Idősek világnapja alkalmából

Áldottak az öregek barátai
Mécs László


Áldott, aki megértéssel kísér
és fogja reszkető kezünket,

Áldott, aki tudja, hogy hallásunk
nehezen kapja el már a szót,

Áldott, aki nem csodálkozik,
hogy sok mindent nem látunk
és lassan jár nálunk az ész,

Áldott, aki nem veszi észre,
hogy ma megint kiömlött
a kávé az asztalon,

Áldott, aki mosolyogva áll meg,
hogy elbeszélgessen velünk,

Áldott, aki nem árulja el,
hogy ma kétszer hallotta
tőlünk ezt a történetet,

Áldott, aki fel tudja idézni
velünk a tegnap emlékeit,

Áldott, akitől megtudjuk,hogy nekünk is jut még
tisztelet, szeretet, hogy nem
vagyunk azért még mi se egyedül,

Áldott, aki segíti vinni öregségünk
keresztjét, amely nékünk
is oly nehéz,

Áldott, aki szerető leleményességgel
segíti ingadozó lépteinket
a hazafelé vezető úton.

Make a better place for you and for me

Csak úgy

Nem akkor, amikor minden klappol, nem amikor öledbe húll minden, nem amikor mindenki szeret, süt a nap és csillog az ég. Nem akkor, amikor bármit megtehetsz, és nem ifjuságod hajnalán. Nem a megszámlálhatatlan lehetőség között, és nem vágyaid netovábbja mellett. Nem ott ahol te vagy a legszebb és nem is ott, ahol még sosem jártál. Nincs rajta a "szeretnék" listán és nem is álmodtad meg soha. Nem szólnak róla mesék és versek, nem beszél róla senki. Nem akkor mikor mindened megvan és nem is ott ahol szeretnéd. Nem kisér madárszó, vagy hangos trombita, és rózsaszírmokra sem kell taposnod. Nem hiszed, hogy maga a tökély, és többet is el tudsz képzelni. Nem ez a legszebb nap és már a falevelek is húllanak. Hideg van, libabőrös lesz a karod, nem tetszik a fény, fáj a szemed és fáradt vagy. Nem látod tisztán a jövőt, keresed az utat. Nem vesznek körül a barátok, a család sincs melletted. Elmerengsz, rengeteg hibát látsz a fűben, a falban, az életben. Tudod, hogy holnap is nehéz lesz, tudod semmi sem változik. Marad Ő, maradsz Te, a többi meg most nem számít. Nem zúgnak harangok, nem lépsz be saját házad ajtaján, nem mondják, hogy hibátlan vagy, hogy megváltod a világot. Nem vagy magabiztos és optimista sem. Csak te vagy, csak Te és Ő.
És csak úgy, egyszerűen, magyarázat nélkül, boldog vagy!

Képes beszámoló

Ici-pici, Kisördög és Kisgombóc. Gombóc azóta gazdát váltott. Szülinapi ajándék lett belőle és bízok benne, hogy legalább annyira lez szeretve, mint amennyire eddig volt! Alig bírtam elválni tőle.
Itt vannak a legújjabb fotók Attila!!!

Mindennapok bonyodalmai

Az ember ugy-e társas lény. Arra törekszik, hogy ne legyen egyedül, és már születésünk pillanatától majdnem állandóan mellettünk van valaki. Szocializációnk során is többnyire ezt tesszük magunkévá. Először anyu és a család, majd óvoda, iskola, közben a barátok, akik az is lehet, hogy sokáig megmaradnak, majd ha elég nagyok lettünk, akkor azon törjük a fejünket, hogy kellene valaki, valaki olyan igazi, mint a nagyoknak. És előbb utóbb elveszítjük a fejünket, csak az az egy kell, ha lehet ha nem.
Közben akadnak megoldani való nehézségek, átsírni való esték akár családdal, akár barátokkal, akár a nagy szerelemmel. Hol nincs gond? Gyakran emlegetett közhelyek: az ember a családját nem választhatja meg; az igazi barátot a bajban ismerjük meg; szerelemről meg... millió-egy van. Na de nem csak ez a három dimenzió létezik ám. Ott van még a munka, munkahely is. Ajaj de nehéz tud lenni. És itt nem a fizikai vagy szellemi erőkifejtésre utalok. Társaslényi mivoltunk mellékhatásokat is hordoz magával. Kommunikáció, integrálódás, elfogadás, konfliktuskezelés. Ezek mind olyan képességek, amelyekkel eltérő mennyiségben és módon rendelkezünk. Meglétük bizonyos szintjei segíthetik vagy gátolhatják egyes munkakörök betöltését. Van aki mindenhol megtalálja a helyét, mindenkivel ki tud jönni, más meg... az antiszociálisabb típus.
Ugyanez vonatkozik a barátokra is. Van akinek könnyen megy és millió barátja van, másnak meg kinszenvedés az egész. Mi a jó? Talán megtalálni az arany középutat. Tudatában lenni képességeinknek, megismerni önmagunkat, bizonyos mértékig alkalmazkodni aktuális környezetünkhöz, rájönni, hogy hol a hiba, ha nem is vagyunk képesek kijavítani. Mert gyakran nem tudjuk megtenni. És mástól elvárhatjuk, hogy megváltozzon értünk? Van erre jogunk? Nemrég nyomtak egy cikket az orrom elé, amelyben pszihológus sorolja fel azokat az okokat, amiért a nő ne kérje arra párját, hogy megváltozzon. De vajon ha nem változunk egymásért, akkor meddig vagyunk képesek elviselni egymást? Lehetséges míg a világ eltűrni olyan dolgokat is amelyeken véleményünk szerint lehetne változtatni? "Nincsen olyan ház ahol ne zörögne néha a tányér", mondta egy barátnőm. De az a kérdés, hogy mennyire zörög? Mennyi a "megengedett"? Döntse el mindenki maga! Bár sokszor jól jönne a segítség...