Amikor minden balul sül el

Ez már több, mint Murphy! Alapjába véve az életfilozófiám az, hogy mindig pozitív, jókedvű, mindenkivel kedves és nyitott legyek, a rossz dolgokat elfelejtsem és csak a jók maradjanak meg. Minden problémára van valamilyen megoldás, még ha lassú és fájdalmas is. Nem szabad elkeseredett és reményvesztett lenni, fel a fejjel! Filozófiának megteszi, nem? De mi is van a valóságban? Időnként ez is, de a jelenlegi periódus valahogy nem az igazi. Kudarcok, veszekedések, szomorúság, sikertelenség, elkeseredettség, megtörtség, totális pesszimizmus. Nem látok kiutat. Nem adtam fel, nem vagyok depressziós (még:), de... összecsaptak a hullámok. És amikor már úgy tűnik kiúszok, jön a következő. Isten hozott a felnőttek világában, mondhatná valaki!

Félek, félek a jövőtől, a közelitől is. Döntések előtt állok és nem megy, és félek, hogy újra elszúrom, és nem csak számomra lesznek következményei, hanem másra is hatással van. Nem a felelősségtől félek, az rendben van... legalább. Nem vagyok egyedül, és mégis. Ez annyira nehéz!

Még az álmaim is összeesküdtek ellenem. Megvalósulnak legnagyobb félelmeim és annyira valóságosak, és hátborzongatóak. Nem akarok álmodni, csak nyugodtan aludni!

Hullámvölgyben vagyok, a legalján, de mégis akadnak kellemes, boldog, örömteli pillanatok. És ilyenkor ezekért a pillanatokért érdemes élni. Hiszem, hogy ez csak egy ilyen szakasz, ami el fog múlni!

Mit eszünk?

Vagy esetenként: mit főzzek? Nagy kérdések ezek már egy jó ideje nálunk. Nem vagyunk azok a nagyétvágyúak, néha mindenevők, néha meg semmit. Főleg én. Ezért is voltam nyolcadikos koromban 29 kiló:) Vagy talán másért, de úgy kb 21 éves koromra teljesen kinőttem. A kóros soványságot, nem a rossz étvágyamat. Régebben utáltam minden olyan kaját, amit még sose ettem vagy nem hallottam róla. Nekem csak az volt étel, amit anyukám, esetleg nagymamám főzött. Minden más eledelt ehetetlennek nyílvánítottam és messziről elkerültem. Amint felcseperedtem kicsit, másképp nagylány lettem és albérletbe költöztem... csak rosszabb lett a helyzet gyomrom szempontjából. Volt ott rokon meg házinéni, aki megpróbált főzni nekem, aztán idővel mindkettő lemondott róla. Ja, és én nem törtem le sehol a tűzhely gombjait. Anyunak is adtam nem kis dolgot minden vasárnapra, amikor "pakolnia" kellett nekem egész hétre.

Azóta eltelt lassan 8 év. Ajaj, szegény anyu. Igaz úgy 3 éve változtatnom kellett valamit, mert már nem jöttem minden hétvégén haza. így történt, hogy elkezdtem megenni olyanokat is, amik korábban főméregnek számítottak nálam. És rátaláltam olyan ételekre, amelyek finomabbak voltak, mint amit anyu főzött. Hát ezzel bizony nem szereztem jó pontokat otthon:( Időnként még főzni is elkezdtem. Sőt egyszer arra is vállalkoztam, hogy az egész lakotársamnak vacsorát készítsek. (Voltunk vagy 6-on) Sose az volt a baj, hogy nem tudok, hanem nem szeretek főzni. Időpazarlásnak tekintettem eltölteni órákat valami olyannal, amit pár perc alatt eltüntetünk. arról nem is beszélve, hogy a szakács ugy-e általában már nem tud jót enni a főztjéből. Ha nekifogtam főzni, akkor valami eszement ötletemet akartam megvalósítani. Általában meg lehetett enni és a mai ízlésemmel talán még finom is lenne.

Na és eljött az idő, amikor rákényszerültem, hogy elkezdjek komolyan és nem csak kedvtelésből, majdnem napiasan, akár többször is, főzni. Nem tett boldoggá. Rájöttem mennyi mindent nem tudok, amiről azt hittem nem probléma. Figyelembe véve, hogy anyu szakács és nekem is volt néhány nyári vakációnyi étteremben szerzett tapasztalatom, ez nagy kiábrándulás volt. Nem is beszélve arról, hogy valaki másnak is meg kellett felelni, aki, bevallom, nem könnyítette meg a dolgomat. Belejöttem, de ha lehet ma is kikerülöm amikor lehet.

közben megváltozott a tradicionálisnak titulált ízlésem is. Nem tudom mitől, de elkezdtem megúnni a hagyományos székely, magyaros, vidéki, anyu főzte kajákat. Valami újjat akarok, nem csak töltöttkáposzta, parasztcsorba, paprikás, puliszka, pityókatokány, zöldpaszulyfőzelék. Nem volt szükséges kezembe vennem az irányítást, hiszem enyém volt nem csak a jog, hanem a kötelesség is. Saját, hol bevált, hol csirizes receptjeim után elkezdtem kipróbálni néhány receptes folyóirat inyencségeit. Nagyon azért nem rugaszkodtam el, a zöldfűszereket, mediterrán ízeket, gyümölcsöntetes husokat sokáig nem mertem kipróbálni. Ma már kiváncsi vagyok minden extrém ízre és meg is csinálom azokat. Nem napiasan, de...

Amik előtt a szájam lakatolva volt: zöldpaszuly, spenót, csalán, karfiol, hurka, tök, karalábé, "bársonyos barack", grapefruit, káposzta, sárgarépa, olivabogyó, hal. Most jöttem rá, hogy leginkább a zöldségekkel volt bajom:) Ma már nincsen olyan, amit ezek között ne ennék meg. A karfiolt meg minden elkészített formájában határozottan imádom. Ha jobban meggondolom, ma már nem tudnának olyan ételt tenni elém, amit nem kostólnék meg. (Na jó, lehet azért néhány extrém eset adódna.)

Ráakadtam néhány főzőblogra. Egyet kifejezetten imádok. Már több receptet is kipróbáltam onnan, olyanokat, amelyik tököt! meg olajbogyót! is igényelt. Imádtam! Micsoda boldogság:))

Nem saját képek, de tutira ilyen lett:

Utórezgés

Mit érezzünk a nagy megmérettetés után? Örömet, megnyugvást, netán kiábrándultságot, csalódottságot? Úgy vélem jutott mindenből. Nem szabadna csalódottságot éreznünk, hiszen mindannyian sikeresen államvizsgáztunk. De lehet nem csak erről szólt az egész. Láttunk, hallottunk, tapasztaltunk sok mást is, amelyek valószínűleg jobb lenne megmaradjanak tabunak, ha nem másért, hát legalább a következő évfolyamok elnemkedvetlenítése miatt. Bár az sem a legjobb, hogy eltakarjuk előttük az igazságot. Nem tudom... szerencsére nem az én tisztem eldönteni, hogy mi legyen. És ebben az esetben senkié, mindenki úgy cselekszik, ahogy akar.

Örülök, hogy túl vagyok rajta... ki ne tenné. Talán nem szoktam kritikához, vagy túlértékelem magam, de elégedett semmiképp sem vagyok. Az a bánásmód, amiben részesültünk semmiképp sem nevezhető szakmailag szubjektív hozzáállásnak.

Volt azért néhány kellemes, érdekes, emlékezetes pillanat is. Elsőként az eltévedés:) Semmiképp sem érkezhettünk volna meg csak úgy simán, gubancmentesen. Kellett ez hozzá. (C-betűs utca, fordított térkép) Lehetne mondani még sokat, de attól való félelmemben, hogy a negatív meghaladná a pozitívat és kimondanék dolgokat, amelyeket nem szándékozom... beszámolómat keserű szájízzel, rövidre fogva itt be is zárom.

Megjegyzendőnek tartom, és nem csak a vizsgával kapcsolatban, hanem szabad értelmezésben is a széthúzás, címkézés, besorolás, leértékelés fogalmakat, amelyek véleményem szerint nagymértékben jellemezték azokat a napokat!

A nagy nap

Az egyik legnagyobb... életemben (és még sokakéban) a legnagyobb. Dolgoztunk rajta, talán egy fél évet keményen, van aki csak heteket, attól függ, kinek milyen a munkatempója. Terveztük, szerkesztettük, kutattuk, feldogoztuk, megirtuk. És mindez nem elég, még védjük is meg. 2o perc miatt dolgoztunk hónapokon át. Most aztán itt van. Egyszer már kipróbáltuk magunkat kicsiben, vagyis itthoni terepen, úgyhogy jöhet az... igazi. Kicsit félünk, talán nagyon is, de túl leszünk rajta, akárcsak az érettségin. Utána reméljük, hogy csak legyintünk, óóó semmiség volt. demégis, már most, így előtte is büszkék lehetünk magunkra. Mindannyian, akik eljutottunk eddig. Nézzünk körül, nem mindenki van itt, de mi igen! És ott leszünk hétfőn és kedden. Ki hamarabb (mint én), ki később (mint sokan mások). Megszenvedünk? Vagy nem is lesz olyan ördögi? Nem tudjuk. De bíztos vagyok benne, hogy akik ott leszünk, mind alapos felkészülés után jutottunk el oda. Itt meg nem a hátizsák alapos összekészítésére gondolok... Megküzdöttünk, megdolgoztunk, megérdemeljük, hogy ott legyünk. Nem tudom mások, hogy vannak vele, én néha elcsodálkozom, amikor saját akotásomat olvasom. Ez tényleg az én fejemből szökkent ki? Hát persze, képes vagyok rá! Sokan képesek vagyunk rá.

Örülök, hogy itt lehetek és nagyon örülök annak, hogy sokan büszkék rám. Tudom, nekem a legnagyobb öröm, ha meglesz, de vannak néhányan, akik teljes szívükből támogatnak és végig támogattak a maguk módján. Tudjuk, sokszór az is segítség, ha békén, csendben hagynak. Hány órát, hány hetet töltöttem el ezzel a munkával. Megértés vett körül és bátorítás. Ha már feladtam volna, akkor sem hagyták. Szóval ez nemcsak az én érdemem.

Akadályok is voltak lépten-nyomon. De túlléptem. Gyakran megijedtem, hogy most hogyan tovább. Mindig volt valaki, aki kisegített (ha magamtól nem találtam ki). teljesen nem tudta elvenni semmi és senki a kedvemet.

Itt vagyok, készülök, felkészültem és ha kicsit citeráznak is a lábaim (vagy a hangom) közben... megyek. Igen, persze, az államvizsgáról van szó. Sok szerencsét mindenkinek! Majd jövök a beszámolóval.

Murphológia

"Murphy törvénye szerint „ami elromolhat, az el is romlik”. A szállóigeként régóta létező megfigylést először 1952-ben említi ezen a néven Anne Roe, egy meg nem nevezett fizikus ismerősét idézve. Nick T. Spark szerint az elnevezés Edward Murphy amerikai mérnökre utal, aki egy 1948–49 között a Wright-Patterson légitámaszponton végzett, a gyorsulás emberi szervezetre kifejtett hatását vizsgáló kísérletsorozat során mondta ezt, amikor egy rosszul felszerelt mérőműszer miatt egy kísérletet előről kellett kezdeni."

Érdekes kezdet... aztán hová jutottunk! Ki az, aki manapság ne hallott volna Murphy törvényéről. Keressünk csak rá a gúgölön. Csupa érdekességre bukkanhatunk. Na de nem kell a szomszédba mennünk, hogy láthassuk Murphy törvényének megvalósulását. Jelentkezzen, aki még nem tapasztalta! Hogy éppen akkor esik az eső, amikor strandolni menne, vagy amikor a Csíksomlyói Búcsú van. Hogy akkor nincsen internetkapcsolata, amikor sürgősen el kellene egy mailt küldenie. Hogy akkor nem sikerül a frizurája, amikor fontos helyre kell menni. Hogy akkor ég oda a töltöttkáposzta, amikor anyósék jönnek ebédre, vagy vágódik el a majonéz. Hogy akkor romlik el az autó, amikor sürgősen be kell jutni a városba. Hogy akkor szakad ki a harisnya, amikor a legigéretesebb randira megy. Hogy elromlik a fényképezőgép, amikor az Angel vízesésnél jár. Hogy elromlik az ajtózár, amikor egy vonatot kell elérnie. Hogy becsípi a jobb mutató újját az ajtó, amikor másnap írásbeli vizsgája van. Vagy rokonok jönnek bejelentetlenül látogatni, amikor másnap vizsgája van. Vagy akkor jön a legjobban a szó a szájára, amikor másnap ismét csak vizsgája van. És még egy: akkor van az év legnagyobb bulija, amikor másnap reggel a legfontosabb vizsgája van. Hogy akkor tör ki a veszekedés, amikor legjobban várja haza párját. Hogy akkor kapja a legrosszabb híreket, amikor a legjobb passzban van. Hogy a megtervezett nyaralásnak pontot tesz a végére egy hirtelen jött pénzkiadás. Hogy beletörik a dugóhúzó a borosüvegbe. Vagy, hogy bedagad a foga az államvizsga előtt...

Nem nagy dolgok, bárkivel megtörténhetnek, de akkor is, gyakran feltesszük a retórikai kérdést, hogy "Miért pont én?" Mondom retórikai, mert mi más lehetne a válasz, mint, hogy hát... ez puszta véletlen (mondja más), és tudtam, hogy valami történni fog (mondjuk mi). Ki lehet kerülni, lehet intézkedéseket tenni, bebiztosítani magunkat ellene?

"Ha ráj5tél, hogy 1 mûvelet 4féle módon mondhat csõd5, s mind1iket kivéded, menten fellép az 5ödik. "

Vagy: "Semmit sem lehet a 2balkezesek ellen bebiztosítani, mert a 2balkezesek rendkívül találékonyak."

De akkor mit tegyünk? "Bármely rendszert úgy kell megtervezni, hogy a körülmények legrosszabb elrendezõdését is kibírja."

Nem vagyunk távolról sem tökéletesek. Hibázunk, tévedünk, vagy megtörténik magától, vagy az jószagú tulipán tudja mitől és "Amit ember összerakott, elõbb-utóbb szétesik." És "A dolgok elõbb romlanak, és csak azután javulnak."

Azt mondom nincs megoldás. Azóta, hogy Murphy kimondta a varázsigét... nem jött el a tündér, aki azt feloldja. Várjunk rá... és reménykedjünk... és figyeljük a médiát, nehogy bekövetkezzen és ne tudjunk róla. Aztán azt hisszük még érvényben van és csodálkozunk, hogy mindenki másnak rendben mennek a dolgai...