The real english dinner

Megvolt az első... dinner party. Na nem amelyiken részt vettem, hanem amit szemléltem. Tegnap este hostcsaládomnál. És ugy-e nem csak amolyan távoli nézelődő voltam. Végülis nem bántam meg:) Hostmami óriási izgalommal készülődött rá, ez mindig egy olyan esemény, amikor a legtöbbet kell megmutatni abból, hogy ki is Ő valójában. Leginkább róla szól, mindegy milyen alkalomból van éppen, de hogy ő hol lakik, ő mit főz, ő hogyan készül, terít, tálal, fogad vendégeket stb.
Megkért, hogy már szerdán terítsem meg az asztalt tíz személyre. Miért, ma sem értem. Az asztalra olyan dolgokat is kellett tenni, amelyekre a vacsoránál nem is volt szükség. Minek? Gondolom britt protokoll, hogy kanálnak is kell lennie, ha kell ha nem:) Aztán pénteken került rá virág, gyertya, ugyanis nem szokás itt villanyt kapcsolni, csak gyertyafénynél esznek. Gondolom azért, hogy ne lehessen észrevenni, hogy ki hozza-viszi a fogásokat... Aztán péntek este nagy izgalom, ülésrend, minden percre megtervezve, kaja fél- vagy egész készen, Emi fél 9re berendelve, indulhat a dinner. Vendégek késnek, lassan szállingóznak. Sophie izgatottan rohangál fel alá, közbe lespricceli magát, mert én mondtam, hogy megcsinálom, de nem mert neki kell... Akkor minek vagyok ott? Tíz fele végre áttelepednek a livingből a diningba, előétel az asztalon, Emi bevarázsolta. Közbe sül a chips, akarom mondani már pergelődik, de még nem, az még nincs kész, grilleződik a báránycomb, kész a répa, valami mentás zöldborsó.
Úgy volt, hogy én tálalok, Sophie meg beviszi. Erre mit csinál? Leszedném az asztalt, amíg ő tálal? Hát hogyne lelkem, voltam én pincér is! Te meg itt addig maszatoljad magad. Leszedtem, mindenki illedelmesen megköszönte... hmm... Sikerült addig 2 tányérra kitálalni a főételt. Nem nézett ki rosszul, de a székely gyomornak... erről később. Lassan sikerült elkészülni. S visszalibben a vendégeihez, bájcsevegnek végig, vagy inkább üvöltöznek, 10 perc és jöhet a pudding, vagyis desszert, ami saját készítésű gooseberry ice cream volt. Persze tálalta... Én behordtam. A vendégsereg ekkor már füstfelhőbe burkolózott, érdekes módon leginkább a nők pöfékeltek, fura volt... Aztán rendbe raktam a konyhát és S mondta, hogy ezzel kész, én mehetek is. Úgy 11:30 magasságában. Juppi, hát örültem neki. Na, ennyi a történés, most meg jöjjenek a benyomások:)
Vendégek vérbeli angolok, ezek nem keverednek, mindenki sikkes, a férfiak öregek, a nők legalábbis fiatalnak néznek ki. Legtöbbjük az is, 40 körüli. Puszi puszi. Nagy autók... öreg pasik... Rögtön pezsgő, rosé, ami csak kell. Fél óra bemelegítő cseverészés a nappaliban, majd áttelepedés az asztal mellé. Kifinomult táplálozás. Lazac, saláta stb. Viszonylag gyorsan esznek, bár amekkorák az adagok, nem nehéz. Be nem áll a szájuk egy percre, ez nem olyan mint otthon a lagziban, hogy nagy zaj, de amikor beteszik a kaját, akkor csak az evőeszközök kocogása hallatszik:) Itt folyik a duma megállás nélkül. Nem a vacsora a lényeg, hanem a talákozás, hogy milyen jó nekik, hogy együtt lehetnek. Desszert után még max 1 óra csevely, újra living romm, folyik a bor, aztán finoman távozik a vendégsereg. Nem nagy cucc az egész. Második alkalommal láttam és ugyanaz volt a forgatókönyv. Kivéve, hogy akkor nem segítkeztem és Peter, aki akkor segített és olyan amazing, kiderült, hogy mindent összetört, túlfőzött. Most állítólag minden tökéletes volt:)) Hála nekem.
Csak néhány dolgot nem értek: ha már ott vagyok, akkor miért nem hagyja, hogy segítsek? Sokkal többre vagyok képes, mint amit megengedett. Mondtam, hogy csak mutassa meg, aztán csinálom, de neeem, mert fél, hogy akkor majd nem lesz tökéletes. Ok. Az ő vacsija!
A másik: Ha otthon ilyen és ennyi ételt tennél a vendégek elé, akkor megmondanák, hogy hülye vagy, ha nincs amit az asztalra tegyél, akkor minek hívsz vendégeket?
A menü: Előétel: 2 falatnyi lazacos cucc, 4 levél salátával.
Főétel: 2 apró szelet báránycomb, maréknyi mentás zöldborsós turmixal, 4 szelet répával, 3 szelet szénné sült krumplival.
Desszert: egy kis pohárba rakott fagyitörmelék.
Na és ennek még örültek is, meg is dicsérték, hogy milyen amazing volt.
A british gyomroknak biztosan, de ez még nekem is iszonyatosan kevés, mármint a szememnek, mert megenni elég lett volna. Itt nem az van, hogy vendégségbe meg kell mutatni a bőséget és minél többet adni a vendégnek. Személyre szabva főztünk, nem megy ám a pazarlás.
Másnapra pedig maradt Eminek a mosogatás, rendrakás, de mindez bőséges "thank you Emi, you were amazing" és anyagi jutattás kiséretében, ami felvillanyozta a napomat, mert nem számítottam rá.