Emlékek hálójában

Nincs honvágyam, nem is volt. Nem azért mentünk haza. Hanem, hogy... otthon legyünk. Kicsit. És bár rossz volt újra eljönni otthonról, nem éreztem, hogy otthon maradnék. Most meg... elöntenek az emlékek. Már napok óta... megmagyarázhatatlan, hogy mi teszi ezt velem. Eszembe jut csomó régi emlék, esemény, rég nem látott, hallott személy, fontosnak hitt ember, régi szerelmek... És olyan jó emlékezni. Valahogy egyáltalán nem a rossz emlékek jönnek elő. Bárkiről is legyen szó, még ha valamikor össze is törte a szívemet-lelkemet-egész lényemet, nem ez jut eszembe, hanem az együtt eltöltött kellemes percek, órák, idők.

Meredten nézek magam elé és közben pörögnek agyamban az emlékek. Gyerekkorom legszebb, nagyszülőkkel eltöltött időszaka. Mennyire imádtam/om őket. Sosem tudom megköszönni amit értem tettek, azt a sok szépet, melyekre oly szívesen emlékszek. És félek, nagyon félek, hogy mit hoz a holnap... talán ha nem beszélünk róla, nem is létezik...

1-8 osztályos legnagyobbnak, örökkön-örökké tartónak vélt barátságok. Olyan nagyoknak éreztük magunkat, mindent tudtunk a világról. Együtt lógtunk, mindent megosztottunk. Azok a buszos kirándulások... Nem az volt a fontos hová megyünk, hanem, hogy együtt lehetünk, sulin kívül. Micsoda, micsoda szórakozás volt. És a suli bulik! Mekkora készülődés, várakozás, izgalom. Hogy vége lett és legtöbben nem is tartjuk már a kapcsolatot... néha bánt, de nem fáj. Felnőttünk, az élet rendje. Azért van akinek kereszteltem a gyerekét és van akivel újra egymásra találtunk. Ezek a fontosak. Még akkor is, ha nem mindennap osztjuk meg gondolatainkat.

Középsuliban is születtek örökre szóló barátságok. Talán ez az időszak amelyre fiatalságom legjobbjaként tekintek vissza. Mik jutnak ma is eszembe róla? Elsőként a minden hétvégén létező bulik. Jó kis társaság, törzshely, az első "nagy" szerelmek. Szabadok voltunk, éltük az életet, senki nem mondta meg mit tegyünk.

Ebben az időszakban történt az, ami napok óta nem hagy nyugodni. Fura álmaim vannak mostanában. Nagyon furák. 18 éves körül voltam, nyár, nyári munka, ismerkedés, azt hittem szerelem. De hát a mai eszemmel... ki tudja, hogy az volt-e. Akkor annak éreztem és... legyen az. Csudaszép kis tiniszerelem. Rövid, de kellemes. Igaz, hogy összetört a szívem, de ez ma már mellékes. Legkedvesebb emlékem, az a néhány munka után lépcsőn, padon üldögélős, beszélgetős, egymásba bolondulós este. Ma is azt vallom, hogy egy kapcsolatnak ez a legvarázslatosabb része. Amikor minden elkezdődik. Amikor még egyik sem tudja, hogy mit akar a másik, mikor még nem vagy elég bátor, mert nem tudod, hogy fog reagálni ő, amikor ismerkedsz, tapogatózol, sokat nevetsz, felfedezed, hogy mi teszik benne... igen, ez a legszebb.
És utolsó este elcsattant az első csók. Na nem a legelső, csak vele az első:) Egy lánynak ez emlékezetes. Nem csak a legelső, hanem minden első. Ilyen volt ez is. Mérföldkő. Egy kapcsolat kezdetét jelentette. MOst meg az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne tudni, hogy mit gondol ma ő erről, milyen neki visszagondolni. Nem hiányzik, nem akarom visszakapni, nem erről van szó! DE jólesik visszagondolni rá, lehet mégis jobb ha nem tudom az ő véleményét, megmarad a saját boldogságos verzióm:))

És az egyetemi évek. Talán akkor életem legigazábban (milyen szó ez? nem találok most jobbat rá). Elkezdtem keresni az igazit, sok kalandba keveredtem és azokból is csak a jóra emlékszek. Meg jókat nevetek egy-egy döntésemen:))) Volt még néhány "nagy" szerelem, kedvesek, édesek, rövidek, eltűnők és újra felbukkanók. Közbe felnőttem. Azt hiszem tényleg, úgy igazából. És rámtalált az, aki már majd' 4 éve mellettem van jóban-rosszban, Romániában-Angliában. Ez nem emlék, ez a jelen, úgyhogy ez most nem ide tartozik:))

Csak ezek a furcsa álmok... kikészítenek. Mert nálam nem annyi, hogy reggelre elfelejtem. Bennem van napokig és rágódom rajta, hogy de miért? Pedig nem hiszek az álomfejtésben. Lehet el kellene kezdenem?

X Factor őrület

Bekövetkezett... Lassan, fokozatosan, de sikerült. Nemsokára csütörtöktől vasárnapig X Factor esteket tartok. Nem akartam én, de hát... begyűrűzött. Először a magyar... majd a britt és végül az amerikai is.

A magyar ahogy jött úgy ment is. Megmaradtam az első széria kellemes emlékénél. Azok az átizgult szombat esték, másnap a kollégákkal az események kibeszélése. Könnyhullatás minden egyes kiesőért és továbbjutóért. (Ha valakit sírni látok, akkor nekem is kell...:) És végül a győztes... én Nikolas fan voltam...
Az idei szériából tudom, hogy a zsűri ugyanaz maradt (valahogy nem kedvelem Ildikót), visszatért Enikő és Katica és pont. Azzal átnyergeltem az eredeti vagyis britt verzióra. Pedig most már van hazai is. Romániai. Hallottam ám róla! Fennt van a Wikipédián... Azt is tudom, hogy Paula Seling az egyik zsűri. Ennyi.

Visszatérve az eredetihez, 2004-ben indította útjára Simon Cowell és azóta csak növekszik és gyarapodik. Már nem csak Európai szinten, hanem világviszonylatban is (Kína, India, Ausztrália, Kazahsztán, Kolumbia, US,...) Bár legtöbb országban az első vagy 2. szériánál tartanak, UK-ben már a 8.-ban gyönyörködünk (én az elsőben). Simon azóta átlibben US-be, hadd mutasson nekik is valamit... Ami engem meglepett, hogy USA-ban most megy az első széria... hihetetlen... hogy lehetnek így lemaradva???

Nos, mik is az én benyomásim. A magyarról nem beszélnék, nem vagyok témában, bár tavaly láttam hogyan zajlik, szerintem nem sok változott azóta. Kivéve, hogy nem "ledudálják", hanem leintik a versenyzőket a zsűritagok:)
A britt és (nevezzük így) amerikai: A brittek ugye a megteremtői, tehát minden úgy van jól, ahogy ők csinálják. Még akkor is, ha 4-ből 3 zsűritag új és Tulisa annyira "posh"... Kelly a maga amerikaiasságával nagyon szimpatikus, de ej ej, Jadenek maradnia kellett volna, Gary a Nagy Feró "bad guy" szerepében (ez kicsit meredek hasonlítás). Bár Gary még így is annyira, de annyira szívmelengető. Nem is értem miért Robbie lett olyan világhírű és nem ő:))) Louis mintha az egész mindenségnek a jóságos apukája lenne, talán annyival lehet őt elmarasztalni, hogy beválasztotta Goldiet a 4-be. De... tudom, visszalépett. Micsoda jó döntés. Állítólag azért, mert félt, hogy ő lesz az idei műsor kabalafigurája. Szerintem alaposan ráhibázott. Más magyarázatot én sem látok. Hajrá Sammy!
A US verzióban nem vagyok ennyire a topon, nem követtem elejétől, most választották ki a továbbjutókat a Judges Houses-ba. Paula abszolút antipatikus, Nicole sem mindig a legkellemesebb... Simon atyáskodik, L.A... egyszerűen jó.
Nekem az amerikai verzió jobban bejön. Talán mert első ( a tavalyi magyar is csodás első volt), talán mert amerikai... úgy látom színvonalasabb, persze nem erről a részről beszélek:)) Annyi jó hang, tehetséges ember nem volt a britt verzióban és akinek hangja nem volt, mint például Goldienak, az nem jutott el a mentorok házáig.
Még egy megjegyzendő, a britt mentorok azt a csoportot kapták, akit szerettek volna, az amerikaiak teljesen mást. Nem lesz könnyű Paulának megbírkozni a csapatokkal, szerintem ésszerűbb lett volna Simonra vagy L.A-re osztani ezt a szerepet.

És akkor holnap este minálunk kezdőik a live show, izgatottan várom, az amerikainak még meglátjuk mi lesz a sorsa, talán mégsem leszek teljesen függő, de a brittet már nem hagyom. December 11-én lesz a döntő...

Befejezésképpen hadd beszéljek arról is, hogy miért nézem. Tudom, nem ez a legintellektuálisabb műsor, elfoglaltság, ami létezik. Nekünk, nézőknek csak entertainment. Lehet kritizálni, hibát keresni benne, megmondani a tutit a zsűri döntéséről... De a show mögött ott van az a sok tehetség. Ott vannak az X-ek. Végülis valahol erről szólna az egész. Az énekhangról. Ami bizony egyeseknél nem is olyan kismiska. Ezek a tehetségkutatók nem hiába léteznek. Olyan hangok rejtőznek a világban, amiket nem szabadna rejtegetni. Miért ne mutassa meg az akinek van. Én annyira csodálom azokat az embereket, akinek ilyen csodálatos tehetsége van. Mitől lesz egyiknek igen, másiknak nem? Nekem nincs:)) Vagy csak nem volt alkalmam felfedezni?!

Velük sírok és nevetek, egyedül a sötétben és remélem senki nem látja, hogy milyen gyenge vagyok, sírok, amint meglátok egy könnyes szemet. De amikor annyira csodálatos... és ugy-e még ott vannak a háttértörténetek is minden versenyző mögött...

Csak velem van baj, vagy mást is elkapott a láz??? Jelentkezzen aki ki nem állhatja!

Hétvége utáni gondolatok

Előtte egy kis mese. Olyan rég megérett az idő egy újjabb bejegyzésre, de valahogy nem megy. Hazudnék, ha azt mondanám az időm nem engedi. Napi 5 óra munka mellett... Lusta is vagyok, szórakozott is és még miegymás. Nem is tudom mi. Internetmegvonás. Nem teljesen, csak kicsit visszafogva. Minek annyit nézni azt a fészbúkot? Helyettesítve tvvel, olvasással, angolozással, evéssel.

Igen evéssel. Mindig sovány voltam. Nem csak úgy kicsit, hanem kórosan. Most először életemben, amikor otthon voltam, mindenki azzal fogadott, hogy meghíztam. És mit ad az ég? Nem esett jól! Egyáltalán nem. Bár még nem vészes, 5 hónap alatt 4 kilót híztam, ami azt jelenti, hogy összesen 52 vagyok. Az sok? Pedig nem is szerettem az itteni kajákat. Sok gyümölcsöt, zöldséget, tejet, műzlit meg ehhez hasonlókat eszek. Sokkal többet, mint otthon. Akkor mégis mi a baj? Ja, hogy az étvágyam? De mitől jött ennyire meg? Tényleg állandóan tudnék enni. Bármennyire tele vagyok, a szájam még kíván valami kis bekapnivalót. És élveztem és nem is aggódtam. Bár láttam a mérleget, de nem zavart. Annyira. A hazalátogatás tragikus következményekkel járt. konstatálnom kellett, hogy lassan kövér tehén leszek, ha ilyen hozzáállással folytatom. Na de mit tegyek? Sratégia: reggelre műzli vagy zabkása. Szerintem a zabkása is hízlal. Mindig annyira megtölt, hogy majd kipukkadok. Egy egészen kis adag. Ebéd rendesen, mert utána jön a "kemény" meló. És egy csésze zöldtea. A vacsorán még dolgoznom kell. Mivel 7kor végzek és farkaséhes vagyok, azután főzök, merthogy szívem szerelmét nem hagyhatom éhesen csak azért, mert én nem akarok hízni. Tehát 8,9 felé vacsora. Jó kiadós. Amit még követ kis gyümölcs vagy finomság. Ez sok??? Jaaaj nagy tehén leszek:((( Kell egy rendes meló és városba lakás. Akkor majd nem punnyadok otthon egész nap és unalmamban eszek. Ez is meglesz nemsokára!

Egyéb nem sok minden történik. Várom, hogy teljenek a napok és gyűljön a pénz:)) Egy hónapja vagyunk itt ismét és Tescon kívül majdnem sehová sem mentünk. Elegünk lett. Szombaton a család betette az ajtót és mérgemben kiterveztem, hogy vasárnap bizony kirándulunk. Micsoda jó kis bosszú, nem? Lassan már bejártuk a másfél órás körzetben levő helyeket. Kimaradt egy város, ami megérte a látogatást. Egy romantikus, csodás, bámulatba ejtő, kellemes város: Bath. Természetesen esővel fűszerezve. Délelőtt. Aztán kisütött a nap és sorra vedlettük le a ruhadarabjainkat.
Elsőre, amint megérkeztünk a városba, nem voltunk nagyon elragadtatva. Mondván, semmi extra. De ÉN láttam képeket, szóval tudtam, hogy valahol ennél sokkal több rejtőzik Nagy Britannia egyik legromantikusabb városában. Leparkoltunk és nekivágtunk. Még szemerkélt az eső, de nem ijesztett meg. Alex megjósolta, 2 óra után kisüt majd a nap. Egy magányos körtefáról megajándékoztuk magunkat egy-egy körtével és irány a tér. Az a hangulat leírhatatlan. Szűk utcák, monumentális épületek, mintha a középkorba csöppentem volna. De, hogy el ne feledjem az időszámítást, modern áruházak, designer butikok és rohanó tömeg. Vasárnap délután. Sok hangulatvarázsló tehetség az utcákon. Lépten nyomon belebotlottunk valamibe: két fiú gitárral ügyeskedett, másik kettő valami korongféle hangszerből csalt elő csodálatos andalító muzsikát. Nem messze egy férfi mutatványokkal szórakoztatott. Itt jól leragadtunk, mert Alex kezébe kapott egy fáklyát:) Egy kanyarral odébb egy alak(nem tudtam eldönteni, hogy férfi vagy nő) kötélen sétálgatott előre hátra, miközben hegedűlt. Mindenhol leálltunk kicsit... vagy többet, majd továbbálltunk.
Csodás parkra akadtunk, élveztük az Avonparti sétát, kattogtattuk a fotókat a hírdól, pózoltunk Jane Austennel, megnéztük a Circus nevű épületeggyüttest, betértünk a "December 25th" nevű üzletbe, kis karácsonyi hangulatért, megvolt az elmaradhatatlan parki pihenés/kinyúlás.

Illusztrálásképp következzen néhány fotó:














Hazafele célbavettük Chippenhamet, mert még korai volt hazajönni és ha már elmentünk... Rövid sétát tettünk, nem sok látnivaló akadt, hamar tovább indultunk, a fáradtság kezdett erőt venni rajtunk és ilyenkor már csak elromlik a kedvünk.

Szép kis nap volt, megérte kimozdulni. Bár sokminden kimaradt a látnivalókból, de hát mindenhol hagytunk hátra látnivalókat, ahol eljártunk, talán nem ez volt az utolsó alkalom...

Sajnos mostanában nem lesznek gyakoriak a kiruccanásaink mert terveink szoritanak minket, annyi minden van a fejünkben ami húz, taszít, de ha időnként nem mozdulunk ki ebből a fészekből, ami egyre inkább szorít már, akkor beleőrülünk és aztán... oda a tervek...

Let's speak british!

Angol tanulmányaim kimerültek 1 egyetemi év heti 4 órás és 1 év "látogatásnélküli" tanulásban. A látogatásnélkülit magam választottam, mert milyen is a fiatal, nincs kedve bejárni órákra. Elég volt a zárthelyin és vizsgán való megjelenés. És a célnak tényleg megfelelt. Vagyis annak, hogy államvizsgára való lépés feltételeként tulajdonában kellett lenni egy középfokú nyelvvizsga bizonyítványának. Meglett.

Aztán jött a nagybetűs élet. Már nem lettem annyira ideges, ha megláttam munkahelyem ajtaján a jól ismert néhány néger arcot bejönni. Tudtam boldogulok.

Végül várt az álmodott Nagy Britannia. Tele reménnyel, álommal. Első sokk... a marosvásárhelyi reptéren angol nyelven szóltak hozzánk az utaskisérők. Bár az még nem british english volt. És a család... S. magyarázott mutogatott, miközben szájával formázta a szavakat, mintha legalábbis nagyothalló lennék és nem a nyelvet nem ismerném:) Kedves gesztusnak tűnt. Igyekeztem minden olyan szót megtanulni, amit nap mint nap használnom kell, mint pl a háztartáson belüli eszközök, tevékenységek nevei, mert bizony hiányos volt a tudásom, de rendesen. Olyan szavakat nem tudtam, mint seprű, fürdőkád, vállfa, hosszú-, rövidujjú és még hosszú sorokon keresztűl irogathatnám. Arról nem is beszélve, hogy a ma már oly rutinosan megválaszolt kérdéseket nem értettem vásárlásnál. Mint "Do you need a bag?"- amit mindig megkérdeznek, vagy "I'll help", amikor én következek a pénztárnál.

És nem is az lenne a baj, hogy nem értem meg ezeket a mondatokat, vagy sok mást, hanem az, ahogyan mondják. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek meggyűlik a baja a british englishel. Otthon, bár kezdetben emlékszem, hogy azt tanultuk, vagyis a tanár azt próbálta belénk verni, hogy nem I can't(kent), hanem I can't(kánt). Na persze, hiszen amerikai filmeket néztünk, miket beszél ez a tanár, hol beszélik azt a nyelvet? Tapasztalnom kellett, hogy bár az is jó, ami tudást magammal hoztam, annak hiányában most nem itt lennék, de idővel csak sikerűl kicsit átnyargalni. Eleinte nem is próbáltam. Mondtam, ahogy jobban tudtam, úgyis megértik. DE mostmár érdekel. Miután visszajöttünk a vakációnkról, észrevettem, hogy mivel én többet hallom a családot beszélni, merthogy ugy-e csak ők a mindennapi kapcsolatunk az itteni világgal, vannak szavak, amiket úgy mondok, mint ők. Alex viszont nem, mert ő nem hallja őket annyit beszélni. Neki jobban ment az angol, amikor megérkeztünk, de teljesen belé van ivódva az amerikai angol. Amit azért nagyon jól tud használni, csak neki is a megértéssel akadnak gondjai.

Annyi mindent tanultam, szavakat, kifejezéseket, különböző helyzetbeli beszédfordulatokat. De mégis nagyon kevés. Elég ahhoz, hogy itt legyek, boldoguljak és fejlődni, haladni akarjak!!!
Legfontosabb dolog, ami tervbe van véve elköltözés és munka után, az a nyelviskola! És ami még az elsők között van a fontossági sorrendben, a mindennapi rendszeres nyelvhasználat és remélem sikerül olyan munkát találni, ahol erre szükségem lesz.

Tudjátok mi az szó, ami a suliból leginkább megmaradt? A sausage:)) Nem tudom miért, órán hallottam először és örökre megtanultam. Nem is sejtettem, hogy az egyáltalán nem is hasonlít a mi igazi, belevaló, disznóvágáskor készült kolbászunkhoz. Azt hittem kolbász... kolbász:)))

Otthon...

Amikor kiderült, hogy 1 héttel hamarabb mehetünk haza és 3 hetet lehetünk otthon... majd kiugrottam a bőrömből. De ezzel együtt a viharfelhők is gyülekeztek a fejünk felett, rendesen megkeserítette életünket hostcsaládunk. Feje tetejére állt minden tervünk, nem volt repjegyünk foglalva visszafele, stb. De most nem erről akarok mesélni. Már néhány nappal azelőtt tudtam, hogy az lesz a legboldogabb pillanat, amikor S kirak minket a buszállomáson és 3 hétre kilép az életünkből az egész Tomacelli család. Kicsit tartottam tőle, hogy otthon is rágódni fogok az itteni helyzeten, de hihetetlenül jól sikerült őket ejteni.

Hosszú út állt előttünk, buszozás... várakozás... buszozás... vááááárrrraaaakozás...reptéren éjszakázás... repülés... autózás és végre hazaértünk. Otthon minden olyan volt, mint előtte. Eső fogadott, pedig úgy vágytunk az otthoni nyárra. És bizony, nem csak az eső fogadott, hanem összegyűlt a család is. És egy gyönyörű tortával is megleptek minket, amit meg is mutatnék, de a blogger nem engedi feltölteni. -1 nappal előtte volt szülinapom:) Aztán a nagy lakoma, csupa olyan nyalánksággal, miket hiába készít el az ember Angliában... sosem lesz olyan, mint otthon.

Az én családomon kívűl senki nem tudta, hogy megérkeztünk, így mindenkit sorra megleptünk. Az első 2 hét csak úgy elröpült. Észre sem vettük, csak arra ócsudtunk fel, hogy 1 hét múlva repülünk. Akkor aztán belehúztunk, tele voltunk programokkal, nem tudtunk elég fele szakadni, mert ugy-e akkor már mindenki velünk akart lenni, kaptuk a szemrehányásokat is rendesen...

Összességében csodás vakációnk volt. Család, igazi nyár, néhány igaz barát, kirándulások, lazítások... Programokban sem szűkölködtünk, 2 otthon között ingáztunk, az én és az Alex családja között. Volt családi találkozó, több is, látogatások ezerrel, 3 napos erdei kiruccanás, fürdőzés, napozás Besenyőn, merthogy vittük a nyarat haza és végig ki is tartott:)), kirándulás Transzfogaras-Balea-tó útvonalon, ismerkedés a 3 hónapos legifjabb családtaggal, közben sok-sok hazai étel-ital-különlegesség, miccs, stb. Kívánságlistám 95%-ban ki volt pipálva:) Ja én mindeközben minden második nap fogorvoshoz jártam, mert arra nagy szükség volt.A vele járó fájdalomra kevésbé, de... ezzel jár.







Sajnos voltak tervek, amik nem valósultak meg, kihagytunk egy 5 napos nyaralást Félix-fürdőn, mert a visszafele repjegyünk egy vagyonba került... Aztán választanunk kellett a Transzfogarasi és egy Gyílkostói kirándulás között. Na meg nem voltunk egy igazi partyra, ahol kitombolhattam volna magam. Jó lett volna még elmenni a Madarasi Hargitára, nem a hely, hanem a testvéremmel és családjával együtt töltött idő miatt. Amit a legjobban sajnálok, hogy nagyon kevés időt töltöttem anyukámmal, testvéremmel és családjával pedig mindössze 2szer találkoztam. Orsika barátnőm szememre is vetette, hogy elhanyagoltam és szánom, bánom, mert igaza van. 3 hét nem kevés idő, de nem elég arra, hogy mindenkivel annyi időt töltsünk, amennyit szeretnénk. Pedig nincsen olyan népes baráti körünk. Most már még annyira sincs...

Be kell ismernem, hogy ez alatt a 4 és fél hónap alatt, amit idekint töltöttünk, sok minden megváltozott bennünk. Már ez a rövid idő nagyot alakított rajtunk. Más szemmel járunk a világban, másképp tekintünk az emberekre, más szemmel látjuk az életet. A sokak által emlegetett kulturális sokk már ilyen rövid idő után is megcsapott minket. Nem is otthon, hanem már itt, a reptéren. Aztán otthon folytatódott. Az a barátságtalan modor, amivel mindenhol kezelnek, hiába a mosoly, senki nem mosolyog vissza. Mindenhol éreztetik, hogy "nekem ez a munkám és nem jókedvemből vagyok itt, tehát ne jópofizz, mondd el mit akarsz s húzz el". Elképesztő. Az élet egyre nehezebb otthon, megélni alig lehet, haladni egyáltalán. A pénznek értéke nincsen.

A barátok... mit is mondhatnék... voltak igaziak és hamisak. Többször szorultunk segítségre, pl autóra, de ritkán számíthattunk valakire. Első este, amikor kimentünk a városba, nagy pofoncsapásként ért, hogy majdnem mindenki lemondta a találkozást különféle indokokkal vagy anélkül... hát ennyire voltunk fontosak. Volt aki szemünkre vetette, hogy nem vittünk neki ajándékot, pedig a másiknak igen. Hát talán mert a másikat akkor is érdekelte mi van velünk, amikor kinnt voltunk, nem haltunk meg számára azzal, hogy eljöttünk. Nem érdemes részletezni, sokat tanultunk ebből az esetből és ebből a hazautazásból. Kicsit azt érezzük, hogy túl hamar hazamentünk, még várhattunk volna vele, talán akkor itt is másképp alakult volna a helyzetünk. De nem bánjuk, remek vakációnk volt még akkor is, ha sokszor kiábrándultunk és azt mondtuk, hogy nem érdemes hazamenni. Tanultunk, sokat tanultunk a családjainkról, barátokról, életről, időbeosztásról, pénzről, bizalomról, döntésekről és talán legközelebb okosabbak leszünk ennyivel.

Hamar megszoktuk az otthonlétet és nem volt könnyű visszajönni. Utolsó nap majdnem végig sírtam, csak szorongatta a torkomat, aztán mindenki búcsuzkodott, személyesen vagy telefonon és akkor még jobban sírtam. Nem azért mert otthon akartam maradni, egyáltalán. Most sem láttam több esélyt az otthoni életben, mint 5 hónappal ezelőtt. De mégis csak az az otthonom és az is marad örökre.

Visszafele ismét hosszú éjszakai utazás, várakozás. S. értünk jött a buszállomásra, persze késve. Már azt terveztük, hogy mihez kezdünk, ha nem jön elénk. Semmiképp sem azt, hogy hazamegyünk hozzuk. Zsebünkben a 3400 eurójukkal... volt néhány ötletünk:)))
Semmi welcome back, mintha el sem mentünk volna. Gyorsan ecsetelte, hogy mennyi minden tennivalónk van, mert 2 nap múlva lesz az éve eseménye, a BBQ party a kertben... Nem is számítottunk másra tőle. Nem vágytunk másra, csak egy forró fürdőre és alvásra. Hamar lerombolta a vágyainkat. Meleg víz nincsen, holnap jönnek rendbetenni...-ma sincs. De nem ez volt az egyetlen meglepi. Belépve a házba úszó előszoba és elázott falak fogadtak. Ezzel az esténk és a wchasználat is odavolt, mert az okozta a bajt. Ez volt szerdán. Ma hétfő van... és a helyzet változatlan. Ennyire számítunk nekik. Ja és még mindig nincs autónk... minek is.

A további helyzetről: elvetettük a másik család keresésének gondolatát. Egyelőre legalábbis. Csak arra várunk, hogy legyen már meg az autó és mozogni tudjunk végre. Akkor elmegyünk a Job Centerbe és meglátjuk mit lehet tenni, hogy munkát találjunk. Rendes munkát, nem családot. Nem lesz egyszerű, mivel még NI-nk sincs, de egyszer látni akarjuk mit mondanak. Közben gyűjtjük a pénzt, hogy lakást tudjunk bérelni. Tehát még néhány hónapot lehúzunk itt, aztán már csak felfele halad az utunk. Legalábbis ebben kell hinnünk, mert másképp semmi sem lesz. Ide is így jutottunk ki és akármilyen is a család, de nem bánom, hogy eljöttem otthonról!