Finally England, az utazás

Már másfél hete itt vagyunk. Szerettem volna mindenről részletes beszámolót írni, de valahogy nem jutott rá idő. Életem legizgalmasabb és legkalandosabb napjait próbálom most leírni, remélem sikerül átadni azt, amit én éreztem közben.
Március 29-én indultunk otthonrol a Vásárhelyi repülőtérre. Könnyen rá is találtunk, idő előtt ott is voltunk, fél óra után megindult a tömeg, nem jött, hogy elhiggyem, hogy mindenki Londonba akar menni:) Aztán megkezdődött a chek in, csomagjainkat átadtuk, megkérdezték tőlem, hogy az egész szobát felcsomagoltam, mert olyan nagy a csomagom. Kapott egy szép piros cimkét, "Heavy" felirattal:) Meg eltöltöttünk egy kis időt alex szüleivel, aztan elindultunk az átvizsgáló fele. Minden ok, bejutottunk a varóba. Még jó óra várakozás állt előttünk. Beültünk a kávézóba, ahonnan direkt a leszállópályára láttunk. Egy repülő sincs sehol a láthatáron. Eljön az idő, amikor kezdődne a beszállás, de repülő még mindig sehol. Aztán vagy 10 perc késéssel lecsapódik a Wizz. Na jó, leszáll:) Szépen lefotózzuk, ahogy kell, beáll, mindenki tolakodik az ajtóhoz, elkezdődik a beszállás, fotózás a repülővel, végülis ez lesz az első perülésünk, így illik. Beszállunk, hamar rájövünk miért is hívják fapados járatnak, Alex lábai nem nagyon fértek az előtte levő széktől. Nem igérkezett valami kellemesnek az utazás. Felbőgött a motor, lassan elindultunk, majd picit lassított és egyben nagy sebbességgel nekivágott. Hogy az micsoda érzés volt. Kimondhatatlan, csodálatos és lélegzetvisszafolytó, ilyesztő és szenzációs. Aztán felemelkedett a gép, emelkedett, emelkedett és egyenesbe került. Mindenki megnyugodott, elkezdődött a levegőbeli élet, jövés, menés, vásárolgatás, fényképezés. A naplementét épp lekéstük, mert ugy-e késett a gép vagy fél órát, de láttuk a csodálatos horizontot. Gyönyörű színekben pompázott. Aztán sötét lett, de tiszta volt az ég, így csodás élményben volt részem. Először csak kisebb fénycsoportulásokat láttam lennt a földön, aztán egyre nagyobbakat, szebbeket, míg óriásira nőttek, egyre nagyobb városok fölött haladtunk. Csak azt sajnálom, hogy nem mondták be mindig, hogy éppen milyen város fölött vagyunk:) Az szupi lett volna. Az út 2 órát és 45 percet tartott, elég hosszúnak tűnt, már fáradtak és nyúzottak voltunk, amikor a kapitány végre bejentette, hogy hamarosan leszállunk. Leskődve az ablakon tippelgettünk, hogy mikor lehetünk épp London fölött, azt
án kezdtünk ereszkedni, végül olyan alacsonyan szálltunk, hogy már az úton haladó autókat is tisztán láttuk. Néhány perc és földet értünk. A leszállás nem volt olyan nagy élmény már, mint a fel. Megtapsoltuk a sikeres leszállást, beállt a gép és leszálltunk. Szép este volt a Lutoni reptéren, bár a fáradtságtól nem sokat figyeltünk belőle. Fél óra sorbanállás, pár másodperc míg áthaladtunk az ellenőrzésen, megkerestük a csomagjainkat, szétnéztünk, hogy hol lehet buszjegyet venni, megvettük, nemsokára indul a busz. Kimentünk, megérkezett a busz, felültünk, majdnem egy óra utazás London központjáig. Leszálltunk és itt kezdődött a bizonytalanság. Fogalmunk sem volt merre induljunk. Tudtuk, hogy nincs messze a hotel, de mégis merre? Taxi kell, de honnan? Elindultunk egy fele, láttuk, hogy megáll egy taxi, kiszáll valaki, gyorsan megkérdeztük jöhetünk-e, persze. Megmondtuk a cimet, mondja itt van az utca egy saroknyira. Megerkeztünk, becsengettünk, beengedtek. Vegre agyat erhetett a fejem. Semmi más nem kellett. Fáradtságom határtalan volt. Alvás, korai ébredés, reggeli és irány LONDON.

Egyre jobb

After news, great news!
Eddig még úgy volt, hogy csak átutazóban leszek Londonban 29-én este. Ez annyiban változott, hogy mivel későn érkezünk meg és a család akikhez megyünk szintén Londonban tölti az éjszakát, foglalnak nekünk egy szobát, ahol eltölthetjük első angol éjszakánkat. Másnap pedig városnézés!
Ennél szebben nem is kezdődhetne az egész. Egy nap Londonban!!!Rögtön az első! A fellegekben érzem magam!

News!!!

Igen, igen, megtörtént a várva várt csoda. Már egy ideje tudjuk, de mivel már nagyon közeli, ideje beszámolni. Most már nem álom, nem várakozás és reménykedés. Ez a valóság.
Március 29-én repülünk Angliába!
Tele vagyunk örömmel és izgalommal, picit félelemmel is, de ezt akartuk, úgyhogy nem szabad félnünk. Az előkészületeket már két hete elkezdtük, jogosítványcsere, útlevél, még új keresztlevelet is beszereztünk:) Mert, hogy ezt is lehet ma már bárkinek. A repülőjegy lefoglalva, mázlinkra nem is kell Kolozsvárra mennünk, hanem Marosvásárhelyről indul a repülőnk.
Nem volt egy könnyű időszak ez számunkra, belevágtunk, de amikor kezdett alakulni, tele voltunk bizonytalansággal és félelemmel, hogy vajon jól döntöttünk. De itt vagyunk, már alig van másfél hetünk itthon. Még sok dolgunk van. Felmondásunk már elintézve. Még két munkanapom van hátra, ami a legnehezebb. Már annyira nincs kedvem ott lenni és tenni a dolgom, már nem érzem az enyémnek. De végigcsinálom, már csak tiszteletből is mert nagyon örülök, hogy azzal az igérettel hagyom itt, hogy ha bármikor hazavetne az élet vagy nem úgy jön össze, ahogy elképzeltük, akkor visszavárnak és szeretnek engem. Na nem a munkatársak, hanem a főnökeim. Nekem ez nagyon sokat számít még akkor is, ha nem ez az álommunkahely.
Szóval készülünk, várjuk, hogy már ott legyünk, bár csak képzelődünk, hogy milyen lesz. Annyi mindent tervezünk, mindent látni akarunk. Remélem lesz majd időm beszámolni. Mindent le akarok fényképezni:)
El sem hiszem, 12 nap mulva látom Londont!!! Igaz csak este és átutazóban, de akkor is!!!

We're going to the UK!

Még van hátra idő bőven, de a fontos az, hogy beindult a gépezet. Elindultunk a haladás útján, nagyon bizakodóak vagyunk, hisszük, hogy hamar sikerülni fog és néhány hónap múlva már bőven lesz amit megosszak itt!
Egyelőre csak annyit, hogy várunk, de már nem hiába. Ha csak várnunk kell, az azt jelenti, hogy mi megtettük a magunkét (legalábbis egy részét). Bízok benne, hogy következő Karácsonyunk már Christmas lesz a maga angolságával együtt! Tele vagyunk reménnyel, tervekkel és annyira hiszünk, annyira akarjuk, hogy muszály sikerülnie.

Ismét morfondírozok

Itt a tél. Nem a kedvencem. A hangulatomat is magával vitte. Annyi minden van a fejemben, annyi mindent szeretnék csinálni, elérni, de mindennek akadálya van. Egy ideig szüneteltettem a külföldre vonulás gondolatát, de most újra előjött és erősebb, mint valaha. Ez most remélem nem múlik el, amíg meg nem történik. Vannak támpontok is, úgyhogy látszik már egy kis fény a távolban. Olyan sok ismerősöm van odakint, hogy már már lélekben nem is vagyok itthon. Közbe azt veszem észre, hogy azt figyelem milyen ott az idő, ki hol van, tanulmányozom a térképet, az érdekel, hogy ott mi történik. Itthon már csak testben létezem. Lehet ez nem egészséges, de nem is akarok ellene tenni, mert amíg nagyon akarom, addig van esély rá, hogy megtörténjen. Sok bátorítást kapok, hogy menni kell és ez is nagy erőt ad.
Itt vannak az ünnepek, annyi teendő lenne, de tudom, hogy nem lesz olyan a Karácsony sem, amilyet szeretnék. Azon filózok, hogy legalább a következő Karácsonyunk Angliába érjen minket. Az idei is csak úgy eltelik, a lehetőségekhez mérten. Többet akarok és ezért tenni is fogok!
A hetek csak úgy telnek, meló, fáradtság, de legalább ha lenne értelme... Úgy érzem visszafele haladok. Mostanában többször vettem észre, hogy negatív példa vagyok azzal, hogy egyetemet végeztem. Elsőként a munkahelyemen, aztán meg egy rokonom jött azzal, hogy ő nem fog tovább tanulni értettségi után, hisz itt vagyok én elrettentő példának. Minek pazarolni az időt tanulásra, ha ide jut, mint én. Lassan szégyenkeznem kell amiatt, hogy elvégeztem az egyetemet...
Lassan 25 éves leszek. És sehol semmi. Még ha nem is látszik semmi, de ha legalább elégedett lennék! Sokaknak családja, gyereke van. Én is szeretnék. De nem így. Nem akarok gyereket szülni a bizonytalanságba. A semmibe. Ha most elmegyünk és össze is jön, hány évre van szükség, hogy készen érezzem magam a gyerekvállalásra? Késő lesz már akkor?