Kellene a tanács!!!

Valami nagyon nincs rendben. Valahol valami elromlott. Ki a hibás? Miért? Nem firtatom. Bár tegnap nagyrészt sikerült megvilágosodni.
Már egy ideje érezzük a feszültséget a család és közöttünk. Nem nyílvánosan, csak úgy lappangva. Talán akkor kezdtem érezni, amikor visszaérkeztünk Ibizáról. Az addigi kevéske kommunkikáció is megszűnni tűnt közöttünk. Én már tudtam mi a dolgom, nem kellett utasításokat adni, ők jöttek és mentek, volt olyan nap, amikor egy "hi Emi"-n kívül mást nem hallottam S-től. A gyerekek egyre inkább levegőnek néznek vagy ha hozzámszólnak, akkor lekezelőek.
Alexnek véletlenül sikerült átmennie autóval az új vízipisztolyon. Ez lett az év eseménye. Pedig nem is ment tönkre csak egy helyen megrepedezett, de megragsztották. De mindenki csak erről beszélt. Rendeltünk egy másikat helyette. Amikor megérkezett a csomag, a lányok áthozták nekünk és megpróbáltak mindenféle eszközzel megzsarolni, hogy mi van benne. Mi nem akartuk elmondani, mert a nagylányé volt és ő nem volt otthon. Neki akartuk odaadni. A zsarolós rész egyik darabja meg így szólt:
M: -Megmondjuk anyunak meg apunak, hogy rúgjanak ki, ha nem monddjátok meg!
Én: -Menjél nyugodtan, mondd meg!
M: -Mert tényleg ki akarnak rúgni titeket!
L: -M, fogd be!
És azzal elmentek. Én meg ott maradtam leforrázva. Ok, ok, hogy gyerekbeszéd és azért mondta, mert valamit el akart érni, de kérdem én: egy 5 éves gyerek honnan szed ilyen dolgokat? Biztos vagyok benne, hogy nem találja ki magától, ha csak nem hallja valakitől. Nekem mindenesetre betették az ajtót. Ibiza előtt apuka elmondta, hogy meg vannak elégedve velünk, a munkánkkal és szeretnék, hogy maradjunk. Most meg... én persze sírtam egy sort és Alex mondta, hogy ő megy most rögtön S-hez és megkérdezi, hogy akkor most mi van. Ott volt mindkét szülő. Persze nem mondta, hogy hallottuk, hogy ki akarnak rudni, hanem, hogy ekkora dolgot csinálnak abból a vizipisztolyból és ha el akarnak küldeni akkor szóljanak nekünk is. Apuka szónokolt, jaj nem, nem, szó sincs róla, nem akarnak egyáltalán elküldeni, ne gondoljunk ilyeneket, maradhatunk amíg mi is boldogok vagyunk itt... Anyuka közben készítette az ebédet, jött ment és közben folyamatosan selytelmesen mosolygott, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy zavar vagy gúny, káröröm akar lenni. Tény, hogy egy szót nem szólt! Nem nyugodtunk meg... nem tűntek őszintének.
Másnapra ki is találták, hogy az autó, amiről úgy volt, hogy otthon megvesszük nekik és kihozzuk, mégsem jó... nem is tudják, hogy mi legyen, akarják-e. Mindez 3 nappal hazaindulás előtt. Eddig abszolút nem érdekelte őket, csak legyen valami és hozzuk már. Este Alex elhívta apukát sörözni, hátha így mégis jobban tud vele beszélgetni. Hát azt hiszik mégis jó lesz az az autó... de még nem biztos. Alex megpróbált még egyszer beszélni arról, hogy mi is zajlik a napokban közöttünk, hogy szeretnénk közelebb kerülni hozzájuk, beszélgetni velük, megismerni őket, együtt csinálni dolgokat, ha már egy fedél alatt élünk. ...lepergett róla. Az egészet lezárta azzal, hogy a gyerekekkel nyugodta barátkozhatunk, az csinálunk velük amit akarunk, de... finoman értésünkre adta, hogy őket hagyjuk békén, ne próbálkozzunk közelebb jutni hozzuk, ők csak a munkánkért akarnak minket és ennél többet belőlünk nem kérnek. Na mindezt nem ezekkel a szavakkal, hanem témaeltereléssel, elfordított tekintettel stb közölte. Legalább így majdnem 5 hónap után tisztán látjuk azt, amit eddig sejtettünk. Nem, egyáltalán nem jó ezt tudni, de... tudjuk.
Választhatunk: belenyugodunk a helyzetbe és némán végezzük a dolgunkat még akármeddig. Ugyanis másképp nem rossz család ez. Ha az anyagi dolgokat nézzük... elég rendesen fizetnek, nem stresszelnek, nem kötnek belénk vagy a munkánkba, nem kell sokat dolgozni, a gyerekekkel sem kell majdnem foglalkoznom. Anyuka kicsit (nagyon) hirtelen temperamentumú, de inkább Alexel, mint velem. Én azt nem bírnám elviselni, hogy ordítozzon és hisztizzen velem, aztán 5 perc múlva happy, mintha semmi sem történt volna.
A másik lehetőségünk, hogy nem fogadjuk el ezt, hogy csak robotok vagyunk itt és más család után nézünk mihamarabb. És jelen helyzetben nekünk inkább ez imponál.
Elég rosszkor jött mindez, éppen 3 hetes hazautazás előtt... de megoldjuk. Terveink szerint írunk hírdetést a gumtreere, hogy szeptember vége fele tudnánk kezdeni. Nem akarunk otthonmaradni és nem akarjuk ezt a családot sem elveszíteni amíg nincs másik, így visszajövünk szept 1.re ide és közben keressük az új családot. De ez alkalommal megválogassuk ám! Mindenképp találkozni akarunk velük, nem intézzük el 3 mail és 5 perc skypeal az egészet. Látni akarom, beszélgetni velük, ismerkedni, belepillantani az életükbe és tudatni velük, hogy ha néma szolgát akarnak, akkor nem jó lóra tettek.
Kicsit bizonytalanok vagyunk. Főleg most, hogy múlt héten épp megkaptuk a Worker Accession Cardunkat, tehát hivatalosan dolgozunk végre UKben. Ha meg váltunk akkor kezdhetjük előről. Másrész mindketten úgy érezzük, hogy nem bírnánk mindezt még egy évig csinálni. Kerülgetni egymást a házban, tudva, hogy ő még ennyi idő után sem tudja, hogy milyen országból is vagy, vagy hány éves, hogy részletekről ne is beszéljünk.
Mit tegyünk? Kellene a tanács!
Most az a lényeg, hogy holnapután este elhúzunk innen és az lesz a legboldogabb pillanatom, amikor S. kirak a buszmegállóba és 3 hétre eltűnik az életünkből!
Aztán meg... tovább is lesz valahogy, de otthonragadni nem fogunk!!! Még akkor sem, ha nagyon, de nagyon rossz lesz ide újra visszajönni.