Már egy ideje érlelődik bennem ez a téma, de valahogy sosem jött, hogy írjak róla. Én valahogy úgy vagyok vele, hogy a szülőknek naagy tisztelettel és hálával tartozunk és nem illik arról beszélni, hogy ők sem tökéletesek. Pedig így, félig meddig felnőttként sok doolgot másként látok. Mostanában össze is gyűlt. Olyan sok ismerősöm panaszkodik , sír, vívódik a szülei miatt.
Barátaim nagy része most van abban az időszakban, amikor függetlenedni próbál szüleitől, esetleg más valaki mellett keresik a biztonságot. A szülők nagy része pedig ezt nem veszi jó néven. De talán még ez lenne a legkisebb probléma, hiszen érthető, hogy aggódnak gyerekeikért. Vannak dolgok, amelyek ennél sokkal súlyosabbak. Pl az alkoholprobléma. Van aki beszél róla, van aki próbálja titkolni, de istenem, mi van ezekkel a szülőkkel? Mást sem hallok, csak, hogy apám iszik, anyám iszik, vagy mindketten együtt. A felnőtté vált gyerek meg ezt látta talán egész gyerekkorában és még ma is. Nem a szülők kellene a példaképek legyenek? Azt szeretnék, ha gyerekeikből is az lenne, ami belőlük? Beszélgetni nem lehet velük, ha felhozod a témát, ők vannak megsértődve, segítséget nem fogadnak el, mert "nincs semmi baj".
Van akinek pokol az élete otthon, de nem mer elköltözni és a saját életét élni, mert fél, hogy ha nincs otthon valami nagy baj fog történni. Tényleg az a feladata egy fiatalnak, hogy fogja szülei kezét? Az rendben, hogy hálval tartozik, mert felnevelték, de azzal nem értek egyet, hogy bárhol van, bármit csinál rettegnie kelljen, hogy most vajon mire megy haza.
Felelősségérzet ide vagy oda, véleményem szerint meg kell próbálni beszélgetni velük, hatni rájuk, bár nem sok az esély a sikerre, de nem áldozhatja fel az életét senki, azért mert fél, hogy mi lesz a szüleivel nélküle!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése