Sokszor gondolkodtam már azon, hogy meddig is emlékszek vissza az életemre. Azt hittem van egy nagyon régi emlékem. Kb 3 éves lehettem, amikor nagytatám, aki nemsokára eltávozott közülünk, odajött hozzám, virágot hozott és játszott velem, cirogatott engem. Később rájöttem, ez nem az én emlékem. Csak mesélték nekem, de mivel nem ismertem őt, csak képekről, ezért elhitettem magammal, hogy én emlékszek erre. Ma sem tudom mennyire képesek az emberek visszamlékezni kisgyerekkorukra. Pedig ez egy érdekes kérdés! Ovodás koromra már nagyon is emlékszek. Rengeteg emlékem van. Volt egy cicás piros-fehér-fekete táskámÉ:), meg egy műanyag fonott kosár is, amit szét lehetett szedni. Sosem voltam rossz gyerek, túl jó és lelkiismeretes is. De egyszer nagyon nem volt kedvem oviba menni. Kitaláltam, hogy nekem olyan nagyon fáj a szemem, hogy az kimondhatatlan. Csak sírtam és sírtam, így az ovónéni kénytelen volt hazaküldeni:). És fenyőfa volt a jelem! De nem hiszem, hogy én választottam, mert nem igazán teszett.
Aztán jött a suli. Első osztályból arra emlékszem, hogy egyszer nem tudtam a román leckét és kaptam egy nagy feketepontot az ellnőrzőmbe. Ez volt életem addigi legnagyobb kudarca. Aztán olyan megszokottá vált, hogy mindig én voltam az első tanuló. Örültem persze neki, de nem éreztem kihívásnak. Mindig azt hittem, hogy én nem vagyok olyan jó, csak már a tanárok is megszokták, hogy én legyek az. De talán mégis tudtam valamit, mert középsuliban is hoztam a formám. Na jó, az átlagom nem olyan volt, mint általánosba, de azért 9-11-be is én voltam az első (és még mindig nem hittem, hogy a legjobb). Nem tudom miért volt bennem ez az érzés vagy miféle, hogy nem érdemlem meg azokat a jó jegyeket, de máig is hiszek benne, hogy a jegyek nem mutatják az igazi tudást.
Az egyetem, aztán meghozta a várt kihívást. Nagyon is. Elkezdtem közgázas lenni. Nem mert akartam, hanem mert... nem sok lehetőségem volt. Tanulni akartam, de nagyon keskeny választékból szemerkélhettem az anyagiak miatt. Elvégeztem egy fél évet és a kedvenc tantárgyam az angol volt (aminek nem sok köze volt a választott szakhoz). Hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való. Nem vagyok én az a reálos típus, sajnos. Pedig akkor is ösztöndíjas lettem. De ez sem motivált. Kiíratkoztam, veszítettem egy évet, majd elkezdtem szociológiát hallgatni. És végigcsináltam. És szerettem, bár úgy érzem nem implikálódtam annyira, mint szerettem volna. Ez is sajna, mert így nem értem sokat vele. Rengeteget tanultam, sokkal okosabb meg szélesebb látókörűbb lettem, de ezzel ennyi. Munkerőpiaci helyzetem nem lett sokkal jobb, mint ha érettségivel elmentem volna egy fast foodba vagy akárhová dolgozni. Nem hibáztatom az egyetemet, eszembe sem jut (leszámítva a kötelező gyakorlatok megszerzésének módszerét...). Én hiszek benne, hogy azok a könyvelők, közgazdászok, mérnökök, akik innen kikerülnek, képesek megállni a helyüket és letenni az asztalra sok mindent, mert van bíztos tudásuk. Szóval Sapientia... rulez! De mi, szociológusok? Talán our fault..., talán társadalmunk nincs még felkészűlve ránk. Tudja a jövő! Egy biztos: én már nem hiszek benne, hogy eljön az én időm, mint szociológus. Vajon miért? Csak nem azért mert épp egy gyorsétkezdébe nyomom, azért, hogy pénzt kuporgathassak és elhúzzak innen valahová, jó pénzért esetleg takarítani vagy jobb esetben pincérkedni?
Intellektuális fejlődésem folyamatáról való elmélkedés kipipálva. Voltak jó dolgok is abban a 16 évben. Általánosban természetesen a buszos kirándulások voltak a kedvenceim. Kinek nem? Azok voltak az év eseményei. 4-ben Vásárhelyre voltunk: állatkert, játszótér. Útbaestek egyebek is, de már nem emlékszek mindenre pontosan. Jártunk még Farkaslakán, Korondon, Parajdon, Szovátán, Segesváron, Szebenben, Fogarason, jaaaj, nem jutnak eszembe a helyek, pedig a földrajz mindig a kedvencem volt:). Bâlea-tó, Hét létra, Predeal, Sinaia, Peles-kastély, Tordai hasadék. Nem olyan emlékezetes helyek, de nekem azok. 8. végén az Egyes-kőhöz voltunk. Az is csodás 2 nap volt. Középsuliban turista osztály lévén gyakorlati héten mindig mentünk valahová és szállodákat látogattunk... szép emlékek. Egyetemi éveim alatt kihagytam mindent amit csak lehetett. Az egyetlen kirándulásom és életem egyetlen tábora, a gólyatábor volt. Erről igazán lehetne mesélni.
Közben voltak bulik, eleinte naaagyon sok, majd kevesebb, végül nagy ritkán, majd újra és egyáltalán. Voltak szerelmek... rövidek és még rövidebbek. Aztán nyúltak, most meg 2 éves, 7 hónapos, 2 hetes és 2 napos kapcsolatnál tartok. És szívből remélem, hogy egyszer majd ebből valami többet is kihozunk:).
9. elején elköltöztem otthonról, azóta 8 különböző helyen laktam albérletben, voltam fél évet otthon, majd újra városlakó, 1 év 3 hó-t ismét otthon, most meg 4 hónapja büszke városlakó vagyok. Sejtéseim és terveim szerint azonban ez a böszkeség nem jelenti a végső letelepedés melengető érzését. Szeretnék még felkerekedni, nyakamba venni a világot, látni sok mindent, élni sok helyen, mindezt nem egyedül, hanem szívem csücske társaságában. Ha egyszer elmehettünk, hazajövünk-e majd? Én nem ragaszkodom hozzá, egyelőre, bár még itthon vagyok és nem tudom mi vár. De ha rátalálunk valamire, ami otthonnak nézne ki, akkor... miért rohannánk? Nincs sok minden, ami visszahúz. (Kivéve a bankkölcsönt.)
Azért nem kell engem sajnálni. Nem olyan rossz az életem. Igaz másképp terveztem még babázós időszakomban, de hát... senkit sem okolhatok. Boldog vagyok, többnyire, és hiszem, hogy ennél csak boldogabb lehetek ezután. Van valaki mellettem, akire mindenben számíthatok, aki szeret, értékel, támogat. Aki mellettem van, ha mindenki elhagyott és ott van a legrosszabb napokon. Értem még senki ilyen dolgokat nem tett, ilyen szép szavakat sem hallottam előtte. Nem érteztem ezt a szeretetet, odaadást, aggódást. Annyira különbözőek vagyunk (ami vezet bizony vitákhoz is), de kiegészítjük egymást, úgy tudásban, mint érzelmekben vagy tettekben. Szeretem őt teljes szívemből!
Ki vagyok én?
Gyenge és érzékeny, mérgesen érős és határozott, komoly és mosolygós, hallgatag és morci.
Van bennem minden. Bár több komolyság, mint kellene.
Mindent a lelkemre veszek, ritkán tudok lazítani.
Van ambícióm, de sokszor abbahagyok elkezdett dolgokat (pl aerobic...).
Munkámat leliismeretesen végzem, legyen az bármi.
Elég sokat főzök, de csak akkor élvezem, ha kreatívkodhatok, új dolgokat kipróbálhatok. Sok mindent akarok, keveset teszek érte.
Cicarajongásom határtalan.
Időnként szeretek egyedül lenni, hallgatni a csendet, bámulni a semmit.
Szeretem a természet csodáit, mindenben meg tudom látni a szépet és mindenkiben a jót. Időnként gyorsan itélek, de majd átgondolom.
Inkább hallgatok, mint a semmiről beszéljek.
Szeretek új helyeken járni, még akkor is, ha az a közelben van.
Szeretem az angol nyelvet, sajna nem tudom eléggé.
Tudásszomjam végtelen, bár vannak témák amelyek hidegen hagynak.
Elég lesz ennyi? Nem azért mert ennyi vagyok én. Hanem mert hoszzú lesz a bejegyzés:). Kissé szentimenálisabbá sikerült, mint szerettem volna, de mindig máshová jukadok ki, mint ahová el akartam jutni... Ráadásul... bedtime!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése