Blogoljunk

Viszonylag régóta írok és még több ideje olvasok blogokat. Időszakonként változik, hogy milyen témájú blogokra kattanok rá. Legelőször gasztróblogokkal kezdtem, teljesen bele voltam gabalyodva, használt is, megtanultam és megszerettem főzni, majd még arra is rávettem magam, hogy saját gasztróblogot indítsak. Rájöttem, hogy milyen begyöpösödöttek vagyunk mi ott a Csíki-medencében, csak azt esszük, amit már eleink is ettek, hogy minden ami más, az nem jó, nem lehet finom, mert mi olyat még nem ettünk. Teljesen zárt világ az ott. Talán majd egyszer erről is írok. Most más a téma:)

Még otthontartózkodásom idején, teljesen véletlenül akadtam rá egy au pair blogra. Azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik ilyen. Olvasni kezdtem, aztán egyre többet és többet. Amerikai au pairek! Aztán kicsit alábbhagytam, de megmaradt bennem mindaz, amit olvastam. Gasztróblogomba fektettem legtöbb energiámat, volt is eredménye. Majd, amikor eldöntöttük, hogy ide szeretnénk jönni, akkor újra nekiláttam az au pair blogok felkutatásának és tanulmányozásának. És itt vagyunk. Sokat tanultam ezekből a blogokból, sok "blog-barátra" tettem szert és sokmindenre rájöttem. És igazából most jönne az, amiről írni akartam ebben a postban, ha ismét el nem kalandozok:)

Blogok. Elsősorban au pair blogok, mert a gasztróst nagyon hanyagolom, amióta itt vagyok. Sajnos. A blogokba én embereket és személyiségeket látok. Ugyanúgy, ahogy találkozásokkor megismerek egy embert, a rendszeres blogolvasással is. Megtudok róla rengeteg mindent, felismerem az egyénisége jellemzőit, rájövök, hogy milyen ember ő. Az írási stílus és nem csak maga a leírt mondanivaló sokmindent elárul az íróról. Jó néhány blogról elmondhatom, hogy bár soha nem találkoztam az jrójával, úgy érzem, mintha ismerném őt, érzem, hogy szívesen lennék a barátja, tudom, hogy kijvele. De olvasok olyanokat is, akiket elolvasok, mert valahol megtalálom magam a mondandójában, de érzem, hogy olyan más ember, más mentalitással, akivel talán egyszer találkoznék, de nem hiszem, hogy barátság születne belőle. Vannak, akik szívhez szólnak és vannak, akik csak mesélnek, panaszkodnak. Mindkettőt olvasom, mert valahol rólam is szólnak, ugyanazon a sorson vannak, mint én, ugyanazt az utat választották, ugyanúgy szenvednek és örülnek. Egyszóval hasonló hasonlót vonz alapon minden au pair blogot szjvesen olvasok, amire ráakadok. És hogy müködik ez a ráakadás? Egyik blogról jutok a másikra. Beleolvasok, megtetszik, vagy nem, de mégis olvasom. Rendszeresen, mert valahogy úgy érzem, mintha kapcsolatba lennék az emberekkel ezáltal. Hisz valamennyi kolléga tudja milyen az, amikor sokan vannak körülötted, de mégis egyedül vagy. Ilyenkor jólesik kicsit elmerülni a hozzám hasonlók történeteibe, vele izgulni, ha valami történik vele, vigasztalni és bátorítani, ha kicsuszik pillanatnyilag a talaj a lába alúl, élvezni a történeteit, elmerülni a beszámolójában, irigyelni, mert neki jó:) tudni, hogy ő most itt vagy ott van és várni a bejegyzését. És még annyi minden elmondható lenne!

Miért írunk blogot?
Hogy eltöltsük valamivel az időt.
Hogy kiírjuk magunkból azt, ami bánt, ami örömet okoz, amitől a falra mászunk, amitől rosszul alszunk. Mert jobb kinnt, mint bennt!
Hogy más is megtudhassa.
Hogy otthoni szeretteinkkel tudassuk mi van velünk. Bár én ebbe a kategóriába nem nagyon esek bele. Tudomásom szerint engem otthonról senki nem olvas. Legalábbis ennek semmi jelét nem adják. Cáfoljanak meg ha tévedek! Én próbálkoztam, hogy ne kelljen mindenkinek külön beszámoljak, itt van, olvassák, ez történik, de... hiába. Mondom én, hogy az ott egy zárt világ. És mi az, hogy blogot írni?
Hogy olyanokat osszunk meg, amit nem nagyon mondunk el, de leírva más. Nem kell tartani attól, hogy megért vagy nem, nem kell szem előtt tartani, hogy ő milyen és vele mit lehet beszélni. Itt bármi jöhet, nem egy adott személyhez szólunk. És akinek nem tetszik... ne olvassa. Nem kenyerünk senkihez alkalmazkodni a saját blogunkban.

Mostanában gyakran eszembe jut, hogy van egy csomó au pair aki nem ír blogot. Pedig van tehetsége hozzá. Mert ugye vannak olyanok is, akiknek nincs, de azért megosztanak. Nem írnak, mert nem érzik szükségét. Pedig csodás dolog nem? Főleg, amikor megosztassz valamit és érkeznek rá a kommentek. Leggyakrabban olyan emberektől, akiket személyesen nem is ismersz. Azok meg, akiket ismersz...

Isten éltesse minden kedves olvasómat és bloggertársamat: