy mindenhol angolul beszélő embereket hallok, mindenhol angolul kell megszólalni, megérteni. Nem is áll olyan távol tőlem, hogy más nyelvű környezetben élek, hiszen otthon ugyanez volt a románnal. Lehet ezért volt könnyebb alkalmazkodni. Ami nem azt jelenti, hogy akadálymentes! A nyelvvel még nagyon sok problémám van. Amint innen elkerülünk az egyik első dolog lesz a nyelvsuli. Innen sajnos elég nehézkes lenne, főleg mikor hetekre be vagyunk ide zárva, ami ugy-e bármikor megtörténhet.

Összességében nem panaszkodok. Nyílt konfliktusunk ritkán van a családdal, szerintem ők nem is érzik, hogy valami ne lenne jó. miért is éreznék? Mi meg próbálunk pozitívan hozzáállni a jövőnkhöz. Ha visszajövünk otthonról új fejezetbe kezdünk, mert van választásunk, semmi nem köt ide, azt teszünk amit akarunk. Kalandra fel... de addig még 2 hét penészedés. Vasárnap talán eljutunk Swindonba kicsit shoppingolni, hadd orvosoljam sérült lelkemet:))