A TITOK

Már nagyon régóta érlelődik bennem ez a bejegyzés. Túl régóta is ahhoz, hogy teljes beleéléssel tudjak róla írni. De Anita mostanában folyton megihlet:) Olyan lélekhez szólóan tud ez a lányírni, hogy eszméletlen! Reklám vagy sem, érdemes őt olvasni, ha egy kicsit is spirituálisak vagyunk, de ha nem, akkor is megérint a mondanivalója, ez tuti.

Én igazából sosem voltam az a belevaló spirituális fajta, de volt bennem mégis valami. Majdnem 2 évvel ezelőtt visszakaptam a gyerekkori legjobb barátnőmet, akit nem részletezendő okok miatt veszítettem el. Tényleg, testtel, lélekkel visszakaptam, külföldi tapasztalatai után. Ezek a tapasztalatok sok mindent rejtettek, többek között néhány olyan könyvet és mentalitást, amelyekről nekem eddig sejtelmem sem volt. Akkori labilis lelkiállapotomban fogékony voltam az ehhez hasonló dolgokra. Mesélt nekem arról, hogy minden csak a hiten múlik, hogy megvette ezt a könyvet és csak falta az oldalakat, mert valamibe kapaszkodnia kellett és ez pont arra való volt. És nem vallásos hitről van szó, hanem az önmagadban és valamiben való erős hitről. Azonnal akartam a könyvet. De nem a Titokkal kezdtem, először egy másik könyvet adott ide, ami magyar író tollából származott és annyira szégyellem magam miatta, de nem jut eszembe sem azíró, sem a könyv címe. (Utánanézek és pótolom!) Teljesen magával ragadott!

Aztán jött A Titok. Ránézésre is kívánatos a könyv. A színek, a formák, a tördelés, a szerkesztés, mind mind imádnivaló. Rhonda Byrne könyve létezik magyarul is, eredetiben biztos még jobb és igen, meg is van filmesítve, de nekem a könyv jobban bejött.



Weboldala is van: The Secret és most látom, hogy létezik a The Power is, ami újjabb és mostmár azt is akarom:)

A Secret arról szól, hogy bizony, te magad vagy a titok és minden benned rejlik, amire szükséged van, hogy boldog, elégedett, magabiztos stb legyél, csak elő kell magadból ásni és használni a titkot.

Maga a titok három részből áll:
1. Kérj: tudd, hogy mit akarsz elérni és akard is elérni, kérd. Nem mástól, senkitől nem kell kérned, hiszen te akarod. Csak meg kell fogalmazni, tisztázni önmagaddal.
2. Higgy: hidd, hogy amit akarsz, azt el is tudod érni. Erősen és teljes szívből kell hinned, hogy képes vagy rá.
3. Fogadd: Érezd jól magad. Legyél készen arra, hogy befogadd a sikereidet, még ha azok nem egyszerre érnek is, hanem apránként.
Bármit elérhetsz, minden sikerülni fog, csak hinned kell benne, tenned kell érte és várnod kell rá. Ez nem azt jelenti, hogy ha ma nagyon akarok valamit, akkor holnap teljesülni is fog. Sok türelem, kitartás, hit, tenni akarás és hozzáállás szükséges.

Elolvastam, a filmet is megnéztem, tetszett és eldötöttem, hogy hinni fogok benne. A kezdeti lelkesedés idővel lelohad, hisz ezt időről időre újra kell olvasni, hogy felelevenedjen bennünk, hogy miről is van szó, mi is az, amiért érdemes követni. Én ezt elmulasztottam, de valamit örökre megtanultam belőle, mert látom az eredményt, itt vagyok én élő példának, hogy az akarat és a hit mire képes.

Történetem röviden: sosem voltam nagyon magabiztos, tettrekész, bátor alkat. Folyton féltem mindentől, nem mertem belevágni semmibe, mert ki tudja mi lesz belőle. Állandóan bennem volt az izgalom, a gyomorideg. Közben felnőttem és tudtam, hogy ezen változtatni kell, ha valamit is kezdeni akarok az életemmel és nem elégedek meg annyival, mint sokan mások. Ebben jött segjtségemre A Titok. Felállítottam magamnak az elérdendő dolgok listáját és megvitattam magammal, hogy mi a fontosségi sorrend és mindezt hogyan lehet elérni. Nem voltak ezek nagy dolgok. Éppen végeztem az egyetmmel, persze rendes munka nélkül. Eldöntöttem, hogy munkát kell találnom bármi áron, olyat, amit akarok is, és be kell költöznöm a városba. A két dolog egymás függvénye volt. Munkát csak a városba találok, de nehezen, ha nem ott lakok. De amíg nincs munkám, addig nem tudok lakbért fizeni. Ezek voltak az elérendő célok. Hittem benne sőt tudtam, hogy sikerülni fog. Annyira hittem, hogy találtam munkát. Meg is voltam elégedve vele. Egy ideig ingáztam, aztán, amikor megfelelő lakást találtam, akkor beköltöztem. Boldog voltam, hogy elértem és következhettek újjabb célok. Már tudtam, hogy bármit elérhetek. Felmondtam és egy hónap alatt találtam újjabb munkát. Majd megszületett a külföldre vonlulás gondolata. Először csak bennem, de egyedül persze nem akartam jönni. Majd Alex is belátta, hogy jönni kell. elkezdtem dolgozni rajta és 3 hónap múlva itt voltunk.
Most is van cél, természetesen, más munkát találni. ez is meglesz, idővel. Nem szabad türelmetlenkedni. Ki kell várni az időt. Hiába akarunk már most rendes munkát és saját(bérelt), független lakást, tudom, hogy két hónapja vagyunk itt és ehhez ennél többre van szükség. De meglesz és jó lesz. Tudom.

Visszagondolok és látom az apró sikeret. Nem azt látom, hogy mi nem sikerült és mi volt rossz ebben az elmúlt időszakban, hanem azt, hogy haladtam, elértem a céljaimat, boldog vagyok, itt vagyok Angliában. Magam mögött hagyok minden rosszat, hiszek benne, hogy szebb jövőnk lesz, mint múltunk, türelmes vagyok, de folyamatosan akarom a jót hiszem a sikerekben. Nem kell minden tökéletes legyen, nem is lesz soha, nem baj, úgyis a rossz elmúlik, csak a jó marad meg.

Mindenkinek csak ajánlani tudom A Titkot, én sokat tanultam belőle!
Ime a magyar link

Hétvége itthon

Rájöttem nem nagyon írok a mindennapjainkról. Nem azért mert nincs mit, hisz a semmiről is lehetne mesélni, de minek? Most viszon ugy-e beállt a nagy változás, elterveztük, hogy nem megyünk sehová, mert spórolnunk kell. Nem könnyű, egyáltalán nem az. Talán ez a 3adik hétvégénk, amióta itt vagyunk, hogy nem megyünk sehová. Na jó, ez sem az, máris megszegtük a szabályainkat, ma Swindonba voltunk. Tegnapig még úgy volt, hogy semmi kimozdulás, semmi pénzköltés, csak kajára és kész. De este elkezdtük a neten nézegetni, hogy kinek mit veszünk hazavinni, ugy-e ajándékosztogatás kötelező, főleg legelső alkalommal. Következőben meg azért mert Karácsony lesz:) Szóval nézegettük és kipattant, hogy ma nézzünk el Swindonba, nézzünk szét ott is. Nem veszünk semmit, csak nézelődünk ajándékok után, esetleg valami apró ajándékot vehetünk, de magunknak semmit. Igaz, hogy még csak június és augusztusba megyünk, de idejébe neki akarunk kezdeni a vásárolgatásnak, mert egyszerre aztán sok lesz. Kicsidenként pedig meg sem érezzünk. Remélem:)
Délben elindultunk, természetesen esett az eső végig, másképp elképzelhetetlen is lenne. Amikor nekünk szabadnapunk van, akkor muszály rossz időnek lennie. Csavarogtunk, nézelődtünk, rájöttünk, hogy vannak dolgok, amiket jobb online megvenni és vannak, amelyeket jobb üzletből. Alex már jó ideje neki akar kezdeni home gymezni, de kell hozzá néhány eszköz. Megláttuk egy kirakatba, hogy a protein, amiért egy ideje nyafog, féláron van, na jó, ezt nem hagyhatjuk ki... legyen. Nagjából kitaláltuk, hogy kinek mit veszünk majd, vagyis én még nem nagyon, és meg is nézegettük, hogy mit honnan. Sportsdirectbe még be kellett nézni, lássuk találunke olcsóbban olyan resistance tubot, ami Alexnek kellene. Nem tudom mi ennek a neve magyarul, pedig biytos szép neve van. Otthon sajnos nem foglalkoztam ilyenekkel. Ez olyan mint az ugrókötél csak gumis és huzogatni kell:)) Találtunk, persze, fele áron, mint a neten. Még csak azt és mást semmit. Megvolt. Most aztán nem állhat semmi a homegym útjába... csak a lustaság. Primarkon is végigfutottunk, de az az igazság, hogy amennyire először odavoltam érte, annál jobban elment tőle a kedvem. Vannak jó dolgok és tényleg olcsó, de... minőség nulla. Azért mindig benézek, most is csak azért nem vettem semmit, mert ennyi költekezés után már tényleg nem akartam. Befejezésképpen pedig Sainsbury's, mert vennem kellett néhány dolgot Alex szülinapjára. Igen, kedden megünnepeljük az első angol szülinapot:) Nem lesz nagy durranás, én úgy terveztem, hogy ezen a hétvégén megyünk Londonba és ott ünnepelünk, de ez titok volt, így Alex beszervezte múlt hétvégére Londont. Így maradt az itthonlét, úgyis dolgozunk kedden, ünnepelünk ketten hétfőn. Az ajándéka lerendezve, már csak meg kell érkeznie, de félek, hogy csak szerdán fog. Online shoppingoltam:)) Ezt is megtanultam. Ha nem megyünk sehová, akkor is tudunk költeni. Nem jóóóóó!
Bevásároltam és jöttünk haza. Jó éhesek voltunk, gyorsan nekiestem és csináltam hamburgert, bekebeleztük és ennyi. Most döglődünk, csak hagyjuk, hogy múljon az idő. ez annyira rossz! Nemsokára én is tornázok egyet, én ugyanis ügyes kislány vagyok és az itteni jólétet valamivel ellensúlyozandó, muszály formába hoznom magam nyárra, különben elhízok és azt senki sem akarja! Már több, mint 2 hete rendszeresen aerobicozok, ami azt jelenti, hogy eleinte minden második nap, de a héten minden nap tornáztam. ez nálam nagyon nagy szó, mert otthon is többször belevágtam, de néhány alkalom után abbahagytam. Most más a helyzet. Nem adhatom fel. Has, fenék, comb - ezek a legfontosabb megdolgozandó területek és nagyon jó programom van hozzá.
Másegyéb nem is nagyon történik. Minden nap ugyanolyan. Féldélben ébredés, készülődés, 2től munka. Takarítás, vasalás, unalom 7ig, aztán vacsikészítés, netezés, fürdés és alvás. Nem túl izgalmas! Ja, van egy pluszmelóm. Takarítani járok szerdán délelőtt 4 órát egy közeli faluba. 7,8 perc az út autóval, de megesik, hogy hoppon maradok. Mint pl most szerdán. Elvitték az autót javítani pont kedden délután. Szerda délutánig. Most mi legyen? Majd biciklizek. Nem volt egy leányálom. Ami autróval 7 perc, biciklivel fél óra menet és 45 perc jövet. Eddig sose vettem észre, hogy milyen meredek az az út. Főleg visszafele. Végig erdőn-mezőn kell menni, dimbes dombos uton és hát jóóól kidöglöttem mire hazaértem. Fél 2re. És 2től meló itthon. Mivel senki nem volt itthon, nem mondtam el Snek, hogy a nagyobbik lány bicikijével voltam, mert ha kérdeztem volna biztos nem engedte volna meg, hogy azzal mennyek. Még tönkreteszem. Nos, kb így telnek a napjaim, semmi extra. Majd egyszer leírok egy teljes napomat, amikor úgy látom, hogy kicsit mozgalmasabb, eseménydúsabb volt.
Addig meg... puszi mindenkinek, nekünk pedig eztuán szigorú itthonülés, mert ha kimozdulunk akkor nagy a kisértés, abból csak pénzköltés lesz. Csak kicsi ezt, csak kicsi azt, aztán meg nézhetjük magunkat!

Hírek, újdonságok

Kedves barátaim, olvasóim és idetévedt nézelődők! Itt az ideje, hogy hivatalossá tegyem. Mint látható, blogom jobb oldalán megjelent két új kockácska. Nem hiába, nem bizony. Először beszéljünk a másodikról. Legnagyobb örömmel jelentem, hogy az eddig körülbelülre tudott dátum leszögeződött. Augusztus 17-én reggel 7:50kor felszállunk a Wizz Air járatával és 12:45kor landolunk a Marosvásárhelyi reptéren. Ez így elég hoszzú időnek tűnik furi lenne, hogy csak 3 órát jöttünk és 5öt megyünk:)) Legkisebb problémánk. Nem mintha jelenleg lenne nagyobb:) Csupa örömhír. Nem lesz kellemes éjszaka utazni, de nincs más választásunk, hogy reggelre Lutonon legyünk. Nagy az öröm és a boldogság, pedig még 2 és fél hónap van hátra, de mi már minden nap készülünk. Mintha csak jövő héten lenne.
Igen, ismét Wizzel megyünk, pedig nem hagyott nagyon kellemes élményeket bennünk, de hát az anyagiakat is néznünk kell, még csak 2 hónapja vagyunk itt, nem tettünk nagy vagyonra szert ennyi idő alatt. 3 órát kibírunk. És végre otthon lehetünk! Majdnem 2 hétig. A visszaút kalandos lesz, de erről még nem szeretnék írni, majd ha aktuális. De annyit elárulok, hogy one way repjegyünk van. Na nem kell megijedni, nem azt jelenti, hogy nem akarunk visszajönni, hanem, hogy nem repülünk!
És, hogy kicsit érdekesebb legyen az anyagi oldala, addig vártuk, hogy érkezzen meg végre a pénzünk, hogy felment a repjegyek ára. Tegnap végre lefoglalhattuk. 15én akartunk menni, de 17re olcsóbb volt a jegy, így halasztottunk. Most nézem és 15re is ugyanannyi. Hát nem szemétség? Amugy is akkor a legdrágább, amikor mi akarunk menni:(( Hihetetlen. De azért még nem maradunk itt!
Ennyit a hazaútról.

Most pedig az eleső, vagyis a középső kis "kockácskáról". Yes my friends, this summer I'm going to Ibiza!!! Persze ebbe is van boldogság és bánat. Amikor megérkeztünk ide, második nap azzal áll szembe S, hogy beszélni akar mindekttőnkkel. Ok. Nyárom megy a lányokkal és tesvére, gyerekek, édesanyja, stb Ibizara, ahol a szüleinek van egy háza, és szüksége lenne rám, vagyis szeretné ha velük megyek. A nap nagy részében szabad lennék, csak közbe kellene a gyerekekkel lennem, amíg ők clubboznak.Ja, és állítólag girl holiday lesz. Egy hétről van szó július 11től. Alex viszont nem jöhet azzal a kifogással, hogy neki itthon kell maradni a kutyával. Persze a kutyával, és mi lesz vele az alatt a 2 hét alatt amíg ők Olaszországba, mi meg otthon leszünk? Jó én megértem, hogy nagy kiadás lenne mindkettőnknek fizetni a jegyeket, de akkor mondja azt. Szóval örülök is, mert hát... mégis csak Ibiza. Mikor engedhetném én meg magamnak, hogy csak úgy egy hetet eltöltsek ott, de ugyanakkor... Alex nélkül. Annyira sajnálom, nem is tudok, merek örülni ennek a csodás utazásnak, hisz ő nem lehet részese. Közben neki itthon kell ülni és... semmit tenni, egyedül.

De a legfontosabb még mindig az, hogy 2 hónap és 2 hét múlva hazamegyünk! Sajnos ez nekünk megszorításokkal is jár. Ez alatt a 2 hónap alatt amióta itt vagyunk nem sokat sikerült gyűjtenünk, kedves au pair kollégák, tudjátok mennyit ér az a pénz amit nekünk adnak. Na nem panaszkodok, majd mindenünk megvan, amit akarunk és reeeengeteget utaztunk, kirándultunk és soppingoltunk. Azt mondtuk magunknak, hogy kicsit élvezzük az élet, utazzunk, lássunk és engedjünk meg magunknak dolgokat, amiket otthon nem lehetett. Aztán meg visszafogjuk magunkat és elkezdünk kicsit spórolni. Kicsit, mert ebből a pénzből sokat nem lehet. aztán meg elkezdünk más munka után nézni. Most, hogy megvan a legközelebbi cél, hogy hazamegyünk, amihez ugye kell egy kis pénzecske, itt az ideje, hogy mindez megtörténjen. A múlt hétvégi londoni kiruccanás egész szép befejezés volt. Nem lesz könnyű, mert nagyon megszoktuk, hogy minden hétvégén fogjuk magunkat, kinézünk egy célpontot, bepattanunk az autóba és megyünk. De... szép idő van a napokban, majd kifekszek és süttettem magam. Úgyis túlfehér vagyok. Így mégsem lehet Ibizara menni:)) És még kell sok fűrdőruha, strandruci meg minden... jaj mi lesz így a spórolással???

Befejezésképpen pedig itt van Lola, a mi kis sausagedogunk, aki miatt Alex nem jöhet velünk. Baaad Lolzy, very baaaad!!!

London 2nd time

Nem is tudom hogy kezdjem. Annyi minden mondanivaló van az elmúlt vasárnapról, a mennytől a pokolig mindent sikerült megjárni egyetlen nap alatt. Gyorsan született a döntés, hogy vasárnap Londonba megyünk. Már egy ideje készülünk, Alexnek minden hétvégére az volt betervezve, de én mindig lebeszéltem. Igazából azért, mert nemsokára szülinapja van és azzal akartam meglepni, hogy egész hétvégére elmegyünk Londonba az unokatestvéréhez. Még nem találkoztunk vele amióta itt vagyunk és egy szép hétvégt akartam. De most hosszú hétvégénk volt és annyira akarta, mondtam legyen. Így szombaton pihentünk és vasárnap reggel 6 előtt keltünk. Letárgyaltuk a találkozást és kiderült, hogy az unokatesónak Lutonra kell mennie mert jön valaki hozzá. Ha már megyünk, akkor vigyük már el őt, aztán miénk a nap. Ok, 8ra Londonban kell lennünk.

Nehézkes felkelés után összekapartuk magunkat és nekivágtunk. Kicsit késve indultunk, de be tudtuk hozni, nem volt nagy forgalom. Kivéve persze a belvárost, ahol nem egy leányálom az autós közlekedés. Főleg annak aki először vezet ott. Amennyire ez ott lehetséges, gyorsan átjutottunk a város egyik feláből a másikba, közben láttuk ismét a Big Bent. London Eyet, hisz pontosan előttük haladtunk el. GPSünk nem sokat segített elkerülni az aglomerációt, belevett a sűrűjébe. Elephant&Castle városrészbe kellett eljutnunk, ott lakik a rokon. Simán megtaláltuk, rövid látogatás és már indultunk is Lutonra. Nem is kellett várjunk, valahogy hamarabb érkezett a repülő.

Be akartunk menni a városba, mert mi olyanok vagyunk, hogy ha már valahol vagyunk, akkor valamit lássunk is. De uncsitesó akadékoskodott, hogy menjünk vissza Londonba. Kivánsága teljesült. Közben kedves idegenvezetőnk lemerült és autós töltő hiányában uncsitesó ismereteire bjztuk magunkat. Mint kiderült rossz döntés volt. Ő 2 éve van itt és 2 hónapja lakik Londonba. Előadta nekünk, hogy ő mennyire is meri a várost és hogy az nem jó, ahogy Alex vezet, neki nincs jogsija, de azért sokat vezet és tudja hogy kell itt. Nem is értette minek a GPS hiszen a jelek után nagyon jól el lehet igazodni. Persze, ha tudod hová mész. Mi csak annyit tudtunk, hogy jussunk be a citybe, parkoljunk le valahol, aztán mienk a város. Luciannak, ezentúl csak Luci, fogalma nem volt hol járunk és az össze instrukciója bból állt, hogy előre. Bárhol voltunk csak előre. majd meglátta egy táblán, hogy Wood Green, na azt ismeri, az jó lesz. Megérkeztünk, leparkoltunk, egy török étteremben chiken shisht ettünk, nyami, fincsi volt, majd mi elváltunk tőlük, mert kicsit nyugodtan szét akartunk nézni. Persze a Mallba kötöttünk ki:) Aztán újra találkoztunk és ideje volt mostmár tényleg elindulni Central Londonba. Közbe kicsit töltöttük a GPSt, de Luci erősködött, hogy nem kell, mert ő tudja az utat. Jóó, csak előre. Haladtunk vagy jó fél órát, de semmi nem adott arra jelet, hogy befele jutnánk. Luci válasza, hogy nagyon nagy ez a város. Közben látszott, hogy ez külváros a javából. Táblán látjuk, hogy Enfieldbe vagyunk. Megelégeltem, hogy Luci válasza bármilyen eltérőhöz értünk, hogy előre. Hogy a fenébe lehet eljutni úgy bárhová, hogy mindig csak előre mész? GPS bekapcs, City belő, ejhaj pont kifele haladunk Londonból! Szuper csak fél óra, hogy visszajussunk oda ahonnan elindultunk, aztán még fél óra be a központba. Alex idegei már az egekbe jártak, csak azt akarta, hogy rakjuk le valahol a kocsit mert reggel 6tól vezetett. Ez valamikor 3 fele volt. Már bennt voltunk, mondtam, keressünk parkolót és gyalogoljunk tovább. Luci: nem, itt nincs semmi látnivaló. De 10 perc séta után ott lesz, ember, a Big Ben előtt biztosan nem tudsz majd leparkolni. Ő bizony fáradt, nem akar gyalogolni. Ok, mentünk tovább. Szűk utcákba keveredtünk, egyszer látjuk, Chinatown. Majd Soho.

Egy helyen végül találtunk parkolóhelyet. de elég bizonytalan volt, kiszálltunk, de Alex meggondolta magát visszament, hogy keres más helyet. Ott maradtunk 3an egy kis utcába, ő meg elment. Persze semmi nem volt nála, se telefon, se pénz, egy telefonszámot sem tudott... Hamar rájöttünk, hogy elvesztettük egymást. És itt kezdődik az én poklom. Hogyan találjuk meg egymást? Valószínűnek tartottuk, hogy ott keresi a helyet a kis utcákba és majd csak visszajön. De ismerve őt, meg hogy ő vezetett ugy-e nem nagyon tudott arra figyelni, hogy milyen helyek vannak ott, mi alapján tud visszajutni. Ez így elég abszurdnak tünik, de aki járt azokon a helyeken az érti miről beszélek. Kisétáltunk az utca végére és amikor megláttam, hogy ott mi van, rájöttem, hogy Alex ha ide bement, akkor esélye sincs visszajutni hozzánk. de azért reménykedtem vártam, több mint 2 órát dekkoltam az utca sarkon és vártam, hogy na most, na most fog megjelenni. Közbe tudtam, hogy esélytelen. 2 alkalommal is annyira bepánikoltam, hogy... nagyon. Sorra vettem a lehetőségeket: én: elmegyek Lucihoz, ott alszok és másnak hazavonatozok, szólok Sophienak, hogy mi van és megkérem jöjjön elém. Vagy most megyek vonatra és haza. Alex: nincs nála semmi és annyi üzemanyaga sincs, hogy hazamenjen. Lucihoz sem talál el, nincs ahogy megtalálja az utat. GPS is az én táskámban. Tudtam, hogy valamit kitalál, de mikor és mit? 2 és fél óra után eldöntöttük, hogy nincs mire várni. Mit tegyünk, menjünk Lucihoz, halvány esély, hogy Alex ott van. Kimentünk a nagy utcára, ott álldigálunk és akkor utolsó pillanatban hallom, hogy smst kaptam. Kaparom a telefont, Alex apjától jött, Alex a Green Park mellett van. Az egyetlen telefonszám amit tudott, az apjáé volt:) Még nem tudtam, hogy találjuk meg, de abban a pillanatban minden kő leesett a szívemről. tudtam, hogy rendben lesz. Azelőtt minden rosszat elképzeltem, hogy soha többé nem látom, meg hasonlók. Luci persze tudja hol a Green Park, csak azt nem tudja, hogy találunk oda. Vicces nem? Rögtön mellettünk megláttam egy térképet. Megvan. Nem is messze. 5 perc rohanás, Piccadily Circus, Piccadily road és Green Park. Egyenes út. 10 perc után megláttuk a parkot. Na járjuk körbe. Alig indultunk el, min3unknak jártak a szemei, közben nem vettük észre, hogy majdnem elkerültük a vigyorgó képpel előttünk álló Alexet. Itt a vége... boldogság, öröm. Elmesélte, hogy jutott el oda és hogyan kért segítséget, hogy smst tudjon küldeni. Még jó, hogy a sok segíteni nem akaró mellett léteznek csodálatosan jó lelkű emberek is, még Londonba is.

Belőlem minden stressz elszállt, akartam kicsit sétálni de Luci csak haza akart menni. Elindultunk, Luci megvillogtatta vezetői tehetségét, rájött, hogy jó cucc az a GPS, mert bár be nem vallotta volna, de fogalma sem volt, hogy jut haza. Újjabb stressz után elérkeztünk a lakásáig, hú, a vezetési stílusa nem semmi. Én, nem tapasztalt sofőr sokkal jobban vezetek. Mondta Alex. Majd kitépte a sebességváltót, fék, gáz, rángatta az autót, nem is lehet elmondani. Vagy másfél órát még nála voltunk, mert töltenünk kellett ismét a GPSt. Egy autóstöltő vásárlása kötelező! Tíz óra körül volt, amikor onnan eljöttünk. De eszünkben sem volt még hazaindulni. Csak mi ketten, nyugodtan, este is látni akartuk Londont.

Leparkoltunk, ezúttal a Temze partján és egyik ámulatból a másikba estünk. A fényképezőgépünk felmondta a szolgálatot így csak a telefonnal tudtunk néhány fotót készíteni, de amit láttunk, az majdnem minden eddig látottat felűlmúl. Kivéve az óceánt:) Kb 15 percet sétáltunk a Temze partján amíg elértünk a Parlamentig. Az a látvány. Parlament, Big Ben, Westminster Apátság, London Eye. Mindez egy helyen, majdnem egy időben, este, kivilágítva! Leírhatatlan látvány. Azok a fények... sárga fényben a Parlament, szürkében a Westminster, kékben a London Eye... Plussz még sok sok fény, a kivilágított hidak a távolban. Nem is mentünk bennébb a városba, már 11 is elmúlt, így is megérte a látvány. Az a feeling, amit ott éreztünk... felbecsülhetetlen. fáradtan, hosszú nap és ilyen kalandok után, csak sétáltunk élveztük a gyönyörűséget. Majd elfáradtunk, visszatértünk az autóhoz és elindultunk haza. Fél 2 körül értünk haza, ágybazuhantunk és másnap 1 óra körül ébredtünk meg. Lustiztunk egész nap, megengedhettük magunknak.

És beszéljenek a képek:
















Nem hiába mondják, hogy a rossz elmúlik, a jó megmarad. Abból a pokoli 2 órából már csak halvány emlék maradt bennem, de az esti séta elvenen él bennem.
Londonról 2 alkalom után sok mindent elmondhatok. Amikor először láttam csodás volt, azt láttam belőle, amit a turista lát, a látnivalót, az először találkozás élményét. Elvarázsolt, ámulatba ejtett, visszahívott. Másodjára nem csak kirándulni mentünk és nem csak mi ketten, ami kicsit rontott az ideális helyzeten, de így is megérte. Olyan részeit láttam a városnak, amit az átlagos turista nem lát. Olyan részeket, ami egyáltalán nem jut eszünkbe, ha Londonra gondolunk. Városrészek, amelyek nem vonzanak, amelyek kinyitják a szemünket, hogy London sem csak móka és kacagás. Szeretnék még sokszór ott lenni, mert még sok mindent kell látnom és megtapasztalnom, de nem szeretnék ott élni. Nem vonz az állandó ottlét, mert láttam, hogy a hozzánk hasonló embernek mire van lehetősége. Legyen inkább egy kisebb város, emberségesebb körülmény.

Elephant&Castle: nem tudom, hogy sikerült ilyen nevet adni egy városrésznek, de nagyon a szívembe lopta magát. Mármint a név, a városrész maga egyáltalán nem.

Luci elmondta, hogy Wood Greenben sok román van, de ő bizony nem szereti őket. Séta közben tényleg nagyon sok román hangot hallottunk. És nekünk nagyon tetszett, kicsit otthoni feeling volt. És csodák csodája, először, amióta itt vagyunk, magyarokat is láttam és hallottam. 2 lány és egy fiú volt. Megmelengette a szívem:)

London még egyszer: a legnagyobb város, amiben eddig jártam, van benne csodás és kevésbé csodás, van szép és nemszép oldala. Nyújt valamit, ami mindig visszahív, tudod, hogy következőbe is menni akarsz, látni akarod érezni, látni amit még nem, és azt is amit már láttál. Én még nem láttam a Tower Bridget, nem voltam a Trafalgaron, a Hyde Parkban és még annyi de annyi mindent nem láttam. De fogok, csak lehet nem autóval megyünk:) Mégis csak ez a város az ország szíve és mágnesként vonz minket, nem olyan mint otthon. És tudom nem csak én vagyok így vele:)

Csodás vasárnap Bournemouthban

Ideje volt elűzni a depit. S is besegített kicsit, mert habár úgy volt, hogy segítenem kell este a szülinapi pariján, 7kor bejelentette, hogy elmehetek, nincs szüksége rám. Kicsit mintha rosszul is esett, mintha nem akarta volna, hogy ott legyek, de sokkal jobban örültem, hogy leléphetek. Annyira pluszba éreztem magam. Mondta, hogy ha akarunk bemehetünk később, hogy nézzük mit hogy kell csinálni, mert hívott egy pincért, aki egyedül mindent megcsinál és hogy tanuljunk, következőbe majd mi is meg tudjuk csinálni. Fenéket. Nekünk úgysem fizeti pluszba, akkor fizessen másnak!
Másnap vasárnap volt, szabadnap. Nem akartam itthon üldögélni és bedobtam Alexnak, hogy mit szólna, ha végre elmennénk Bournemouthba. Nem volt ellene, mint soha:) Reggel 8kor szólt az ébresztő, nem nagyon akarózott kikelni az ágyból, későn feküdtünk le, mint minden este. Menjünk, ne menj
ünk. Az időjárás előrejelzés szerint nem fog esni, közbe még a nap is süt. Bár itt csunya felhők voltak és förtelmesen fújt a szél. De majd délre elmúlik! Összekászálódtunk és fél 10kor sikerült elindulni. Az út kb másfél óra volt. Felszerelkezve gpsel belőttük az irányt, de 3 perccel az indulás után az le is merült. Hát nem voltunk boldogok, de volt nálunk térkép is és tapasztalatból tudtuk, hogy úgyis odatalálunk. Útközbe néhányszor esett az eső, lestük, hogy ugy-e még messze vagyunk és a parton majd sütni fog a nap. Megérkeztünk Bournemouthba, át a városon, egyenesen a beachre siettünk. Kerestünk egy parkolót és mit ad Isten, az első parkoló, amit találtunk, közvetlenül a part előtt volt. Jaj, az az érzés, amikor először megpillantottam az óceánt! Kimondhatatlan. A torkamban dobogott a szívem, de Alexnek is, csak szorította a kezem és szóhoz sem jutott. Összeszedtük a cuccainkat és rohantunk a beachre. Lementünk a kis lépcsőn és teljes szépségében elénk tárult a gyönyörű kék (bár nekem zöldnek tűnt) óceán, vagy tenger, kinek hogy tetszik:) Gyönyörű homokos part, vadul hullámzó víz, napsütés naaaagy széllel párosítva. Cipőt le és rohanás a homokba.











A hüvös ellenére fincsi langyos volt a homok, de nekem a vííííz kellett. Tudtam, hogy hideg lesz, de muszály belemászni, kihagyhatatlan. Kicsit merészen, kicsit félősen, kicsit szaladgálva, elértem, vagy inkább a víz ért el engem. Húúú de jég hideg volt. De nem számított. Ki a meleg homokba, bele a hideg vízbe, annyira felszabadultnak és szabadnak éreztem magam, mint nem is tudom mikor. Nem volt semmi probléma, semmi host család, csak mi ketten és az óceán. Bár majdnem elvitt a szél, nem volt szükség rövidnadrágra egyáltalán, csak sétáltunk a parton, hol a vízben, hol a homokban.





Aztán kb fél óra múlva úgy tünt jön az eső. Pár csepp, de én megmondtam, hogy nem fog esni, ma nem, hisz mi ott vagyunk. Elértük a Bournemouth Piert és megláttuk, hogy Ocenarium van mellette. Kis huza-vona után belementem, hogy bemenjünk. Nem akartam sokat költeni, és nem volt olyan olcsó a belépő. Na de egyszer élünk és most vagyunk ott. Nem bántam meg. Igaz valami többre vágytam, de így is nagyon jó volt. A nagy medence volt a kedvencem, amit minden oldalról plusz felülrő és alulról is meg lehetett nézni. Voltak ott óriási teknősök, cápák és még sok más halfajta.



Bámészkodás után nekivágtunk a városnak. Rögtön egy parkba találtuk magunkat, kicsit megpihentünk egy padon, itt nem fújt annyira a szél. Tovább haladva látjuk, hogy egy helyen a parkban rengeteg ember van. Azt nekünk is látni kell bármi is legyen. Jaaaj de aranyos volt. Kacsausztatás. Vagyis duck race. Hallottam már róla, de nem tudtam, hogy milyen. Mindenkinek megvan a maga kis műanyaga kacsája, belerakják a vízbe és egyszerre indítják. Győzzön a jobb. Szegény kiskacsa, lemerült a víz alá, mintha ólommal lett volna megtömve, sehogy sem haladt előre. A többi meg... :) Nagyon édes volt. És a sok gyerek hogy szurkolt nekik.



Tovább mentünk. Egyébként Bournemouth nemcsak a partjáról, hanem a díjnyertes kertjeiről is híres. Tényleg szép és annyira hangulatos.



A kert végében kezdődött a Commercial street. Na hát oda is be kellett nézni. Kis shopping, de ezúttal én semmit sem vettem magamnak:( Az utcára kilépve zenét hallottunk. Olyan igazi hogy is mondják... zenekar. De itt a kép a nem talált szavaim helyett. Beatles, Abba stb slágereket játszodtak és még koreográfiájuk is volt. Nagyon szórakoztató, olyan szuper.



Ezután vettünk valami harapnivalót és leheveredtünk a park zöld füvén. Mikor először Bristolban láttam, hogy mindenki le van heveredve a parkba, annyira tetszett és olyan furcsa volt. Most már tudom, hogy itt mindenhol ez van. itt az emberek használják a parkokat, nem csak azért vannak, hogy legyenek és nem szabad fűre lépni:)) Merthogy nálunk otthon az nem nagyon ajánlott.
Majd visszaindultunk a parkolóba, de előtte vetettünk még egy utolsó pillantást a partra és az óceánra és megigértük, hogy fogunk még találkozni.




Van az ember úgy, hogy megérkezik egy városba és pár perc után már vagy szimpatikus az a város vagy nem. hát mi beleszerettünk Bournemouthba. Biztos, hogy mindenképp visszamegyünk, de azt életünket is el tudnánk ott képzelni. Nem éppen a város szépsége, ami annyira tetszik, inkább az a hangulat ami ott van. azt láttuk, hogy él a város, tele van, csodás. Talán egszer majd ott fogunk élni és dolgozni:)) Szeretnénk.
Korán volt még hazajönni így hát útbavettük Salisburyt. Útközben kifundáltam, hogy kis kerülővel Stonehenge is számításba jöhet. Alex szerencsére nem tiltakozott.
Salisburybe gyors séta volt, megnéztük a központot és a katedrálist. Gyönyörű katedrális. Annyira óriási, kicsiny kis apró léleknek éreztük magunkat mellette. Bemenni sajnos nem tudtunk, zárva volt, de bejutottunk a belső udvarba, ahol halk vallásos zene szólt és... magával ragadó volt az a hangulat.




Haladtunk is tovább. Stonehenge volt a következő célpont. Nem volt nehéz megtalálni, jól ki volt táblázva és amikor már majd azt hittük, hogy eltévedtünk, megláttam előttünk az út mellett. Leparkoltunk, szétnéztünk, fotóztunk és ennyi. Szép volt, de valahogy már nem volt meg bennem az az izgalom, hogy láthatom Stonehenget.


Lehet, hogy kezdek hozzászokni, hogy túl sok szépet és olyan dolgot látok, amit sose hittem volna, hogy látni fogok? Emlékszek, amikor kiskoromban először hallottam Stonehengeről. Tényleg nem gondoltam, hogy valaha látni fogom. És tessék. Csak úgy megnéztük, mert majdnem útba esett. Ez is kipipálva. És boldog vagyok tőle. Hogyne lennék. Sorba teljesülnek a "kisebb" álmaim. Amelyek ma kicsik, de valaha a legnagyobbak voltak. Most már többre vágyok. És ez így is természetes. Amíg van cél előttem, addig tudom merre haladok. Ha nincs akkor csak bolyongok és sehová sem jutok.
Visszatérve, Stonehenge után hazafele vettük az irányt, 7 óra körül már itthon is voltunk. Jó fáradtan, én kinyúltam, tízig szundi, aztán fürdés és újra alvás. Csodálatos, remek, elragadó, lélelgzetelálljtó, feledhetetlen, örök emlékű nap volt a tegnapi. Annyira boldoggá tesz, hogy itt lehetek és mindezt megélhetem. Még akkor is ha más területen problémák vannak, de nem olyan nyomott az egész, mint otthon volt. Van két szabad napunk, amikor tudom, hogy kikapcsolunk és újult erővel vágunk a következő hétnek.