Valami nagyon nincs rendben. Valahol valami elromlott. Ki a hibás? Miért? Nem firtatom. Bár tegnap nagyrészt sikerült megvilágosodni.
Már egy ideje érezzük a feszültséget a család és közöttünk. Nem nyílvánosan, csak úgy lappangva. Talán akkor kezdtem érezni, amikor visszaérkeztünk Ibizáról. Az addigi kevéske kommunkikáció is megszűnni tűnt közöttünk. Én már tudtam mi a dolgom, nem kellett utasításokat adni, ők jöttek és mentek, volt olyan nap, amikor egy "hi Emi"-n kívül mást nem hallottam S-től. A gyerekek egyre inkább levegőnek néznek vagy ha hozzámszólnak, akkor lekezelőek.
Alexnek véletlenül sikerült átmennie autóval az új vízipisztolyon. Ez lett az év eseménye. Pedig nem is ment tönkre csak egy helyen megrepedezett, de megragsztották. De mindenki csak erről beszélt. Rendeltünk egy másikat helyette. Amikor megérkezett a csomag, a lányok áthozták nekünk és megpróbáltak mindenféle eszközzel megzsarolni, hogy mi van benne. Mi nem akartuk elmondani, mert a nagylányé volt és ő nem volt otthon. Neki akartuk odaadni. A zsarolós rész egyik darabja meg így szólt:
M: -Megmondjuk anyunak meg apunak, hogy rúgjanak ki, ha nem monddjátok meg!
Én: -Menjél nyugodtan, mondd meg!
M: -Mert tényleg ki akarnak rúgni titeket!
L: -M, fogd be!
És azzal elmentek. Én meg ott maradtam leforrázva. Ok, ok, hogy gyerekbeszéd és azért mondta, mert valamit el akart érni, de kérdem én: egy 5 éves gyerek honnan szed ilyen dolgokat? Biztos vagyok benne, hogy nem találja ki magától, ha csak nem hallja valakitől. Nekem mindenesetre betették az ajtót. Ibiza előtt apuka elmondta, hogy meg vannak elégedve velünk, a munkánkkal és szeretnék, hogy maradjunk. Most meg... én persze sírtam egy sort és Alex mondta, hogy ő megy most rögtön S-hez és megkérdezi, hogy akkor most mi van. Ott volt mindkét szülő. Persze nem mondta, hogy hallottuk, hogy ki akarnak rudni, hanem, hogy ekkora dolgot csinálnak abból a vizipisztolyból és ha el akarnak küldeni akkor szóljanak nekünk is. Apuka szónokolt, jaj nem, nem, szó sincs róla, nem akarnak egyáltalán elküldeni, ne gondoljunk ilyeneket, maradhatunk amíg mi is boldogok vagyunk itt... Anyuka közben készítette az ebédet, jött ment és közben folyamatosan selytelmesen mosolygott, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy zavar vagy gúny, káröröm akar lenni. Tény, hogy egy szót nem szólt! Nem nyugodtunk meg... nem tűntek őszintének.
Másnapra ki is találták, hogy az autó, amiről úgy volt, hogy otthon megvesszük nekik és kihozzuk, mégsem jó... nem is tudják, hogy mi legyen, akarják-e. Mindez 3 nappal hazaindulás előtt. Eddig abszolút nem érdekelte őket, csak legyen valami és hozzuk már. Este Alex elhívta apukát sörözni, hátha így mégis jobban tud vele beszélgetni. Hát azt hiszik mégis jó lesz az az autó... de még nem biztos. Alex megpróbált még egyszer beszélni arról, hogy mi is zajlik a napokban közöttünk, hogy szeretnénk közelebb kerülni hozzájuk, beszélgetni velük, megismerni őket, együtt csinálni dolgokat, ha már egy fedél alatt élünk. ...lepergett róla. Az egészet lezárta azzal, hogy a gyerekekkel nyugodta barátkozhatunk, az csinálunk velük amit akarunk, de... finoman értésünkre adta, hogy őket hagyjuk békén, ne próbálkozzunk közelebb jutni hozzuk, ők csak a munkánkért akarnak minket és ennél többet belőlünk nem kérnek. Na mindezt nem ezekkel a szavakkal, hanem témaeltereléssel, elfordított tekintettel stb közölte. Legalább így majdnem 5 hónap után tisztán látjuk azt, amit eddig sejtettünk. Nem, egyáltalán nem jó ezt tudni, de... tudjuk.
Választhatunk: belenyugodunk a helyzetbe és némán végezzük a dolgunkat még akármeddig. Ugyanis másképp nem rossz család ez. Ha az anyagi dolgokat nézzük... elég rendesen fizetnek, nem stresszelnek, nem kötnek belénk vagy a munkánkba, nem kell sokat dolgozni, a gyerekekkel sem kell majdnem foglalkoznom. Anyuka kicsit (nagyon) hirtelen temperamentumú, de inkább Alexel, mint velem. Én azt nem bírnám elviselni, hogy ordítozzon és hisztizzen velem, aztán 5 perc múlva happy, mintha semmi sem történt volna.
A másik lehetőségünk, hogy nem fogadjuk el ezt, hogy csak robotok vagyunk itt és más család után nézünk mihamarabb. És jelen helyzetben nekünk inkább ez imponál.
Elég rosszkor jött mindez, éppen 3 hetes hazautazás előtt... de megoldjuk. Terveink szerint írunk hírdetést a gumtreere, hogy szeptember vége fele tudnánk kezdeni. Nem akarunk otthonmaradni és nem akarjuk ezt a családot sem elveszíteni amíg nincs másik, így visszajövünk szept 1.re ide és közben keressük az új családot. De ez alkalommal megválogassuk ám! Mindenképp találkozni akarunk velük, nem intézzük el 3 mail és 5 perc skypeal az egészet. Látni akarom, beszélgetni velük, ismerkedni, belepillantani az életükbe és tudatni velük, hogy ha néma szolgát akarnak, akkor nem jó lóra tettek.
Kicsit bizonytalanok vagyunk. Főleg most, hogy múlt héten épp megkaptuk a Worker Accession Cardunkat, tehát hivatalosan dolgozunk végre UKben. Ha meg váltunk akkor kezdhetjük előről. Másrész mindketten úgy érezzük, hogy nem bírnánk mindezt még egy évig csinálni. Kerülgetni egymást a házban, tudva, hogy ő még ennyi idő után sem tudja, hogy milyen országból is vagy, vagy hány éves, hogy részletekről ne is beszéljünk.
Mit tegyünk? Kellene a tanács!
Most az a lényeg, hogy holnapután este elhúzunk innen és az lesz a legboldogabb pillanatom, amikor S. kirak a buszmegállóba és 3 hétre eltűnik az életünkből!
Aztán meg... tovább is lesz valahogy, de otthonragadni nem fogunk!!! Még akkor sem, ha nagyon, de nagyon rossz lesz ide újra visszajönni.
hulla fáradt vagyok, de legalább boldog:)) Kicsit lemaradtam, de a lényegen nem változtat. 8 nap múlva hazamegyünk!!! Pontosan egy héttel hamarabb a tervezettnél. Pár nappal ezelőtt derült ki ugyanis, hogy hostmami nem tudta, hogy mi mikor indulnánk haza. És szörnyűségesen kiakadt, hogy még 5 napig itt leszünk, miután ők elmennek. Vajon miért is? Természetesen azért, mert, hogy miért legyünk itt, amikor otthon kellene lennünk a szeretteinkkel. Na persze... Ki volt, hogy miért nem mondtuk neki. De hát hostpapi tudta. Ne vele beszéljünk, ő nem tud semmit, ő nem ért semmihez. Ok, az ő férje... Szóval, próbáljuk meg áttenni hamarabbi dátumra a repülőjegyünket, úgysincs itt amit csináljunk... mondja ő.
Amikor elkezdtünk beszélni a hazautazásról, szintén ő volt az, aki azt mondta, hogy amint ők elmennek, a következő nap mi is mehetünk. Ezért volt a jegyünk 17re foglalva. Most meg... úgy döntött minek fizessen minket, ha megspórolhat egy hetet... Na de nekünk megéri, 3 hetet lehetünk otthon a 2 helyett. Hurráá!! Igaz kisebb vagyont költöttünk erre a hazautazásra.
Most igazán nagy a boldogság, mégiscsak hamarabb eltelik 1 hét, mint 2:)) És az, hogy ez váratlanul rövidült le... csodás!
Tegnap sikerült eljutni Swindonba a végső ajándékosdi beszerzésre, minden együtt van, lesz csomagunk rendesen.
És közben még szülinapom is lesz, majd másnap a kismaratoni utazás és végre hazai levegőt szívhatunk!
Amikor elkezdtünk beszélni a hazautazásról, szintén ő volt az, aki azt mondta, hogy amint ők elmennek, a következő nap mi is mehetünk. Ezért volt a jegyünk 17re foglalva. Most meg... úgy döntött minek fizessen minket, ha megspórolhat egy hetet... Na de nekünk megéri, 3 hetet lehetünk otthon a 2 helyett. Hurráá!! Igaz kisebb vagyont költöttünk erre a hazautazásra.
Most igazán nagy a boldogság, mégiscsak hamarabb eltelik 1 hét, mint 2:)) És az, hogy ez váratlanul rövidült le... csodás!
Tegnap sikerült eljutni Swindonba a végső ajándékosdi beszerzésre, minden együtt van, lesz csomagunk rendesen.
És közben még szülinapom is lesz, majd másnap a kismaratoni utazás és végre hazai levegőt szívhatunk!
Igen, ennyi ideje vagyunk itt. Hogy már vagy csak, ezt most elég nehéz eldönteni kismillió ok és tényező miatt. Pillanatnyilag,itt a meleg ágyikóban úgy érzem, hogy évek óta vagyok itt. De remélem ez nem teljesedik be, ugyanis nem szeretném azt megérni, hogy évek múlva is ebben az ágyban gubbasszak. Nooo way!!! Még talán fél évet megtűrök, bár azt sem szívesen és most éppen más dolgok járnak a fejünkben, de ha sehogy sem lesz más választás akkor sem akarok ennél a családnál tovább maradni, max 1 évet.
Na de mi is történt ebben a 4 hónapban, ami említésre méltó? Először is: 6 hónappal ezelőtt, bár már tervezgettük a külföldi munkakeresést komolyan, de még el nem tudtam volna képzelni, hogy március végén utazunk és itt leszünk Anglia majdnem közepén, a semmi közepén. Ha megnézzük a térképet, látható, hogy kellő távolságból nézve, itt nincsen semmi. Ez azt jelenti, hogy itt csak kis települések, apró városkák és farmházak, tanyák, magányos házak vannak. És ez az, amit imádnak ezek a brittek! Fél óra autókázás, hogy bevásároljak, 2 óra, hogy felugorjak Londonba shoppingolni, majd egy óra, hogy eljussak a gyerekek sulijába, életem háromnegyed része az utakon telik. Na nem nekem, hanem nekik. És ez így a jó!
Visszakanyar: Kis családunk valamikor februárban talált ránk a Gumtreere felrakott hírdetésünkön keresztül. Elég szűkszavúak voltak, 2 e-mail után megmondták, hogy biztosra minket akarnak, majd egy skypos beszélgetés, de akkor már arra voltak kiváncsiak, hogy mikor jövünk, stb. Részükről ezzel le is volt zárva. Mi próbáltuk fenntartani a kapcsolatot, mégis csak még több mint 1 hónap volt hátra, nem várhatunk csak úgy és észre sem vesszük, hogy közben meggondolták magukat. Szóval kértük küldjenek képeket. Milyen képeket akarunk?! Küldtek vagy 3at, magukról egyet sem. Kértük meséljenek a lányokról, a családról... elmaradt, nincs idejük. Megkérdeztük teljesen biztosake a döntésükben, mert hogy nekünk otthon mindent fel kell adni és nem akarunk utolsó percben munka, lakás és minden nélkül maradni. Igen, megnyugtattak, jöhetünk, biztos.
Megérkeztünk éjszaka Londonba, foglaltak nekünk egy szobát, amit megigértek, de elfelejtettek kifizetni. Másnap London túra és délután ige fura módon szedtek össze minket. Nem együtt találkoztunk velük, hanem nekem a hotelben kellett S-re várni, aki autóval hazahoz, Alexnek pedig a Paddingtonra kellett mennie, ahol találkozik E-el és vonattal jönnek haza. Ez volt az a pillanat amikor annyira bepánikoltam, mint talán még soha. Amikor el kellett Alexel válnunnk egymástól életünk első angol pubjában. Vadidegen ország, város, soha nem látott család, még képen sem láttuk az arcukat. (Igaz skypoltunk, de annyira rossz volt a kapcsolat, hogy egyáltalán nem láttuk az arcukat) Jöttek a kérdések: Minek kell külön találkozni? Mi van, ha el akarnak rabolni minket? Azt sem tudjuk kik ők? Egyáltalán léteznek a gyerekek? (Bár róluk láttunk képet, de... az nem nagy ügy) Miért bizzunk bennük? Miért nem meséltek magukról? És még sok sok hasonló? Alex rámhagyogatott: ha nem lesznek a lányok az autóban, akkor ne üljek be egyáltalán, próbáljam rögtön hívni őt. Majd leestem a lábaimról amíg a hotelhez értem és megérkezett S... a lányokkal:) Akkor kicsit megnyugodtam. Közben beszéltek tel.en E-el, kiderült, hogy Alexel még nem találkoztak, lekérdezték mibe van öltözve, persze nem értem miért nem tudta őt hívni, egyszerűbb lett volna. Aztán találkoztak. Hazaértünk és elkezdődött az új élet.
Kedvesek voltak, S mindent túlmagyarázott, hangsúlyozta és formálta a szájával a szavakat, meg mutogatott, hogy megértsem. Előre rendesnek találtam ezt a gesztust, de sajnos még ma is csinálja... Szóval még nem jött rá, hogy nem hülye vagyok, hanem csak nem angol. A napi 5 óra munka nem zavart, sok tennivaló volt, valóságos káosz volt az egész ház, így hamar eltelt a nap. Láttuk, hogy az 5 órát betartják, ez ma is így van. Fizut eleinte össze vissza adtak, aztán beálltunk rendesre, mostanában meg mindig szólnunk kell, 2szer is, mert sosem jut eszükbe. Nem fogja fel, hogy az ami neki napi költőpénz, mi annnyiból élünk és persze, hogy elfelejti, kisebb gondja is nagyobb annál, de nekünk szükségünk van rá és ha már a naplójába is be van írva minden alkalom, hogy mikor kell fizessen, és tudom, hogy naponta többször is belenéz, akkor mégis, hogy nem veszi észre? Rejtély.
Mi közben kihasználtunk minden pillanatot, kirándultunk, utaztunk, felfedeztünk, shoppingoltunk, élveztük új életünket, azt hittük a paradicsomban vagyunk. Boldogok voltunk, minden hétvégén mentünk valahová kirándulni.
Alig néhány hét alatt rá kellett jönnünk, hogy sem a felnőttek sem a gyerekek nem értékelnek sem minket, mint egyéneket, sem a munkánkat. A munkánk ugy-e kell nekik, de természetes, hogy én megyek utánuk és teszek rendbe mindent, akkor is, ha aznap már 2szer megcsináltam ugyanazt. A gyerekek részéről több olyan beszólás is megragadt bennem, hogy hát Emi azért van itt, meg ez a te dolgod, meg hasonlóak, ha pl rájuk szólok, hogy rakjanak rendet a játszószobájukba. S. folyamatos "thank you"-jai meg csak az elején voltak kellemesek. Ma már tudom, hogy nem jelentenek semmit, nem szívből mondja, hanem csak olyan, mint a "how are you" vagyis... semmilyen. Akkor is mondja, ha épp nincs amit megköszönni, csak úgy elmegy mellettem és mondja. És jött egy időszak, amikor mineden balul sült el, amikor mindenre kiakadtak, már vártuk, hogy elküldenek. És szólt is E, hogy akar velünk beszélni. Elnézést kért, hogy elveszítette a fejét, elmondta, hogy szeretnék ha maradnánk, meg vannak elégedve a munkánkkal, szóval megnyugtatott. Ez jólesett csak az a baj h S nem volt ott és szerintem nem is tudta, hogy E miket mondott nekünk.
Aztán jött a nyaralás. Én naív még mindig reménykedtem, hogy na most hátha közelebb kerülünk egymáshoz. Nagy csalódás volt. Majdnem mindenki tudott velem normálisan beszélni, csak S volt lekezelő, csak kiosztotta a parancsait, elmondta a tudnivalókat és ezzel a kommunikáció közöttünk nagyrészt meg is szünt.
Úgy jöttem haza, hogy elegem van, látni sem bírom őket és csak addig akarok velük maradni, amíg nagyon muszály. S.nek sikerült közben naponta rátennie egy-egy lapáttal a dologra én meg már a Gumtreen nézelődtem... új család után. Aztán volt 1-2 jó húzása és közben kaptam egy levelet a Home Officetól, mert ugye romániai lévén nekünk ahhoz is plussz papirok kellenek, hogy au pairek legyünk. Úgy néz ki sikerül és akkor talán megérné ittmaradni és még egy ideig tűrni. Majd meglátjuk, ez még nem biztos.
És itt vagyok a jelenben. Minden gondolatom a hazautazás és otthonlét körül forog, pedig még több, mint 2 hét van hátra. És annyi tennivaló lenne még... De majdnem elfelejtem az egyik legnagyobb depresszióra okot adó tényezőt: nincs autónk. Nem is lesz már amíg hazamegyünk. Aki hozzánk hasonló helyen lakik, az érti miről beszélek. Itt nincs tömegközlekedés, semmi. Csak az autó. Ha nincs, bepenészedhetsz. Főleg ha a hosztjaidat az sem érdekli ha éhen halsz. Na jó, mi azért nem halunk éhen:)
Van még sok mondanivaló erről a 4 hónapról. Látom nap mint nap, hogy hogyan élnek ők, hogyan nevelnek(vagy nem nevelnek) gyereket, hogyan telnek mindennapjaik, miket szertnek, mit hogy csinálnak, milyen a mentalitásuk. Sok érdekes és teljesen különböző dolog az otthoni kultúrától. vannak dolgok, amik nagyon teszenek, vannak amik kevésbé. Csak néhány apróság: olvasás, képeslapmánia, nyaralás, villanykapcsolók, függönyök hiánya, kedves emberek, nyitottság.
Már nem furcsa, hogy mindenhol angolul beszélő embereket hallok, mindenhol angolul kell megszólalni, megérteni. Nem is áll olyan távol tőlem, hogy más nyelvű környezetben élek, hiszen otthon ugyanez volt a románnal. Lehet ezért volt könnyebb alkalmazkodni. Ami nem azt jelenti, hogy akadálymentes! A nyelvvel még nagyon sok problémám van. Amint innen elkerülünk az egyik első dolog lesz a nyelvsuli. Innen sajnos elég nehézkes lenne, főleg mikor hetekre be vagyunk ide zárva, ami ugy-e bármikor megtörténhet.
Összességében nem panaszkodok. Nyílt konfliktusunk ritkán van a családdal, szerintem ők nem is érzik, hogy valami ne lenne jó. miért is éreznék? Mi meg próbálunk pozitívan hozzáállni a jövőnkhöz. Ha visszajövünk otthonról új fejezetbe kezdünk, mert van választásunk, semmi nem köt ide, azt teszünk amit akarunk. Kalandra fel... de addig még 2 hét penészedés. Vasárnap talán eljutunk Swindonba kicsit shoppingolni, hadd orvosoljam sérült lelkemet:))
Na de mi is történt ebben a 4 hónapban, ami említésre méltó? Először is: 6 hónappal ezelőtt, bár már tervezgettük a külföldi munkakeresést komolyan, de még el nem tudtam volna képzelni, hogy március végén utazunk és itt leszünk Anglia majdnem közepén, a semmi közepén. Ha megnézzük a térképet, látható, hogy kellő távolságból nézve, itt nincsen semmi. Ez azt jelenti, hogy itt csak kis települések, apró városkák és farmházak, tanyák, magányos házak vannak. És ez az, amit imádnak ezek a brittek! Fél óra autókázás, hogy bevásároljak, 2 óra, hogy felugorjak Londonba shoppingolni, majd egy óra, hogy eljussak a gyerekek sulijába, életem háromnegyed része az utakon telik. Na nem nekem, hanem nekik. És ez így a jó!
Visszakanyar: Kis családunk valamikor februárban talált ránk a Gumtreere felrakott hírdetésünkön keresztül. Elég szűkszavúak voltak, 2 e-mail után megmondták, hogy biztosra minket akarnak, majd egy skypos beszélgetés, de akkor már arra voltak kiváncsiak, hogy mikor jövünk, stb. Részükről ezzel le is volt zárva. Mi próbáltuk fenntartani a kapcsolatot, mégis csak még több mint 1 hónap volt hátra, nem várhatunk csak úgy és észre sem vesszük, hogy közben meggondolták magukat. Szóval kértük küldjenek képeket. Milyen képeket akarunk?! Küldtek vagy 3at, magukról egyet sem. Kértük meséljenek a lányokról, a családról... elmaradt, nincs idejük. Megkérdeztük teljesen biztosake a döntésükben, mert hogy nekünk otthon mindent fel kell adni és nem akarunk utolsó percben munka, lakás és minden nélkül maradni. Igen, megnyugtattak, jöhetünk, biztos.
Megérkeztünk éjszaka Londonba, foglaltak nekünk egy szobát, amit megigértek, de elfelejtettek kifizetni. Másnap London túra és délután ige fura módon szedtek össze minket. Nem együtt találkoztunk velük, hanem nekem a hotelben kellett S-re várni, aki autóval hazahoz, Alexnek pedig a Paddingtonra kellett mennie, ahol találkozik E-el és vonattal jönnek haza. Ez volt az a pillanat amikor annyira bepánikoltam, mint talán még soha. Amikor el kellett Alexel válnunnk egymástól életünk első angol pubjában. Vadidegen ország, város, soha nem látott család, még képen sem láttuk az arcukat. (Igaz skypoltunk, de annyira rossz volt a kapcsolat, hogy egyáltalán nem láttuk az arcukat) Jöttek a kérdések: Minek kell külön találkozni? Mi van, ha el akarnak rabolni minket? Azt sem tudjuk kik ők? Egyáltalán léteznek a gyerekek? (Bár róluk láttunk képet, de... az nem nagy ügy) Miért bizzunk bennük? Miért nem meséltek magukról? És még sok sok hasonló? Alex rámhagyogatott: ha nem lesznek a lányok az autóban, akkor ne üljek be egyáltalán, próbáljam rögtön hívni őt. Majd leestem a lábaimról amíg a hotelhez értem és megérkezett S... a lányokkal:) Akkor kicsit megnyugodtam. Közben beszéltek tel.en E-el, kiderült, hogy Alexel még nem találkoztak, lekérdezték mibe van öltözve, persze nem értem miért nem tudta őt hívni, egyszerűbb lett volna. Aztán találkoztak. Hazaértünk és elkezdődött az új élet.
Kedvesek voltak, S mindent túlmagyarázott, hangsúlyozta és formálta a szájával a szavakat, meg mutogatott, hogy megértsem. Előre rendesnek találtam ezt a gesztust, de sajnos még ma is csinálja... Szóval még nem jött rá, hogy nem hülye vagyok, hanem csak nem angol. A napi 5 óra munka nem zavart, sok tennivaló volt, valóságos káosz volt az egész ház, így hamar eltelt a nap. Láttuk, hogy az 5 órát betartják, ez ma is így van. Fizut eleinte össze vissza adtak, aztán beálltunk rendesre, mostanában meg mindig szólnunk kell, 2szer is, mert sosem jut eszükbe. Nem fogja fel, hogy az ami neki napi költőpénz, mi annnyiból élünk és persze, hogy elfelejti, kisebb gondja is nagyobb annál, de nekünk szükségünk van rá és ha már a naplójába is be van írva minden alkalom, hogy mikor kell fizessen, és tudom, hogy naponta többször is belenéz, akkor mégis, hogy nem veszi észre? Rejtély.
Mi közben kihasználtunk minden pillanatot, kirándultunk, utaztunk, felfedeztünk, shoppingoltunk, élveztük új életünket, azt hittük a paradicsomban vagyunk. Boldogok voltunk, minden hétvégén mentünk valahová kirándulni.
Alig néhány hét alatt rá kellett jönnünk, hogy sem a felnőttek sem a gyerekek nem értékelnek sem minket, mint egyéneket, sem a munkánkat. A munkánk ugy-e kell nekik, de természetes, hogy én megyek utánuk és teszek rendbe mindent, akkor is, ha aznap már 2szer megcsináltam ugyanazt. A gyerekek részéről több olyan beszólás is megragadt bennem, hogy hát Emi azért van itt, meg ez a te dolgod, meg hasonlóak, ha pl rájuk szólok, hogy rakjanak rendet a játszószobájukba. S. folyamatos "thank you"-jai meg csak az elején voltak kellemesek. Ma már tudom, hogy nem jelentenek semmit, nem szívből mondja, hanem csak olyan, mint a "how are you" vagyis... semmilyen. Akkor is mondja, ha épp nincs amit megköszönni, csak úgy elmegy mellettem és mondja. És jött egy időszak, amikor mineden balul sült el, amikor mindenre kiakadtak, már vártuk, hogy elküldenek. És szólt is E, hogy akar velünk beszélni. Elnézést kért, hogy elveszítette a fejét, elmondta, hogy szeretnék ha maradnánk, meg vannak elégedve a munkánkkal, szóval megnyugtatott. Ez jólesett csak az a baj h S nem volt ott és szerintem nem is tudta, hogy E miket mondott nekünk.
Aztán jött a nyaralás. Én naív még mindig reménykedtem, hogy na most hátha közelebb kerülünk egymáshoz. Nagy csalódás volt. Majdnem mindenki tudott velem normálisan beszélni, csak S volt lekezelő, csak kiosztotta a parancsait, elmondta a tudnivalókat és ezzel a kommunikáció közöttünk nagyrészt meg is szünt.
Úgy jöttem haza, hogy elegem van, látni sem bírom őket és csak addig akarok velük maradni, amíg nagyon muszály. S.nek sikerült közben naponta rátennie egy-egy lapáttal a dologra én meg már a Gumtreen nézelődtem... új család után. Aztán volt 1-2 jó húzása és közben kaptam egy levelet a Home Officetól, mert ugye romániai lévén nekünk ahhoz is plussz papirok kellenek, hogy au pairek legyünk. Úgy néz ki sikerül és akkor talán megérné ittmaradni és még egy ideig tűrni. Majd meglátjuk, ez még nem biztos.
És itt vagyok a jelenben. Minden gondolatom a hazautazás és otthonlét körül forog, pedig még több, mint 2 hét van hátra. És annyi tennivaló lenne még... De majdnem elfelejtem az egyik legnagyobb depresszióra okot adó tényezőt: nincs autónk. Nem is lesz már amíg hazamegyünk. Aki hozzánk hasonló helyen lakik, az érti miről beszélek. Itt nincs tömegközlekedés, semmi. Csak az autó. Ha nincs, bepenészedhetsz. Főleg ha a hosztjaidat az sem érdekli ha éhen halsz. Na jó, mi azért nem halunk éhen:)
Van még sok mondanivaló erről a 4 hónapról. Látom nap mint nap, hogy hogyan élnek ők, hogyan nevelnek(vagy nem nevelnek) gyereket, hogyan telnek mindennapjaik, miket szertnek, mit hogy csinálnak, milyen a mentalitásuk. Sok érdekes és teljesen különböző dolog az otthoni kultúrától. vannak dolgok, amik nagyon teszenek, vannak amik kevésbé. Csak néhány apróság: olvasás, képeslapmánia, nyaralás, villanykapcsolók, függönyök hiánya, kedves emberek, nyitottság.
Már nem furcsa, hogy mindenhol angolul beszélő embereket hallok, mindenhol angolul kell megszólalni, megérteni. Nem is áll olyan távol tőlem, hogy más nyelvű környezetben élek, hiszen otthon ugyanez volt a románnal. Lehet ezért volt könnyebb alkalmazkodni. Ami nem azt jelenti, hogy akadálymentes! A nyelvvel még nagyon sok problémám van. Amint innen elkerülünk az egyik első dolog lesz a nyelvsuli. Innen sajnos elég nehézkes lenne, főleg mikor hetekre be vagyunk ide zárva, ami ugy-e bármikor megtörténhet.
Összességében nem panaszkodok. Nyílt konfliktusunk ritkán van a családdal, szerintem ők nem is érzik, hogy valami ne lenne jó. miért is éreznék? Mi meg próbálunk pozitívan hozzáállni a jövőnkhöz. Ha visszajövünk otthonról új fejezetbe kezdünk, mert van választásunk, semmi nem köt ide, azt teszünk amit akarunk. Kalandra fel... de addig még 2 hét penészedés. Vasárnap talán eljutunk Swindonba kicsit shoppingolni, hadd orvosoljam sérült lelkemet:))
Már 6 napja visszatértem és azóta próbálom magam olyan állapotba hozni, hogy írni tudjak az Ibizán eltöltött hetemről. Igen, ez azt jelenti, hogy nem éppen vagyok rózsás állapotban, de ezt most megpróbálom teljesen kizárni és kizárólag arra koncentrálni ami ott történt. Kiváltképpen a jóra.
Július 10-én éjszaka fél 3-kor indultunk itthonról, 2 felnőtt és 4 gyerek. Megérkeztünk a Gatwick reptérre, ahol találkoztunk Sophie testvérével és 2 újjabb gyerekkel. Check-in megtörtént, majdnem sikeresen átjutottunk az ellenőrzésen is, csak az én csomagomat tartották vissza. Jól kezdődik. Check-in előtt döntöttük el, hogy az én dőröndöm lehet kézi csomag és néhány dolgot átpakoltam másik táskába. Csak a samponom maradt ott véletlenül. Emiatt nyugisan kipakolták csomagom egész tartalmát, drogteszeten is átesett újonnan beszerzett szépségem, majd elkobozták a samponomat és mehettünk is tovább.
3 felnőtt, 6 gyerek, 4 és 10 év közöttiek, vonultunk fel-alá. Ez eddig ok, csak hamar rá kellett jönnöm, hogy annyi, mintha egyedül lennék ezzel a 6 gyerekkel, akik legalább 4 fele mentek és senkit sem érdekelt, hogy lemarad a többiektől vagy elveszítjük őket. A 2 felnőtt vágtattak elől, vissza nem néztek, hogy mi van a gyerekeikkel. Persze, hogy érdekesebb legyen, a gyerekeknek kellett vinni a kézi csomagokat, mert... ők akarták. 9-en kb 100 méter távolságra voltunk egymástól és semmilyen módszerrel nem tudtam rávenni a gyerekeket, hogy siessenek már, a 2 nőnek meg eszébe nem jutott megvárni minket. Ekkor már kezdtem látni a sorsom... Szórakozottságuk közepette másik kapuhoz érkeztünk, mint amihez kellett volna és amikor erre rájöttek, akkor rohanás vissza... annyira nevetségesek voltunk, tényleg mindenki minket bámult. De hát hostmaminak épp ez volt a lényeg. Utolsónak ültünk fel a gépre, ami tele volt, de hát nem probléma, nekünk attól mind egymás mellé kell ülni, szóval a repülő fele utasának át kellett ülnie, csak, hogy nekünk megfeleljen. Az úton nem volt semmi probléma, a sok kütyü, kaja lefoglalta a gyerekeket, meg hozzá is vannak szokva az ilyen távú repülésekhez.
Landoltunk, forróság, ellenőrzés, csomagvadászat, fél óra taxizás és már ott is voltunk a háznál. Elhelyezkedtünk, én megkaptam a pincebeli lakot, ami egyben mosókonyha is volt, de legalább volt külön furdőszobám. Igaz, csak aludni meg fördeni mentem be, utáltam ott lenni. Kicsomagoltunk, együtt ebédeltünk, aztán mindenki pihent egy kicsit. Majd kezdődött a móka. Gyerekek a medencébe és kiderült a legnagyobb tragédia: Emi nem tud úszni. Ami azért tragédia, mert ha a felnőttek elmennek, akkor a gyerekek nem maradhatnak a medencében, mert én nem tudom kiszedni őket. Egyből én lettem a gonosz, mert amíg mamiék shoppingolni voltak, a gyönyörű gyerekeknek ki kellett jönni a medencéből. De hogy nem tudsz úszni? De miért nem tudsz úszni? stb Visszajöttek az anyukák, boldogság, úszkálás én szépen elkéredzkedtem sétálni.
A teraszról látni a tengert,kb 15 percre saccoltam, hegyoldalról lefele, apró kis utcákon jobbra balra. Próbáltam megjegyezni merre járok, hogy vissza is érjek. Hamar megérkeztem a partra, első találkozás a Mediterrán Tengerrel:)) Elsőre nem éreztem a varázslatot, a csodát, a boldogságot, hogy ott lehetek. Annyira zavarodott voltam a család miatt, hogy még nem tudtam, ez a part lesz a menedékem, az örömem.
Rövidet sétáltam a parton, majd elindultam visszafele, mert már esteledett és vacsorára vissza kellett volna érnem. Épp lekéstem. Csak el kellett utánuk takarítanom és a kicsikkel, akik az én szobámból nyíló szobában aludtak, mehettem is aludni. Nem volt nehéz az alvás, mégsem aludtam jól. Reggel 7 óra fele ébresztettek a fiatalok, ugyanis nekem kellett reggeliztetni.
Lassan 2 nap után beállt a rutin. 8kor keltünk, persze legalább 7kor ébredtünk. Reggeli a gyerekeknek. Majd a felnőtteknek (azzal nem volt dolgom). Napozás-olvasás a felnőtteknek, pancsolás a gyerekeknek. Dél körül összekaparták magukat, beültek az autókba és elvonultak valamelyik beachre. Én meg azt csináltam amit csak akartam egészen este 6ig. Akkorra kellett vacsorát készítenem a gyerekeknek. 8 körül alvás a kicsiknek, velük én is mehettem le. Ennyi volt a napi programom.
Eleinte azt hittem, hogy én itt vagyok ragadva, csak arra az egy partra tudok elmenni és nem fogok Ibizából semmit sem látni. Ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy én nem mehetek velük sehová. Egyrészt, mert fel sem merült bennük, másrésztmeg épp tele volt 2 autó velük, szóval nem volt hely. Ugyanis a nagyiék is megérkeztek első este.
Végül sikerült feltalálnom magam. Második nap felfedeztem a várost. Mi La Siesta nevű helyen voltunk, ami egy hegyoldalba épült villanegyed és ahol Sophie nagyapja építette a villát, "még amikor ott lennt semmi sem volt". Az oldalról leérkezve Santa Eulalia városában voltam, ami aranyos kisváros, a maga tengerparti jellegével. A part mögött tömbházépületek, alattuk üzletek, éttermek, suvenírboltok, egyetlen bevásárlóközpont, ahol horribilis árakon lehet megkapni mindazt,amit bárhol máshol a világban, pl ruha, cipő, kozmetikumok, táskák. Az új városon kívül a másik dombnak indulva egy gyönyörű kápolna ágaskodik, amit kiszemeltem magamnak. Nem volt könnyű megtalálni az utat, de feljutottam. Gyönyörű kilátás, felülről láttam a várost, mögötte-fölötte a tengert... elragadó, leírhatatlan látvány volt. Örömömet csak egy dolog árnyékolta be. Hogy láttam hová kell hazamennem a már amúgy is lábszárig lejárt lábammal.
Másnap nekiindultam a hegynek felfele. Mivel szigeten vagyunk és majdnem a part mentén, úgyis a partra kell kijukadnom. Úgy 40 perc séta után megérkeztem egy településre. Nagy volt az öröm. Persze tudtam, hogy ez nem más, mint Cala Llonga és valahol ott bújik meg a tenger is. Elsőként körbejártam a helyet, fotózgattam, benéztem a suvenírboltokba, kevés kaja, majd irány a part. Jaj, micsoda látvány!!! Ez a beach nem a tengerre nyílik, hanem mélyen bennt egy öbölben van. Igaz aznap nem volt túl nagy meleg, fújt nagyon a szél, hullámzott a tenger.
Láttam már, hogy ebből napozás nem lesz, így sétálgattam a parton, felmásztam a sziklákra, kitelepedtem a ferrykikötő lépcsőjére és elterveztem, hogy ferryvel fogok hazamenni. Amikor eljött az idő, ott vártunk legalább 15en és nem jött a hajó. Már a következő órai is meg kellett volna érkezzen... és semmi. Unaloműzőként sokan olvasgattunk.
Az emberek lassan elpárologtak, én is terveztem, hogy átmegyek a buszmegállóba, de gyalog semmiképp sem indulok vissza. Ahogy átmentem 5 perc múlva jött is a busz. 10 perc és meg is érkeztem Santa Eulaliara. Szétnéztem a buszmegállóba és elterveztem, hogy minden nap elbuszozok valahová ezután.
Következő nap nem éreztem valami jól magam, fáradt voltam, mozdulni sem bírtam, csak nyugit akartam. Rögtön elfelejtettem, hogy hová is akartam buszozni. Lementem a beachre és ott süttettem magam fél nap. Aztán sétáltam a városban és hazaballagtam. Már nem is tudom milyen napnál tartok:)) de aznap is lustiztam és pirítottam magam. Felfedeztem egy csodás partszakaszt, ahol a víz majdnem a talpamat nyaldosta, amint feküdtem a forróságban. Jó volt csak úgy feküdni ott, olvasgatni, élvezni a csiklandozó napsugarakat és nem gondolni semmi rosszra, sőt lehetőleg nem gondolni semmire, hogy ne fájjon semmi.
Sophie felajánlotta, hogy mivel vasárnap a szülei mennek haza, elmehetek velük a Tropicana Beachre, ami "egy másfajta" beach. Mondtam köszönöm, majd meglátom, mert szeretnék eljutni Ibiza Townba is. Valahogy ennyi nap után sem éreztem azt, hogy velük akarok menni, még akkor sem, ha ők minden nap másfajta partra mentek. Így vasárnap reggel mondtam, hogy úgyis arra mennek és szeretném, hogyha engem kiraknának Ibiza Townnál és majd busszal hazajövök. Megtörtént. Az a város... ámulatba ejtő. A kikotőnél érkeztem meg és persze gyalogosan vettem nyakamba a várost. Másképp nem is lehetett volna. Ez a kép fogadott:
Ami nagyon silány ahhoz képest amit én láttam. Ez sajnos nem a saját képem, de muszály megmutatnom, hogy milyen gyönyörűséges:
Itt is van régi és új városrész. A dombon az óváros, alatta a modern rész. Engem ugy-e mindkettő érdekelt, de hamar rájöttem, hogy az új rész nem sok meglepetést tartogat. Megkerestem a buszmegállót, hogy tudjam hogyan jutok haza, majd nekivágtam az ismeretlennek. Át a városon, követtem a beachre mutató jelzéseket. 2 part volt, a Ses Figueretes és a Platja d'en Bossa. Na melyik legyen. Előzetes ismeretek nélkül az első fele vettem az irányt, kiderült hibáztam, de ez közelebb volt. Ugyanis a d'en Bossa Ibiza talán leghíresebb beache, ahol a legtöbb fiatal és legnagyobb parti partyk vannak:(( Na ezt én nem láttam! De voltam a ses Figueretes-en, ami "átlagos" mediterrán beach...
Nem volt időm napozni, annyi mindent látnom kellett még aznap. Elindultam felfele a sziklák menti sétányon. Az a kilátás valami leírhatatlan. azt hittem ennél jobb már nem lehet. (De volt később:))
Csak haladtam és haladtam felfele, nem tudtam meddig megyek, itt megtanultam, hogy bármerre is megyek, kilyukadok valahová, nem kell pánikolni. Sejtettem, hogy annak a hegynek a másik oldalán vagyok, aminek a tetején érkezésemkor a templomot láttam, így bátran kaptattam felfele. Nemsokára megláttam a várfalakat. Juppi, jó helyen járok. Egy várkapuhoz értem, azon át jutottam be az óvárosba vagyis a Dalt Vilaba. A fal mentén haladtam jó hosszú ideig és gyönyörködtem az alattam elterülő újváros látványában, meg a túloldalon látható kikötőben.
Felfele nézve az az építészeti csoda tárult szemem elé, amit eddig csak filmekben és képeken láttam. A látszólag egymásra épült tipikus mediterrán házak. Elragadó, ahogy nem is lehet őket szétválasztani, egymás mellett, alatt, fölött, oldalában vannak, keskeny, meredek utcák szelik át a minden négyzetcentiméteren beépített domboldalt. Egy egy helyen lepillantva vendéglők terasza szegélyezi az utcákat, máshol kis boltok kínálják portékáikat, vagy éppen síró gyerekét táplálja az anyuka a lépcsőn ülve.
Felértem a tetőre, ahonnan olyan látvány tárult elém, hogy nehéz volt lélegzethez jutnom. Ez az a wooow érzés, aminél nagyobbat nem éreztem azon a szigeten. Egyik oldalt a városra láttam rá, másik oldalon a kikötő terült el és jobbra fordulva ott volt a Mediterrán Tenger teljes vakítóan kék szépségében, néhány apró szigetével és hullámait szelő hajóival. Mindez legalább 50 méterre a mélyben és előttem.
Sokáig csodáltam a kilátást, kattogtattam a fényképezőmet, úgy éreztem erre nem elég néhány fotó. Majd lefele indultam a sűrű kis sikátorokon, ahol bizony nem volt egyszerű eligazodni. Szerncsére nem egyedül éreztem így. Az arra járó turistákon észrevettem, hogy amikor egy kis utca végetért és másik kettő kezdődött, mindenki megállt, szétnézett, hogy jobbra vagy balra, aztán elindult azon amelyik inkább lefele vezetett. Igen érdekes látvány volt:) Így értem el én is a kivezető kapuhoz, ami zárta a város Dalt Vila részét. Itt aztán sikerült igazi ibizai hangulatú városrészbe keverednem. Csupa élet, csupa mozgás, evés ivás, üzletek, vendéglők, teraszok mindenfele, emberek ültek az utcán, útszélen, a keskeny utcákat teljesen elfoglalták a vendéglők teraszai, tele nevető, vidám emberekkel, zene és forgatag mindenfele. Éreztem, milliomodszorra is, hogy egy ilyen helyen nem szabad az embernek egyedül lennie!!!
"Rövid" sétám során már lassan combig kopott a lábam,így elterveztem, hogy nekivágok még egyszer megkeresni a buszomat, mert elsőre csak olyat találtam, amivel először Cala Llongára jutottam volna és onnan majd Santa Eulaliára, majdnem dupla áron. Pedig tudtam, hogy lennie kell a direkt busznak is. Nem találtam meg. Fáradtságom már határtalan volt, még volt majnem 1 órám a buszig és végső erőfeszítésemmel eldöntöttem, hogy visszamegyek a buszállomásra a megálló helyett. Van időm. Amint megérkezek látom, hogy épp ülnek fel egy buszra, nézem s hát mit ad Isten??? Santa Eulalia!!! Felpattanok, letelepedek és kb 20-25 perc alatt már ismerős kis városkámban találom magam. Már csak a fél órás hazaséta volt hátra, természetesen a part mentén, amivel nem tudtam betelni és véletlenül sem a városon vágtam volna át.
Azt hittem hétfőn hazajövünk, de kiderült neem, van egy extra napunk, csak kedden este indulunk:(( Már kicsit elég volt. Úgy jöttem volna. Jóból is nagyon megárt a sok, ha egyedül van az ember. Hétfőt nagyrészt a házban töltöttem, csak rövid 2 órát sétálgattam. Aznap nem volt túl meleg, kellemes volt ücsörögni a parti sétány padjain és járni a szuvenírboltokat, beszerezni a kötelező Ibizás pólót és 2 I love Ibizás bögrét. Valaminek mégis csak emlékeztetnie kell arra, hogy ott voltam, a fotókon és emlékeken kívül. Valami kézzel fogható. Valami szuveníííír:)
Keddet majdnem egészében megkaptam szabadnak reggeli után. Csak napozás volt betervezve. Hosszú, kényelmes, nyugodt sütkölőzés. Csak erre az egyre vágytam. Na meg arra, hogy végre otthon legyek, szerelmem karjaiban:))
Rendkívül korán, már fél 11-kor lementem a partra, komolyan felszerelkezve a hosszú napozós napra. Éreztem ahogy pörköli bőrömet a nap, égetett és simogatott. Időnként megmártóztam búcsuzóképpen a vízben, lehüttöttem felhevűlt testemet, majd átadtam újra a napsugaraknak, simogassák csak meg rendesen, úgysem lát testem mostanában ilyen sugarakat Angliában vagy akár Szülőföldemen.
Végül 3 óra fele elhatalmasodott rajtam a bánat meg a "nem bírom már tovább a meleget" érzés. Hosszasan búcsúzkodtam a tengertől, a parttól, majd bevonúltam a városba, hogy frissítő után nézzek és elköltsem maradék euróimat. Nehogy már visszahoznám:))
Ezután hazaballagtam, természetesen újra a parton, hiába a búcsú, minden utam oda vezetett vissza.
Még nem volt otthon ki családom, de hamar megérkeztek, én vacsit készítettem, ők csomagoltak, készülődtek. És eljött a pillanat, hogy a ház előtt vártuk a taxit... megérkeztünk a reptérre... sima úgy... másfél óra sorbanállás... semmi probléma... legalább 6 ellenőrzés... felszállás... éjfélkor már landoltunk is a Gatwickon!!! Hurráá! Autóra várakozás... másfél óra hazaút... na persze eső fogadott, mi más... és átölelhettem szerető Alexemet!!! Még másnapra szabadnapot is kaptam pihenőképpen.
Élményekből, látványból, örömből és doldogságból ennyi lenne. Annyi mindenről lehetne írni, annyi féle képpen leírni ezt a 9 napot, de ez a bejegyzés maradjon sima eseményleírás! Következőkben megpróbálok írni az érzéseimről, azkról az emocionális hatásorkról amelyek ott értek engem, a népes családról amely körülvett és a magányomról, ami percről percre velem volt. A jóról és rosszról, amit tapasztaltam és döntéseimről, amelyek félig ott, félig itthon megszülettek.
És hogy vizualizáljam mindazt, amit itt verbalizáltam:)) további sok sok kép látható a Facebookon!!!
Befejezésképpen pedig itt van egy aktuális kedvenc, talán amiatt, hogy a klippet Ibizan forgatták:))
Július 10-én éjszaka fél 3-kor indultunk itthonról, 2 felnőtt és 4 gyerek. Megérkeztünk a Gatwick reptérre, ahol találkoztunk Sophie testvérével és 2 újjabb gyerekkel. Check-in megtörtént, majdnem sikeresen átjutottunk az ellenőrzésen is, csak az én csomagomat tartották vissza. Jól kezdődik. Check-in előtt döntöttük el, hogy az én dőröndöm lehet kézi csomag és néhány dolgot átpakoltam másik táskába. Csak a samponom maradt ott véletlenül. Emiatt nyugisan kipakolták csomagom egész tartalmát, drogteszeten is átesett újonnan beszerzett szépségem, majd elkobozták a samponomat és mehettünk is tovább.
3 felnőtt, 6 gyerek, 4 és 10 év közöttiek, vonultunk fel-alá. Ez eddig ok, csak hamar rá kellett jönnöm, hogy annyi, mintha egyedül lennék ezzel a 6 gyerekkel, akik legalább 4 fele mentek és senkit sem érdekelt, hogy lemarad a többiektől vagy elveszítjük őket. A 2 felnőtt vágtattak elől, vissza nem néztek, hogy mi van a gyerekeikkel. Persze, hogy érdekesebb legyen, a gyerekeknek kellett vinni a kézi csomagokat, mert... ők akarták. 9-en kb 100 méter távolságra voltunk egymástól és semmilyen módszerrel nem tudtam rávenni a gyerekeket, hogy siessenek már, a 2 nőnek meg eszébe nem jutott megvárni minket. Ekkor már kezdtem látni a sorsom... Szórakozottságuk közepette másik kapuhoz érkeztünk, mint amihez kellett volna és amikor erre rájöttek, akkor rohanás vissza... annyira nevetségesek voltunk, tényleg mindenki minket bámult. De hát hostmaminak épp ez volt a lényeg. Utolsónak ültünk fel a gépre, ami tele volt, de hát nem probléma, nekünk attól mind egymás mellé kell ülni, szóval a repülő fele utasának át kellett ülnie, csak, hogy nekünk megfeleljen. Az úton nem volt semmi probléma, a sok kütyü, kaja lefoglalta a gyerekeket, meg hozzá is vannak szokva az ilyen távú repülésekhez.
Landoltunk, forróság, ellenőrzés, csomagvadászat, fél óra taxizás és már ott is voltunk a háznál. Elhelyezkedtünk, én megkaptam a pincebeli lakot, ami egyben mosókonyha is volt, de legalább volt külön furdőszobám. Igaz, csak aludni meg fördeni mentem be, utáltam ott lenni. Kicsomagoltunk, együtt ebédeltünk, aztán mindenki pihent egy kicsit. Majd kezdődött a móka. Gyerekek a medencébe és kiderült a legnagyobb tragédia: Emi nem tud úszni. Ami azért tragédia, mert ha a felnőttek elmennek, akkor a gyerekek nem maradhatnak a medencében, mert én nem tudom kiszedni őket. Egyből én lettem a gonosz, mert amíg mamiék shoppingolni voltak, a gyönyörű gyerekeknek ki kellett jönni a medencéből. De hogy nem tudsz úszni? De miért nem tudsz úszni? stb Visszajöttek az anyukák, boldogság, úszkálás én szépen elkéredzkedtem sétálni.
A teraszról látni a tengert,kb 15 percre saccoltam, hegyoldalról lefele, apró kis utcákon jobbra balra. Próbáltam megjegyezni merre járok, hogy vissza is érjek. Hamar megérkeztem a partra, első találkozás a Mediterrán Tengerrel:)) Elsőre nem éreztem a varázslatot, a csodát, a boldogságot, hogy ott lehetek. Annyira zavarodott voltam a család miatt, hogy még nem tudtam, ez a part lesz a menedékem, az örömem.
Rövidet sétáltam a parton, majd elindultam visszafele, mert már esteledett és vacsorára vissza kellett volna érnem. Épp lekéstem. Csak el kellett utánuk takarítanom és a kicsikkel, akik az én szobámból nyíló szobában aludtak, mehettem is aludni. Nem volt nehéz az alvás, mégsem aludtam jól. Reggel 7 óra fele ébresztettek a fiatalok, ugyanis nekem kellett reggeliztetni.
Lassan 2 nap után beállt a rutin. 8kor keltünk, persze legalább 7kor ébredtünk. Reggeli a gyerekeknek. Majd a felnőtteknek (azzal nem volt dolgom). Napozás-olvasás a felnőtteknek, pancsolás a gyerekeknek. Dél körül összekaparták magukat, beültek az autókba és elvonultak valamelyik beachre. Én meg azt csináltam amit csak akartam egészen este 6ig. Akkorra kellett vacsorát készítenem a gyerekeknek. 8 körül alvás a kicsiknek, velük én is mehettem le. Ennyi volt a napi programom.
Eleinte azt hittem, hogy én itt vagyok ragadva, csak arra az egy partra tudok elmenni és nem fogok Ibizából semmit sem látni. Ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy én nem mehetek velük sehová. Egyrészt, mert fel sem merült bennük, másrésztmeg épp tele volt 2 autó velük, szóval nem volt hely. Ugyanis a nagyiék is megérkeztek első este.
Végül sikerült feltalálnom magam. Második nap felfedeztem a várost. Mi La Siesta nevű helyen voltunk, ami egy hegyoldalba épült villanegyed és ahol Sophie nagyapja építette a villát, "még amikor ott lennt semmi sem volt". Az oldalról leérkezve Santa Eulalia városában voltam, ami aranyos kisváros, a maga tengerparti jellegével. A part mögött tömbházépületek, alattuk üzletek, éttermek, suvenírboltok, egyetlen bevásárlóközpont, ahol horribilis árakon lehet megkapni mindazt,amit bárhol máshol a világban, pl ruha, cipő, kozmetikumok, táskák. Az új városon kívül a másik dombnak indulva egy gyönyörű kápolna ágaskodik, amit kiszemeltem magamnak. Nem volt könnyű megtalálni az utat, de feljutottam. Gyönyörű kilátás, felülről láttam a várost, mögötte-fölötte a tengert... elragadó, leírhatatlan látvány volt. Örömömet csak egy dolog árnyékolta be. Hogy láttam hová kell hazamennem a már amúgy is lábszárig lejárt lábammal.
Másnap nekiindultam a hegynek felfele. Mivel szigeten vagyunk és majdnem a part mentén, úgyis a partra kell kijukadnom. Úgy 40 perc séta után megérkeztem egy településre. Nagy volt az öröm. Persze tudtam, hogy ez nem más, mint Cala Llonga és valahol ott bújik meg a tenger is. Elsőként körbejártam a helyet, fotózgattam, benéztem a suvenírboltokba, kevés kaja, majd irány a part. Jaj, micsoda látvány!!! Ez a beach nem a tengerre nyílik, hanem mélyen bennt egy öbölben van. Igaz aznap nem volt túl nagy meleg, fújt nagyon a szél, hullámzott a tenger.
Láttam már, hogy ebből napozás nem lesz, így sétálgattam a parton, felmásztam a sziklákra, kitelepedtem a ferrykikötő lépcsőjére és elterveztem, hogy ferryvel fogok hazamenni. Amikor eljött az idő, ott vártunk legalább 15en és nem jött a hajó. Már a következő órai is meg kellett volna érkezzen... és semmi. Unaloműzőként sokan olvasgattunk.
Az emberek lassan elpárologtak, én is terveztem, hogy átmegyek a buszmegállóba, de gyalog semmiképp sem indulok vissza. Ahogy átmentem 5 perc múlva jött is a busz. 10 perc és meg is érkeztem Santa Eulaliara. Szétnéztem a buszmegállóba és elterveztem, hogy minden nap elbuszozok valahová ezután.
Következő nap nem éreztem valami jól magam, fáradt voltam, mozdulni sem bírtam, csak nyugit akartam. Rögtön elfelejtettem, hogy hová is akartam buszozni. Lementem a beachre és ott süttettem magam fél nap. Aztán sétáltam a városban és hazaballagtam. Már nem is tudom milyen napnál tartok:)) de aznap is lustiztam és pirítottam magam. Felfedeztem egy csodás partszakaszt, ahol a víz majdnem a talpamat nyaldosta, amint feküdtem a forróságban. Jó volt csak úgy feküdni ott, olvasgatni, élvezni a csiklandozó napsugarakat és nem gondolni semmi rosszra, sőt lehetőleg nem gondolni semmire, hogy ne fájjon semmi.
Sophie felajánlotta, hogy mivel vasárnap a szülei mennek haza, elmehetek velük a Tropicana Beachre, ami "egy másfajta" beach. Mondtam köszönöm, majd meglátom, mert szeretnék eljutni Ibiza Townba is. Valahogy ennyi nap után sem éreztem azt, hogy velük akarok menni, még akkor sem, ha ők minden nap másfajta partra mentek. Így vasárnap reggel mondtam, hogy úgyis arra mennek és szeretném, hogyha engem kiraknának Ibiza Townnál és majd busszal hazajövök. Megtörtént. Az a város... ámulatba ejtő. A kikotőnél érkeztem meg és persze gyalogosan vettem nyakamba a várost. Másképp nem is lehetett volna. Ez a kép fogadott:
Ami nagyon silány ahhoz képest amit én láttam. Ez sajnos nem a saját képem, de muszály megmutatnom, hogy milyen gyönyörűséges:
Itt is van régi és új városrész. A dombon az óváros, alatta a modern rész. Engem ugy-e mindkettő érdekelt, de hamar rájöttem, hogy az új rész nem sok meglepetést tartogat. Megkerestem a buszmegállót, hogy tudjam hogyan jutok haza, majd nekivágtam az ismeretlennek. Át a városon, követtem a beachre mutató jelzéseket. 2 part volt, a Ses Figueretes és a Platja d'en Bossa. Na melyik legyen. Előzetes ismeretek nélkül az első fele vettem az irányt, kiderült hibáztam, de ez közelebb volt. Ugyanis a d'en Bossa Ibiza talán leghíresebb beache, ahol a legtöbb fiatal és legnagyobb parti partyk vannak:(( Na ezt én nem láttam! De voltam a ses Figueretes-en, ami "átlagos" mediterrán beach...
Nem volt időm napozni, annyi mindent látnom kellett még aznap. Elindultam felfele a sziklák menti sétányon. Az a kilátás valami leírhatatlan. azt hittem ennél jobb már nem lehet. (De volt később:))
Csak haladtam és haladtam felfele, nem tudtam meddig megyek, itt megtanultam, hogy bármerre is megyek, kilyukadok valahová, nem kell pánikolni. Sejtettem, hogy annak a hegynek a másik oldalán vagyok, aminek a tetején érkezésemkor a templomot láttam, így bátran kaptattam felfele. Nemsokára megláttam a várfalakat. Juppi, jó helyen járok. Egy várkapuhoz értem, azon át jutottam be az óvárosba vagyis a Dalt Vilaba. A fal mentén haladtam jó hosszú ideig és gyönyörködtem az alattam elterülő újváros látványában, meg a túloldalon látható kikötőben.
Felfele nézve az az építészeti csoda tárult szemem elé, amit eddig csak filmekben és képeken láttam. A látszólag egymásra épült tipikus mediterrán házak. Elragadó, ahogy nem is lehet őket szétválasztani, egymás mellett, alatt, fölött, oldalában vannak, keskeny, meredek utcák szelik át a minden négyzetcentiméteren beépített domboldalt. Egy egy helyen lepillantva vendéglők terasza szegélyezi az utcákat, máshol kis boltok kínálják portékáikat, vagy éppen síró gyerekét táplálja az anyuka a lépcsőn ülve.
Felértem a tetőre, ahonnan olyan látvány tárult elém, hogy nehéz volt lélegzethez jutnom. Ez az a wooow érzés, aminél nagyobbat nem éreztem azon a szigeten. Egyik oldalt a városra láttam rá, másik oldalon a kikötő terült el és jobbra fordulva ott volt a Mediterrán Tenger teljes vakítóan kék szépségében, néhány apró szigetével és hullámait szelő hajóival. Mindez legalább 50 méterre a mélyben és előttem.
Sokáig csodáltam a kilátást, kattogtattam a fényképezőmet, úgy éreztem erre nem elég néhány fotó. Majd lefele indultam a sűrű kis sikátorokon, ahol bizony nem volt egyszerű eligazodni. Szerncsére nem egyedül éreztem így. Az arra járó turistákon észrevettem, hogy amikor egy kis utca végetért és másik kettő kezdődött, mindenki megállt, szétnézett, hogy jobbra vagy balra, aztán elindult azon amelyik inkább lefele vezetett. Igen érdekes látvány volt:) Így értem el én is a kivezető kapuhoz, ami zárta a város Dalt Vila részét. Itt aztán sikerült igazi ibizai hangulatú városrészbe keverednem. Csupa élet, csupa mozgás, evés ivás, üzletek, vendéglők, teraszok mindenfele, emberek ültek az utcán, útszélen, a keskeny utcákat teljesen elfoglalták a vendéglők teraszai, tele nevető, vidám emberekkel, zene és forgatag mindenfele. Éreztem, milliomodszorra is, hogy egy ilyen helyen nem szabad az embernek egyedül lennie!!!
"Rövid" sétám során már lassan combig kopott a lábam,így elterveztem, hogy nekivágok még egyszer megkeresni a buszomat, mert elsőre csak olyat találtam, amivel először Cala Llongára jutottam volna és onnan majd Santa Eulaliára, majdnem dupla áron. Pedig tudtam, hogy lennie kell a direkt busznak is. Nem találtam meg. Fáradtságom már határtalan volt, még volt majnem 1 órám a buszig és végső erőfeszítésemmel eldöntöttem, hogy visszamegyek a buszállomásra a megálló helyett. Van időm. Amint megérkezek látom, hogy épp ülnek fel egy buszra, nézem s hát mit ad Isten??? Santa Eulalia!!! Felpattanok, letelepedek és kb 20-25 perc alatt már ismerős kis városkámban találom magam. Már csak a fél órás hazaséta volt hátra, természetesen a part mentén, amivel nem tudtam betelni és véletlenül sem a városon vágtam volna át.
Azt hittem hétfőn hazajövünk, de kiderült neem, van egy extra napunk, csak kedden este indulunk:(( Már kicsit elég volt. Úgy jöttem volna. Jóból is nagyon megárt a sok, ha egyedül van az ember. Hétfőt nagyrészt a házban töltöttem, csak rövid 2 órát sétálgattam. Aznap nem volt túl meleg, kellemes volt ücsörögni a parti sétány padjain és járni a szuvenírboltokat, beszerezni a kötelező Ibizás pólót és 2 I love Ibizás bögrét. Valaminek mégis csak emlékeztetnie kell arra, hogy ott voltam, a fotókon és emlékeken kívül. Valami kézzel fogható. Valami szuveníííír:)
Keddet majdnem egészében megkaptam szabadnak reggeli után. Csak napozás volt betervezve. Hosszú, kényelmes, nyugodt sütkölőzés. Csak erre az egyre vágytam. Na meg arra, hogy végre otthon legyek, szerelmem karjaiban:))
Rendkívül korán, már fél 11-kor lementem a partra, komolyan felszerelkezve a hosszú napozós napra. Éreztem ahogy pörköli bőrömet a nap, égetett és simogatott. Időnként megmártóztam búcsuzóképpen a vízben, lehüttöttem felhevűlt testemet, majd átadtam újra a napsugaraknak, simogassák csak meg rendesen, úgysem lát testem mostanában ilyen sugarakat Angliában vagy akár Szülőföldemen.
Végül 3 óra fele elhatalmasodott rajtam a bánat meg a "nem bírom már tovább a meleget" érzés. Hosszasan búcsúzkodtam a tengertől, a parttól, majd bevonúltam a városba, hogy frissítő után nézzek és elköltsem maradék euróimat. Nehogy már visszahoznám:))
Ezután hazaballagtam, természetesen újra a parton, hiába a búcsú, minden utam oda vezetett vissza.
Még nem volt otthon ki családom, de hamar megérkeztek, én vacsit készítettem, ők csomagoltak, készülődtek. És eljött a pillanat, hogy a ház előtt vártuk a taxit... megérkeztünk a reptérre... sima úgy... másfél óra sorbanállás... semmi probléma... legalább 6 ellenőrzés... felszállás... éjfélkor már landoltunk is a Gatwickon!!! Hurráá! Autóra várakozás... másfél óra hazaút... na persze eső fogadott, mi más... és átölelhettem szerető Alexemet!!! Még másnapra szabadnapot is kaptam pihenőképpen.
Élményekből, látványból, örömből és doldogságból ennyi lenne. Annyi mindenről lehetne írni, annyi féle képpen leírni ezt a 9 napot, de ez a bejegyzés maradjon sima eseményleírás! Következőkben megpróbálok írni az érzéseimről, azkról az emocionális hatásorkról amelyek ott értek engem, a népes családról amely körülvett és a magányomról, ami percről percre velem volt. A jóról és rosszról, amit tapasztaltam és döntéseimről, amelyek félig ott, félig itthon megszülettek.
És hogy vizualizáljam mindazt, amit itt verbalizáltam:)) további sok sok kép látható a Facebookon!!!
Befejezésképpen pedig itt van egy aktuális kedvenc, talán amiatt, hogy a klippet Ibizan forgatták:))
Amikor egy anya talpig beöltözve rohangál fel-alá a lakásban a műszempillájával és a gyereke azzal jön, hogy "anya, éhes vagyok, nem kaptunk vacsorát!" ő meg, nem, mert késő ebéd volt, "de éhes vagyok", nincs időm, mert elkések a partyról, hagyjál békén, menj aludni... na akkor az nálam már egy nem jó anya!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
- Follow Us on Twitter!
- "Join Us on Facebook!
- RSS
Contact