Tiszta depi :((

Olyan rövidek a napok, sosem jut időm írni. Pedig úgy szeretem, amikor még friss az élmény beszámolni róla. Utólag már elhalványodnak az emlékek és nem tudom olyan beleéléssel elmesélni. Vagy egyáltalán nem. Így történt, hogy nem született bejegyzés a Reading-i kiruccanásról. Na de az nem is lett volna hosszú. Nem volt nagy szám. Későn érkeztünk meg, a városból nem sokat láttunk, nem volt időnk, shoppingolni kellett. Tehát a readinglátogatásból lett egy jó nagy kör Primark és egy kör Oracle. Pár, számszerint 13 fotó és rohanás vissza a parkolóházhoz, majd haza. Ja, eltévedés kifele a városból, mint mindig. Ennyi.


És most rátérve a friss élményekre, a mai volt ittlétem legeslegeslegrosszabb napja. Fél délig alvás, az ok, fürdés, túl forró a víz, nem annyira ok. Öltözés, a frissen mosott nadrág nem nagyon jött fel rám. Párom megjegyezte, hogy nem a mosás, hanem hízok, hízok. Szokott ezzel viccelődni, hogy sonkák meg minden, általában zavar, mert nem vagyok kövér, de ma valahogy nagyon érzékenyen érintett a dolog. Kidorultam, hisztiztam, hogy nézze meg, alig eszek valamit, tényleg vigyázok és 50 kiló vagyok, ami szerintem még nem számít kövérnek. Sírtam, hatalmasan meg voltam sértődve, magamnak sem tudtam megmagyarázni mi van velem. Egész napra megpecsételte a dolog a kedvemet. Igaz már előre féltem a mai naptól. Holnap van anyukánk, S, szülinapja, itthoni party este, ma készülődés, főzőcske. Nem is értem miért nem tudnak elmenni valahová. Szóval izgultam, hogy mi lesz már ma. Megérkeztem, nem volt itthon, elvégeztem a szokásos rendrakás stb dolgokat, mire megérkezik. Hát kezdődött. Parancsosztogatás ezerrel, "I tell you wath..." minden 2 percben pffff... Tettük a dolgunkat, én ramatyul éreztem magam, mert annyira lekezelő tud lenni. Aztán néhány percre normális lett, beszélgettünk a nyárról, a hazamenésről, a tanulásról, kirándulásokról. És vége, vissza minden. Már éreztem elsírom magam, többször is egyébként a mai nap. olyan átkozottul kicsinek, eltaposottnak, lekezeltnek, senkinek, megalázottnak éreztem magam, mint még talán soha. Elkészítettük az előételt meg a desszertet, mindenben segítettem, végignézetm, ahogy semmibe veszi minden törekvésemet és azelőtti munkámat, aztán még rendet raktam utána, akárhányadikszor a mai nap és vártam, hogy legyen már vége a napnak. Végül megbeszéltük egész nyár végéig a programunkat és mehettem is.
Közbe Alex kitalálta, hogy vegyünk egy tortát, egy üveg bort és hívjuk be este őket hozzánk. Erre ismét sikerült kiborulnom. Egész nap ott pattogok neki és arra nem képes, hogy csak azzal engem is megkínáljon, amit ő megkóstol. Persze azt végig zengi, hogy az milyen finom, csodálatos, "fab", de te Emi ennyivel maradsz, mert sose tudod meg, hogy milyen, nehogy már abból egyél egy falatot ami a mienk, mert nekünk nem marad belőle. Nem azért mert különben éhezek, hál' Istennek van mit együnk rendesen, csak az a pofátlanság, ahogyan ő csinálja. Előttem kóstolja, eszi, issza és dicséri, ájuldozik, de eszébe nem jut, hogy megkérdezze nem-e lenne kedvem esetleg megkóstolni. De azt elmondja, hogy mit hogy kell csinálni, persze, biztos Emi még egy pastat sem tud megfőzni, hisz Romániából jött, bizos ott olyan nincs is. Arra azért jó, hogy utánunk rendet rakjon, összeszedje a lakás minden elképzelhető pontján elszórt ruháinkat és egyéb dolgainkat, hogy becsukjon utánunk minden egyes fiókot, hisz az nekünk csak kifele müködik. Gondolom valami antiTomacelli cucc van beszerelve minden fiók és szekrény ajtóba, hogy befele ne müködjön nekik. Hogy kivasaljon mindent, mert S bizony utál vasalni. Hogy megkérdezzük tőle, hol van ez meg az, ha nem találjuk. Biztos én raktam el, nem ők hagyták el valahol.
Ha meg arról van szó, hogy Emi is él, Emi is láélegzik, táplálkozik és pont olyan ember, mint mi, akkor... olyanról szó sincs. Miért is lenne. Mindenkinek megvan a helye ebben a családban, ja persze, mi nem vagyunk a családba. Csak itt vagyunk, tartaléknak. Ha valamire kell, vagy valamihez épp nekik nincs kedvük. De nem igazán kell minket emberszámba venni. Minek is. Egyszer úgyis elmegyünk, jobb ha nem is próbálnak minket megismerni.
Tudom, most túlreagálom a dolgot, nem annyira rossz valójában. Szóval sosem bántott meg S, csak tettekkel, meg főleg azokkal amit nem tett. Mindig megköszöni amit megcsinálok, csak hát, azon a néhány szón kívül egyáltalán nem értékeli a munkámat. Sem ő, sem senki ebben a családban. Kit érdekel, hogy Emi ma már 2szer rendetrakott, hazajöttünk, itt az ideje mindent a feje tetejére állítani. Van aki jöjjön utánunk.
Az egyetlen dolog, amiben nem hogy dicsérem, de csak ő tud ebben a családban: köszönni. Ha megérkezek, ha ő jön, mindig köszön. A gyerekek... szóra sem érdemes. Ha rájukköszönök, esetleg visszaböffent egy kicsikét, vagy nem. Apukáról ne is beszéljünk. Ma tőle is nagyon rosszul esett. Egy hete nem láttuk egymást, ma ott vagyok, kijön, tesz vesz, mintha ott se lennék, rám se néz. Tényleg ilyen nehéz egy Hi-t kimondani. Vagy fel se merül benne, hogy kellene? De hát mégis csak ott van valaki, akit nem látott jó pár napja!
Úgy beleélem magam a negatívumok sorolásába, hogy majd elfelejtem, hogy nem ért véget azzal a nap, hogy náluk befejeztem és Alexnek kiborultam. Kérdezte, hogy menjünk valahova. Persze, csak el innen. Beültünk az autóba, nem tudtuk merre megyünk, csak elindultunk, metünk mentünk és beszétük ki magunkat. Aztán csak Alex beszélt, hogy nem szabad ilyen lelkiismeretesnek és rzékenynek lennem és nem vegyem fel annyira ezeket a dolgokat. Se térkép se semmi, csk mentünk előre. Végül Calnebe kötöttünk ki, már majdnem sötétedett. Sétáltunk egyet, fotóztunk párat.



Vettünk egy kis cserepes rózsát Sophienak. Nem mintha megérdemelné, de hát mégis... nekünk van olyan, hogy szégyellnénk úgy eltölteni a napot, hogy legalább egy virágot nem adunk. (Tudom, nekik ilyen, hogy szégyenérzet, nem létezik.) És irány haza. A legemlékezetesebb, hogy láttam az első white horse-t. Véletlenül láttam meg a domboldalban és annyira, de annyira örültem neki.





Közben meg lenyugodtam. Jöhet a holnapi nap. 1 órával később kezdek, mert tovább kell este maradnom, hisz buli lesz és S véletlenül sem akar plusz órát fizetni, szóval legalább egy óra megoldva. Csak legyünk már túl rajta.
Annyit ma sikerült elérnem, hogy megtudtam biztosra mikor mehetünk nyáron haza, szóval foglalhatjuk le a repülőjegyeket, de erről meg egyéb nyári programról addig nem akarok írni. Szeretnék vidáman írni róla, most meg... hát enyhe kifejezéssel... nem vagyok az.

Oxford, Learndirect, bankszámla

Nem így együtt, hanem külön külön. Húsvét óta nem voltunk sehová, így ideje volt kicsit kimozdulni. Persze szombat este zuhogott az eső és kénytelen voltam A és B tervet keszíteni. A: nem esik, irány Oxford. B: esik, itthon maradunk, majd hetfőn Swindon, shopping. Végül A lett, egy szép, kerek, hosszú, csodálatos Oxfordi nap. Még egy kis shopping is belefért. Délután volt mire odaértünk, pedig nincs annyira messze. 1 óra körüli az út. Sima ügy. A parkolás annál nehezebb. nincsen olyan sok parkolója a városnak, mint kellene, szerintem. Máshol egymást érik, itt meg csak a város egyik felébe van. Fél óra parkolókeresés után sikerült kiszúrni a legdrágábbat (előtte voltunk egy jóval olcsóbba, de azt hittük az drága,így tovább mentünk, aztán meg már messze volt visszamenni:) Célbavettük a várost, ezúttal felkészültem, hogy miket kell látni és azok hol vannak. Most már azt is megtanultam, hogy parkolónak is utána kell nézni már otthonról és akkor nem veszítünk csomó időt, esetleg pénzt.

Majdnem a központba parkoltunk, egy utca és ott volt előttünk a shopping központ, de én nem csak ezt akartam. Kinek jut eszébe shopping, ha Oxfordról van szó? Vasárnap volt, tudtuk, h az üzletek nemsokára bezárnak, néhány dolgot be kellett szereznünk, aztán a csodálatos-ámulatbaejtő-elképesztő-remek-lélegzetelállító-szép-és még minden jelzővel ellátott város szépségeinek szenteltük magunkat. Legnagyobb sajnálatomra a fotók egyáltalán nem adják vissza azt amit ott élőben lát az ember. Nekem, aki Romániából jöttem, ez az építészeti stílus, nem, hogy ismeretlen, de idegen. Ami nem azt jelenti, hogy nem csodálom, imádom. Lélegzetelállítóak azok az ódon falak, sárgás-barnás-feketés épületek, óriási építmények. Látszuk rajtuk, hogy annyira régi, de annyira kifinomult az a stílus, azok az apró részletekig kidolgozott formák, szobrok, minták. Ahogy ott állok egy ilyen városban, azt sem tudom merre kapjam a fejem, csak úgy falom a látnivalókat, a szemem nem tud betelni a látvánnyal.





Amikor már azt hittük nagyrész mindent láttunk, észrevettünk egy utcát, ami oda vezet, ahol már jártunk, de mégis bementünk. Csodák csodája, mit hagyunk ki ha nem tesszük! Gyönyörű, túlméretes épületek mindenfele, itt egy könyvtárépület, ott egy múzeum, amott egy templom, egy torony, egy színház. És mind mind annyira szépek, hogy nincsen szókincsem hozzá. Hullafáradtan indultunk haza, amikor már úgy éreztük mindent láttunk, amit, ha Oxfordba jársz meg kell nézned. Lehet nem, de már térdig járt lábunk is ezt sugallta nekünk.



Minden újjabb kirándulás csodás emlékkel ajándékoz meg engem. Imádok utazni, új helyeken járni, mindent be akarok járni, még akkor is, ha az egy ,kis város, ahol van egy főutca és ennyi, nekem abba is van látnivaló. Imádok itt lenni, ennyi gyönyörűséget látni és újjabb terveket szőni.
Oxford kipipálva!


Másik téma a nyelvtanulás. Nagyon akarok tanulni, szükségét érzem, merthogy a családnál ez nem lehetséges, nekem meg terveim vannak még ebben az országban, az au pairkedésen túl. Hallottam a Learndirectről, ami kezdetnek megfelelőnek tünik, mert ingyenes és egyelőre nem nagyon engedhetünk meg magunknak egy drága nyelvsulit. Utánanéztem, lehet online is és a centerekben is, ami ninden nagyobbacska városban létezik, Swindonban is, ami hozzánk közel van. Gondoltuk, mivel, hogy mindketten akarjuk, nem kezdjük el online, hanem bemegyünk, érdeklődünk róla, ha a centerben is lehet végezni, akkor jobb is a kommunikáció gyakorlás szempontjából.
Ma végre bementünk. Nem túl szimpatikus hely, nem túl szimpatikus idősödő férfi fogadott. Foglaljunk helyet, mindjárt foglalkozik velünk. 10 perc... miben segíthet? Online urzus? Persze, miért ne lehetne. Elhívták, adott egy tájékoztatót, rögtön jön. Újjabb tíz perc. Jön egy nő, miben segíthet? Ja, azt náluk nem lehet csinálni, ajánl egy másik intézetet, oda mehetünk, náluk ezt nem lehet. Mehetünk. Hát köszi.
Majd megpróbálom online, merthogy azt tuti lehet, Kata is mondta, hogy nemrég kezdte el. És még, ha vizsgázni be is kell menni egy centerbe, én oda vissza nem megyek, inkább elmegyek messzébb. Ez volt az első alkalom, hogy valahol nem voltak nekem szimpaikusak.

Bankszámla. Végre sikerült. Először a Lloydsnál voltunk, ahol "hátrányosan megkülönböztettek minket" romániai mivoltunk miatt. Lehet, de bonyolult eljárás, szóval ott nem lesz számlánk. Ismerősöm mondta, hogy neki NatWestnél van és nem volt semmi probléma, sima ügy. Bementünk, nem annyira sima, de lehet. Kell egy levél a hostunktól, hogy igazolja, nála lakunk, dolgozunk. Megtörtént. Számla megnyitva, várhatjuk pár nap mulva a kártyát postán. Elkezdődött a levélfolyam. Hát ezek nem sajnálják a postát használni. Kb 5,6 levél érkezett, minden információ más napon, más borítékban. Végül megjött a kártya és a csekkfüzet is. Ennek örömére, anyukánk írt nekünk egy csekket, amit felrakhatunk a számlánkra. Ma ilyen köszönős kedvem van, de köszi, Sophie!-negatívan. Bemegyünk a bankba kártyát ativálni, tegnap persze majd minden pénzünket elköltöttük, tudtuk ma kapunk. Aktiválás ok, csekkbeváltás ok. Cashbe nem adják ki, csak kártyára teszik, pénteken már használhatjuk is. Tessék??? Köszi Sophie mégegyeszer. Szólhattásl volna erről. Máris utálom a csekkeket.
Hazaérve már már lenyugodtunk, végülis nem elveszítettük azt a pénzt, hanem péntekig nem tudunk hozzáférni. Semmi pánik. Elköltjük majd azután.
Lényeg: van bankkártyánk- köszi NatWestes néni, nagyon ari voltál.
nemsokára pénz is lesz rajta, már uton van, csak messze kell mennie
tudjuk online vásárlásra is használni, juppijé
Üzenem mindenkinek, aki banki ügyben bizonytalan vagy akadékoskodnak, próbálja meg a NatWestnél. Ez nem a reklám helye, csak velünk tényleg nagyon rendesek voltak és minden jól megy.Remélem így is marad. Kivéve a csekkes cuccot, amit utálok.

Első vezetés... és második:))

Végre elkezdtem én is vezetni. Még csak kis léptékben, de nekem ez is sokat számít, ugyanis eléggé érdekes az én vezetésem curiculumja. Amint betötöttem a 18 évet, rögtön levizsgáztam, bár autóm nem volt, de hát a jogosítvány azért legyen, meg, az fontos dolog. Örülök is neki, később sokszor éreztem, hogy nem fognék újra neki. De megvolt és eltelt jó 3 vagy 4 év és kb 3szor vezettem összesen. Aztán megismertem Alexet:), jó sok ideig az ő autóját sem mertem vezetni. Többször előfordult, hogy elmentünk valahová, Emi nem ivott, mert nem szokott, Alex meg nem ihatott, mert Emi nem mert vezetni. Aztán erőt vettem magamon. Van egy ilyen hülye berögződésem, hogy ha én nem érzem valamire készen magam (vagy nem vagyok rákényszerülve), akkor én arra nem vagyok képes és tényleg nem tudom megcsinálni. Végül hazaköltöztünk falura és nekem be kellett járni egyetemre a városba. Persze stoppolhattam vagy buszozhattam is, de sokkal könnyebb volt beülni az autóba és bemenni. Hamar belejöttem, már már rutinos sofőr lettem:) Örültem neki, hogy képes vagyok rá, mert volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a vezetés nekem túl magas én soha nem fogom megtanulni. És meg tudtam!Úgy ahogy. Majd költözés a városba, nem volt lehetőségem rá és jó ideig nem vezettem.

És most itt vagyok. Elsőre naaaagyon furcsa volt, nem is mertem megpróbálni. Jobboldali kormány, baloldali közlekedés, minden fordítva, bal oldali váltás, gyors közlekedés, atya ég. Még Alexnek sem volt könnyű megszokni az elején. Mivel ő minden nap vezet, már rutinos, nincs probléma. Aztán egyszer én is megpróbáltam, a letérőtől az udvarig, ami kb 300 méter és dimbes dombos. Nem is volt rossz. Na de azért kimenni a forgalomba, azt még nem. Eljött az idő, amikor mennem kellett Ramsburybe plusz melóra. Nem tudtam, hovvá kell menni, ezért először elvitt Alex és utánam jött, de megigértem, hogy következőbe egyedül megyek. És úgy is volt. Felkeltem, elkészültem és szóltam Alexnek, hogy na akkor megyek. Ő meg nézett nagy szemekkel, hogy én tényleg elmegyek egyedül? Persze nem nagy dolog. Kb 7-10 perces út, végig erdő, mező, igaz, hogy olyan keskeny az út, ha valami szembe jött volna nem tudom mit teszek, mert el nem fértünk volna egymás mellett. De nem jött:) Haza is ártem szerencsésen és ennek örömére Alex kitalálta, hogy akkor este bemegyünk Hungerfordba bevásárolni, persze én vezetek. Még mindig nem nagy örömmel, de beleegyeztem, egye fene. Elindultunk, közben járt az agyam, hogy a parkolóhoz vezető út meredek és ha meg kell állnom és közben be kell fordulni és le is kell parkolni és zsúfolt a parkoló és... nem merek bemenni a városba! Ami annyiból áll, hogy jobbra körforgalom, fel a hidra, balra utcán betér, bemegy a parkolóba és leparkol. 2 perc. Város előtt megállás, Alex vezet tovább, majd visszafele ugyanitt cserélünk. Haladunk és látom, hogy nem is olyan meredek az az út és a parkoló is majdnem üres, szóval... potya para, meg tudtam volna simán csinálni. Visszafele végig én vezettem:) Büszke voltam magamra és elterveztem, hogy nem hagyom alább, gyakorolnom kell, amikor csak lehet. Azért még mostanában nem megyek nagyvárosba! Kicsit az autó is bajos és nevetek magamon, amikor a sebességváltót elkezdem jobb oldalom keresni. Reflexből a jobb kezem nyújtom és amikor beleütközök az ajtóba, akkor hoppá, rájövök:) Lehet a vezetés sose lesz az erősségem, de idővel tudom, hogy itt is majd elboldogulok, ugyanúgy, mint otthon. Ráadásul itt sokkal nagyobb szükségem is van rá. Máshogy még a co-operativig sem tudok eljutni. És mégiscsak ne kelljen ketten mennünk, ha vennem kell valami apróságot és Alex úgysem olyat venne amit én akarok, ha egyedül megy.



Bátorság és merészség! Na meg gyakorlás! És banánturmix, mert imádom:))

És mivel mostanában hanyagoltuk a kirándulást és csak a Bournemoth-i beachre készültünk, amihez több pénz és napsütés kell, holnapi tervünk: Oxford. Ha nem zuhog. Bár lehet kevés az esély rá. Mégis reménykedek. Ha nem jön össze, akkor hétfőn kicsit megvigasztalom magam shoppingolással:)

Hogyan keressünk pénzt ... tvzéssel?

Sorstársaim bizonyára vágják a választ, de ha van olyan is aki nem tudja, akkor: menjünk el valakinek a lakására este, töltsünk ott néhány órát, amíg a felnőttek nincsenek otthon, keressük meg a kedvenc csatornánkat, filmünket, műsorunkat és mindezt nevezzük el babysittelésnek:)
Igen, úgy néz ki 5 hét után kezd beindulni az élet. Már ami a plusz melót illeti. A családnál tötött napi 5 óra mellett igazán jut erre idő, csak lehetőség kell. Már mielőtt kijöttünk volna érdeklődött a családunk, hogy szeretnénk-e extra workot, mert ha igen, ők benne vannak, nyugodtan, sőt segítenek is, mert folytathatjuk az előző au pairjeik plusz melóját. Mondtuk, hát persze, örömmel. Aztán megérkeztünk és 2 hetig semmi. Végül szólt az anyuka, hogy mehetünk minden szerdán 4 órában délelőtt takarítani egy közeli faluba egy barátőjéhez, ha akarunk. Hát hogyne. Először Alex ment, ő közülünk a mozgékonyabb:), nem nagyon bír egyhelyben ülni. De egy alkalom után rájött, hogy a houskeeping nem igazán neki való. Így én járok minden szerdán. Örülök neki, kicsit mást csinálok, mint itt minden nap. Kicsit elmegyek innen, kikapcsolódok, bár az is munka, de valahogy felüdít. És az anyagi oldala sem elhanyagolható.
Tegnap azzal jött haza anyuka, hogy felhívta Jayne, ugyanaz, akihez takarítani járok, hogy este nem-e tudnék menni babysittelni. Ő már helyettem is mondta, hogy igen(!), de azért engem is megkérdezett és újra felhívta, hogy ok. Így 8ra ott voltam, a gyerekeknek színét sem láttam, persze alaszanak. Két kisfiú. Kis aranyosak. A mi lányainkhoz képest kis angyalok. A kicsi mélyen aludt végig, a nagyobbik egyszer felkelt, hogy hol van anyu meg apu, visszafektettem, egyszer hallom, hogy fennt valaki szipog és az emeleti ajtó résnyire nyitva van. Ott leskődött a lelkem. Felmentem, kérdeztem mi baj, fázik, kellene a takarója. Megkerestük, betakartam és több baj vele sem volt. Letelepedtem a nappaliba a tv elé, sorra néztem a csatornákat, néztem Legaly blonde és Legaly blonde2, Hangover, Prison break, Britains got more talent, Proposal, mindenből egy kicsit és végül az Angels and Damons elején megérkezett Jayne. Szép kis 4 óra volt. Máskor is vállalom:)
De jó is lenne, ha az itthoni 5 óráimba is beleférne közbe 1-2 óra ilyen meló:) Álmodozás.
Jayne viszont elmondta, hogy nagyon meg van elégedve a munkámmal és az angolommal is:), ami szerintem elég satnya, de ahhoz képest, hogy 5 hete vagyok itt... Ő meg az előttem lévő lányhoz hasonlítja, aki meg sem tudott szólalni az elején. Minden esetre köszönöm, jól esik a dicséret és bátrabban is beszél az ember, ha bátorítják.
A hostanyukám is mondta igaz, mikor legelején találkoztunk, de azóta rájött, hogy mi is van, vagy nem tudom mi, de úgy beszél velem, hogy nekem általában csak Yes, No vagy Ok-val kell válaszolnom. Elmondhatom, hogy Jaynnel 3 találkozás után többet beszélgettem, mint Sophieval 5 hét alatt.

Családunk

Az előző bejegyzésemmel kicsit a közepébe vágtam a dolgoknak, nem tartottam fontosnak minden részletről beszámolni, de vannak dolgok, amiket mégis csak meg kellene említenem.
A család:
Eduardo, az apuka. New Yorkba született, de 9 éves korától szülei Angliába taníttatták. Londonban dolgozik, tőzsde, állítólag. Hétfő reggeltől csütörtök estig ott van, péntek-vasárnap itthon. Jó fej, talán a legjobb a családban. Szimpatikus, kedves, bármit el lehet neki mondani, bármilyen problémánk van rögtön megpróbál megoldást találni rá. Ha tud persze:) Hét közben nincs itthon, de a hétvégén megpróbálja maximálisan bepótolni a lemaradást. Elég sokat játszik a gyerekekkel, főleg kinnt. Lefoglalja, tanítja őket. Egyszóval látszik rajta, hogy nem igazi angol. Sokkal tágabb a látóköre, szerintem, mint ezeknek itt.
Sophie, anyuka. Szőke, kék szemű, mint általában itt minden nő. Kb 45,47 éves lehet, nem tudom pontosan, de 50 kilónál nem több és csupa izom. Nagyon nagyon kondiban van, igaz teniszezik és lovagol rendszeresen. Ha bele gondolok, hogy otthon hogy néznek ki a vele egykorú nők...:) Szóval, fiatalos, aktív, annyi energiája van, hogy a gyerekei nem tudják követni, folyton tevékenykedik valamit (na persze nem rendet rak vagy hasonló:) Ja, nem dolgozik, de nem telik el nap, hogy nyugisan itthon ülne, folyton van programja. Itthon is állandóan pattog, de szó szerint. Mindenfélét kitalál a gyerekeknek, suli után cipeli őket mindenhova, bár szegények már a lábukat alig bírják mozdítani. Itthon én nem láttam még egyszer sem, hogy játsszon velük. Örül, hogy 3-an vannak, ami azért jó, mert jól elvannak egymással. Szereti a gyerekeit, a legjobbat adja nekik, bár ami a kaját illeti... sokszor azt ami neki könnyű, nem azt amit ők szeretnek. Kicsit olyan angol vér, Vagyis egészen az, csak ahogy viselkedik. Kedves, aranyos, de mégis, van benne valami gőg, valami olyan, hogy... ő mégiscsak valaki több. Velem is nagyon rendes, ha valamit nem jól csinálok, akkor is: don't worry, és elmondja vagy mutatja újra. Ha valamire megkér, utána folyton dicsér: "good girl!"(mint a kutyáját:) vagy "Emi, you're a superstar!" Jólesik a dicséret, de valahogy nem olyan igazi, csak úgy mondja, olyan lazán, nem szívből. Nem az a nagy dumálgatós velem, csak elmondja, amit akar és el is ment. És folyton elmondja mit akar. Nem az van, hogy én már tudom mit kell csináljak és csinálom, hanem minden nap megmondja, ezt ma csináld meg. Nem hiszem, hogy valaha is közel kerülünk majd egymáshoz.
A lányok:
Livia vagyis Livi. 9 éves, nagyon okos, érett komoly, független lány. Nem kell neki már semmiben segíteni, csak közbe noszogatni, hogy igyekezzen kicsit. Első napokban egyáltalán nem beszélgetett velem, tartotta a távolságot. Most meg úgy meg van eredve a nyelve, hogy be nem áll a szája, amíg rá nem szólok, hogy ideje ezt v azt tenni. Talán ő a kedvencem, mert nincs sok baj vele:)
Alicia vagyis Lissy: 7 éves. Ő a legvirgoncabb, legrosszcsontabb. Ő mindig mást akar, neki mindig más kell, ő mindig másképp akarja, szóval a lényeg, hogy ne úgy legyen, ahogy neki mondják. Nála mindig van egy "but..." Természetesen húzza maga után a többieket is, ha valami rosszaságról van szó. Főleg a kicsinek nem is kell sok biztatás.
Marina vagyis Mina: 5 éves, a család babája. Pedig ő már nagylány. Kivéve, ha azt mondom neki, hogy te már nagy vagy, akkor ő bizony csak egy baby:) Először ő volt a kedvencem. Olyan kis aranyos, édi, még kicsit selypít, tiszta szimpatikus. De elég hisztis, bármiért képes sírni. 5 évesen már egész szépen olvas, minden este lefekvés előtt olvasnia kell, van egy könyv amit a suliból hoz és azt kell olvasnia. Tisztába van vele, hogy ő a kicsi és ezért neki kicsivel többet szabad és ezt próbálja is elérni, főleg sírással.
Mindhárman suliba járnak, természetesen:) A sulijuk kb 45 percre van innen autóval. 6:40-kor kelnek reggel és 5,6, órakor érnek haza. Nem csoda, hogy 7, 7:30kor már ágyba vannak. Nem hiába van messze a suli, puccos magániskola, vagyonokat fizetnek érte, csomó plusz tevékenység, mindenféle sport, játék, pfff...
Szép kis család, bár ma sem értem miért itt laknak, ahol. Ma Lissy sírva elmondta, hogy utál itt lani, mert semmit sem lehet csinálni. Igaza is van. Attól eltekintve, hogy addig futhat körbe az udvaron míg leesik a lábáról, zöld fű, levegő, kiskutya, bicikli... nem sok minden van. Egy faluba mégis csak emberek közt él az ember, de itt... elzárva. Ugyis nagyrészt aludni járnak haza, akkor meg minek ilyen messze lenni mindentől? Még csak nem is sajátjuk a lakás legalább. Szülők szerint ez a legjobb hely a gyerekeknek felnőni. Ők meg... nem szeretik annyira.
És itt van egy életkép a két kisebb lányról, ahogy megpróbálnak behatolni a konyhánkba ... az ablakon, minek is ajtó:)