Londoni kaland

Beszereztünk egy térképet,belőttük, hogy hol vagyunk, aztán nekivágtunk. Napi terv: Big Ben, Sim kártya vásárlás, Westminster apátság, adapter vásárlás, Tower Bridge, Buckingham Palota, valami harapnivaló, és még minden, ami közben belefér. Elindultunk, csodátuk az építészeti csodákat, hát nem olyan, mint Csíkszeredánk:) Volt, amit csodálni. Fotózkodás mindenhol. Kb tíz perc után megpillantottuk a Westminster Abbeyt. Én életemben ilyen csodálatos templomot nem láttam. Nem tudtam betelni vele. Minden oldaláról megcsodáltuk, fotózkodtunk, aztán tovább indultunk. Közeben a híres emeletes piros buszokban gyönyörködtem, de még nem ültem most sem rajtuk. Van belőle újjabb és régebb fajta, födött- double decker és nyitott - seightseeing bus. És már ott is voltunk a Big Ben előtt. Itt valami többre számítottam, nem tudom miért. Átsétáltunk a Westminster Bridgen, majd lefújt a szél róla, sok fotó a Big Bennel meg a London Eyeal. Szerettünk volna feljutni rá, de óriási sor kanyargott előtte. Az időnk meg véges volt. Délután a családdal kellett találkoznunk. Jaj, a sim kártya, fel kellene hívni őket. De hol lehet itt olyat venni? Egyet kerültünk, eljutottunk a Waterloo Stationre, ahol látszólag minden van. Kártyának is lennie kell. De nincs. Nem tudják hol lehet? Nem, ja, talán ott. Megkerestük. Nincs, de... ott majd lesz. És lett. Olyan a milyen. Beüzemeltük, felhívtuk a családot, ok. Alex az apával a Paddington Stationön találkozik, értem meg eljön az anya a szállodába. Rendben, hogy találjuk meg a Paddingtont? Talpraesettek vagyunk menni fog. Közben betértünk a London Film Múzeumba, szép volt, de nem kihagyhatatlan. Felkutattuk a Buckingham Palotát. Olyan hihetetlen, hogy ÉN ott voltam, amit eddig csak tvben láthattam. És ami olyan nagy dolog számomra. Eleredt az eső. Megkérdeztük, hogy lehet Paddingtonra eljutni, hát... underground. Felderítettük a terepet, megvolt a metróvonal. Ja, de busszal is lehet. Arról is leinformálódtunk. Esernyő, adapter vásárlás, ebéd, kávé, eső, Victoria Station, kóla, elválás. Alex ment a Paddingtonra, én a hotelbe. Hú, ez volt a legfélelmetesebb. Annyira izgultam. Mi van ha nem jönnek értem, mi van, ha Alex eltéved? Mi van ha? Mi van ha? Csupa izgalom negyed óra. Aztán megérkezett Sophie. Supp be a Roverbe, mintha ezer éve ismernénk egymást úgy beszélt velem. Mesélt, magyarázott, vásároltunk, mert későn érünk haza, majd elindultunk. De mi van Alexel? Sophie hívja Edet, még nem találkoztak a pályaudvaron. Miben van Alex, hogy ismer rá? Kis szünet, Sophie hívja Alexet én beszélek vele. Épp most találkoztak. Az utolsó kő is leesett a szívemről. Minden ok. Irány Aldbourne. Másfél óra utazás és megérkeztünk a mesés kis Hillwood Houshoz.

Londonból sajnos csak keveset láthattunk, de így is felbecsülhetetlen dolog volt számomra ott lenni. Gyerekkori álom megvalósulva: Anglia, London. Féltem az utazástól és Londontól, a családdal való találkozástól. De minden rendben volt. Semmi panaszom. Az utazással minden rendben volt, ment ahogy mennie kellett. Csomagjainkat épségben megtaláltuk, bár a táskáink itt ott tönkrementek kicsit. A hotelt megtaláltuk. Londonban eltévedni egy térképpel nem nagyon lehet. Szeretem ebben az országban, hogy mindenhol minden ki van táblázva, ha nem jó fele mész, ott van a következő tábla és látod, hogy hol vagy. A Tower Bridge kimaradt, mert messze volt, de legközelebb. És még sok minden más is.

Finally England, az utazás

Már másfél hete itt vagyunk. Szerettem volna mindenről részletes beszámolót írni, de valahogy nem jutott rá idő. Életem legizgalmasabb és legkalandosabb napjait próbálom most leírni, remélem sikerül átadni azt, amit én éreztem közben.
Március 29-én indultunk otthonrol a Vásárhelyi repülőtérre. Könnyen rá is találtunk, idő előtt ott is voltunk, fél óra után megindult a tömeg, nem jött, hogy elhiggyem, hogy mindenki Londonba akar menni:) Aztán megkezdődött a chek in, csomagjainkat átadtuk, megkérdezték tőlem, hogy az egész szobát felcsomagoltam, mert olyan nagy a csomagom. Kapott egy szép piros cimkét, "Heavy" felirattal:) Meg eltöltöttünk egy kis időt alex szüleivel, aztan elindultunk az átvizsgáló fele. Minden ok, bejutottunk a varóba. Még jó óra várakozás állt előttünk. Beültünk a kávézóba, ahonnan direkt a leszállópályára láttunk. Egy repülő sincs sehol a láthatáron. Eljön az idő, amikor kezdődne a beszállás, de repülő még mindig sehol. Aztán vagy 10 perc késéssel lecsapódik a Wizz. Na jó, leszáll:) Szépen lefotózzuk, ahogy kell, beáll, mindenki tolakodik az ajtóhoz, elkezdődik a beszállás, fotózás a repülővel, végülis ez lesz az első perülésünk, így illik. Beszállunk, hamar rájövünk miért is hívják fapados járatnak, Alex lábai nem nagyon fértek az előtte levő széktől. Nem igérkezett valami kellemesnek az utazás. Felbőgött a motor, lassan elindultunk, majd picit lassított és egyben nagy sebbességgel nekivágott. Hogy az micsoda érzés volt. Kimondhatatlan, csodálatos és lélegzetvisszafolytó, ilyesztő és szenzációs. Aztán felemelkedett a gép, emelkedett, emelkedett és egyenesbe került. Mindenki megnyugodott, elkezdődött a levegőbeli élet, jövés, menés, vásárolgatás, fényképezés. A naplementét épp lekéstük, mert ugy-e késett a gép vagy fél órát, de láttuk a csodálatos horizontot. Gyönyörű színekben pompázott. Aztán sötét lett, de tiszta volt az ég, így csodás élményben volt részem. Először csak kisebb fénycsoportulásokat láttam lennt a földön, aztán egyre nagyobbakat, szebbeket, míg óriásira nőttek, egyre nagyobb városok fölött haladtunk. Csak azt sajnálom, hogy nem mondták be mindig, hogy éppen milyen város fölött vagyunk:) Az szupi lett volna. Az út 2 órát és 45 percet tartott, elég hosszúnak tűnt, már fáradtak és nyúzottak voltunk, amikor a kapitány végre bejentette, hogy hamarosan leszállunk. Leskődve az ablakon tippelgettünk, hogy mikor lehetünk épp London fölött, azt
án kezdtünk ereszkedni, végül olyan alacsonyan szálltunk, hogy már az úton haladó autókat is tisztán láttuk. Néhány perc és földet értünk. A leszállás nem volt olyan nagy élmény már, mint a fel. Megtapsoltuk a sikeres leszállást, beállt a gép és leszálltunk. Szép este volt a Lutoni reptéren, bár a fáradtságtól nem sokat figyeltünk belőle. Fél óra sorbanállás, pár másodperc míg áthaladtunk az ellenőrzésen, megkerestük a csomagjainkat, szétnéztünk, hogy hol lehet buszjegyet venni, megvettük, nemsokára indul a busz. Kimentünk, megérkezett a busz, felültünk, majdnem egy óra utazás London központjáig. Leszálltunk és itt kezdődött a bizonytalanság. Fogalmunk sem volt merre induljunk. Tudtuk, hogy nincs messze a hotel, de mégis merre? Taxi kell, de honnan? Elindultunk egy fele, láttuk, hogy megáll egy taxi, kiszáll valaki, gyorsan megkérdeztük jöhetünk-e, persze. Megmondtuk a cimet, mondja itt van az utca egy saroknyira. Megerkeztünk, becsengettünk, beengedtek. Vegre agyat erhetett a fejem. Semmi más nem kellett. Fáradtságom határtalan volt. Alvás, korai ébredés, reggeli és irány LONDON.

Egyre jobb

After news, great news!
Eddig még úgy volt, hogy csak átutazóban leszek Londonban 29-én este. Ez annyiban változott, hogy mivel későn érkezünk meg és a család akikhez megyünk szintén Londonban tölti az éjszakát, foglalnak nekünk egy szobát, ahol eltölthetjük első angol éjszakánkat. Másnap pedig városnézés!
Ennél szebben nem is kezdődhetne az egész. Egy nap Londonban!!!Rögtön az első! A fellegekben érzem magam!

News!!!

Igen, igen, megtörtént a várva várt csoda. Már egy ideje tudjuk, de mivel már nagyon közeli, ideje beszámolni. Most már nem álom, nem várakozás és reménykedés. Ez a valóság.
Március 29-én repülünk Angliába!
Tele vagyunk örömmel és izgalommal, picit félelemmel is, de ezt akartuk, úgyhogy nem szabad félnünk. Az előkészületeket már két hete elkezdtük, jogosítványcsere, útlevél, még új keresztlevelet is beszereztünk:) Mert, hogy ezt is lehet ma már bárkinek. A repülőjegy lefoglalva, mázlinkra nem is kell Kolozsvárra mennünk, hanem Marosvásárhelyről indul a repülőnk.
Nem volt egy könnyű időszak ez számunkra, belevágtunk, de amikor kezdett alakulni, tele voltunk bizonytalansággal és félelemmel, hogy vajon jól döntöttünk. De itt vagyunk, már alig van másfél hetünk itthon. Még sok dolgunk van. Felmondásunk már elintézve. Még két munkanapom van hátra, ami a legnehezebb. Már annyira nincs kedvem ott lenni és tenni a dolgom, már nem érzem az enyémnek. De végigcsinálom, már csak tiszteletből is mert nagyon örülök, hogy azzal az igérettel hagyom itt, hogy ha bármikor hazavetne az élet vagy nem úgy jön össze, ahogy elképzeltük, akkor visszavárnak és szeretnek engem. Na nem a munkatársak, hanem a főnökeim. Nekem ez nagyon sokat számít még akkor is, ha nem ez az álommunkahely.
Szóval készülünk, várjuk, hogy már ott legyünk, bár csak képzelődünk, hogy milyen lesz. Annyi mindent tervezünk, mindent látni akarunk. Remélem lesz majd időm beszámolni. Mindent le akarok fényképezni:)
El sem hiszem, 12 nap mulva látom Londont!!! Igaz csak este és átutazóban, de akkor is!!!

We're going to the UK!

Még van hátra idő bőven, de a fontos az, hogy beindult a gépezet. Elindultunk a haladás útján, nagyon bizakodóak vagyunk, hisszük, hogy hamar sikerülni fog és néhány hónap múlva már bőven lesz amit megosszak itt!
Egyelőre csak annyit, hogy várunk, de már nem hiába. Ha csak várnunk kell, az azt jelenti, hogy mi megtettük a magunkét (legalábbis egy részét). Bízok benne, hogy következő Karácsonyunk már Christmas lesz a maga angolságával együtt! Tele vagyunk reménnyel, tervekkel és annyira hiszünk, annyira akarjuk, hogy muszály sikerülnie.