Családunk

Az előző bejegyzésemmel kicsit a közepébe vágtam a dolgoknak, nem tartottam fontosnak minden részletről beszámolni, de vannak dolgok, amiket mégis csak meg kellene említenem.
A család:
Eduardo, az apuka. New Yorkba született, de 9 éves korától szülei Angliába taníttatták. Londonban dolgozik, tőzsde, állítólag. Hétfő reggeltől csütörtök estig ott van, péntek-vasárnap itthon. Jó fej, talán a legjobb a családban. Szimpatikus, kedves, bármit el lehet neki mondani, bármilyen problémánk van rögtön megpróbál megoldást találni rá. Ha tud persze:) Hét közben nincs itthon, de a hétvégén megpróbálja maximálisan bepótolni a lemaradást. Elég sokat játszik a gyerekekkel, főleg kinnt. Lefoglalja, tanítja őket. Egyszóval látszik rajta, hogy nem igazi angol. Sokkal tágabb a látóköre, szerintem, mint ezeknek itt.
Sophie, anyuka. Szőke, kék szemű, mint általában itt minden nő. Kb 45,47 éves lehet, nem tudom pontosan, de 50 kilónál nem több és csupa izom. Nagyon nagyon kondiban van, igaz teniszezik és lovagol rendszeresen. Ha bele gondolok, hogy otthon hogy néznek ki a vele egykorú nők...:) Szóval, fiatalos, aktív, annyi energiája van, hogy a gyerekei nem tudják követni, folyton tevékenykedik valamit (na persze nem rendet rak vagy hasonló:) Ja, nem dolgozik, de nem telik el nap, hogy nyugisan itthon ülne, folyton van programja. Itthon is állandóan pattog, de szó szerint. Mindenfélét kitalál a gyerekeknek, suli után cipeli őket mindenhova, bár szegények már a lábukat alig bírják mozdítani. Itthon én nem láttam még egyszer sem, hogy játsszon velük. Örül, hogy 3-an vannak, ami azért jó, mert jól elvannak egymással. Szereti a gyerekeit, a legjobbat adja nekik, bár ami a kaját illeti... sokszor azt ami neki könnyű, nem azt amit ők szeretnek. Kicsit olyan angol vér, Vagyis egészen az, csak ahogy viselkedik. Kedves, aranyos, de mégis, van benne valami gőg, valami olyan, hogy... ő mégiscsak valaki több. Velem is nagyon rendes, ha valamit nem jól csinálok, akkor is: don't worry, és elmondja vagy mutatja újra. Ha valamire megkér, utána folyton dicsér: "good girl!"(mint a kutyáját:) vagy "Emi, you're a superstar!" Jólesik a dicséret, de valahogy nem olyan igazi, csak úgy mondja, olyan lazán, nem szívből. Nem az a nagy dumálgatós velem, csak elmondja, amit akar és el is ment. És folyton elmondja mit akar. Nem az van, hogy én már tudom mit kell csináljak és csinálom, hanem minden nap megmondja, ezt ma csináld meg. Nem hiszem, hogy valaha is közel kerülünk majd egymáshoz.
A lányok:
Livia vagyis Livi. 9 éves, nagyon okos, érett komoly, független lány. Nem kell neki már semmiben segíteni, csak közbe noszogatni, hogy igyekezzen kicsit. Első napokban egyáltalán nem beszélgetett velem, tartotta a távolságot. Most meg úgy meg van eredve a nyelve, hogy be nem áll a szája, amíg rá nem szólok, hogy ideje ezt v azt tenni. Talán ő a kedvencem, mert nincs sok baj vele:)
Alicia vagyis Lissy: 7 éves. Ő a legvirgoncabb, legrosszcsontabb. Ő mindig mást akar, neki mindig más kell, ő mindig másképp akarja, szóval a lényeg, hogy ne úgy legyen, ahogy neki mondják. Nála mindig van egy "but..." Természetesen húzza maga után a többieket is, ha valami rosszaságról van szó. Főleg a kicsinek nem is kell sok biztatás.
Marina vagyis Mina: 5 éves, a család babája. Pedig ő már nagylány. Kivéve, ha azt mondom neki, hogy te már nagy vagy, akkor ő bizony csak egy baby:) Először ő volt a kedvencem. Olyan kis aranyos, édi, még kicsit selypít, tiszta szimpatikus. De elég hisztis, bármiért képes sírni. 5 évesen már egész szépen olvas, minden este lefekvés előtt olvasnia kell, van egy könyv amit a suliból hoz és azt kell olvasnia. Tisztába van vele, hogy ő a kicsi és ezért neki kicsivel többet szabad és ezt próbálja is elérni, főleg sírással.
Mindhárman suliba járnak, természetesen:) A sulijuk kb 45 percre van innen autóval. 6:40-kor kelnek reggel és 5,6, órakor érnek haza. Nem csoda, hogy 7, 7:30kor már ágyba vannak. Nem hiába van messze a suli, puccos magániskola, vagyonokat fizetnek érte, csomó plusz tevékenység, mindenféle sport, játék, pfff...
Szép kis család, bár ma sem értem miért itt laknak, ahol. Ma Lissy sírva elmondta, hogy utál itt lani, mert semmit sem lehet csinálni. Igaza is van. Attól eltekintve, hogy addig futhat körbe az udvaron míg leesik a lábáról, zöld fű, levegő, kiskutya, bicikli... nem sok minden van. Egy faluba mégis csak emberek közt él az ember, de itt... elzárva. Ugyis nagyrészt aludni járnak haza, akkor meg minek ilyen messze lenni mindentől? Még csak nem is sajátjuk a lakás legalább. Szülők szerint ez a legjobb hely a gyerekeknek felnőni. Ők meg... nem szeretik annyira.
És itt van egy életkép a két kisebb lányról, ahogy megpróbálnak behatolni a konyhánkba ... az ablakon, minek is ajtó:)

Az élet Angliában

Mivel már elmúlt egy hónapja, hogy itt vagyunk, elérkezettnek érzem az időt, hogy véleményt nyilvánítsak:)Magamért, másokért, azokért, akik otthonról olvasnak és azokért akik innen, vagy bárhonnan a nagyvilágból. Igaz, ez az egy hónap még távolról sem elég ahhoz, hogy megismerjek egy országot, egy kultúrát, egy életformát. Nem is ezt állítom, de egy "angol" családdal együtt töltve napjaimat, sok mindent láttam és tapasztaltam már ennyi idő alatt is. Azért írtam idézőjelbe az angolt, mert a Tomacelli családnál élünk. Na, gondolom erről a névről senkinek sem egy tősgyökeres britt család jut eszébe. Családfőnk és a család névadójának múltja még ma sem teljesen tisztázott előttünk. Tudjuk, hogy gyökerei Olaszországból származnak, ő viszont New Yorkba született, itt él UK-ben, Londonban dolgozik. Nem tudjuk, hogyan jutott ide vagy miért, de egész családja itt él ma Angliában. Anyukánk már igazi britt vér. Így a 3 kislány is, bár a Tomacelli nevet visleik, igazi angolok, legyen szó akcentusról, életformáról, viselkedésről, táplálkozásról. A lánykák 5, 7, 9 évesek, kis aranyos szőkeségek. Az érdekes az, hogy itt körülöttünk minden nő és kislány szőke. Mintha Norvégiában lennénk:) Lányaink suliba járnak, 5 éveskénk már egész jól olvas. Atya ég, nálunk csak 7 évesen mennek suliba!
Ennyit a családról egyelőre, bevezetőnek.

Milyen itt az élet?
Totálisan más, mint otthon. Azért jöttünk el, hogy jobban éljünk. Egyelőre ez meg is van, bár nem érzem úgy, hogy otthon lennék, hogy megérkeztem volna. Nem, ez nem az otthonom, ez egy átmenet, ami segít előkészíteni itteni életünket, hozzászokni mindenhez. Első 2 hét teljes extázis volt. Imádtunk mindent, élveztük az újat, rácsodálkoztunk mindenre, nem üldögéltünk itthon. Most is jó, nem panaszkodok. De mostmár kezdünk hozzászokni. Többet vagyunk itthon, jobban meggondoljuk a dolgokat, főleg ami a pénzköltést illeti. Kezdünk plusszmunkát vállalni, hisz a napi 5 óra itteni munka mellett van időnk bőven. Örülünk, ha bejön egy plusz meló. Változatosság. Tegnap kezdődött a suli, ma és holnap csak mi vagyunk a lányokkal. Nem lesz egy sétagalopp, de képesek vagyunk rá. 5 fele érnek haza és fél 7kor már kezdenek lefeküdni. Csak ne lennének olyan kis akaratosak. Megpróbálnak félrebeszélni, hogy nem, nekik még nem kell elrakni a játékokat, megfürdeni, lefeküdni. Aztán reggel, mintha látnám, hogy nem, még nem kell felkelni:) Na de megbírkozok velük valahogy!

Hogyan élnek ők?
Ez az amit én láttam eddig. Kedves au pair bolgtársak, ha olvastok kérlek erősítsetek vagy cáfoljatok meg!
Nem stresszesek. Bármi is van: It's OK! Minden problémát meg lehet oldani. Barátságosak, kedvesek. Legyen szó a családról, vagy a bolti eladóról, szupermarketről, bankról. Mindenhol otthon nem nagyon tapasztalt kedvességgel találkozok. Úgy beszélgetnek, mintha ezer éve ismernénk egymást.

A sofőrök türelmesek, toleránsak. Nem dudálnak egymásra, sőt elsőbbséget adnak, akkor is, ha nem nekik kell. És megköszönik akkor is, ha nem is kellene. Lehet ez Londonban meg nagy városokban nem így müködik, nem tudom, de itt vidéki környezetben és kisvárosban ez van. És persze őrült gyorsan vezetnek. Nekünk is van egy kis ügyes autonk, így gyorsan hozzá kellett szokni az itteni forgalomhoz. Nem könnyü. Én még nem vezetek, még nem voltam rákényszerülve. De tegnap is megtörtént, hogy a kormány felőli oldalon akartam beülni. Otthon nem is vettem észre, hogy ennyire belém van rögzülve, hogy az autó melyik oldalán mi van:) Lassan nekem is neki kell kezdeni a vezetésnek, ideje. Itt ugye mindenki vezet és anyukánk már mondta, hogy meg kell szokjam, mert mi van, ha Alex nem tud valamiért elmenni a gyerekekért, akkor nekem kell. Az út pedig kb. 40 perc, csak oda.

Táplálkozás. Uncsi, legalábbis, amit a mi családunk eszik. Gyerekek, reggeli: cereals, minden áldott reggel. Igaz, hogy millió féle, fajta van nekik, de akkor is... Az ebéd itt a fő étkezés. Már amikor mindenki itthon van. Csirke, krumpli sülve és saláta. Más húst én még nem láttam. Vacsora, vagyis tea (aminek a teához persze semmi köze) valami könnyű pirítós vagy tészta, spagetti, fish fingers, rizs zöldséggel. Sok gyümölcs, zöldség, gyümölcslé. Nem esznek sokat, inkább egészségeset és elég unalmasat. Pedig olyan sok mindent lehetne készíteni abból, amivel a hüttők tele vannak. Na de ez sem az én dolgom. Kivéve ma este és holnap reggel. Igaz erre is receptet kaptam. Ma este: fish fingers, small potatoes, brokkoli. Nem tudom a gyerekek mennyire örülnek ennek, de ma kideritem:)

Életmód. Sport, mozgás, levegő, olvasás, utazás és ehhez hasonló finomságok. Sport: gyerekeknek lovaglás, úszás, sok sok iskolai program mindenféle sporttal. Anyukának lovaglás, tenisz. Apukának foci. Mindenkinek sok kirándulás, vakációban nagy utazás. Mindenkinek kell olvasni, lefekvés előtti program. Persze van is amit. Itt szeretnek könyveket vásárolni az emberek. Otthon valahogy divatjamúlt dolog az olvasás.
Korán fekvés, korán kelés, minden pillanat kihasználása, én itt még olyat nem hallottam, hogy valaki fáradt vagy mára már elege van és egyet kidől. Csupa energia mindenki.

Még annyi minden van, de lassan mennem kell dolgozni, közben gyűjtöm a gondolataimat. Ja, ami még nagyon fontos. Nagyon rendetlenek. Azt hiszem ez nem csak itt van így, mert ahová plusz melózni járok, ott is ugyanez van. Egy ajtót, szekrényajtót, fiókot be nem csuknak maguk után. Egy villanyt le nem kapcsolnak, egy ruhát el nem raknak. Cipő, zokni az asztalon. Mindig azt hiszem, amikor belépek, hogy valami nagy dologra készülnek, úgy áll a lakás. Közbe ez csak a normális:)

Húsvét és Devizes

Ez is eltelt. Már majdnem egy hónapja vagyunk itt és lassan kezd beállni a rutin és néha az unalom is. Nem panaszkodok, nincs mire csak néha már most többet akarok, akarunk. Itt volt a Húsvét, el is múlt, alig volt érezhető. Kis családunk péntek délután elhúzott, na nekik biztos érezhető volt az ünnep. Még fizut is kaptunk, úgyhogy gazdag volt a bevásárlás, meg az asztal is. Igaz, már a bevásárlás után kicsit lelombozva indultunk haza. Mindig elszámítjuk magunkat, ha vásárlásról van szó:)Vagyis mindig meglátunk valamit, ami nem hagyható ott.
Volt sült bárány, töltött káposzta, tojás, igaz nem festett. Minden megvolt, mégsem volt az igazi. Nem volt ételszentelés, családi ebéd...
Na de helyette volt kis kirándulás, bár elég szegényes és nem is olyan izgalmas. Próbáljuk megismerni a környéket, minél többet látni. Kevés pénzzel is lehet kirándulni. Kinéztem egy félórányira levő várost, Devizes a neve. Délután indultunk el, de nem késtünk el sehonnan. Sikeresen megérkeztünk, csak egyszer tévedtünk el, vagyis akkor sem, csak a GPS azt mutatta, hogy nem jó helyen járunk, aztán meg, hogy mégis:) Leparkoltunk a központban és elindultunk felfedezni. Otthon tájékozódtam, hogy mit érdemes megnézni, de hát nem volt nálunk térkép, nem tudtuk merre keressük. Így csak bolyongtunk, láttunk néhány szép dolgot, egy tavacskát a park mellett, heverésztünk a parkban. Milyen furcsa, itt van a nagy, zöld udvar és mi elmegyünk a városba és ott heverészünk a fűben. Majd visszasétáltunk a központba és irány haza. Ez volt nekünk a nagy Húsvét.

Severn Beach és Bristol

Mindenképp látni akartuk az óceánt, minél hamarabb. Múlt vasárnap délben neki is indultunk. Természetesen google maps segített kinézni az útvonalat, belőni a legrövidebb utat és indulás. Legközelebbi feljárónál fel az M4-es autópályára és irány a part. Gondoltuk mi. Kis naívak:) Mert úgy megy az. Bristol fele mentünk, a terv szerint Avonmouthnál csoádljuk meg az óceánt, majd Bristolt is bevesszük egyúttal.

Sikeresen letérünk a motorwayről, nemsokára megérkezünk Avonmouthba, na de merre menjünk? Tábla: Docks vagy Avonmouth Village. Próba szerencse. Docks. Na persze, sorompó. Akkor village. Megkérdezzük. Itt nincsen beach!!! Akkor mégis hol lenne? Westernnél. Köszi. De hogy a fenébe lehet, hogy a hátuk mögött van az óceán és nincsen beach? Akkor még nem értettem. Térképmustra, menjünk felfele, nem Western fele, közelebb van. Severn Beach. Ha beach, akkor kell neki legyen beach. Max tíz perc volt az út. Utolsó percekben már láttam az út melletti bozóton túl a végtelen vizet. Először pillantottam meg életemben az Atlanti Óceánt. Gondoltam én és suhantam tovább az úton. Megérkeztünk Severn Beachre, türelmetlenségem határtalan volt bár már sejtettük, hogy itt valami nincs rendben. És a térképen is láttuk... Gyönyörű hídon húzott át majdnem fölöttünk az M4 és valahol ott volt a víz. Leparkolunk, az utca mellett rögtön gyönyörű pázsit, kis emelkedő, fölötte korlát és sétány. Ott kell lennie mögötte a partnak. És ott volt. Na nem az amire mi vártunk. Nagy kövek, mocsár, barna víz és a túlsó part:)


De mégis csak az Atlanti Óceán kicsiny kis sarkát csodáltuk! Végigsétátunk a sétányon, fotózkodtunk mindenfele. A vizet sajnos nem tudtuk megközelíteni, mégiscsak nem akartam elsüllyedni az iszapban. De már láttam a partot, a távolban elhúzó hajót és a végtelen vizet.


Ismét térképezés és irány Bristol. Hamar megérkeztünk, de hű milyen messze volt még a belváros. Megtaláltuk, aztán kb 15 perc parkolókeresés. Sikeres. Indulás városnézni. Mielőtt még bármit láttunk volna, Alex háta rémesen elkezdett viszketni. Akinek ismerős a le-leégett bőr harmadnapos viszketése, az bizonyára átérzi. Visszamentünk az autóhoz, bekentük nyugtató krémmel és újra nekivágtunk. Sok szép, különleges dolgot láttunk, de számomra legkedvesebb, a városháza előtti park volt.

Néhány fa, sok pázsit, sok-sok ember, aki idejét, szünetét itt tölti. Ülve, fekve, állva, kinek hogy jólesik, van aki olvas, van aki napozik, alszik, pihen, beszélget, eszik. Mindenféle ember, kicsi, nagy, szines, fehér, fiatal, idős, de főleg sok sok fiatal. Nagyon szimpatikus, mintha csak úgy oda lennének szórva az emberek, ki ahogy esik:)
Láttuk a Bristoli Egyetem impozásns épületét, lenyűgöző alkotás.

Séta, séta és sok séta. Közben csak úgy járt a tekintetünk, mindent el akartunk raktározni, minden képet megőrizni az emlékezetünkben örökre. Jamie Oliver étterme, a Jamie's Italian, az első, amit Jamietől láttam. Remélem még lesz sok. Központba, aranyos látnivalók, sok víz,minden formában. Floating Harbour a sok apró hajócskával, a tükörgömb Planetárium, mind megannyi feledhetetlen kép és emlék marad az életünkben. Aztán Alexet megint elkapta a viszketőroham és nem bírta tovább. Irány haza. De egyáltalán merre mennyünk, hogy kijussunk a városból a jó irányba? Nem volt könnyű, de fél órás kerülő után sikeresen vettük az összes elénk nem álló akadályt és fejutottunk várva várt motorwayünkre, amely a hazafele irányt biztosan mutatta, egészen addig, amig megtaláltuk a megfelelő kijáratot is:)
Remek nap volt, következőbe, amikor óceánra meg homokos partra vágyunk, Bornemouth lesz a célpont. És még kívánok magunknak sok-sok szép kirándulást!

Aldbourne, Hillwood House

Este volt amire megérkeztünk, Sophie, a lányok és én. Alex és Ed vonattal jöttek, mert nem fértünk el mind az autóban. Kb 15 perc múlva ők is ott voltak. Bemutatták a lakrészünket: hoszzú előszoba, a mi hálószobánk, vendégszoba, ha netán vendégünk érkezne. Lehet jönni:) Aztán nappali, konyha, fürdőszoba. Otthoni körülményekhez képest, ahol garzonba laktunk, ez... igazi paradicsom. Minden szobának óriási ablaka van, mintdig is arról álmodtam, hogy nagy ablakos lakást szeretnék. A kilátás csodálatos (bár otthon szebb ennél a táj, de nem ilyen közeli. Az ablak előtt fácánok sétálgatnak reggeltől estig. Sok, nagyon sok. Nyuszikák szaladgálnak elő a bokrokból. Őzikék járkálnak reggelente legelészni. Tegnap még egy szegény kismókust is megriasztottam, amint sétáltam. Amíg nem jön megve, farkas, róka, meg ilyenek, addig mit mondhatnék. Ez csodálatos!


A nagy lakás külsőre nem is látszik nagynak. De még most is megtörténik, hogy nem tudom melyik ajtó hová nyílik:)


Lola a kutyus, és a három kis csemetekutyus, a család kedvence, amikor épp nem csinálnak valami huncutságot. Most éppen ki vannak tíltva a házból, nem tudom meddig. Ilyenkor olyan bűnbánó arca van Lolinak, hogy folyton megsajnálom.



Ami itt nagyon más, mint otthon, hogy itt nem csak falvakba vannank a házak tömörülve. Vannak önálló házak, amelyek persze tartoznak valamelyik faluhoz és ezeknek mind van egy neve is a címen kívül. A mi házunk neve Hillwood House. Aldbourne faluhoz tartozik, ami tőlünk, autóval kb 3 percre van. Még egy fontos dolog, hogy itt nem lehet gyalog járni, tömegközlekedés is csak esetleg Aldbourneból van, szóval az autó elengedhetetlen. Azzal mindenhova könnyen és gyorsan eljuthatunk és el is jutunk. A legközelebbi 2 kisváros Marlborough és Hungerford. Ide járunk, ha gyorsbevásárlasra van szükségünk. 16-18 perc az út. Kicsit messzébb, úgy 25 percre van Swindon, egy nagyobb város, ahová naaagyooon szeretünk menni. Igazi shoppingparadicsom:)) Attól tartok nagyon sok pénzt fogunk ott hagyni! De sebaj, azért jöttünk el otthonról, hogy jobb legyen. Nem panaszkodhatok. Nincs mire. Nem vagyok egyedül, minden jól alakul, szövögessük a terveinket. Szeretek itt lenni, nincs honvágyam, még, érzem az elképesztően nagy különbséget az otthoni és itteni élet között. And I like it! Felfedezünk szabadidőnkben, ami van bőven egyelőre.Felfedeznivaló is. A közvetlen közelben kezdtük és haladunk mindenfele. Most már a part van betervezve Bristol érintésével. Talán holnap vagy holnapután.