Tegnap este volt alkalmam Szenttamástól Szeredáig látni a temetőket. Gyönyörű. Valahogy nem az a szomorúság volt bennem, hanem inkább a megnyugvás érzése. A szívszorító hideg ellenére csodálatos látvány. Elmondhatatlan. Pedig nem is erről szól ez a nap. Arra hajtunk, hogy ki milyen mécsest, virágot, koszorút visz a sírokhoz, jól megválasztjuk az időpontot, a ruhát, hisz akik látnak mit szólnak majd ahhoz, hogy mi épp mibe öltöztünk. Igen, ezzel szembesülök, és nem tetszik. Ezért vártam meg az estét, vállalva, hogy még jobban megfagyhatok. Csönd volt, nyugalom, semmi nyüzsgés.
Nekem ez a nap nem csak arról szól, hogy el kell menni "világítani", "égetni" elhúnytjaink sírjához. Olyan embereket "látogattam" meg, akik közeliek illetve nagyon közel álltak hozzám. A fájdalmas elválás még mindig elevenen él bennem.
Úgy érzem még ma is tabu téma mifelénk a halál. Kár. Nemrég még én sem tudtam róla beszélni. Pedig igazán közel járt hozzám már jó fiatal koromban. 11 éves voltam, amikor meghalt édesapám. Hirtelen, egyik percről a másikra. Ott voltam, végignéztem. Bár most, hogy gondolkozok nem emlékszek minden részletre. De rá emlékszek. Alig ismertem. 7 éves koromig nagyrészt nagyszüleim neveltek. Valahogy így alakult.Emlékszek egy hétvégére, amikor itthon voltam (szüleimnél). Lefekvéskor álltam az ajtóban és sírtam, hogy haza akarok menni... Iskolakezdéskor aztán hazajöttem. 4 év nem nagy idő. Ennyit voltam együtt édesapámmal. Aztán elment. Kicsi voltam, talán azért nem fájt annyira. Aztán meg az lett a természetes, hogy egy család egy anyából és két lányból áll. És soha, senkivel nem beszéltem róla legalább 6-7 évig. Aztán megtört a jég, kedves barátnőimnek köszönhetően.
2 évvel ezelőtt újra tragédia t9rtént a családban. Ezt már sokkal intenzívebben éltem meg, több tényező miatt is. Szeretetett nagytatám halála megtört és talán meg is változtatott. Imádtam őt... mert ő is engem. Istenem mennyi mindent tanultam tőle, mennyi időt töltöttem vele, mennyi történetet hallgattam. Csak a szépre tudok emlékezni. Elmondani nem tudom. Aztán látványosan ment tönkre. Ő érezte, hogy valami nagy baj van vele. Mondta is, hogy érzi nem megy le az étel a gyomrába. Orvosnál volt. Asztmán kívül mást nem diagnosztizáltak. Csak fogyott és fogyott. Augusztusban befektették a korházba, kiderült gyomorrák. Ő nem tudta, utolsó percig. Megmüttötték. Nem gyógyulás, hanem életének megnyújtása céljából. Nem sokat segített. Minden nap ott voltam a korházba. Büszkélkedhettem vele, hogy bármikor bejárásom van, akár éjjel is. Hiába. Segíteni tudtam, meggyógyítani nem. Novemberig tartott. Angol zh-m volt másnap. Anyum felhívott, hogy... vége a szenvedésnek. Máig sem tudtam megszokni, hogy odamegyek náluk, de ő nincs ott. Időnként halványul, el-el felejtem, hisz 2 év alatt múlik a fájdalom. Máskor eszembe jut és annyira tud hiányozni. Nem tudom belenyugodni, hogy nem megyünk már többet együtt az erdőre és nem mesél többé a kommunizmusról. Mindig szívesen hallgattam, ahogy előadta a szomorú, nehéz valóságot. És imádta az unokáit. Volt neki jó sok.És csupa lány. Fiatal korában zenélt, hegedült. Az volt az álma, hogy egyik unokája legalább folytatja. A hegedű nem jött be. De biztos nagyon örülne, ha látná, hogy másik kedvence, Szilvia furulyázik és dobol. Aminek még örülne, hogy nemsokára megszületik második dédunokája, aki FIÚ!
Nyugodjon békében, mindig szeretni fogjuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése