Hétvége utáni gondolatok

Előtte egy kis mese. Olyan rég megérett az idő egy újjabb bejegyzésre, de valahogy nem megy. Hazudnék, ha azt mondanám az időm nem engedi. Napi 5 óra munka mellett... Lusta is vagyok, szórakozott is és még miegymás. Nem is tudom mi. Internetmegvonás. Nem teljesen, csak kicsit visszafogva. Minek annyit nézni azt a fészbúkot? Helyettesítve tvvel, olvasással, angolozással, evéssel.

Igen evéssel. Mindig sovány voltam. Nem csak úgy kicsit, hanem kórosan. Most először életemben, amikor otthon voltam, mindenki azzal fogadott, hogy meghíztam. És mit ad az ég? Nem esett jól! Egyáltalán nem. Bár még nem vészes, 5 hónap alatt 4 kilót híztam, ami azt jelenti, hogy összesen 52 vagyok. Az sok? Pedig nem is szerettem az itteni kajákat. Sok gyümölcsöt, zöldséget, tejet, műzlit meg ehhez hasonlókat eszek. Sokkal többet, mint otthon. Akkor mégis mi a baj? Ja, hogy az étvágyam? De mitől jött ennyire meg? Tényleg állandóan tudnék enni. Bármennyire tele vagyok, a szájam még kíván valami kis bekapnivalót. És élveztem és nem is aggódtam. Bár láttam a mérleget, de nem zavart. Annyira. A hazalátogatás tragikus következményekkel járt. konstatálnom kellett, hogy lassan kövér tehén leszek, ha ilyen hozzáállással folytatom. Na de mit tegyek? Sratégia: reggelre műzli vagy zabkása. Szerintem a zabkása is hízlal. Mindig annyira megtölt, hogy majd kipukkadok. Egy egészen kis adag. Ebéd rendesen, mert utána jön a "kemény" meló. És egy csésze zöldtea. A vacsorán még dolgoznom kell. Mivel 7kor végzek és farkaséhes vagyok, azután főzök, merthogy szívem szerelmét nem hagyhatom éhesen csak azért, mert én nem akarok hízni. Tehát 8,9 felé vacsora. Jó kiadós. Amit még követ kis gyümölcs vagy finomság. Ez sok??? Jaaaj nagy tehén leszek:((( Kell egy rendes meló és városba lakás. Akkor majd nem punnyadok otthon egész nap és unalmamban eszek. Ez is meglesz nemsokára!

Egyéb nem sok minden történik. Várom, hogy teljenek a napok és gyűljön a pénz:)) Egy hónapja vagyunk itt ismét és Tescon kívül majdnem sehová sem mentünk. Elegünk lett. Szombaton a család betette az ajtót és mérgemben kiterveztem, hogy vasárnap bizony kirándulunk. Micsoda jó kis bosszú, nem? Lassan már bejártuk a másfél órás körzetben levő helyeket. Kimaradt egy város, ami megérte a látogatást. Egy romantikus, csodás, bámulatba ejtő, kellemes város: Bath. Természetesen esővel fűszerezve. Délelőtt. Aztán kisütött a nap és sorra vedlettük le a ruhadarabjainkat.
Elsőre, amint megérkeztünk a városba, nem voltunk nagyon elragadtatva. Mondván, semmi extra. De ÉN láttam képeket, szóval tudtam, hogy valahol ennél sokkal több rejtőzik Nagy Britannia egyik legromantikusabb városában. Leparkoltunk és nekivágtunk. Még szemerkélt az eső, de nem ijesztett meg. Alex megjósolta, 2 óra után kisüt majd a nap. Egy magányos körtefáról megajándékoztuk magunkat egy-egy körtével és irány a tér. Az a hangulat leírhatatlan. Szűk utcák, monumentális épületek, mintha a középkorba csöppentem volna. De, hogy el ne feledjem az időszámítást, modern áruházak, designer butikok és rohanó tömeg. Vasárnap délután. Sok hangulatvarázsló tehetség az utcákon. Lépten nyomon belebotlottunk valamibe: két fiú gitárral ügyeskedett, másik kettő valami korongféle hangszerből csalt elő csodálatos andalító muzsikát. Nem messze egy férfi mutatványokkal szórakoztatott. Itt jól leragadtunk, mert Alex kezébe kapott egy fáklyát:) Egy kanyarral odébb egy alak(nem tudtam eldönteni, hogy férfi vagy nő) kötélen sétálgatott előre hátra, miközben hegedűlt. Mindenhol leálltunk kicsit... vagy többet, majd továbbálltunk.
Csodás parkra akadtunk, élveztük az Avonparti sétát, kattogtattuk a fotókat a hírdól, pózoltunk Jane Austennel, megnéztük a Circus nevű épületeggyüttest, betértünk a "December 25th" nevű üzletbe, kis karácsonyi hangulatért, megvolt az elmaradhatatlan parki pihenés/kinyúlás.

Illusztrálásképp következzen néhány fotó:














Hazafele célbavettük Chippenhamet, mert még korai volt hazajönni és ha már elmentünk... Rövid sétát tettünk, nem sok látnivaló akadt, hamar tovább indultunk, a fáradtság kezdett erőt venni rajtunk és ilyenkor már csak elromlik a kedvünk.

Szép kis nap volt, megérte kimozdulni. Bár sokminden kimaradt a látnivalókból, de hát mindenhol hagytunk hátra látnivalókat, ahol eljártunk, talán nem ez volt az utolsó alkalom...

Sajnos mostanában nem lesznek gyakoriak a kiruccanásaink mert terveink szoritanak minket, annyi minden van a fejünkben ami húz, taszít, de ha időnként nem mozdulunk ki ebből a fészekből, ami egyre inkább szorít már, akkor beleőrülünk és aztán... oda a tervek...

Let's speak british!

Angol tanulmányaim kimerültek 1 egyetemi év heti 4 órás és 1 év "látogatásnélküli" tanulásban. A látogatásnélkülit magam választottam, mert milyen is a fiatal, nincs kedve bejárni órákra. Elég volt a zárthelyin és vizsgán való megjelenés. És a célnak tényleg megfelelt. Vagyis annak, hogy államvizsgára való lépés feltételeként tulajdonában kellett lenni egy középfokú nyelvvizsga bizonyítványának. Meglett.

Aztán jött a nagybetűs élet. Már nem lettem annyira ideges, ha megláttam munkahelyem ajtaján a jól ismert néhány néger arcot bejönni. Tudtam boldogulok.

Végül várt az álmodott Nagy Britannia. Tele reménnyel, álommal. Első sokk... a marosvásárhelyi reptéren angol nyelven szóltak hozzánk az utaskisérők. Bár az még nem british english volt. És a család... S. magyarázott mutogatott, miközben szájával formázta a szavakat, mintha legalábbis nagyothalló lennék és nem a nyelvet nem ismerném:) Kedves gesztusnak tűnt. Igyekeztem minden olyan szót megtanulni, amit nap mint nap használnom kell, mint pl a háztartáson belüli eszközök, tevékenységek nevei, mert bizony hiányos volt a tudásom, de rendesen. Olyan szavakat nem tudtam, mint seprű, fürdőkád, vállfa, hosszú-, rövidujjú és még hosszú sorokon keresztűl irogathatnám. Arról nem is beszélve, hogy a ma már oly rutinosan megválaszolt kérdéseket nem értettem vásárlásnál. Mint "Do you need a bag?"- amit mindig megkérdeznek, vagy "I'll help", amikor én következek a pénztárnál.

És nem is az lenne a baj, hogy nem értem meg ezeket a mondatokat, vagy sok mást, hanem az, ahogyan mondják. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek meggyűlik a baja a british englishel. Otthon, bár kezdetben emlékszem, hogy azt tanultuk, vagyis a tanár azt próbálta belénk verni, hogy nem I can't(kent), hanem I can't(kánt). Na persze, hiszen amerikai filmeket néztünk, miket beszél ez a tanár, hol beszélik azt a nyelvet? Tapasztalnom kellett, hogy bár az is jó, ami tudást magammal hoztam, annak hiányában most nem itt lennék, de idővel csak sikerűl kicsit átnyargalni. Eleinte nem is próbáltam. Mondtam, ahogy jobban tudtam, úgyis megértik. DE mostmár érdekel. Miután visszajöttünk a vakációnkról, észrevettem, hogy mivel én többet hallom a családot beszélni, merthogy ugy-e csak ők a mindennapi kapcsolatunk az itteni világgal, vannak szavak, amiket úgy mondok, mint ők. Alex viszont nem, mert ő nem hallja őket annyit beszélni. Neki jobban ment az angol, amikor megérkeztünk, de teljesen belé van ivódva az amerikai angol. Amit azért nagyon jól tud használni, csak neki is a megértéssel akadnak gondjai.

Annyi mindent tanultam, szavakat, kifejezéseket, különböző helyzetbeli beszédfordulatokat. De mégis nagyon kevés. Elég ahhoz, hogy itt legyek, boldoguljak és fejlődni, haladni akarjak!!!
Legfontosabb dolog, ami tervbe van véve elköltözés és munka után, az a nyelviskola! És ami még az elsők között van a fontossági sorrendben, a mindennapi rendszeres nyelvhasználat és remélem sikerül olyan munkát találni, ahol erre szükségem lesz.

Tudjátok mi az szó, ami a suliból leginkább megmaradt? A sausage:)) Nem tudom miért, órán hallottam először és örökre megtanultam. Nem is sejtettem, hogy az egyáltalán nem is hasonlít a mi igazi, belevaló, disznóvágáskor készült kolbászunkhoz. Azt hittem kolbász... kolbász:)))

Otthon...

Amikor kiderült, hogy 1 héttel hamarabb mehetünk haza és 3 hetet lehetünk otthon... majd kiugrottam a bőrömből. De ezzel együtt a viharfelhők is gyülekeztek a fejünk felett, rendesen megkeserítette életünket hostcsaládunk. Feje tetejére állt minden tervünk, nem volt repjegyünk foglalva visszafele, stb. De most nem erről akarok mesélni. Már néhány nappal azelőtt tudtam, hogy az lesz a legboldogabb pillanat, amikor S kirak minket a buszállomáson és 3 hétre kilép az életünkből az egész Tomacelli család. Kicsit tartottam tőle, hogy otthon is rágódni fogok az itteni helyzeten, de hihetetlenül jól sikerült őket ejteni.

Hosszú út állt előttünk, buszozás... várakozás... buszozás... vááááárrrraaaakozás...reptéren éjszakázás... repülés... autózás és végre hazaértünk. Otthon minden olyan volt, mint előtte. Eső fogadott, pedig úgy vágytunk az otthoni nyárra. És bizony, nem csak az eső fogadott, hanem összegyűlt a család is. És egy gyönyörű tortával is megleptek minket, amit meg is mutatnék, de a blogger nem engedi feltölteni. -1 nappal előtte volt szülinapom:) Aztán a nagy lakoma, csupa olyan nyalánksággal, miket hiába készít el az ember Angliában... sosem lesz olyan, mint otthon.

Az én családomon kívűl senki nem tudta, hogy megérkeztünk, így mindenkit sorra megleptünk. Az első 2 hét csak úgy elröpült. Észre sem vettük, csak arra ócsudtunk fel, hogy 1 hét múlva repülünk. Akkor aztán belehúztunk, tele voltunk programokkal, nem tudtunk elég fele szakadni, mert ugy-e akkor már mindenki velünk akart lenni, kaptuk a szemrehányásokat is rendesen...

Összességében csodás vakációnk volt. Család, igazi nyár, néhány igaz barát, kirándulások, lazítások... Programokban sem szűkölködtünk, 2 otthon között ingáztunk, az én és az Alex családja között. Volt családi találkozó, több is, látogatások ezerrel, 3 napos erdei kiruccanás, fürdőzés, napozás Besenyőn, merthogy vittük a nyarat haza és végig ki is tartott:)), kirándulás Transzfogaras-Balea-tó útvonalon, ismerkedés a 3 hónapos legifjabb családtaggal, közben sok-sok hazai étel-ital-különlegesség, miccs, stb. Kívánságlistám 95%-ban ki volt pipálva:) Ja én mindeközben minden második nap fogorvoshoz jártam, mert arra nagy szükség volt.A vele járó fájdalomra kevésbé, de... ezzel jár.







Sajnos voltak tervek, amik nem valósultak meg, kihagytunk egy 5 napos nyaralást Félix-fürdőn, mert a visszafele repjegyünk egy vagyonba került... Aztán választanunk kellett a Transzfogarasi és egy Gyílkostói kirándulás között. Na meg nem voltunk egy igazi partyra, ahol kitombolhattam volna magam. Jó lett volna még elmenni a Madarasi Hargitára, nem a hely, hanem a testvéremmel és családjával együtt töltött idő miatt. Amit a legjobban sajnálok, hogy nagyon kevés időt töltöttem anyukámmal, testvéremmel és családjával pedig mindössze 2szer találkoztam. Orsika barátnőm szememre is vetette, hogy elhanyagoltam és szánom, bánom, mert igaza van. 3 hét nem kevés idő, de nem elég arra, hogy mindenkivel annyi időt töltsünk, amennyit szeretnénk. Pedig nincsen olyan népes baráti körünk. Most már még annyira sincs...

Be kell ismernem, hogy ez alatt a 4 és fél hónap alatt, amit idekint töltöttünk, sok minden megváltozott bennünk. Már ez a rövid idő nagyot alakított rajtunk. Más szemmel járunk a világban, másképp tekintünk az emberekre, más szemmel látjuk az életet. A sokak által emlegetett kulturális sokk már ilyen rövid idő után is megcsapott minket. Nem is otthon, hanem már itt, a reptéren. Aztán otthon folytatódott. Az a barátságtalan modor, amivel mindenhol kezelnek, hiába a mosoly, senki nem mosolyog vissza. Mindenhol éreztetik, hogy "nekem ez a munkám és nem jókedvemből vagyok itt, tehát ne jópofizz, mondd el mit akarsz s húzz el". Elképesztő. Az élet egyre nehezebb otthon, megélni alig lehet, haladni egyáltalán. A pénznek értéke nincsen.

A barátok... mit is mondhatnék... voltak igaziak és hamisak. Többször szorultunk segítségre, pl autóra, de ritkán számíthattunk valakire. Első este, amikor kimentünk a városba, nagy pofoncsapásként ért, hogy majdnem mindenki lemondta a találkozást különféle indokokkal vagy anélkül... hát ennyire voltunk fontosak. Volt aki szemünkre vetette, hogy nem vittünk neki ajándékot, pedig a másiknak igen. Hát talán mert a másikat akkor is érdekelte mi van velünk, amikor kinnt voltunk, nem haltunk meg számára azzal, hogy eljöttünk. Nem érdemes részletezni, sokat tanultunk ebből az esetből és ebből a hazautazásból. Kicsit azt érezzük, hogy túl hamar hazamentünk, még várhattunk volna vele, talán akkor itt is másképp alakult volna a helyzetünk. De nem bánjuk, remek vakációnk volt még akkor is, ha sokszor kiábrándultunk és azt mondtuk, hogy nem érdemes hazamenni. Tanultunk, sokat tanultunk a családjainkról, barátokról, életről, időbeosztásról, pénzről, bizalomról, döntésekről és talán legközelebb okosabbak leszünk ennyivel.

Hamar megszoktuk az otthonlétet és nem volt könnyű visszajönni. Utolsó nap majdnem végig sírtam, csak szorongatta a torkomat, aztán mindenki búcsuzkodott, személyesen vagy telefonon és akkor még jobban sírtam. Nem azért mert otthon akartam maradni, egyáltalán. Most sem láttam több esélyt az otthoni életben, mint 5 hónappal ezelőtt. De mégis csak az az otthonom és az is marad örökre.

Visszafele ismét hosszú éjszakai utazás, várakozás. S. értünk jött a buszállomásra, persze késve. Már azt terveztük, hogy mihez kezdünk, ha nem jön elénk. Semmiképp sem azt, hogy hazamegyünk hozzuk. Zsebünkben a 3400 eurójukkal... volt néhány ötletünk:)))
Semmi welcome back, mintha el sem mentünk volna. Gyorsan ecsetelte, hogy mennyi minden tennivalónk van, mert 2 nap múlva lesz az éve eseménye, a BBQ party a kertben... Nem is számítottunk másra tőle. Nem vágytunk másra, csak egy forró fürdőre és alvásra. Hamar lerombolta a vágyainkat. Meleg víz nincsen, holnap jönnek rendbetenni...-ma sincs. De nem ez volt az egyetlen meglepi. Belépve a házba úszó előszoba és elázott falak fogadtak. Ezzel az esténk és a wchasználat is odavolt, mert az okozta a bajt. Ez volt szerdán. Ma hétfő van... és a helyzet változatlan. Ennyire számítunk nekik. Ja és még mindig nincs autónk... minek is.

A további helyzetről: elvetettük a másik család keresésének gondolatát. Egyelőre legalábbis. Csak arra várunk, hogy legyen már meg az autó és mozogni tudjunk végre. Akkor elmegyünk a Job Centerbe és meglátjuk mit lehet tenni, hogy munkát találjunk. Rendes munkát, nem családot. Nem lesz egyszerű, mivel még NI-nk sincs, de egyszer látni akarjuk mit mondanak. Közben gyűjtjük a pénzt, hogy lakást tudjunk bérelni. Tehát még néhány hónapot lehúzunk itt, aztán már csak felfele halad az utunk. Legalábbis ebben kell hinnünk, mert másképp semmi sem lesz. Ide is így jutottunk ki és akármilyen is a család, de nem bánom, hogy eljöttem otthonról!