Az új melóm

Atya ég mennyit vártam rá. Ha nem lenne ez a helyzet a munerőpiacon, ami van, nem hiszem, hogy akár egy valaki is kivárta volna a holnapi napot, a 11-ből, akik együtt kezdünk. Mekkora vigasztalás volt majd 2 hónappal ezelőtt, hogy talátam munkát. Aztán nem volt egyéb, csak a várakozás. Végül elkezdtek behívni, takarítgattunk, készülődtünk, hogy ekkor meg akkor lesz a nyitás. Sosem lett. De talán majd holnap. Állítolag most már tényleg. Nem fűzök nagy reményeket hozzá. Mármint ahhoz, hogy ez lesz életem legjobb melója. Ez egy fast food. De pillanatnyilag mégis csak munka. Kellett nekem egyetem... Jó lenne tudni, hogy nem csak én járok ebben a cipőben, de nem igazán tudom. Nyalogatom a sebeimet, miközben erősítem belülről magam, hogy egyszer úgyis elmegyünk s akkor biztos jobb lesz. Ebben hinni akarok, mert amint elveszítettem a hitemet, tuti, hogy ittragadtam egy életre. Valaki nagyon jól megmondta nekem még akkor amikor feladtam az egyesületi munkát (bár azon nem volt mit sajnálni, nem is munka volt) és elkezdtem üzletben dolgozni, hogy ha belekerülök a mókuskerékbe, onnan nem lesz kiút. Hát ezt választottam. Bárcsak erősebb és rátermettebb lettem volna...
Szóval az új meló. Gálya lesz, reggeltől éjfélig. Nem is zavarna, ha mondjuk az Egyesült Királyságban csinálnám, ahol a jelenlegi fizum min 5xösét kapnám havonta. Hogy lehetnek ilyen óriási különbségek? Időnként hihetetlennek tartom.
Nem hiszem, hogy sokat fogok a munkámról írni. Nem szeretnék. Nem akarok panaszkodni. Van egy clom, és annak érdekében teszem, így siránkozásnak helye nincs.
Holnaptól sok szerencsét magamnak és kitartást, türelmet, jó munkás kezeket. Ez jár a magamfajta szociológusnak!