Politika...

Amitől mindig tartózkodok. De mégis, néha csak előjön a téma, főként az olyan időszakokban, mint az elmúlt néhány hét. Voltak választások és volt második forduló. Mindezekből én csak egy valamit szeretnék kiemelni. Nem folyok bele politikai csatározásokba vagy abba, hogy mennyi lehetett az esélye Kelemen Hunornak az első fordulóban... Csak a végeredményről szólok néhány szót, ami már akkor megfogant bennem és nem felejtem, amíg ki nem írom magamból:)
Nyert az aki eddig is volt. Ez azt kellene jelentse, hogy vele az ország nagyobb része volt megelégedve, hiszen csak így kerülhetett ő ki győztesen. Na de mik is történtek az elmúlt néhány évben országunkban. Olyan nagy volt a megelégedettség? Azt mondanám inkább zúgolódás, elégedetlenség, káosz stb volt jellemző. Zúgolódás azokra akik az országot vezetik, természetesen. És akkor itt van a nagy lehetőség. Van millió jelölt, csak szavazni kell. Elviekben... És jöhet a változás. Na de mi történik? Semmi! Visszaválasztjuk azt, akivel eddig sem voltunk megelégedve. De miért? Mit remélünk tőle? Hogy első mandátumában meggazdagodott és talán a másodikban országával foglalkozik? Vagy hiszünk az igéreteknek? Vagy megszédít minket a Szak. Műv. Házáról lelógó plakát mely szerint "Traian Băsescu.Egy mindenkiért", és mindez magyarul? Vagy mi van velünk, amikor változtathatnánk valamit? Megijedünk az újtól és inkább maradjon a régi megszokott? Én nem állítom, hogy a másik esélyes jobb lett volna. De nem is fogjuk megtudni. Mégis úgy gondolom, hogy az újítást, fejlődést, lendületet nem az egyhelyben való toporgás hozza!

December

Még akkor is, ha én mediterrán karácsonyt szeretnék:), december az ünnepek hónapja, nem lehet nem beszélni róla, hiszen minden arról szól. Lázba hoz mindenkit, akár akarja, akár nem, akár van kedve hozzá, akár nincs. Ugy-e nem sok jót gondolunk azokról, akik nem szeretik a Karácsonyt. És azt hiszem nincsenek is sokan. Egy kis melegség mégis csak belopózik legtöbbünk szívébe, még ha odakint minuszharmincfok is van. Már november végén megkezdődik. A diszítés, a készülődés, az izgalom. Lehet nem szép, és nem illik ilyent mondani, de gondolom nem vagyok egyedül véleményemmel, hogy teljes mértékben "kommercializálódott" a szeretet ünnepe. Hiszen mi az amiért aggódunk? Nem azon, hogy mit teszünk az ünnepi asztalra, vagy, hogy lelkünket hogyan készíthetnénk fel jobban a Karácsonyra. Legnagyobb nehézség az ajándékok megvásárlása. Kinek mit vegyek? Hol? Mikor? Mennyiért? Tudom-e, hogy mit szeretne (érdekel-e), vagy csak veszek valamit, aminek gondolom örülne? De hát ez még rendben van! Hisz azoknak akiket szeretünk minél többet és értékesebbet akarunk adni. Sajnos sokaknak az a problémája, hogy MIBŐL? vegye meg az áhitott ajándékot. Mert hát még ott van a Mikulás is. Nem maradhat otthon az idén sem csak azért, mert gazdasági válság van.
Mindezek mellett a december egy olyan hónap, amelyet sok ember választ születése hónapjaként:) Jó, tudom, nem ő, inkább szülei, de hát ebbe a hónapba nagyon tele van a naptáram. Legalább 6 szülinapnak örvendezhetek +Mikulás, Karácsony, na és el ne feledjük a Szilvesztert. De ha nem lenne elég, akkor falunk bucsúját is megüljük Karácsony előtt és ebben az évben még egy születés is programozva van családunkban Karácsony környékére.
Nem panaszkodom! Reménykedek, és mindent meg fogok tenni érte, hogy minden szép és jó legyen, még akkor is, ha nem lehetek fürdőruhában, minimum a Fiji szigeteken:)


Megelőlegezve a Karácsonyt, ez volt a tavalyi Karácsonyfánk. És imádtuk:)

Fránya tél

Van aki imádja. Hát én nem. Még el sem kezdődött, máris előjönnek a velejárók:didergős ébredés, ruhákból rétegződés, korai sötétedés, tüsszögés, dünnyögés, vörös orr, és sokunk réme, a szezonális fogfájás. Tudom, tudom, a fogorvos megoldja. De ki szeret fogorvoshoz járni?
És aztán nem mindegy, hogy csak úgy tél, vagy tél Csíkban!Igaz Gyergyóban sem jobb, és még sok máshol. A lényeg: nem ez a kedvenc évszakom. Még a sok szép, extrém téli sport, a gyönyörű hulló hó és a hosszú téli esték ellenére sem. Olyan leszek mint egy kismackó. Begubózok, képzeletbeli barlangomba bújok és ez bizony meglátszik hangulatomon is. Ha meg arra gondolok, hogy mennyi ideig tart... Bezzeg a nyár... Én el tudnám viselni, hogy 30fokba ünnepeljük a Karácsonyt. Sokan mondják, hogy nem is igazi hó nélkül. Na jó, biztos, hogy szép, de... az a mediterrán karácsony sem elhanyagolható:)
Rájöttem, lehet nem véletlen, hogy decemberben van az a sok szép ünnep. Ha már a fagy lebénítja az embereket, akkor legyen valami, ami kicsit felrázza. Meglepi a gyerekeknek, nagy családi találkozások, karácsonyfadiszítés, ajándékosztás, boldogság, öröm, béke, aztán az újévre virradó peszgőbontás, stb, stb... Később meg a nagy visszaemlékezések. Persze, hogy szeretjük a Karácsonyt! Azért még mindig nem bántana, ha fürdőruhánál többet nem bírnék elviselni magamon az ajándékbontás idején:)))

Most pedig veszem a forró teát, a vastag pizsit meg a nagy paplant és téli álomba szenderülök. Reggelig.

Gordon Ramsey: Poklok pokla

Atya ég, ez az ember mit képzel magáról? Kérdezem, ha a "Hell's Kitchent" nézem. Legyen az akármilyen reality, de mégis csak emberekkel, emberekről szól! Hogy lehetséges eltűrni ennyi megaláztatást? Megéri egyáltalán? Az biztos, hogy én egy ilyen főnöknek nem dolgoznék semmi pénzért. Még a tv előtt ülve is néha azt veszem észre, hogy elfog a gyomorideg. Akkor mit érezhetnek a résztvevők? Legyenek akármilyen kemények és elszántak, sokan önként dobják be a törölközőt. Vagy ha nem, akkor Ramsey gondoskodik róla, hogy pocsékul érezzék magukat. Ok, nem mesterszakácsok, bár még ha azok lennének, akkor sem hiszem, hogy neki meg tudnának felelni. De akkor is durva dolgokat művel velük. Megborzadok. Bár láttam más műsorát is, amelyben teljesen más ember, (és egyébként is tájékozódtam róla) szóval ő alapjában véve nem ilyen (vagy ki tudja), de nálam már nem tud bevágódni:) Nekem Gordon Ramsey annyit tesz, mint a pokol fő ördöge!




Egyébként más kritikát is olvastam róla: "A skót sztárszakács nálunk is látható tévéműsoraiban mindig úgy tűnik, mintha pontosan tudná, mitől lesz egy étterem sikeres, milyen menüsorral lehet vendégeket fogni, és hogy kell kinéznie egy kulináris élvezeteket nyújtó létesítménynek. Nagy-Britanniában azonban nemrég megjelent egy étteremkalauz, amiből az derül ki, hogy Ramsay éttermei közül négy is a szigetország tíz legkiábrándítóbb vendéglője közé tartozik."
Idézet innen: http://index.hu/kultur/eletmod/2009/09/07/csalodast_keltenek_gordon_ramsay_ettermei/

Halottainkról

Tegnap este volt alkalmam Szenttamástól Szeredáig látni a temetőket. Gyönyörű. Valahogy nem az a szomorúság volt bennem, hanem inkább a megnyugvás érzése. A szívszorító hideg ellenére csodálatos látvány. Elmondhatatlan. Pedig nem is erről szól ez a nap. Arra hajtunk, hogy ki milyen mécsest, virágot, koszorút visz a sírokhoz, jól megválasztjuk az időpontot, a ruhát, hisz akik látnak mit szólnak majd ahhoz, hogy mi épp mibe öltöztünk. Igen, ezzel szembesülök, és nem tetszik. Ezért vártam meg az estét, vállalva, hogy még jobban megfagyhatok. Csönd volt, nyugalom, semmi nyüzsgés.
Nekem ez a nap nem csak arról szól, hogy el kell menni "világítani", "égetni" elhúnytjaink sírjához. Olyan embereket "látogattam" meg, akik közeliek illetve nagyon közel álltak hozzám. A fájdalmas elválás még mindig elevenen él bennem.
Úgy érzem még ma is tabu téma mifelénk a halál. Kár. Nemrég még én sem tudtam róla beszélni. Pedig igazán közel járt hozzám már jó fiatal koromban. 11 éves voltam, amikor meghalt édesapám. Hirtelen, egyik percről a másikra. Ott voltam, végignéztem. Bár most, hogy gondolkozok nem emlékszek minden részletre. De rá emlékszek. Alig ismertem. 7 éves koromig nagyrészt nagyszüleim neveltek. Valahogy így alakult.Emlékszek egy hétvégére, amikor itthon voltam (szüleimnél). Lefekvéskor álltam az ajtóban és sírtam, hogy haza akarok menni... Iskolakezdéskor aztán hazajöttem. 4 év nem nagy idő. Ennyit voltam együtt édesapámmal. Aztán elment. Kicsi voltam, talán azért nem fájt annyira. Aztán meg az lett a természetes, hogy egy család egy anyából és két lányból áll. És soha, senkivel nem beszéltem róla legalább 6-7 évig. Aztán megtört a jég, kedves barátnőimnek köszönhetően.
2 évvel ezelőtt újra tragédia t9rtént a családban. Ezt már sokkal intenzívebben éltem meg, több tényező miatt is. Szeretetett nagytatám halála megtört és talán meg is változtatott. Imádtam őt... mert ő is engem. Istenem mennyi mindent tanultam tőle, mennyi időt töltöttem vele, mennyi történetet hallgattam. Csak a szépre tudok emlékezni. Elmondani nem tudom. Aztán látványosan ment tönkre. Ő érezte, hogy valami nagy baj van vele. Mondta is, hogy érzi nem megy le az étel a gyomrába. Orvosnál volt. Asztmán kívül mást nem diagnosztizáltak. Csak fogyott és fogyott. Augusztusban befektették a korházba, kiderült gyomorrák. Ő nem tudta, utolsó percig. Megmüttötték. Nem gyógyulás, hanem életének megnyújtása céljából. Nem sokat segített. Minden nap ott voltam a korházba. Büszkélkedhettem vele, hogy bármikor bejárásom van, akár éjjel is. Hiába. Segíteni tudtam, meggyógyítani nem. Novemberig tartott. Angol zh-m volt másnap. Anyum felhívott, hogy... vége a szenvedésnek. Máig sem tudtam megszokni, hogy odamegyek náluk, de ő nincs ott. Időnként halványul, el-el felejtem, hisz 2 év alatt múlik a fájdalom. Máskor eszembe jut és annyira tud hiányozni. Nem tudom belenyugodni, hogy nem megyünk már többet együtt az erdőre és nem mesél többé a kommunizmusról. Mindig szívesen hallgattam, ahogy előadta a szomorú, nehéz valóságot. És imádta az unokáit. Volt neki jó sok.És csupa lány. Fiatal korában zenélt, hegedült. Az volt az álma, hogy egyik unokája legalább folytatja. A hegedű nem jött be. De biztos nagyon örülne, ha látná, hogy másik kedvence, Szilvia furulyázik és dobol. Aminek még örülne, hogy nemsokára megszületik második dédunokája, aki FIÚ!
Nyugodjon békében, mindig szeretni fogjuk!