News!!!

Igen, igen, megtörtént a várva várt csoda. Már egy ideje tudjuk, de mivel már nagyon közeli, ideje beszámolni. Most már nem álom, nem várakozás és reménykedés. Ez a valóság.
Március 29-én repülünk Angliába!
Tele vagyunk örömmel és izgalommal, picit félelemmel is, de ezt akartuk, úgyhogy nem szabad félnünk. Az előkészületeket már két hete elkezdtük, jogosítványcsere, útlevél, még új keresztlevelet is beszereztünk:) Mert, hogy ezt is lehet ma már bárkinek. A repülőjegy lefoglalva, mázlinkra nem is kell Kolozsvárra mennünk, hanem Marosvásárhelyről indul a repülőnk.
Nem volt egy könnyű időszak ez számunkra, belevágtunk, de amikor kezdett alakulni, tele voltunk bizonytalansággal és félelemmel, hogy vajon jól döntöttünk. De itt vagyunk, már alig van másfél hetünk itthon. Még sok dolgunk van. Felmondásunk már elintézve. Még két munkanapom van hátra, ami a legnehezebb. Már annyira nincs kedvem ott lenni és tenni a dolgom, már nem érzem az enyémnek. De végigcsinálom, már csak tiszteletből is mert nagyon örülök, hogy azzal az igérettel hagyom itt, hogy ha bármikor hazavetne az élet vagy nem úgy jön össze, ahogy elképzeltük, akkor visszavárnak és szeretnek engem. Na nem a munkatársak, hanem a főnökeim. Nekem ez nagyon sokat számít még akkor is, ha nem ez az álommunkahely.
Szóval készülünk, várjuk, hogy már ott legyünk, bár csak képzelődünk, hogy milyen lesz. Annyi mindent tervezünk, mindent látni akarunk. Remélem lesz majd időm beszámolni. Mindent le akarok fényképezni:)
El sem hiszem, 12 nap mulva látom Londont!!! Igaz csak este és átutazóban, de akkor is!!!

We're going to the UK!

Még van hátra idő bőven, de a fontos az, hogy beindult a gépezet. Elindultunk a haladás útján, nagyon bizakodóak vagyunk, hisszük, hogy hamar sikerülni fog és néhány hónap múlva már bőven lesz amit megosszak itt!
Egyelőre csak annyit, hogy várunk, de már nem hiába. Ha csak várnunk kell, az azt jelenti, hogy mi megtettük a magunkét (legalábbis egy részét). Bízok benne, hogy következő Karácsonyunk már Christmas lesz a maga angolságával együtt! Tele vagyunk reménnyel, tervekkel és annyira hiszünk, annyira akarjuk, hogy muszály sikerülnie.

Ismét morfondírozok

Itt a tél. Nem a kedvencem. A hangulatomat is magával vitte. Annyi minden van a fejemben, annyi mindent szeretnék csinálni, elérni, de mindennek akadálya van. Egy ideig szüneteltettem a külföldre vonulás gondolatát, de most újra előjött és erősebb, mint valaha. Ez most remélem nem múlik el, amíg meg nem történik. Vannak támpontok is, úgyhogy látszik már egy kis fény a távolban. Olyan sok ismerősöm van odakint, hogy már már lélekben nem is vagyok itthon. Közbe azt veszem észre, hogy azt figyelem milyen ott az idő, ki hol van, tanulmányozom a térképet, az érdekel, hogy ott mi történik. Itthon már csak testben létezem. Lehet ez nem egészséges, de nem is akarok ellene tenni, mert amíg nagyon akarom, addig van esély rá, hogy megtörténjen. Sok bátorítást kapok, hogy menni kell és ez is nagy erőt ad.
Itt vannak az ünnepek, annyi teendő lenne, de tudom, hogy nem lesz olyan a Karácsony sem, amilyet szeretnék. Azon filózok, hogy legalább a következő Karácsonyunk Angliába érjen minket. Az idei is csak úgy eltelik, a lehetőségekhez mérten. Többet akarok és ezért tenni is fogok!
A hetek csak úgy telnek, meló, fáradtság, de legalább ha lenne értelme... Úgy érzem visszafele haladok. Mostanában többször vettem észre, hogy negatív példa vagyok azzal, hogy egyetemet végeztem. Elsőként a munkahelyemen, aztán meg egy rokonom jött azzal, hogy ő nem fog tovább tanulni értettségi után, hisz itt vagyok én elrettentő példának. Minek pazarolni az időt tanulásra, ha ide jut, mint én. Lassan szégyenkeznem kell amiatt, hogy elvégeztem az egyetemet...
Lassan 25 éves leszek. És sehol semmi. Még ha nem is látszik semmi, de ha legalább elégedett lennék! Sokaknak családja, gyereke van. Én is szeretnék. De nem így. Nem akarok gyereket szülni a bizonytalanságba. A semmibe. Ha most elmegyünk és össze is jön, hány évre van szükség, hogy készen érezzem magam a gyerekvállalásra? Késő lesz már akkor?

Szülőőők...!!!

Már egy ideje érlelődik bennem ez a téma, de valahogy sosem jött, hogy írjak róla. Én valahogy úgy vagyok vele, hogy a szülőknek naagy tisztelettel és hálával tartozunk és nem illik arról beszélni, hogy ők sem tökéletesek. Pedig így, félig meddig felnőttként sok doolgot másként látok. Mostanában össze is gyűlt. Olyan sok ismerősöm panaszkodik , sír, vívódik a szülei miatt.
Barátaim nagy része most van abban az időszakban, amikor függetlenedni próbál szüleitől, esetleg más valaki mellett keresik a biztonságot. A szülők nagy része pedig ezt nem veszi jó néven. De talán még ez lenne a legkisebb probléma, hiszen érthető, hogy aggódnak gyerekeikért. Vannak dolgok, amelyek ennél sokkal súlyosabbak. Pl az alkoholprobléma. Van aki beszél róla, van aki próbálja titkolni, de istenem, mi van ezekkel a szülőkkel? Mást sem hallok, csak, hogy apám iszik, anyám iszik, vagy mindketten együtt. A felnőtté vált gyerek meg ezt látta talán egész gyerekkorában és még ma is. Nem a szülők kellene a példaképek legyenek? Azt szeretnék, ha gyerekeikből is az lenne, ami belőlük? Beszélgetni nem lehet velük, ha felhozod a témát, ők vannak megsértődve, segítséget nem fogadnak el, mert "nincs semmi baj".
Van akinek pokol az élete otthon, de nem mer elköltözni és a saját életét élni, mert fél, hogy ha nincs otthon valami nagy baj fog történni. Tényleg az a feladata egy fiatalnak, hogy fogja szülei kezét? Az rendben, hogy hálval tartozik, mert felnevelték, de azzal nem értek egyet, hogy bárhol van, bármit csinál rettegnie kelljen, hogy most vajon mire megy haza.
Felelősségérzet ide vagy oda, véleményem szerint meg kell próbálni beszélgetni velük, hatni rájuk, bár nem sok az esély a sikerre, de nem áldozhatja fel az életét senki, azért mert fél, hogy mi lesz a szüleivel nélküle!

New York, New York...

Mi az egyetlen dolog amitől Csíkszeredában "filmbeli" New York feelingem lehet?
(Filmbeli, mert igaziból nem tudom milyen:)
Hát a mentőautó szirénája! Nem tudom miért, de mindig a "Big Apple" jut eszembe, ahogy ezt meghallom.