Megvolt az első... dinner party. Na nem amelyiken részt vettem, hanem amit szemléltem. Tegnap este hostcsaládomnál. És ugy-e nem csak amolyan távoli nézelődő voltam. Végülis nem bántam meg:) Hostmami óriási izgalommal készülődött rá, ez mindig egy olyan esemény, amikor a legtöbbet kell megmutatni abból, hogy ki is Ő valójában. Leginkább róla szól, mindegy milyen alkalomból van éppen, de hogy ő hol lakik, ő mit főz, ő hogyan készül, terít, tálal, fogad vendégeket stb.
Megkért, hogy már szerdán terítsem meg az asztalt tíz személyre. Miért, ma sem értem. Az asztalra olyan dolgokat is kellett tenni, amelyekre a vacsoránál nem is volt szükség. Minek? Gondolom britt protokoll, hogy kanálnak is kell lennie, ha kell ha nem:) Aztán pénteken került rá virág, gyertya, ugyanis nem szokás itt villanyt kapcsolni, csak gyertyafénynél esznek. Gondolom azért, hogy ne lehessen észrevenni, hogy ki hozza-viszi a fogásokat... Aztán péntek este nagy izgalom, ülésrend, minden percre megtervezve, kaja fél- vagy egész készen, Emi fél 9re berendelve, indulhat a dinner. Vendégek késnek, lassan szállingóznak. Sophie izgatottan rohangál fel alá, közbe lespricceli magát, mert én mondtam, hogy megcsinálom, de nem mert neki kell... Akkor minek vagyok ott? Tíz fele végre áttelepednek a livingből a diningba, előétel az asztalon, Emi bevarázsolta. Közbe sül a chips, akarom mondani már pergelődik, de még nem, az még nincs kész, grilleződik a báránycomb, kész a répa, valami mentás zöldborsó.
Úgy volt, hogy én tálalok, Sophie meg beviszi. Erre mit csinál? Leszedném az asztalt, amíg ő tálal? Hát hogyne lelkem, voltam én pincér is! Te meg itt addig maszatoljad magad. Leszedtem, mindenki illedelmesen megköszönte... hmm... Sikerült addig 2 tányérra kitálalni a főételt. Nem nézett ki rosszul, de a székely gyomornak... erről később. Lassan sikerült elkészülni. S visszalibben a vendégeihez, bájcsevegnek végig, vagy inkább üvöltöznek, 10 perc és jöhet a pudding, vagyis desszert, ami saját készítésű gooseberry ice cream volt. Persze tálalta... Én behordtam. A vendégsereg ekkor már füstfelhőbe burkolózott, érdekes módon leginkább a nők pöfékeltek, fura volt... Aztán rendbe raktam a konyhát és S mondta, hogy ezzel kész, én mehetek is. Úgy 11:30 magasságában. Juppi, hát örültem neki. Na, ennyi a történés, most meg jöjjenek a benyomások:)
Vendégek vérbeli angolok, ezek nem keverednek, mindenki sikkes, a férfiak öregek, a nők legalábbis fiatalnak néznek ki. Legtöbbjük az is, 40 körüli. Puszi puszi. Nagy autók... öreg pasik... Rögtön pezsgő, rosé, ami csak kell. Fél óra bemelegítő cseverészés a nappaliban, majd áttelepedés az asztal mellé. Kifinomult táplálozás. Lazac, saláta stb. Viszonylag gyorsan esznek, bár amekkorák az adagok, nem nehéz. Be nem áll a szájuk egy percre, ez nem olyan mint otthon a lagziban, hogy nagy zaj, de amikor beteszik a kaját, akkor csak az evőeszközök kocogása hallatszik:) Itt folyik a duma megállás nélkül. Nem a vacsora a lényeg, hanem a talákozás, hogy milyen jó nekik, hogy együtt lehetnek. Desszert után még max 1 óra csevely, újra living romm, folyik a bor, aztán finoman távozik a vendégsereg. Nem nagy cucc az egész. Második alkalommal láttam és ugyanaz volt a forgatókönyv. Kivéve, hogy akkor nem segítkeztem és Peter, aki akkor segített és olyan amazing, kiderült, hogy mindent összetört, túlfőzött. Most állítólag minden tökéletes volt:)) Hála nekem.
Csak néhány dolgot nem értek: ha már ott vagyok, akkor miért nem hagyja, hogy segítsek? Sokkal többre vagyok képes, mint amit megengedett. Mondtam, hogy csak mutassa meg, aztán csinálom, de neeem, mert fél, hogy akkor majd nem lesz tökéletes. Ok. Az ő vacsija!
A másik: Ha otthon ilyen és ennyi ételt tennél a vendégek elé, akkor megmondanák, hogy hülye vagy, ha nincs amit az asztalra tegyél, akkor minek hívsz vendégeket?
A menü: Előétel: 2 falatnyi lazacos cucc, 4 levél salátával.
Főétel: 2 apró szelet báránycomb, maréknyi mentás zöldborsós turmixal, 4 szelet répával, 3 szelet szénné sült krumplival.
Desszert: egy kis pohárba rakott fagyitörmelék.
Na és ennek még örültek is, meg is dicsérték, hogy milyen amazing volt.
A british gyomroknak biztosan, de ez még nekem is iszonyatosan kevés, mármint a szememnek, mert megenni elég lett volna. Itt nem az van, hogy vendégségbe meg kell mutatni a bőséget és minél többet adni a vendégnek. Személyre szabva főztünk, nem megy ám a pazarlás.
Másnapra pedig maradt Eminek a mosogatás, rendrakás, de mindez bőséges "thank you Emi, you were amazing" és anyagi jutattás kiséretében, ami felvillanyozta a napomat, mert nem számítottam rá.
Hozzáfűznivaló nem sok van egyelőre, well, a történet nem éppen ugyanaz és a dilemma is még mindig létezik az itthon hagyott szerelem miatt, de igyekezek a szépre, jóra koncentrálni, végülis saját erőmből nem hiszem, hogy valaha is Ibizán kötnék ki. Látszólag Alex is örül nekem, meg annak, hogy egy hétig távol leszünk egymástól, de attól tartok ez csak a látszat, meg a bátorítás nekem, nehogy teljesen elkeseredjek.
Igen, azt valljuk, hogy időnként kell egy kis idő távol egymástól és mindeddig az élet gondosokodott is nekünk erről. Főleg most, hogy egy helyen is dolgozunk, már több, mint 3 hónapja minden álló nap együtt vagyunk. Jót tesz egy kis távolság, felfrissít, fellobantja a szerelmet, elutazás előtt, mert el kell válni, hazaérkezés után, mert újra együtt lehetünk. Aztán meg pár hét múlva jön a közös nyaralás otthon... csupa móka és kacagás az élet:))) bárcsak úgy lenne...
Egyelőre nem izgulok, elég minden más van, ami miatt megtehetem, de erről nem itt, ez egy vidám bejegyzés akar lenni arról, hogy milyen boldog is vagyok a nyakamon levő nyaralás miatt. Holnap az utolsó nap itthon, csomagom még sehol, holnap majd összedobom, aztán szépülés, készülés, mégis csak arra készülök, hogy 1 hétig fűrdőruciban illegessem magam egy (vagy több) mesés mediterrán tengerpaton. Arról meg, hogy Ibiza valójában a partyk fészke, elfeledkezünk, nem szándékozok ezen oldalával ismerkedni a szigetnek. Tudom, tudom, nagy hiba, majd következő alkalommal az is sorra kerül:))) Most lesz sok napozás, séta, kis lubickolás, talán ezúttal sikerül úszni is megtanulnom. Szégyellem, de nem tudok. Hosztmamim lelkesen igérte, hogy ő majd megtanít, mert nagyon jó tanár:) kiváncsi vagyok... Lesz még sok fénykép és bámészkodás, csodálat és minden, ami "családomnak" tervbe van. Fogalmam nincs mennyire leszek részese a nyaralásnak, abba biztos vagyok, hogy esténként babysitt, nem is akárhogy, mert a legkisebb lányokkal raknak egy szobába, hogy élvezhessek minden pillanatot.
Sok puszi és (remélem) nem könnyes búcsú minden kedves olvasómnak, aztán itt leszek és regélek jót és rosszat. Hátha csak jót! Legyünk már pozitívak, mégis csak ez lesz életem eddigi legnagyobb utazós élménye (leszámjtva azt amikor ide, Uk-be jöttünk, de az nem nyaralás volt) ... IBBBIIIIZZZZAAAA... és én????? hihetetlen most is...
Be kell vallanom, óriásit bűnöztünk ismét. De hát hiába, ha az ember élni szeret és minden pillanatot a lehető legmaximálisabban kihasználni, akkor úgy próbálja megvonni magától az kellemes dolgokat, hogy eldönti, aztán sutba dobja és igyekezik elnyomni a lelkiiseret időnként felcsendülő kolompját.
Döntésünk, miszerint nem utazunk, nem vásárolunk, mert gyűjtünk hazamenni, plusz az ajándékokra, létezik, de... nem nagyon betartható. Egyrészt, mert minél jobban megvonjuk magunktól, annál több minden történik, amire ki kell adni a pénzt. Pl összetörik egy drága képráma, amit rögtön meg kell javíttatni és bizonytalan, hogy nekünk kelle kifizetni. Vagy kiderül, hogy otthon hagyott költségeink törlesztésének egy részét nem a legjobb kezekre bíztuk, és bizony el volt felejtve a kifizetés. Ezt meg minél sürgősebben orvosolni kell, mert nem holmi apróságról van szó.
Egyszóval a pénzünk nem gyűl, hanem fogy, mi meg boldogtalannak kezdtük érezni magunkat, mert magunktól is meghúztunk minden jót, ami maiatt érdemes itt lenni és eredménye sincs.
Történt hétvégén, hogy bizonyos mértékben muszályból Londonba kellett menni. Kellemeset a muszállyal... Alig vártam végre kimozdúljak ebből a fészekből. Sikerült is elindúlni 9 óra után kicsivel, vasárnap reggeli nyugis forgalom az M4en, majd rátértünk az M25re, ahol fura mód állt a forgalom. érthetetlen, sem baleset sem semmi, csak egyszerűen dugó. De kijutottunk, Epsomba igyekeztünk és ezúttal voltunk elég okosak, hogy ne vegyük keresztbe Londont, hanem kerüljük ki. 11 után nem sokkal megérkeztünk a házaspárhoz, akikkel találkoznunk kellett. Eddig sosem láttuk őket, most meg "biznisz" miatt találkoztunk. Gondoltuk azt lerendezzük, aztán csatangolunk Londonban, megnézünk valami olyant amit még nem láttunk. De nem így alakult. Felhívtak a lakásukba, beszélgettünk és alakult a molekula:)
A házaspár szintén Romániából van, román házaspár és teljesen más a helyzetük, mint nekünk. 4 éve vannak itt, majdnem az egész családjuk itt él, a férfi manager a Morrisonsnál, a nő pedig fogorvosi asszisztens. Ők sem így kezdték, a férfi egy évig villanyszerelőként dolgozott, bár otthon informatika egyetemet végzett és analitikusként dolgozott. A nőnek is megvolt az asszistensi képzettsége, de azt itt nem ismerték el, más képzést kellett végeznie. Most sinen vannak, de mesélték, hogy mennyire nehéz volt az elején.
Nagyon kedvesek, szimpatikusak, aranyosak voltak velünk. Mondták, hogy mennek vásárolni Kingstonba, ha akarunk menjünk velük. Naná, ez az első alkalom, hogy valakikkel jól érezzük magunkat, ki nem hagynánk. Autóval elmentünk Kingstonba, majd sétáltunk egy nagyot a Temze parti parkban, berohantunk néhány üzletbe, mallba, majd egy pubba megebédeltünk, még néhány shopping kisérlet, persze semmi eredménnyel, majd fagyizás és indultunk vissza az autóhoz, mert lassan esteledett. Közben rengeteget beszélgettünk, az otthonról, az ittlétről, adtak tanácsokat, meghallgattak minket, bátorítottak. Végűl megérkeztünk hozzuk, búcsuzóul megöleltek és megpusziltak. Ilyen velünk még nem történt amióta itt vagyunk, úgyhogy ez egy óriási meglepetés volt és olyan kis melegség öntötte el a szívemet:)
Még korán volt hazajönni, nem éreztem beteljesültnek a napot, bementünk Epsom központjába és kicsit még sétálgattunk, már csak mi ketten. Aztán elindultunk és meg sem álltunk hazáig, csak az M25ön, ahol visszafele is ugyanaz fogadott, mint délelőtt.
Ismét csodás vasárnapunk volt, egy ilyen nap után sok minden megváltozik az emberben. Mivel mi ketten vagyunk, duplán gondolkozunk, azt megosszuk és a másik gondolatait is magunkévá tesszük. Így pl eldöntöttük, hogy hiába a nagy sporlás, vagyon abból úgysem lesz és csak boldogtalanokká válunk. Ha nem mozdulunk ki innen, csak rabszolgáknak érezzük magunkat és besokallunk az itteni élettől is. De mi azért vagyunk itt, hogy jobb legyen és ezt magunknak kell megteremteni. Ez a hazautazás elég sok fejfájást okoz nekünk, nem azért mert nem akarjuk, csak mert... lehet túl hamar jött. Karácsonyra is haza akartunk menni, de most már látjuk, hogy nem fog menni. Nem éri meg csak azért dolgozni ismét majdnem 4 hónapot, hogy hazamnejünk. Majd akkor megyünk haza, amikor úgy érezzük, hogy készek vagyunk rá és nagyobb erőfeszítések, megvonások nélkül megy is!
És hogy a hétvégét megkoronázzuk, mert ugye nekünk a vasárnap és hétfő a hétvége, akkor van szabad napunk, ma elmentünk Swindonba shoppingolni. Ajándékok, Ibizára való készülődés és még néhány dolog beszerzésének okából. Elfelejtettük a sporlást és kicsit kényeztettük magunkat. Amipedig a legfontosabb: boldogan jöttünk haza, nem szomorúan, mint akkor, amikor csak az a tudat volt bennünk, hogy csak kaját veszünk és semmi mást, mert nem költhetünk. És úgyis túlköltöttünk és evett a lekiismeret még 2 napig.
Gyönyörű hetem és hétvégém volt. Csend volt és nyugalom, na meg rend, mert hosztanyu nem volt itthon. A hétvége meg a pont az i-re. 3madszor is Londonban voltunk és sikerült ismét egy olyan oldalát látni, amit eddig nem. Epsom és Kingston is remek helyek, Epsom, nyugisabb, nem sok a látnivaló, inkább olyan alvó város, Kingston meg eléggé pezsgő. Amikor beérkeztünk a központba, bekeveredtünk a forgatagba, az volt az egyetlen érzés bennem, hogy mihamarabb el akarok menni ebből a semmiből, ahol jelenleg élek, olyan helyre, ahol érezni lehet az élet lüktetését, kimenni sétálni, leülni egy padra, ha zöldre vágysz elmenni a parkba és nem kinézni az ablakon és ott van. Tudjak elmenni gyalog vagy busszal shoppingolni, sétálni, emberekkel talákozni, ne kelljen folyton valakire várni aki elvisz és alkalmazkodni, hogy most lehete vagy nem.
Egy kedves au pairblog bejegyzésének címe nagyon megragadt bennem, annyira találó: "Élni jöttem ide, nem lakni". Remélem nem haragszik meg, hogy idéztem, engedélye nélkül ezért nem is linkelem.
Döntésünk, miszerint nem utazunk, nem vásárolunk, mert gyűjtünk hazamenni, plusz az ajándékokra, létezik, de... nem nagyon betartható. Egyrészt, mert minél jobban megvonjuk magunktól, annál több minden történik, amire ki kell adni a pénzt. Pl összetörik egy drága képráma, amit rögtön meg kell javíttatni és bizonytalan, hogy nekünk kelle kifizetni. Vagy kiderül, hogy otthon hagyott költségeink törlesztésének egy részét nem a legjobb kezekre bíztuk, és bizony el volt felejtve a kifizetés. Ezt meg minél sürgősebben orvosolni kell, mert nem holmi apróságról van szó.
Egyszóval a pénzünk nem gyűl, hanem fogy, mi meg boldogtalannak kezdtük érezni magunkat, mert magunktól is meghúztunk minden jót, ami maiatt érdemes itt lenni és eredménye sincs.
Történt hétvégén, hogy bizonyos mértékben muszályból Londonba kellett menni. Kellemeset a muszállyal... Alig vártam végre kimozdúljak ebből a fészekből. Sikerült is elindúlni 9 óra után kicsivel, vasárnap reggeli nyugis forgalom az M4en, majd rátértünk az M25re, ahol fura mód állt a forgalom. érthetetlen, sem baleset sem semmi, csak egyszerűen dugó. De kijutottunk, Epsomba igyekeztünk és ezúttal voltunk elég okosak, hogy ne vegyük keresztbe Londont, hanem kerüljük ki. 11 után nem sokkal megérkeztünk a házaspárhoz, akikkel találkoznunk kellett. Eddig sosem láttuk őket, most meg "biznisz" miatt találkoztunk. Gondoltuk azt lerendezzük, aztán csatangolunk Londonban, megnézünk valami olyant amit még nem láttunk. De nem így alakult. Felhívtak a lakásukba, beszélgettünk és alakult a molekula:)
A házaspár szintén Romániából van, román házaspár és teljesen más a helyzetük, mint nekünk. 4 éve vannak itt, majdnem az egész családjuk itt él, a férfi manager a Morrisonsnál, a nő pedig fogorvosi asszisztens. Ők sem így kezdték, a férfi egy évig villanyszerelőként dolgozott, bár otthon informatika egyetemet végzett és analitikusként dolgozott. A nőnek is megvolt az asszistensi képzettsége, de azt itt nem ismerték el, más képzést kellett végeznie. Most sinen vannak, de mesélték, hogy mennyire nehéz volt az elején.
Nagyon kedvesek, szimpatikusak, aranyosak voltak velünk. Mondták, hogy mennek vásárolni Kingstonba, ha akarunk menjünk velük. Naná, ez az első alkalom, hogy valakikkel jól érezzük magunkat, ki nem hagynánk. Autóval elmentünk Kingstonba, majd sétáltunk egy nagyot a Temze parti parkban, berohantunk néhány üzletbe, mallba, majd egy pubba megebédeltünk, még néhány shopping kisérlet, persze semmi eredménnyel, majd fagyizás és indultunk vissza az autóhoz, mert lassan esteledett. Közben rengeteget beszélgettünk, az otthonról, az ittlétről, adtak tanácsokat, meghallgattak minket, bátorítottak. Végűl megérkeztünk hozzuk, búcsuzóul megöleltek és megpusziltak. Ilyen velünk még nem történt amióta itt vagyunk, úgyhogy ez egy óriási meglepetés volt és olyan kis melegség öntötte el a szívemet:)
Még korán volt hazajönni, nem éreztem beteljesültnek a napot, bementünk Epsom központjába és kicsit még sétálgattunk, már csak mi ketten. Aztán elindultunk és meg sem álltunk hazáig, csak az M25ön, ahol visszafele is ugyanaz fogadott, mint délelőtt.
Ismét csodás vasárnapunk volt, egy ilyen nap után sok minden megváltozik az emberben. Mivel mi ketten vagyunk, duplán gondolkozunk, azt megosszuk és a másik gondolatait is magunkévá tesszük. Így pl eldöntöttük, hogy hiába a nagy sporlás, vagyon abból úgysem lesz és csak boldogtalanokká válunk. Ha nem mozdulunk ki innen, csak rabszolgáknak érezzük magunkat és besokallunk az itteni élettől is. De mi azért vagyunk itt, hogy jobb legyen és ezt magunknak kell megteremteni. Ez a hazautazás elég sok fejfájást okoz nekünk, nem azért mert nem akarjuk, csak mert... lehet túl hamar jött. Karácsonyra is haza akartunk menni, de most már látjuk, hogy nem fog menni. Nem éri meg csak azért dolgozni ismét majdnem 4 hónapot, hogy hazamnejünk. Majd akkor megyünk haza, amikor úgy érezzük, hogy készek vagyunk rá és nagyobb erőfeszítések, megvonások nélkül megy is!
És hogy a hétvégét megkoronázzuk, mert ugye nekünk a vasárnap és hétfő a hétvége, akkor van szabad napunk, ma elmentünk Swindonba shoppingolni. Ajándékok, Ibizára való készülődés és még néhány dolog beszerzésének okából. Elfelejtettük a sporlást és kicsit kényeztettük magunkat. Amipedig a legfontosabb: boldogan jöttünk haza, nem szomorúan, mint akkor, amikor csak az a tudat volt bennünk, hogy csak kaját veszünk és semmi mást, mert nem költhetünk. És úgyis túlköltöttünk és evett a lekiismeret még 2 napig.
Gyönyörű hetem és hétvégém volt. Csend volt és nyugalom, na meg rend, mert hosztanyu nem volt itthon. A hétvége meg a pont az i-re. 3madszor is Londonban voltunk és sikerült ismét egy olyan oldalát látni, amit eddig nem. Epsom és Kingston is remek helyek, Epsom, nyugisabb, nem sok a látnivaló, inkább olyan alvó város, Kingston meg eléggé pezsgő. Amikor beérkeztünk a központba, bekeveredtünk a forgatagba, az volt az egyetlen érzés bennem, hogy mihamarabb el akarok menni ebből a semmiből, ahol jelenleg élek, olyan helyre, ahol érezni lehet az élet lüktetését, kimenni sétálni, leülni egy padra, ha zöldre vágysz elmenni a parkba és nem kinézni az ablakon és ott van. Tudjak elmenni gyalog vagy busszal shoppingolni, sétálni, emberekkel talákozni, ne kelljen folyton valakire várni aki elvisz és alkalmazkodni, hogy most lehete vagy nem.
Egy kedves au pairblog bejegyzésének címe nagyon megragadt bennem, annyira találó: "Élni jöttem ide, nem lakni". Remélem nem haragszik meg, hogy idéztem, engedélye nélkül ezért nem is linkelem.
Ittlétem legkellemesebb napjait töltöm itt a házban. Jó itt lenni, nincs semmi bajom, nem érzem azt, hogy ismét 2 óra, menni kell melózni. Nem érzem, hogy csak teszem a dolgom és majd csak eltelik az az 5 óra. Nincs az, hogy nincs kedvem dolgozni és csak elszöszmötölök valamivel. Ráadásként a lányok is teljesen mások lettek.
Miért mindez? Köszönhtően a nice old nannynek, aki itt van velünk, amíg a szülők Olaszországban süttetik magukat. Nagyon izgultam, mondhatni féltem, hogy milyen lesz, biztos parancsolgat, meg ki tudja hogy lekezel majd engem. Plussz anyuka beharangozta, hogy a nanny, akit Tai Tai-nek hívnak, mindent megcsinál majd a házba, úgyhogy nekem nem igazán lesz tennivalóm. Kicsit attól is féltem, hogy akkor engem lehet nem fog erre a hétre fizetni. Szóval óriási, kellemes meglepetés ért.
Idős, szimpatikus, kellemes, aranyos, rendes, kommunikatív, olyan, akit bárki szeretne nagymamájaként. Teljesen ellenkezője mindannak amivel ebben a családban találkozok nap mint nap és ennek alapján amire számítottam. Dícshimnuszt tudnék zengni róla:)
A gyerekek teljesen másképp viselkednek vele, igaz profi, vagyis képzett nanny, egész életében ezzel foglalkozott, már hostapunak nannyje volt. 75 éves, de reggelenként simán begyalogol a faluba és vissza, ami másfél órás út, csak mert kell a mozgás. Délután 2,4 között van neki lunch, aztán meg nem eszik, csak másnap regglit. De semmit ám, nem csak azt mondja.
A munkámat sem lopta el tőlem:) igaz megszabadít napi kb másfél óra munkától azzal, hogy rendbe rakja a gyerekek szobáját, meg a konyhát és főz, mosogat. De ezenkívül mindent én csinálok és bizony van amit, mert ebben a házban mindig minden mocskos, hiába robotolok nap mint nap.
Jön, beszél, kérdez, érdeklődik, mesél, és mindez nem zavaró, hanem kellemes. jólesik, hogy én is embernek számítok. Mesél a családról, hisz mindent tud róluk. Próbál segíteni, mert tudja milyen hostanyu. Tanácsokat ad a gyerekekhez is, akik majdnem kis anygalok amióta ő itt van. Érdekes, mert nagyon szigorú velük, de mégis imádják őt. Úgy ugornak a nyakába, amikor a suliból jönnek, mint soha az anyjuk nyakába. Mesélnek neki, kérdeznek, mindent megcsinálnak amit mondd. Igaz, hogy amint hazaérnek, csak velük foglalkozik. Nem hagyja őket egy percre. Ne tedd azt, ne vedd el, tedd oda, csináld így, nem szabad, ne öntsd ki, tedd el, ülj oda, ne menj oda. És csinálják. Tisztelik őt, és szeretik. Mert foglalkozik velük. Nem úgy mint a szüleik. Az anyjuknak minden gondja az, amikor hazaesik, hogy 7kor ágyba küldje őket, mert ő nagyon fáradt. Az apjukat hetente 2,3 nap látják. Hiányzik nekik a törődés, a simogatás, cirogatás, hogy érezzék a szeretet. Hogy megmondja valaki nekik mi a helyes és mi nem, hogy azt kell mondani, thank you Emi, vagy please. Hogy együtt körbesétálják az udvart, leüljenek olvasni, nem úgybadugás előtt 5 perc olvasás. A nagyobbaknak egyedül, mert megy nekik. Hogy megmondják, ma nem ehetsz fagyit és nem pastat eszel már megint, hanem azt amit főzök. És eszik. Repetát kérnek. Megtudtam nem hiába. Az anyjuk ugyanis azért ad nekik kevés ételt, mert fél, hogy elhíznak. Nekem sem engedi, hogy többet készjtsek, mert ha nem eszik meg, akkor pazarlás. De azért minden nap amikor értük kell menni a suliba, akkor kell vinni nekik snacket, meg csokit. Az nem maradhat el. De vacsorából repetát nem szabad. inkább utána egy ice creamet. Tai arra kért, hogy amikor Sophie nincs itthon akkor én csak főzzek jó sokat a lányoknak, egyenek amennyit akarnak, amikor meg itthon van, akkor csináljam úgy, ahogy ő mondja. Mert hostmami csak salátán él, de tényleg, semmi mást nem eszik, csak még Activiát és gyümölcslevet és Costás frapuccinót és teát és sört és bort. Vannak itt problémák és honnan tudná meg az ember, ha nem egy olyan embertől aki egy élet óta ismeri őket. És annyira aranyos, meg kedves, még azt sem engedi, hogy a ruháját kivasaljam, mert ő magának megcsinálja, látja, hogy van nekem elég dolgom. Már most hiányzik, ha arra gondolok, hogy kedden elmegy és minden vissza a rendes kerékvágásba. S rohangálása meg az ördögi lányok.
Imádom az ilyen élettel teli, mozgékony, aranyos, kis idős embereket. Még annyi szépet akarok írni róla, de rövid az idő, nem jönnek a szavak. Talán jegyzetet kéne írni, amikor eszembe jut valami...:)
A 3 hónapról most csak annyit, hogy eltelt 3 hónap amióta itt vagyunk, szerettem volna erről jrni, az eddigi tapasztalatokról, de most nem megy. Majd a 4 hónapnál újra bepróbálkozok. Akkor már túl leszek a nyaraláson is a családdal és még sokmindenen.
Miért mindez? Köszönhtően a nice old nannynek, aki itt van velünk, amíg a szülők Olaszországban süttetik magukat. Nagyon izgultam, mondhatni féltem, hogy milyen lesz, biztos parancsolgat, meg ki tudja hogy lekezel majd engem. Plussz anyuka beharangozta, hogy a nanny, akit Tai Tai-nek hívnak, mindent megcsinál majd a házba, úgyhogy nekem nem igazán lesz tennivalóm. Kicsit attól is féltem, hogy akkor engem lehet nem fog erre a hétre fizetni. Szóval óriási, kellemes meglepetés ért.
Idős, szimpatikus, kellemes, aranyos, rendes, kommunikatív, olyan, akit bárki szeretne nagymamájaként. Teljesen ellenkezője mindannak amivel ebben a családban találkozok nap mint nap és ennek alapján amire számítottam. Dícshimnuszt tudnék zengni róla:)
A gyerekek teljesen másképp viselkednek vele, igaz profi, vagyis képzett nanny, egész életében ezzel foglalkozott, már hostapunak nannyje volt. 75 éves, de reggelenként simán begyalogol a faluba és vissza, ami másfél órás út, csak mert kell a mozgás. Délután 2,4 között van neki lunch, aztán meg nem eszik, csak másnap regglit. De semmit ám, nem csak azt mondja.
A munkámat sem lopta el tőlem:) igaz megszabadít napi kb másfél óra munkától azzal, hogy rendbe rakja a gyerekek szobáját, meg a konyhát és főz, mosogat. De ezenkívül mindent én csinálok és bizony van amit, mert ebben a házban mindig minden mocskos, hiába robotolok nap mint nap.
Jön, beszél, kérdez, érdeklődik, mesél, és mindez nem zavaró, hanem kellemes. jólesik, hogy én is embernek számítok. Mesél a családról, hisz mindent tud róluk. Próbál segíteni, mert tudja milyen hostanyu. Tanácsokat ad a gyerekekhez is, akik majdnem kis anygalok amióta ő itt van. Érdekes, mert nagyon szigorú velük, de mégis imádják őt. Úgy ugornak a nyakába, amikor a suliból jönnek, mint soha az anyjuk nyakába. Mesélnek neki, kérdeznek, mindent megcsinálnak amit mondd. Igaz, hogy amint hazaérnek, csak velük foglalkozik. Nem hagyja őket egy percre. Ne tedd azt, ne vedd el, tedd oda, csináld így, nem szabad, ne öntsd ki, tedd el, ülj oda, ne menj oda. És csinálják. Tisztelik őt, és szeretik. Mert foglalkozik velük. Nem úgy mint a szüleik. Az anyjuknak minden gondja az, amikor hazaesik, hogy 7kor ágyba küldje őket, mert ő nagyon fáradt. Az apjukat hetente 2,3 nap látják. Hiányzik nekik a törődés, a simogatás, cirogatás, hogy érezzék a szeretet. Hogy megmondja valaki nekik mi a helyes és mi nem, hogy azt kell mondani, thank you Emi, vagy please. Hogy együtt körbesétálják az udvart, leüljenek olvasni, nem úgybadugás előtt 5 perc olvasás. A nagyobbaknak egyedül, mert megy nekik. Hogy megmondják, ma nem ehetsz fagyit és nem pastat eszel már megint, hanem azt amit főzök. És eszik. Repetát kérnek. Megtudtam nem hiába. Az anyjuk ugyanis azért ad nekik kevés ételt, mert fél, hogy elhíznak. Nekem sem engedi, hogy többet készjtsek, mert ha nem eszik meg, akkor pazarlás. De azért minden nap amikor értük kell menni a suliba, akkor kell vinni nekik snacket, meg csokit. Az nem maradhat el. De vacsorából repetát nem szabad. inkább utána egy ice creamet. Tai arra kért, hogy amikor Sophie nincs itthon akkor én csak főzzek jó sokat a lányoknak, egyenek amennyit akarnak, amikor meg itthon van, akkor csináljam úgy, ahogy ő mondja. Mert hostmami csak salátán él, de tényleg, semmi mást nem eszik, csak még Activiát és gyümölcslevet és Costás frapuccinót és teát és sört és bort. Vannak itt problémák és honnan tudná meg az ember, ha nem egy olyan embertől aki egy élet óta ismeri őket. És annyira aranyos, meg kedves, még azt sem engedi, hogy a ruháját kivasaljam, mert ő magának megcsinálja, látja, hogy van nekem elég dolgom. Már most hiányzik, ha arra gondolok, hogy kedden elmegy és minden vissza a rendes kerékvágásba. S rohangálása meg az ördögi lányok.
Imádom az ilyen élettel teli, mozgékony, aranyos, kis idős embereket. Még annyi szépet akarok írni róla, de rövid az idő, nem jönnek a szavak. Talán jegyzetet kéne írni, amikor eszembe jut valami...:)
A 3 hónapról most csak annyit, hogy eltelt 3 hónap amióta itt vagyunk, szerettem volna erről jrni, az eddigi tapasztalatokról, de most nem megy. Majd a 4 hónapnál újra bepróbálkozok. Akkor már túl leszek a nyaraláson is a családdal és még sokmindenen.
Amióta itt vagyunk, minden elromlik. Nem tudom azelőtt is így volt-e. Sophie elég sokaszor mondja, hogy micsoda döbbenet, hogy itt milyen régi minden, ...ehhez képest nekem minden modern:) Lehet nekik a 3, 4 éves mosógép stb már nagyon old, de nem is tesznek érte semmit, hogy újjabb legyen. Ha elromlik inkább megjavíttatják, mint újjat vegyenek. Igaz bérlet lakás, minden bennelévővel együtt szóval... érthető. De ha én jobban akarok élni, akkor teszek érte, nem?
Visszatérve, természetesen minden az én vagy Alex kezében romlik el, miért is, mert ők rá nem teszik a kezüket. Ja, tegnap elromlott az ő autója. Nem káröröm, de... pár óra és megjavítva persze.
Lássuk csak: csütörtökön elromlott a ruhaszárító. Azelőtt hostpapi motorja. Előtte a fűnyíró. És az autónk. Ja meg a vízforraló folyton kiverte a bíztosítékot. Titokzatos körülmények között betört az autó ablaka. Fűnyíró. Autó. Nem volt hideg vizunk jóó hosszú ideig. Kinyírtam a mikrót. Eltörtem egy poharat:) Nagyjából ennyi. Semmiből nem csináltak nagy dolgot amúgy, hosszabb-rövidebb idő alatt rendbejött, ami rendbe tudott jönni, na nem ám magától. Kicsit nagyobb dolog az autó ablakából lett. Szerintük Alex volt a hibás, ő ugyanis füvet nyírt úgy 50 méterre és szerintük a kavicsok felpattantak és úgy törött be. A másik autó ott állt mellette, annak semmi baja. Ők meg épp vadászatból jöttek haza... Vajon??? Most meg itt van a motor. Csak úgy, a garázsban elromlott. Ed finoman megkérdezte, hogy vajon a lányok játszottak vele? Mi meg, kis érzékenyek rögtön arra gondoltunk, hogy biztos ezt is Alexre akarja fogni.
Nem tetszik nekünk, ahogy elkezdtek velünk viselkedni, sajnos már alig 3 hónap alatt óriásit változtak. Eleinte mindig, mindent megbeszéltek velünk, a programot, tennivalót, mindent. Most meg... jó ha utolsó percbe szólnak, hogy mi van, vagy mi kellene, hogy mennek el, babysittelni kell, ezt akarja, azt akarja, mondd valamit, aztán mégsem úgy csinlája, megkér valamire, aztán mégsem kell. Csak úgy szó nélkül elveszik az autót, meg sem kérdezve, hogy nekünk kellene-e. Keresztbehúzzák minden tervünket, már nem érdekli őket, hogy nekünk is programunk van. Különben nem beszélgetnek velünk nagyon, a lányok meg folyamatosan kiakasztanak, a fejünkre nőnek, senkinek néznek. A gyereknevelés megér egy bejegyzést! De milyen legyen a gyerek, ha a szülő is olyan?
Jövő héten elhúznak Italy-ba 5 napra, de csak a szülők. Jön egy nanny, aki már hostapunak nannyje volt, ő vigyáz a lányokra és mivel ő mindent megcsinál, főz takarít, még az is megeshet, hogy nem fognak minket kifizetni.
Lassan elegünk van. Ilyen rövid idő alatt. Amint visszajövünk otthonról elkezdjük intézni a papirainkat, NI number meg hasonlók és elkezdünk munkát keresni. Legalább év végére hátha sikerül. Munkát akarok, rendes fizetéssel, lakással, kiscicával. Szabadsággal, senkitől való állandó függés nélkül. Ha este valahová el akarunk menni, ne kelljen már előtte pár héttel leegyeztetni, hogy ők menneke valahová, mert nagyon esélyes, hogy pont aznap este igen, ha már mi is akarunk és akkor nekünk sittelni kell. Történt már ilyen. És hát nem kérdés, hogy ki programja maradt el.
Ja és folyton azt képzelik, hogy Kongóbol vagy honnan jöttünk, ahol nincsen semmi és nem tudunk semmit:
You know what a shower is?
You know how to make a tea?
I'll tell you wath is a text message!
You have to put the mozarella first in the pasta, if not, aint gonna melt.
Do you have ponies there in your country?
Do you have Costa there?
If you push this button, wather will come out?
És még sok ezekhez hasonló aranyköpés.
Panaszkodok én, de nem annyira vészes a helyzet. Mindent egybevetve boldogok vagyunk itt, nincsen rajtunk akkora nyomás, mint otthon. Szeretünk ebben az országban lenni és még mindig hosszú távon akarunk itt maradni. Talán még hosszabbon:) Minden ok, csak ez az örökös emberi elégedetlenség...
2 hét múlva Ibiza. Megkérdeztem mennyi csomagom lehet, mire Sophie elkezdte magyarázni, hogy miket vigyek és ha akarok a lányok bőröndjébe is be tudok pakolni. 1 rövidnadrág, póló, papucs ott elfér... napozókrémet ő hoz:)) Nevetséges!
Visszatérve, természetesen minden az én vagy Alex kezében romlik el, miért is, mert ők rá nem teszik a kezüket. Ja, tegnap elromlott az ő autója. Nem káröröm, de... pár óra és megjavítva persze.
Lássuk csak: csütörtökön elromlott a ruhaszárító. Azelőtt hostpapi motorja. Előtte a fűnyíró. És az autónk. Ja meg a vízforraló folyton kiverte a bíztosítékot. Titokzatos körülmények között betört az autó ablaka. Fűnyíró. Autó. Nem volt hideg vizunk jóó hosszú ideig. Kinyírtam a mikrót. Eltörtem egy poharat:) Nagyjából ennyi. Semmiből nem csináltak nagy dolgot amúgy, hosszabb-rövidebb idő alatt rendbejött, ami rendbe tudott jönni, na nem ám magától. Kicsit nagyobb dolog az autó ablakából lett. Szerintük Alex volt a hibás, ő ugyanis füvet nyírt úgy 50 méterre és szerintük a kavicsok felpattantak és úgy törött be. A másik autó ott állt mellette, annak semmi baja. Ők meg épp vadászatból jöttek haza... Vajon??? Most meg itt van a motor. Csak úgy, a garázsban elromlott. Ed finoman megkérdezte, hogy vajon a lányok játszottak vele? Mi meg, kis érzékenyek rögtön arra gondoltunk, hogy biztos ezt is Alexre akarja fogni.
Nem tetszik nekünk, ahogy elkezdtek velünk viselkedni, sajnos már alig 3 hónap alatt óriásit változtak. Eleinte mindig, mindent megbeszéltek velünk, a programot, tennivalót, mindent. Most meg... jó ha utolsó percbe szólnak, hogy mi van, vagy mi kellene, hogy mennek el, babysittelni kell, ezt akarja, azt akarja, mondd valamit, aztán mégsem úgy csinlája, megkér valamire, aztán mégsem kell. Csak úgy szó nélkül elveszik az autót, meg sem kérdezve, hogy nekünk kellene-e. Keresztbehúzzák minden tervünket, már nem érdekli őket, hogy nekünk is programunk van. Különben nem beszélgetnek velünk nagyon, a lányok meg folyamatosan kiakasztanak, a fejünkre nőnek, senkinek néznek. A gyereknevelés megér egy bejegyzést! De milyen legyen a gyerek, ha a szülő is olyan?
Jövő héten elhúznak Italy-ba 5 napra, de csak a szülők. Jön egy nanny, aki már hostapunak nannyje volt, ő vigyáz a lányokra és mivel ő mindent megcsinál, főz takarít, még az is megeshet, hogy nem fognak minket kifizetni.
Lassan elegünk van. Ilyen rövid idő alatt. Amint visszajövünk otthonról elkezdjük intézni a papirainkat, NI number meg hasonlók és elkezdünk munkát keresni. Legalább év végére hátha sikerül. Munkát akarok, rendes fizetéssel, lakással, kiscicával. Szabadsággal, senkitől való állandó függés nélkül. Ha este valahová el akarunk menni, ne kelljen már előtte pár héttel leegyeztetni, hogy ők menneke valahová, mert nagyon esélyes, hogy pont aznap este igen, ha már mi is akarunk és akkor nekünk sittelni kell. Történt már ilyen. És hát nem kérdés, hogy ki programja maradt el.
Ja és folyton azt képzelik, hogy Kongóbol vagy honnan jöttünk, ahol nincsen semmi és nem tudunk semmit:
You know what a shower is?
You know how to make a tea?
I'll tell you wath is a text message!
You have to put the mozarella first in the pasta, if not, aint gonna melt.
Do you have ponies there in your country?
Do you have Costa there?
If you push this button, wather will come out?
És még sok ezekhez hasonló aranyköpés.
Panaszkodok én, de nem annyira vészes a helyzet. Mindent egybevetve boldogok vagyunk itt, nincsen rajtunk akkora nyomás, mint otthon. Szeretünk ebben az országban lenni és még mindig hosszú távon akarunk itt maradni. Talán még hosszabbon:) Minden ok, csak ez az örökös emberi elégedetlenség...
2 hét múlva Ibiza. Megkérdeztem mennyi csomagom lehet, mire Sophie elkezdte magyarázni, hogy miket vigyek és ha akarok a lányok bőröndjébe is be tudok pakolni. 1 rövidnadrág, póló, papucs ott elfér... napozókrémet ő hoz:)) Nevetséges!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
- Follow Us on Twitter!
- "Join Us on Facebook!
- RSS
Contact