Július 10-én éjszaka fél 3-kor indultunk itthonról, 2 felnőtt és 4 gyerek. Megérkeztünk a Gatwick reptérre, ahol találkoztunk Sophie testvérével és 2 újjabb gyerekkel. Check-in megtörtént, majdnem sikeresen átjutottunk az ellenőrzésen is, csak az én csomagomat tartották vissza. Jól kezdődik. Check-in előtt döntöttük el, hogy az én dőröndöm lehet kézi csomag és néhány dolgot átpakoltam másik táskába. Csak a samponom maradt ott véletlenül. Emiatt nyugisan kipakolták csomagom egész tartalmát, drogteszeten is átesett újonnan beszerzett szépségem, majd elkobozták a samponomat és mehettünk is tovább.
3 felnőtt, 6 gyerek, 4 és 10 év közöttiek, vonultunk fel-alá. Ez eddig ok, csak hamar rá kellett jönnöm, hogy annyi, mintha egyedül lennék ezzel a 6 gyerekkel, akik legalább 4 fele mentek és senkit sem érdekelt, hogy lemarad a többiektől vagy elveszítjük őket. A 2 felnőtt vágtattak elől, vissza nem néztek, hogy mi van a gyerekeikkel. Persze, hogy érdekesebb legyen, a gyerekeknek kellett vinni a kézi csomagokat, mert... ők akarták. 9-en kb 100 méter távolságra voltunk egymástól és semmilyen módszerrel nem tudtam rávenni a gyerekeket, hogy siessenek már, a 2 nőnek meg eszébe nem jutott megvárni minket. Ekkor már kezdtem látni a sorsom... Szórakozottságuk közepette másik kapuhoz érkeztünk, mint amihez kellett volna és amikor erre rájöttek, akkor rohanás vissza... annyira nevetségesek voltunk, tényleg mindenki minket bámult. De hát hostmaminak épp ez volt a lényeg. Utolsónak ültünk fel a gépre, ami tele volt, de hát nem probléma, nekünk attól mind egymás mellé kell ülni, szóval a repülő fele utasának át kellett ülnie, csak, hogy nekünk megfeleljen. Az úton nem volt semmi probléma, a sok kütyü, kaja lefoglalta a gyerekeket, meg hozzá is vannak szokva az ilyen távú repülésekhez.
Landoltunk, forróság, ellenőrzés, csomagvadászat, fél óra taxizás és már ott is voltunk a háznál. Elhelyezkedtünk, én megkaptam a pincebeli lakot, ami egyben mosókonyha is volt, de legalább volt külön furdőszobám. Igaz, csak aludni meg fördeni mentem be, utáltam ott lenni. Kicsomagoltunk, együtt ebédeltünk, aztán mindenki pihent egy kicsit. Majd kezdődött a móka. Gyerekek a medencébe és kiderült a legnagyobb tragédia: Emi nem tud úszni. Ami azért tragédia, mert ha a felnőttek elmennek, akkor a gyerekek nem maradhatnak a medencében, mert én nem tudom kiszedni őket. Egyből én lettem a gonosz, mert amíg mamiék shoppingolni voltak, a gyönyörű gyerekeknek ki kellett jönni a medencéből. De hogy nem tudsz úszni? De miért nem tudsz úszni? stb Visszajöttek az anyukák, boldogság, úszkálás én szépen elkéredzkedtem sétálni.
A teraszról látni a tengert,kb 15 percre saccoltam, hegyoldalról lefele, apró kis utcákon jobbra balra. Próbáltam megjegyezni merre járok, hogy vissza is érjek. Hamar megérkeztem a partra, első találkozás a Mediterrán Tengerrel:)) Elsőre nem éreztem a varázslatot, a csodát, a boldogságot, hogy ott lehetek. Annyira zavarodott voltam a család miatt, hogy még nem tudtam, ez a part lesz a menedékem, az örömem.
Rövidet sétáltam a parton, majd elindultam visszafele, mert már esteledett és vacsorára vissza kellett volna érnem. Épp lekéstem. Csak el kellett utánuk takarítanom és a kicsikkel, akik az én szobámból nyíló szobában aludtak, mehettem is aludni. Nem volt nehéz az alvás, mégsem aludtam jól. Reggel 7 óra fele ébresztettek a fiatalok, ugyanis nekem kellett reggeliztetni.
Lassan 2 nap után beállt a rutin. 8kor keltünk, persze legalább 7kor ébredtünk. Reggeli a gyerekeknek. Majd a felnőtteknek (azzal nem volt dolgom). Napozás-olvasás a felnőtteknek, pancsolás a gyerekeknek. Dél körül összekaparták magukat, beültek az autókba és elvonultak valamelyik beachre. Én meg azt csináltam amit csak akartam egészen este 6ig. Akkorra kellett vacsorát készítenem a gyerekeknek. 8 körül alvás a kicsiknek, velük én is mehettem le. Ennyi volt a napi programom.
Eleinte azt hittem, hogy én itt vagyok ragadva, csak arra az egy partra tudok elmenni és nem fogok Ibizából semmit sem látni. Ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy én nem mehetek velük sehová. Egyrészt, mert fel sem merült bennük, másrésztmeg épp tele volt 2 autó velük, szóval nem volt hely. Ugyanis a nagyiék is megérkeztek első este.
Végül sikerült feltalálnom magam. Második nap felfedeztem a várost. Mi La Siesta nevű helyen voltunk, ami egy hegyoldalba épült villanegyed és ahol Sophie nagyapja építette a villát, "még amikor ott lennt semmi sem volt". Az oldalról leérkezve Santa Eulalia városában voltam, ami aranyos kisváros, a maga tengerparti jellegével. A part mögött tömbházépületek, alattuk üzletek, éttermek, suvenírboltok, egyetlen bevásárlóközpont, ahol horribilis árakon lehet megkapni mindazt,amit bárhol máshol a világban, pl ruha, cipő, kozmetikumok, táskák. Az új városon kívül a másik dombnak indulva egy gyönyörű kápolna ágaskodik, amit kiszemeltem magamnak. Nem volt könnyű megtalálni az utat, de feljutottam. Gyönyörű kilátás, felülről láttam a várost, mögötte-fölötte a tengert... elragadó, leírhatatlan látvány volt. Örömömet csak egy dolog árnyékolta be. Hogy láttam hová kell hazamennem a már amúgy is lábszárig lejárt lábammal.
Másnap nekiindultam a hegynek felfele. Mivel szigeten vagyunk és majdnem a part mentén, úgyis a partra kell kijukadnom. Úgy 40 perc séta után megérkeztem egy településre. Nagy volt az öröm. Persze tudtam, hogy ez nem más, mint Cala Llonga és valahol ott bújik meg a tenger is. Elsőként körbejártam a helyet, fotózgattam, benéztem a suvenírboltokba, kevés kaja, majd irány a part. Jaj, micsoda látvány!!! Ez a beach nem a tengerre nyílik, hanem mélyen bennt egy öbölben van. Igaz aznap nem volt túl nagy meleg, fújt nagyon a szél, hullámzott a tenger.
Láttam már, hogy ebből napozás nem lesz, így sétálgattam a parton, felmásztam a sziklákra, kitelepedtem a ferrykikötő lépcsőjére és elterveztem, hogy ferryvel fogok hazamenni. Amikor eljött az idő, ott vártunk legalább 15en és nem jött a hajó. Már a következő órai is meg kellett volna érkezzen... és semmi. Unaloműzőként sokan olvasgattunk.
Az emberek lassan elpárologtak, én is terveztem, hogy átmegyek a buszmegállóba, de gyalog semmiképp sem indulok vissza. Ahogy átmentem 5 perc múlva jött is a busz. 10 perc és meg is érkeztem Santa Eulaliara. Szétnéztem a buszmegállóba és elterveztem, hogy minden nap elbuszozok valahová ezután.
Következő nap nem éreztem valami jól magam, fáradt voltam, mozdulni sem bírtam, csak nyugit akartam. Rögtön elfelejtettem, hogy hová is akartam buszozni. Lementem a beachre és ott süttettem magam fél nap. Aztán sétáltam a városban és hazaballagtam. Már nem is tudom milyen napnál tartok:)) de aznap is lustiztam és pirítottam magam. Felfedeztem egy csodás partszakaszt, ahol a víz majdnem a talpamat nyaldosta, amint feküdtem a forróságban. Jó volt csak úgy feküdni ott, olvasgatni, élvezni a csiklandozó napsugarakat és nem gondolni semmi rosszra, sőt lehetőleg nem gondolni semmire, hogy ne fájjon semmi.
Sophie felajánlotta, hogy mivel vasárnap a szülei mennek haza, elmehetek velük a Tropicana Beachre, ami "egy másfajta" beach. Mondtam köszönöm, majd meglátom, mert szeretnék eljutni Ibiza Townba is. Valahogy ennyi nap után sem éreztem azt, hogy velük akarok menni, még akkor sem, ha ők minden nap másfajta partra mentek. Így vasárnap reggel mondtam, hogy úgyis arra mennek és szeretném, hogyha engem kiraknának Ibiza Townnál és majd busszal hazajövök. Megtörtént. Az a város... ámulatba ejtő. A kikotőnél érkeztem meg és persze gyalogosan vettem nyakamba a várost. Másképp nem is lehetett volna. Ez a kép fogadott:
Ami nagyon silány ahhoz képest amit én láttam. Ez sajnos nem a saját képem, de muszály megmutatnom, hogy milyen gyönyörűséges:
Itt is van régi és új városrész. A dombon az óváros, alatta a modern rész. Engem ugy-e mindkettő érdekelt, de hamar rájöttem, hogy az új rész nem sok meglepetést tartogat. Megkerestem a buszmegállót, hogy tudjam hogyan jutok haza, majd nekivágtam az ismeretlennek. Át a városon, követtem a beachre mutató jelzéseket. 2 part volt, a Ses Figueretes és a Platja d'en Bossa. Na melyik legyen. Előzetes ismeretek nélkül az első fele vettem az irányt, kiderült hibáztam, de ez közelebb volt. Ugyanis a d'en Bossa Ibiza talán leghíresebb beache, ahol a legtöbb fiatal és legnagyobb parti partyk vannak:(( Na ezt én nem láttam! De voltam a ses Figueretes-en, ami "átlagos" mediterrán beach...
Nem volt időm napozni, annyi mindent látnom kellett még aznap. Elindultam felfele a sziklák menti sétányon. Az a kilátás valami leírhatatlan. azt hittem ennél jobb már nem lehet. (De volt később:))
Csak haladtam és haladtam felfele, nem tudtam meddig megyek, itt megtanultam, hogy bármerre is megyek, kilyukadok valahová, nem kell pánikolni. Sejtettem, hogy annak a hegynek a másik oldalán vagyok, aminek a tetején érkezésemkor a templomot láttam, így bátran kaptattam felfele. Nemsokára megláttam a várfalakat. Juppi, jó helyen járok. Egy várkapuhoz értem, azon át jutottam be az óvárosba vagyis a Dalt Vilaba. A fal mentén haladtam jó hosszú ideig és gyönyörködtem az alattam elterülő újváros látványában, meg a túloldalon látható kikötőben.
Felfele nézve az az építészeti csoda tárult szemem elé, amit eddig csak filmekben és képeken láttam. A látszólag egymásra épült tipikus mediterrán házak. Elragadó, ahogy nem is lehet őket szétválasztani, egymás mellett, alatt, fölött, oldalában vannak, keskeny, meredek utcák szelik át a minden négyzetcentiméteren beépített domboldalt. Egy egy helyen lepillantva vendéglők terasza szegélyezi az utcákat, máshol kis boltok kínálják portékáikat, vagy éppen síró gyerekét táplálja az anyuka a lépcsőn ülve.
Felértem a tetőre, ahonnan olyan látvány tárult elém, hogy nehéz volt lélegzethez jutnom. Ez az a wooow érzés, aminél nagyobbat nem éreztem azon a szigeten. Egyik oldalt a városra láttam rá, másik oldalon a kikötő terült el és jobbra fordulva ott volt a Mediterrán Tenger teljes vakítóan kék szépségében, néhány apró szigetével és hullámait szelő hajóival. Mindez legalább 50 méterre a mélyben és előttem.
Sokáig csodáltam a kilátást, kattogtattam a fényképezőmet, úgy éreztem erre nem elég néhány fotó. Majd lefele indultam a sűrű kis sikátorokon, ahol bizony nem volt egyszerű eligazodni. Szerncsére nem egyedül éreztem így. Az arra járó turistákon észrevettem, hogy amikor egy kis utca végetért és másik kettő kezdődött, mindenki megállt, szétnézett, hogy jobbra vagy balra, aztán elindult azon amelyik inkább lefele vezetett. Igen érdekes látvány volt:) Így értem el én is a kivezető kapuhoz, ami zárta a város Dalt Vila részét. Itt aztán sikerült igazi ibizai hangulatú városrészbe keverednem. Csupa élet, csupa mozgás, evés ivás, üzletek, vendéglők, teraszok mindenfele, emberek ültek az utcán, útszélen, a keskeny utcákat teljesen elfoglalták a vendéglők teraszai, tele nevető, vidám emberekkel, zene és forgatag mindenfele. Éreztem, milliomodszorra is, hogy egy ilyen helyen nem szabad az embernek egyedül lennie!!!
"Rövid" sétám során már lassan combig kopott a lábam,így elterveztem, hogy nekivágok még egyszer megkeresni a buszomat, mert elsőre csak olyat találtam, amivel először Cala Llongára jutottam volna és onnan majd Santa Eulaliára, majdnem dupla áron. Pedig tudtam, hogy lennie kell a direkt busznak is. Nem találtam meg. Fáradtságom már határtalan volt, még volt majnem 1 órám a buszig és végső erőfeszítésemmel eldöntöttem, hogy visszamegyek a buszállomásra a megálló helyett. Van időm. Amint megérkezek látom, hogy épp ülnek fel egy buszra, nézem s hát mit ad Isten??? Santa Eulalia!!! Felpattanok, letelepedek és kb 20-25 perc alatt már ismerős kis városkámban találom magam. Már csak a fél órás hazaséta volt hátra, természetesen a part mentén, amivel nem tudtam betelni és véletlenül sem a városon vágtam volna át.
Azt hittem hétfőn hazajövünk, de kiderült neem, van egy extra napunk, csak kedden este indulunk:(( Már kicsit elég volt. Úgy jöttem volna. Jóból is nagyon megárt a sok, ha egyedül van az ember. Hétfőt nagyrészt a házban töltöttem, csak rövid 2 órát sétálgattam. Aznap nem volt túl meleg, kellemes volt ücsörögni a parti sétány padjain és járni a szuvenírboltokat, beszerezni a kötelező Ibizás pólót és 2 I love Ibizás bögrét. Valaminek mégis csak emlékeztetnie kell arra, hogy ott voltam, a fotókon és emlékeken kívül. Valami kézzel fogható. Valami szuveníííír:)
Keddet majdnem egészében megkaptam szabadnak reggeli után. Csak napozás volt betervezve. Hosszú, kényelmes, nyugodt sütkölőzés. Csak erre az egyre vágytam. Na meg arra, hogy végre otthon legyek, szerelmem karjaiban:))
Rendkívül korán, már fél 11-kor lementem a partra, komolyan felszerelkezve a hosszú napozós napra. Éreztem ahogy pörköli bőrömet a nap, égetett és simogatott. Időnként megmártóztam búcsuzóképpen a vízben, lehüttöttem felhevűlt testemet, majd átadtam újra a napsugaraknak, simogassák csak meg rendesen, úgysem lát testem mostanában ilyen sugarakat Angliában vagy akár Szülőföldemen.
Végül 3 óra fele elhatalmasodott rajtam a bánat meg a "nem bírom már tovább a meleget" érzés. Hosszasan búcsúzkodtam a tengertől, a parttól, majd bevonúltam a városba, hogy frissítő után nézzek és elköltsem maradék euróimat. Nehogy már visszahoznám:))
Ezután hazaballagtam, természetesen újra a parton, hiába a búcsú, minden utam oda vezetett vissza.
Még nem volt otthon ki családom, de hamar megérkeztek, én vacsit készítettem, ők csomagoltak, készülődtek. És eljött a pillanat, hogy a ház előtt vártuk a taxit... megérkeztünk a reptérre... sima úgy... másfél óra sorbanállás... semmi probléma... legalább 6 ellenőrzés... felszállás... éjfélkor már landoltunk is a Gatwickon!!! Hurráá! Autóra várakozás... másfél óra hazaút... na persze eső fogadott, mi más... és átölelhettem szerető Alexemet!!! Még másnapra szabadnapot is kaptam pihenőképpen.
Élményekből, látványból, örömből és doldogságból ennyi lenne. Annyi mindenről lehetne írni, annyi féle képpen leírni ezt a 9 napot, de ez a bejegyzés maradjon sima eseményleírás! Következőkben megpróbálok írni az érzéseimről, azkról az emocionális hatásorkról amelyek ott értek engem, a népes családról amely körülvett és a magányomról, ami percről percre velem volt. A jóról és rosszról, amit tapasztaltam és döntéseimről, amelyek félig ott, félig itthon megszülettek.
És hogy vizualizáljam mindazt, amit itt verbalizáltam:)) további sok sok kép látható a Facebookon!!!
Befejezésképpen pedig itt van egy aktuális kedvenc, talán amiatt, hogy a klippet Ibizan forgatták:))
2 megjegyzés:
Remek beszámoló, remek képek. Pár napja jöttünk meg mi is, a két hetes "csavargásból". Ez volt nagy hallgatásom oka. Rendezem a rengeteg képet és mesélek én is. :)
Köszi! A 2 hétről gondolom lesz amit mesélni:)
Megjegyzés küldése