Adventures in the UK

Új év, számvetés, jövő...

2012-01-27T04:57:00.000-08:00

Ezt a bejegyzést nagyon régen meg kellett volna írni! Év végén vagy közvetlenül év elején illik számot vetni az elmúlt évre, fogadalmakat tenni az új évre. Elhanyagoltam, pedig a fejemben minden megvolt és esemény is volt bőven az elmúlt évben, lesz ebben is talán még több. Ráadásul amióta ismét nekifogtam a főzőcskézésnek, azóta rengeteg időt töltök el főzéssel és blogolással egyaránt.
Annyira eseménydús volt az elmúlt év, hogy csak hálát adni tudok érte. Terveim sorra teljesültek be, ha nem is rögtön, de idővel. Tapasztalatból tudom, hogy csak hinni kell és nagyon sok minden valóra válhat. De hinni erősen, bízni benne és tenni is érte. Ha csak hiszek, az kutya füle ám. Úgy szeretném ezt megértetni másokkal is, de nagyon kevesen veszik be.
Már 2010 végén elkezdtük trevezgetni, hogy jó lenne elvándorolni. Bárhová, csak reménykedve, hogy jobb lesz. Mert a jövedelem-kiadás kapcsolata majdnem az egyenlőt rúgta és ez bizony nem egy kellemes életmód. Legalább nem minusz volt és mindkettőnknek volt munkahelye, ami szintén nem elhanyagolható tényező a mai időkben, de mi mégis elvágytunk. Főleg én. Eldöntöttük, hogy nem rövidtávú meggazdagodásra vágyunk hanem új életre. Úgy gondoltuk au pairként legegyszerűbb elkezdeni (és mint később kiderült, nem is nagyon van másra lehetőség), Uk-ben, mert a nyelvhez is konyítunk kicsit.
Elkezdődött a keresgélés, ügynökséggel, anélkül. Anélkül sikerült. Hogy ez szerencse volt, vagy erőlködésem gyümölcse... kicsit mindkettő. Tény, hogy január végén már megtudtuk márc. 29-én utazunk. Lassan intézgettük otthoni ügyeinket, felmondtuk munkahelyeinket, eladtuk az autonkat, mert bár ügynökségre így nem kellett fizetni, de így is elég sok pénz kellett. Közeledett a nap, csomagoltunk, búcsuzkodtunk, nem voltak könnyű napok. De kicsit sem éreztem, hogy mégis inkább otthon maradnék. Amikor annyira eleged van, hogy még csak halvány reménysugarat sem látsz a jövőben, akkor nem tud visszariasztani a nagy ismeretlen.

Első repülés, éjszakai érkezés, beutazás Londonba, másnap városnézés, délután találkozás a családdal és utazás "haza".

Nem mondom, hogy néhány pánikrohamon nem estem át, talán túl sok krimit néztünk:) Volt B tervünk is, ha esetleg mégsem a család jelentkezne, hanem valami elrablók... De ők voltak. Megkezdődött az új életünk. Csupa rózsaszín volt minden az első hetekben. Igaz hamar rájöttünk, hogy nem fogtuk ki a mintacsaládot, de még csak az elég jót sem... imádtuk felfedezni az itteni életet, világot és élveztünk minden pillanatot. Majd beállt a rutin. Az unalom és az időnkénti elkeseredettség. Juliusban 9 napot Ibizán töltöttem... vegyes érzelmekkel, amelyekről sosem sikerült itt beszámolni, de talán jobb is.

Augusztusban 3 hét otthon. Kicsit feltöltődtünk, bár nem szívesen jöttünk ide vissza.

Akkor nagyon mélyponton voltam, azt mondtam nem bírom én tovább ezzel a családdal. De kompromisszumot kötöttem magammal, beláttam ha újrakezdjük csak tovább kell várni arra, hogy meglapjuk a munkavállalási engedélyt. Így vagyunk még mindig itt... nemsokára 1 éve... Teltek a hónapok, ráálltunk a pénzgyűjtésre, ami nem egyszerű, mert bár lakbért és számlákat nem kell fizetnünk, nagyon sok pénz elmegy kajára, üzemanyagra, egyebekre. De mára elmondhatom, hogy viszonylag jól keresünk, heti 100 fontot kapunk fejenként a családtól és van 3 állandó extra munkánk, 3 délelőtt, amivel összesen 120 fontot keresünk hetente. Szóval 320 hetente. Ebből bizony szépen lehet élni itt, vagy ha kicsit visszafogjuk, akkor gyűjteni is. A visszafogás viszont nem azt jelenti, hogy vasárnaponként nem megyünk el ebédelni és kicsit vásárolgatni. És ez az amiért azt mondom, hogy jó itt élni! Mert nem kell megkoplalnom, ha megveszek valamit, ami megtetszik.
Az ünnepek nagyon szépen teltek, Karácsony sok ajándékkal, másodnapja óriási meglepetéssel:

Január máris eltelt... február rövid lesz... március valahogy eltelik és áprislit van miért várni, mert jönnek anyukáink meglátogatni minket Húsvétra. Az kicsit újra feltölt, aztán meg csak 3 hónap. Eltelik valahogy. Tervünk már azutánra is kezd kristályos lenni. A megvalósítást majd csak akkor látjuk meg. De erről majd csak akkor!
Visszanézek és boldog vagyok, mert akartuk és itt vagyunk, jól vagyunk, egy pillanatra nem bántuk meg, hogy elindultunk. Hiszünk benne, hogy itt van esélyünk, lesz lehetőségünk és bár az előrejelzések szerint UK sem számít sok jóra sem gazdaság sem munkaügy terén, bízunk benne, hogy meglesz! Ha meg nem, akkor sem kell papírdobozba mennünk lakni. Végülis az otthonunk mindig meglesz...

Az igazi Karácsony

2011-12-28T11:34:00.000-08:00

Minden Karácsony az igazi, hisz milyen ünnep lehetne szebb ennél? Na de az idei mindent visz. Annyi minden történt velünk ebben az évben és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk haza az ünnepekre, inkább magunkra szenletljük a hazamenéshez szükséges időt és pénzt is. Ahogy közeledett a Karácsony, egyre inkább elbizonytalanodtunk, látva, hogy majd mindenki hazamegy ünnepelni. És a legrosszabb az volt, hogy mehettünk volna, még utolsó percben is... Maradtunk... és izgatottam készülődtünk. Sokat vásároltunk, kaját, ajándékokat, egész héten főzőcskéztem, hogy habár csak ketten leszünk, mégis különleges és szép legyen. Aztán eljött az este. Karácsonyfadiszítés, vacsora, ajándékozás, ajándékbontás, öröm és boldogság. Szép, csendes esténk volt, lélekben végig otthon voltunk.

Másnap csupa lustálkodás. Annyira jólesett!
Hétfőn Londonban készültünk. Mindenképp látni akartuk a várost karácsonyi díszben... nagy csalódás. Majdnem délre sikerült is elkotródni itthonról. Londoni közlekedés... másfél órás útat kb kétésfél alatt sikerült megtenni. Hyde Park- Winter Wonderland volt a fő cél. Igaz szóbajött a London Eye is, mert eddig sosem ültünk fel rá.

Körbesétáltunk Wonderlandben... nem varázsolt el annyira. Valami többre számítottam. Pedig volt ott nagy kerék, beszélő fa, éneklő rénszarvas, sok sok adrenalinnövelő cucc, mint hullámvasút, szellemvasút, mindenféle repítő, dobó stb. Sok sok enni és innivaló. DE, ami a legfontosabb, Magyarok falatozója.

Ettünk magyar kolbászt "árdés" káposztával és töltött káposztát tejföllel.

Láttunk kürtős kalácsot és lángost is, de az már nem fért el kipróbálásra:))

Aztán elindultunk megnézni a kidiszített Londont. Na persze, ha lett volna. Nem tudtam elhinni, hogy sehol egy díszkivilágítás. A Buckingham Palotánál egyetlen karácsonyfa, a parkban egy másik... Közeledtünk London Eyehoz

Néhány beöltözött figura, egy christmas carousel... Jegyvásárlás, Alex annyira izgatott volt, hogy csak úgy húzott maga után. Az sem érdekelte, hogy egyáltalán mennyibe kerül a jegy. Megnéztünk egy pár perces 4D-s tájékoztató filmet. Szuper élmény volt:))) Aztán kis sorbanállás és már el is indultunk felfele. Én csak nézelődtem és csodáltam a látványt, az esti fényeket, gyönyörű volt.

Egyszer csak arra figyeltem, hogy Alex valahogy nem nézelődik, olyan elgondolkodott. Amikor felértünk a tetőre látom, hogy Alex odamegy valakikhez, akik történetesen románok voltak és beszélget velük. Közben megkértek, hogy fotózzak, mire végeztem jön Alex és a fiú, aki elkezd filmezni. Alex megfogja a kezem és elkezdi mondani, hogy már első perctől tudja, hogy... nem tudom miket mondott még, úgy elkezdett dobogni a szívem, hogy nem hallottam mit mond:)) Annyiszor viccelődtünk ezzel, de most tudtam, hogy ez igazi. Elővette a gyűrűt, letérdelt és amikor a London Eye a tetőre ért, megkérte a kezem! Én meg csak sírtam és kisuttogtam egy igent, amiről kiderült, hogy ő nem is hallotta, csak látta, hogy bológattam:)) Mindenki tapsolt körülöttünk és gratulált. Teljesen el voltam varázsolva. Annyira szép volt én meg nem sejtettem semmit egész nap, hogy ő mire készül. És mindenki, de mindenki tudta, csak én nem. Még anyukámtól is megkérte a kezemet előtte:)

Hát így teltek az ünnepek. Menyasszony lettem és a London Eye örökre a kedvenc helyem lesz Londonban!

Széllyes Sándor: Székely Karácsony

2011-12-25T05:43:00.000-08:00

Hóba temetkezett csíki havasokon,
Áron – egymagában – fenn a Madarason

– Uram, – fohászkodik – Fiad megszületett,
Karácsony este van… Hogyha megteheted,
Te, aki rendezed ezt a nagyvilágot,
Jutass nekünk is egy kicsi boldogságot.
– Hallottalak, Áron, de nem mondtad kinek?
– A népemnek, Uram, szegény székelyeknek.
Az Úr kicsit hallgat, majd így szól: Áron!
Jókedvemben kaptál… legyen úgy… nem bánom.
De még mielőtt a kérést teljesítem,
Valamit meg kéne magyarázni nekem:
Én a székelyekről hallottam eleget,
Mondtak már rólatok hideget, meleget…
Tudom – hívők vagytok –, sokat imádkoztok,
De szidásomban is világelsők vagytok.
Hallom, magatokat székelynek valljátok,
S kiválasztott népem neveit hordjátok:
Áron, Ábel, Mózes, Dániel és Dávid,
Az egész Biblia – egész Ábrahámig…
Ha jól meggondolom, szinte már úgy vélem,
Hogy Csicsó – Názáreth, s Ditró – Jeruzsálem.
Aztán – ha jól értem – magyar a beszéded,
S mégis a székelyek boldogságát kéred…
Miféle náció, ha a nyelve magyar?
– Ó, Uram, – szólt Áron – a székely is magyar,
Csak egy kicsivel több.
Úgy legalább három vagy négy fokkal.

Ott állt a sok fenyő keményen, vigyázban,
Gyertyák pislákoltak ezer csíki házban,
Megkondult Csíksomlyó máriás harangja,
S szelíd korholással szólott az Úr hangja:
– Jól van, Áron fiam, és most tartsunk rendet:
Ez a „kicsivel több” megmagyaráz mindent.
Én megértettelek, és most érts meg te is:
Kicsivel ezért több a szenvedésetek is.

Garnier allergia

2011-12-08T14:04:00.000-08:00

Szeretem a Garnier termékeket, sajnos kiderült a bőröm nem annyira értékeli erre irányulóigyekezetemet. Vagyis nem, hogy nem annyira értékeli, hanem teljesen visszataszítónak tartja. Pedig igazi készletem van: testápoló, önbarnítós testápoló, arckrém, még arckrém, arclemosó, arctisztító, deo...

Testem fellázadt! Azt mondta elég. És ha nem értek a gyengéd figyelmeztetésekből, akkor majd ő megmutatja. És így is lett. Már régebben tapasztaltam, hogy valami nincs rendben az arcbőrömmel. Kipirul, ég, viszket és olyan kérges. Aztán egy időre abbahagyja. Majd kezdi, órákig. Bár kézzel lábbal tagadtam, de valószínű volt, hogy az annyira tökéletesnek hitt krémem az oka.
Ő:

Abbahagytam a használatát és jó sok idő mulva elmult az irritáció.

Mivel ilyenkor ősszel gyakran kiszárad az érzékeny bőröm és szüksége van radirra, hozott a Mikulás egy ilyet:

Szuper nem? Kicsit úgy néz i, mintha cipőtisztító lenne:), de az a kefécskéje olyan kis puha, kellemes... Hittem én. Kipróbáltam. Éreztem, hogy húzódik utána rendesen a bőröm és ég is kicsit, de gondoltam elmúlik. Egy nap kihagyással újra használtam. Jó alaposan, bőven. Még jobban húzódott, égett, de erre is van megoldás. Bekentem a fennt említett krémmel, hátha jó lesz. Végülis nem volt biztos, hogy az anno attól volt... kis naiv... Még lefekvéskor is égett az arcom. Éjszaka arra ébredek valami nincs rendben. Nagyon ég az arcom, húzódik, megtapogatom, atya éééég milyen kérges és olyan duzzadt. Kicsit még szundítottam... mert miért ne, de zavart nagyon. Tükörbe néztem... senkinek nem kívánom!!! Az egész arcom be volt dagadva, a szemeimet is beleértve, olyan kerek fejem volt, mint egy szép dagadt dinnye. De nem zöld, hanem vörös. Gondolom mindenkinek ismerős, amikor véletlenül valamelyik testrésze úgy leég mint a rák. A lehető legsúlyosabb égéssel. Na ez olyan volt. Bónusz kéreg az arcomon... és égő érzés, viszketés.
Leesett! Ez bizony allergia! Soha semmire nem voltam allergiás életemben! Mit tegyek? Hidegvizes borogatás, ami segít levenni a gyulladást és valamennyire enyhíti az égető érzést. Enyhén bekentem aloe vera gellel, de nem nagyon merek semmit rárakni, nehogy rosszabb legyen. Utánanéztem és bizony lehetek allergiás egy termékcsaládra, vagy akár többre is. Hurrá! Azt is olvastam, hogy az ilyen két nap alatt elmulik, vagy legalábbis sokat enyhűl. Reménykedek. Már kicsit leszállt a dagadás, a szemeim már majdnem rendesek. Az arcpír és az égetés nem hagyta alább. Éjjelre ismét borogatom, az nem tehet rosszat. És kidobom az összes Garnier cuccomat! Viszont érdekes, hogy a testem bírja, hisz a testápolót régóta használom...

Nos így jártam...

Áááá......

2011-11-24T12:49:00.000-08:00

Kész, vége, ennyi, elbúcsúzok, megőrülök, elmegyógyintézetbe megyek. Ott legalább nincsenek munkavállalásra vonatkozó korlátozások. Igen, megtörtént. Ami annyira várható volt és mégis... lesúlytott.
Tegnap Daminan Green, a britt bevándorlásügyi miniszter bejelentette, hogy 2 évet meghosszabbítják a román és bolgár állampolgárokra vonatkozó munkavállalási korlátozásokat. Na köszönjük szépen! Mondott még sok szépet, hogy miért és hogyan és fenyegetőzött, hogy így meg amúgy lesz és hogy haggyám nekünk, akik el akarják venni a tiszetességes munkanélküli britt állampolgároktól a munkalehetőségeket... háháhá.
De sebaj, mi már itt vagyunk és csak 8 hónap van még hátra a blue cardig. Aztán meg... csak nem tessékel ki innen ez a kedves Damian és társai!
Lényeg, az utolsó kis reménysugár is szertefoszlott, hogy augusztus előtt megszabadulhatok innen. Szomorú, kicsit depis vagyok, amúgy is, nem csak emiatt. Talán emiatt a fura, nemtél-tél miatt??? És minden egyéb... Át kellene csoportosítani energiáimat valami hasznos, kellemes, okos tevékenységre, hogy ne legyen ilyen rutin és egyhangú az élet... nincs ötletem!

Hiányzik...

2011-11-05T17:16:00.000-07:00

... az otthonom,
az otthoni ébredés,
a téli reggelek illata,
a csodás nyári napok,
szülőfalum,
Csíkszereda,
az esti séták a városban,
nagymamám,
a tavalyi magyar X Factor,
a magyar nyelvű tv,
a magyar zene,
az utolsó albérletünk,
az utolsó otthon eltöltött félév,
hogy magyar anyanyelvű emberekkel beszéljek és a legszofisztikáltabb magyar szavakkal fejezzem ki magam,
hogy meggyet, szilvát, almát, zöldborsót szedjek a kertben,
az otthon csendje,
a ritkaságszámban menő felszadadult/elszabadult esték,
az erdélyi mulatságok,
a szemetgyönyörködtető vidék,
az ismerős arcok,
a hazai ízek,
a kürtőskalács,
a töltött káposzta,
a szalonna, túró,
a pálcikás, fehér vattacukor,
a csíksomlyói búcsú,
a főtt kukorica,
a miccs,
az erdő, mező,
a hegyek,
a hagyományok,
a hívő emberek,
a templombajárás,
a testvérem gyerekei, akik úgy nőnek fel, hogy nem is látom őket,
Szilvia,
a semmittevés...

Hiányzik egy darab belőlem, ami örökre otthon maradt!

Testsúlykontroll

2011-11-01T15:11:00.000-07:00

Jó tudományosra sikeredett cím után hadd meséljek kicsit magamról. Életemben "alúltáplált" voltam. Na nem éppen amiatt, hogy nem volt meg a napi betevő, csak úgy. Betegesen sovány és rossz étvágyúnak számítottam. Mindig mindenki szenvedett velem, akinek részéül jutott a táplálásom. Aztán én is szenvedtem magamtól, mert nekem kellett gondoskodni a napiról. Jó volt, hogy a kevéssel is beértem, de hamarosan megsínylette a gyomrom, jöttek a fájdalmak. Igyekeztem orvosolni úgy ahogy, nem lett belőle különösebb probléma. Amikor már annyira cseperedtem még jól is jött és büszke is voltam rá, hogy nekem aztán nincs súlyfelesleg problémám és nem is kell aggódjak, hogy mit ehetek meg. 23 éves koromig még sosem léptem át az 50 kilós súlyhatárt. Stabilan tartottam a 48-at, majd elkezdtem gyorsétteremben dolgozni. 52!!! Végül jött a vándorlásos herce-hurca és visszanyertem ideális testsúlyomat. DE következett Anglia... ismét 52 és csak azért álltam itt meg, mert hazalátogatva szembesültem vele, hogy mennyire nem jó uton haladok. És, hogy nagy hiba azt hinni, hogy sosem fogok meghízni, mert nekem nincs benne a génjeimben. Lehet nem leszek soha 95 kiló, de nekem már a 61 is temérdek sok.

Nyaralásból visszatérve, elhatározással felfegyverkezve változtattam a fél év alatt megszokott táplálkozási rendszeremen. Előtte még jól elpanaszkodtam itt, a blogon, hogy elhíztam és semmit sem tudok tenni ellene, mert igazán nem tudom hol a hiba. Pedig annyira egyszerű! Azért híztam, mert sokat ettem és millió kalóriát nyomtam magamban egész álló nap! Egyszeri ételadagom akkorára nőtt, mint amit a párom evett, pedig előtte is mindig én felét ettem, mint ő. De hát ha egyszer van, finom és jólesik, akkor...??? Na hát akkor sem. Csak ehhez kellett egy nagy lökés és akarat. Megvolt, amikor otthon minden egyes lélektől azt kaptam, hogy meg vagyok hízva. Pegid csak 4 kiló volt. És nem is rosszindulatból mondták, hanem mert állítólag jobban áll, mint a beteges soványság. Nekem viszont nem kell!!! Még mindig a 48 az ideál és ebből nem hagyok ki!

Jelentem testsúlykontrollom kezd beállni. Egyelőre nem tökéletes, de müködik, fejlődik, halad. Szeptember elejétől már 2-szer sikerült elérnem a 48 kg-t. Igen kétszer, mert először még azt hittem, hogy ha egyszer elérem, akkor már mindent lehet. De jaj, mennyire nem. Olyan gyorsan 50 lettem, mint ahogy pillantottam. Itt állt meg a játszma. Láttam, hogy lehet, hogy müködik és, hogy mi a stratégia.
Az én óriási titkom, amivel 2, de akár 4 kilót is le lehet fogyni... dobpörgéééésss... az önmegtartóztatás. Igen, tudom, nehéz, lehetetlen. Amikor tele a hüttő és még hétvégén sütit is sütöttem és ott vannak a Tescoban, karnyújtásnyira a nem éppen legfinomabb, de a legkívánatosabban csomagolt finomságok, amelyeket muszály megkóstolni és ott nem lehet hagyni és ha már megvettük és otthon van, akkor gyorsan meg kell enni és... kit érdekel, hogy ezer plussz kalória, és hogy már késő este van és tele a has és fáj...

Először jött az elhatározás. Aztán a tájékozódás. Searchingelés órákat, napokat a nekem tetsző, megfelelő lehetőség, diéta, akármi után. Mozgás kizárva! Lusta d*g vagyok! Csak 4, aztán már csak 2 kilóról volt szó. Kell lennie megoldásnak. Megtaláltam. Nem elég az, hogy sok zöldség gyümölcs, műzli blabla, ha mindenből sok!!! Titkom (mégegyszer, talán most nem térek el a tárgytól): mindenből mindig kevésszer keveset! ÉÉÉs nézni a kalóriákat! Megszállott kalóriamániás lettem. Nem számolgatom, ha főzök, de mindenen megnézem, hogy mennyi van benne. Ha reggeliznék és 3 féle műzli, pehely, cucc van otthon, akkor megnézem melyikben mennyi kalória van és azt válaszom, amiben 2vel kevesebb van, mint a másikban:)) Ha olyan húst főzök, (mivel másról is gondoskodnom kell- férfi, mégsem etethetem salátával és csirkehússal...), akkor figyelek arra, hogy a sajátomat csak párolom, míg az övét párolás után megsütöm. Vagy, ha salátát készítek, (amit ő is nagyon szeret), akkor az övére teszek mindent bőven: majonéz, tejföl, sajt, sonka, kechup, minden féle dresszing, míg nekem csak kevés oliva olaj, ecet, só.
And the final touch: mindenből KEVESET!!!, ami azt jelenti, hogy az eddig adagom felét (jó na, néha háromnegyedét) eszem.
Egy dietetikus tanácsa szerint az ételadag 20%-al való csökkentése, low-fat ételek fogyasztása, az étkezések közötti "snack" kihagyása és a napi fél óra testmozgás elegendő ahhoz, hogy lefogyjunk. Jelentem, kevesebb is elég! (Ha csupán 4 vagy 2 kilóról van szó)

Napi háromszor étkezek (háromfogásos étel elfelejtve, majd eszembe jut, ha otthon ünnepi ebédre leszek hivatalos:), evés után rögtön egy falatnyi desszert megengedett, mint monjuk egy kocka csoki, vagy egy szem bonbon. Ebéd előtt egy csésze zöld tea (ezt is jelentem, hogy nagyon elősegíti az emésztést). Étkezések között pedig egy alma vagy körte vagy bármilyen gyümölcs. Ha éhesnek érzem magam... egy pohár víz! Vacsora után pedig nincs több rágcsálás! Sem film közben, sem semmikor! És annyira müködik! Már majdnem egy hete a 48ason áll a mérleg mutatója. Tovább nem akarok menni, csak ezt megtartani, de még egyszer nem követhetem el ugyanazta a hibát. Ezt a stratégiát tartanom kell!
Annyira boldog és éhes vagyok, hogy felfalnám a hüttőt és az édességes szekrényt, de nem, nem teszem, mert ismerem a következményeket, és mert most erős az elhatározásom és nem tudom meddig tart... De lehetséges! Kezdem imádni az alakom csak kár, hogy itt a borús ősz, vagy tél vagy akármi, és szép testemet el kell rejteni meleg, puha takaróba... Na de lesz még nyár...

Mindenkinek kellemes fogyást! Az eredmény élvezet és boldogság! Úgy megengednék most magamnak egy szem csokit, abból a finomból, amit Olaszországból kaptunk... de nem teszem:)) Óóó nem is kívánom!! - na így kell fogyni!

Boldogság:)))

2011-10-23T14:36:00.000-07:00

A mai nap több szempontból is sikeres volt. Először is: az elmúlt vasárnap sikerűlt rátalálni (rákeresni) a katolikus templomra. Sajnos későre ahhoz, hogy be is tudjunk menni. Viszont ma felkeltünk időben, fél órát autókáztunk és időben megérkeztünk. Ez volt az első alkalom, hogy itt templomba mentünk, mármint katolikusba és nemcsak látogatóba, hanem misére. Kis lelkünknek már nagy szükésge volt egy kis megnyugvásra. Meg aztán egy kicsit mintha otthon lettünk volna. Merthogy katolikus. Nagyon kiváncsi voltam, hogy milyen is lehet itt egy mise és úgy egyáltalán az egész. Nagy meglepetésemre a parkoló zsúfolva volt, akárcsak a templom. Igaz, hogy egy kisebb citynek és az egész környéknek ez az egy katolikus temploma van (a hozzánk közeli kisvárosokban mindkettőben van -felbátorodva majd oda is elmegyünk) és sok a bevándorló Swindonban. Ha megindulsz az utcán, ránézésre is alig látsz angolokat. Rengeteg az indiai. Visszatérve a templomra, bejáratnál kedvesen üdvözöltek és kezünkbe adtak néhány lapot, amelyen a mise menete követhető volt. Nemcsak nekünk, mindenkinek. És bizony mindenki nézte is azokat. Kellemes volt, jól esett ott lenni, nem ez volt az utolsó alkalom.

Miután lelkünket tisztába tettük, célba vettük a frissen felfedezett shopping centert. Én ugyanis nagy tervező vagyok, szeretem, ha tudom hova megyünk, mit csinálunk, mennyi pénzt költünk... bár utóbbi néha... mellémegy:) Bizony tervvel készültem. Volt ugyanis 40 font elkölteni való pénzem, amivel kedves párom megajándékozott engem! Cipőre és dzsekire/kabátra volt szükésgem, gondoltam azt veszem meg, amelyik megtetszik. És valóra vált egy álom:) Lett (kínkeserves keresgélés-válogatás-próbálgatás-csalódás után) egy szuper Nike cipőm. Úgy megmutatnám, de lusta vagyok most lefotózni, feltölteni... Boldogságom határtalan. Gondolkodtam, hogy ha nem is alszok benne, de legalább ide tehetném az éjjeliszekrényemre, hogy reggel első pillantásom rá essen:)))
Szivecském sem maradt alúl, neki is vettünk egy jó kis bakancsot dolgozni. Sőt, először neki vettünk. Mást itt nem találtam, de korgó gyomrunkat még gyorsan megnyugtattuk egy kis "egészséges" KFC kajával. -nesze nektek plusz kilók! Szétnéztünk a Farmers Marketen is, de bár sok szemrevalót láttam, visszafogtam magam. Azzal irány a központ. Hátha meglesz a kabát is. Meg is lett volna, de... meggondoltam magam. Ha már sportcipőt vettem, akkor dzseki dukál hozzá, a kabát meg... kicsit elegáns volt. Így maradtam semmivel és térdig kopott lábakkal. DE... dobpörgés... van Nike cipőm:)))

Szép kis vasárnapunk volt és az a legjobb benne, hogy ha hétvégén kimozdulunk jól is telik és nem folyik össze a két hét. És ha még shoppiingolhatok is...:)))(ördögi nevetés...)

Az élet Angliában - Update

2011-10-19T11:40:00.000-07:00

Mivel a statisztika szerint még mindig ez a legnépszerűbb és legkeresettebb bejegyzésem, ezért így félév után gondoltam kicsit érdemes lenne updatelni. Főleg mert már annyi idő eltelt azóta, hogy mondhatni profi lettem a témában:) Na jó, egyáltalán nem, de sokkal okosabb vagyok:)))

Bevezető összegzésként: az élet Angliában még mindig szép. És hiszem, hogy egyre szebb lesz. Még akkor is, ha sorra jönnek az akadályok. Egyeseket sikeresen vesszük, másokat kikerüljük vagy megpróbálunk más utat keresni.

Hadd kezdjem újra az elején. Csak röviden. Mi szükséges ahhoz, hogy Romániából Angliába "népvándolorjunk"? -merthogy eléggé tömeges még a jelenlegi helyzetben is.
1. Valamilyen színtű nyelvtudás. Enélkül csak turistáskodjunk. Még az sem egyszerű.
2. Erős elhatározás. Anélkül csak szenvedés lesz az egész. Főként az elején.
3. Felkészülés. Anyagilag, lelkileg. Otthon minden folyamatban levő dolog lezárása.
4. Útlevél. Tudom ez nem kötelező, de azt mondom jobb ha van. Főleg, hogy a hivatalos tartózkodás megszerzése miatt el kell küldeni a Border Agencyhez egy személyedet igazoló iratot, ami lehet útlevél vagy személyi. Ha csak egyik van, akkor jó pár hónapig nem tudod igazolni majd sehol sem magad. Esetünkben 5 hónap! Jóljött, hogy megvan az útlevél.
5. Tisztában legyünk a lehetőségeinkkel. Jelen esetben azzal, hogy romániaiként pillanatnyilag nem lehet szabadon munkát vállalni. Legálisan. Tehát hiába reménykedünk abba, hogy kijövünk és majdcsak lesz valami. Nem, nem lesz, mert dokumentumok nélkül senki nem vesz fel. Ha céggel jövünk vagy au pairként, mezőgazdasági munkára, akkor igen.

Amint megérkeztünk: ne húzzuk az időt, legjobb első héten elküldeni a papírokat a Border Agencynek, úgyis rengeteg időt felvesz.
Nyissunk bankszámlát. Ha egyik bank nem akar, akkor keressünk másikat. Minden bankban mások a feltételek, nekünk a NatWest jött be és teljesen elégedettek voltunk. Fél év után máris ugradelték a számlánkat. Ami jó.
Keressünk nyelviskolát. Minél több idő eltelik annál frusztrálóbb, hogy nem megy annyira a nyelv mint kellene. Ha nem tanulsz nem leszel okosabb. Vannak ingyenes nyelvkurzusok, nem kell startból Cambridge kurzust végezni. Majd idővel:)

Au pairnek lenni nem mindig szuper. Vannak jó oldalai is, mint pl, hogy minden számlát a család áll, jó esetben még kajára sem kell költeni, tehát a kis kereset majdnem teljes egészében megmarad. Nekünk ez nem teljesen így van, kajára és üzemanyagra nagyon sok elmegy, de kárpótlásként van egy 3 szobás +konyha, fürdő, teljesen külön álló lakásunk tvvel, internettel. Napi 5 óra munka után azt csinálunk amit akarunk, van rendelkezésünkre álló autó, amit akkor és arra használunk amikor és amire akarunk. És van extra munkánk, amivel még egyszer annyit keresünk amit itt a családtól kapunk. Így tudunk kicsit félretenni is és shoppingolási kényszermet is sikresen kielégíthetem időnként:) Ha ez nem lenne elég pozitívumból, akkor folytatom. Kirándulunk, lustálkodunk, egyszóval jól élünk. Örömmel tölt el, hogy amikor azt hallom otthoniaktól, hogy, nincs pénz a legszükségesebbekre sem, akkor én... már több, mint fél éve nem tudom milyen az, amikor nincs. Ez meg nem dicsekedés akar lenni, hisz még csak a legalján vagyunk. De ha csak ennyire lesz jó ezután is, már akkor is megérte eljönni és otthagyni az otthoni életet!

Panaszkodni ugyan mindig lehet, nekem is előjön időnként, elkeseredek a létező rossz miatt... de minek? Eddig is egymagam jutottam el, vagyis mi ketten, ezután is menni fog. Jobban esik megosztani azt, hogy... ma megvettem egy cipőt, ami az álmom volt, mint oldalakon részletezni, hogy mi nem felel meg nekem és miért kell így lennie.

Néhány dolog, amiket érdemesnek tartok megemlíteni:
Közlekedés: Szeretem, hogy mindenhol, minden ki van táblázva, lámpázva, festve, csak hozzá kell szokni és minden olyan praktikus, gyors, egszerű. Az autópályák nem a kedvenceim, mert olyan unalmasak. De ha gyorsan kell eljutni valahová, akkor a legjobb megoldás. Mindenhová több út vezet. Ha nem jó helyen térünk le, még mindig ott a következő letérő. A vezetéssel sajnos bajban vagyok. Nem azért mert nem megy, hanem amire belejöttem volna hostanyu beszólt, hogy nem vagyok bíztosítva és nem kellene vezetnem az új autót. Igaza van, de mivel a bíztosítás nagyon sokba kerül és itt személyre, nem autóra csinálják, egyelőre úgy döntöttünk, hogy nem is leszek.

Táplálkozás: Anglia nem a konyhájáról híres és időnként nagyon elámulok, hogy miket esznek és neveznek ebédnek, illetve vacsorának. De van benne jó is, csak hozzá kell szokni. Nekünk eléggé nehezen ment, kezdve a krumplitól, kenyér, fűszerek, egyéb alapanyagok. Van, amivel ma sem tudtunk megbékélni, de már vannak kedvenceink. A heti nagybevásárlásnál már rutinosan járjuk a sorokat és tesszük a kosárba az egyes alapanyagokat, étkeket. Nem, nem eszünk kész ételeket. Próbáltuk, nem jött be. Félkész néha becsúszik, a félkész pizza és fagyasztott szalmakrumpli a mi "quilty pleasure"-ünk. Azonban sokkal több tejet, tejterméket, zöldséget és gyümölcsöt fogyasztunk mint otthon. Nem feledkezünk meg a "5 a day"-ről. Ha nincs is meg minden nap, de igyekezünk.

Életvitel: A munka mellett legyen meg a kikapcsolódás is. Ne csak abból álljon az élet, hogy munka-alvás-munka-alvás. És évente legalább egyszer, de inkább kétszer nyaralás/utazás. Karácsonyra mi is tervezünk egy kisebb kiruccanást. Aztán jövőre már nagyobbat is, az országon kívül. És nem a hazalátogatásra gondolok!

Amiket szeretek: képeslapküldés mindig, minden alkalomra, mindig hoz levelet a posta, mindent el lehet intézni interneten, telefonon, levélben, van sok szabadidőm, azok a vidéki mesebeli házikók, mindenki kedves, shopping:)), kicsomagolni bevásárlás után, megtömni a huttőt minden hétvégén, andalogni ismeretlen városokban, megpihenni a parkok rövidre nyírt füvén...

Amiket nem szeretek: a házak, lakások berendezése, nincs függöny, sok légy, bogár, pók, időjárás!!!, legtöbb helyen nincs keverőcsapos víz, nem tudok tusolni csak fürdeni, fürdőkben a spárgás villanykapcsoló, elhagyatott helyen való élés, hideg a lakásban, beépített szekrények...

Mindezeket elmondva talán érthető, hogy miért nem adnám fel mindezt és mennék haza, csak azért, mert különben a törvénykezés miatt itt kell maradnom még 9 hónapig. És otthon mit csinálnék? Mindennek megvan a rossz oldala is, nem tartom érdemesnek arról beszélni. Mondom én, minazt eltörli egy egy csodásra sikerül nap.
Amit esetleg megemlítenék, még mindig nem sikerült barátokat szereznünk a környéken és egyre magányosabbnak érezzük magunkat. Jól esne kicsit másokkal kimozdulni, elmenni ide-oda. De rajta vagyunk, csak valahogy sosem az igazi.

Mindazokak, akik hasonlóra készülnek, azt ajánlom, legyetek bátrak, merjetek belevágni és ne féljetek az újtól! Legyetek felkészülve és rugalmasak. Ha nem éppen úgy alakúl, ahogy otthonról látszott...van megoldás, nem kell hazarohanni, mérlegelni kell és lehetőséget keresni. Tudni kell kompromisszumot kötni, néha helytállni és megmutatni, hogy igenis van helyed itt.

Felvilágosodva

2011-10-18T12:30:00.000-07:00

Már egy ideje, csak hagynom kellett kicsit ülepedni. Túl nagy volt a káosz a fejemben, most már jobb.
Nem tudom említettem-e már, ha meg nem, akkor most pont itt van az ideje: romániainak lenni szívás. Legalábbis UK-ben pillanatnyilag nagyon az. Magyarságom, székelységem ide vagy oda, (még) nincs magyar állampolgárságom, így mit sem segít. Bár érdekes helyzet lenne, ha meglenne. Vajon elfogadnák? Vagy mivel román is van, csak oda sorolnának?

Tény: az EU két "legfrissebb" tagállamából származó egyéneknek korlátozott munkavállalási lehetőségeik vannak UK-ben. Értsd nagyon korlátozott. Mindezt az eddigi szabályok szerint 5 évig lehet fenntartani. De mivel mostanában gyakran megesik, hogy játék közben odébb tolják a kapufát, nagy valószínűség szerint ez fog történni ebben az esetben is. Ugyanis jövő év elején meg kellene nyissa kapuit az ország az előbb említett országokból érkező munkavállalók előtt is. Teljesen. A jelenlegi helyzetet és az előrejelzéseket tekintve ez nagyon valószínűtlen.

Ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen, hanem, hogy körülményes és időigényes a munkavállalás. Mit jelent ez? Ha újonnan érkezünk UK-be kaphatunk tartózkodási engedélyt, mint: au pair, self employed, self sufficient és még néhány, általam csak "nem normális munkának" nevezett területen. Ha egy évet legálisan dolgozunk meszakítás nélkül, ami azt is jelenti, hogy ugyanazon a helyen, akkor igényelhetjük az u.n. blue cardot, ami feljogosít, hogy akármilyen területen munkát vállalhassunk. Amíg megkapjuk az u.n. worker accesion cardot, ami au pairként a legális tartózkodást és munkát jelenti, eltelik jó néhány hónap, esetemben 4 és az egy év csak onnan kezdődik, mivel előtte nem szabad(na) dolgozni. Amint eljön jövő év augusztus eleje, elmehetek igényelni a szabadságomat jelentő blue cardot.
Persze azért pislákol bennem az a kis apró reménysugár, hogy januártól ez nem kellene létezzen és egész augusztusig ott fog lapulni, hogy bármikor feloldhatják a korlátozást.

Addig viszont... marad ami volt. Ezuton is szeretném megköszönni mindazoknak, akik támogattak abban, hogy mihamarabb elmenjünk innen és új, szabad életet kezdjünk! Amint látható, ez lehetetlen. Vannak lehetőségeink:
1. Itt maradunk augusztusig és akkor szabad az út. Vagy maradunk és reménykedünk, hogy közben feloldják a korlátozást.
2. Keresünk másik családot. Újrakezdődik az év, ami lesz másfél is.Közben ugyancsak reménykedünk, hogy feloldják a korlátozást.
3. Megpróbálunk self employedként boldogulni. Amiben nem nagyon bízok. És akkor is újrakezdődik az 1 év.
4. Keresünk egy céget, akinek annyira szükésge van ránk, hogy végigcsinálja a sok hercehurcát a Home Officeal értünk. (???)
5. Hazamegyünk, megvárjuk amíg feloldják a korlátozást és visszajövünk.
6. Hazamegyünk, feladjuk az álmunkat és egész életünkben bánjuk, hogy nem voltunk képesek türelmes lenni és kibírni azt az egy évet.
7. Biztosan van más lehetőség is. Én még nem tudok róla.
Ja 8. Összeházasodni, én elmegyek full time tanulni és a férjem megkapja a blue cardot miattam. Túl bonyolult... de valós. Csak megeshet, hogy mire minden együtt van, eltörlik a dolgot és akkor nagy hiába volt meg a lagzi:)))))

Nos, mi döntöttünk. Nem, még nem házasodunk:) Ééés haza sem vonulunk a vesztesek zászlójával. Maradunk és kitartunk. Ez a legkézenfekvőbb... és biztosabb. Itt vagyunk már április elejétől. Rögtön el is küldtük a purple cardhoz szükséges dokumentumokat. Meg is kaptuk aug elején. Ez ám a gyors ügyintézés... Onnan kezdődött az 1 év megszakítás nélküli munka. Már csak enyhe 9 hónapunk van hátra!

Nem könnyű a családdal, írtam a problémáinkról, voltunk már nagyon közel ahhoz, hogy semmi sem érdekel, csak elmenjünk innen. De győzött a józan ész. Mit nyerünk ha feladjuk? Nagy semmit! Nem volt egyszerű a döntés, toporzékoltam, hogy képtelen vagyok őket elviselni még ennyi ideig. Aludtam rá egyet, vagy inkább eltöltöttem egy éjszakát, mert az alvás még most sem megy simán. Megpróbáltam más szemmel nézni a helyzetet. Ők nem a legjobbak velünk. Ezért mi sem tesszük tönkre magunkat, ami a hozzájuk való viszonyulást illeti. De mi van, ha mi változunk, változtatunk. Megpróbálunk mások lenni, másképp viselkedni. Nem másképp, mint amilyenek mi vagyunk, hanem éppen úgy. És nem azt adjuk vissza amit kapunk. Nem elkerülni egymást a házban, hanem ha összefutunk akkor megpróbálni beszélgetni. Nem megvárni, hogy mondja mit akar, hanem megkérdezni akar-e valamit. Valószínű nemet mond, de talán észreveszi a gesztust. A lányokon nem átnézni, ahogy ők teszik velem, hanem rájuk köszönni, rákérdezni mi a helyzet. És türelmes lenni ha hisztiznek, mert csak így van esély rá, hogy megszeressenek. És ha kedvelnek, akkor minden esélyünk megvan rá, hogy ittmaradhatunk ameddig kell. Mert, hogy ez is benne van a pakliban. Bármikor elküldhetnek. Az meg kinek kell...

Bonyolult a dolog és sokoldalú. Tudom sokan azt mondják, hogy nem szabad behódolni nekik. Nem is ezt akarjuk, csak jól kijönni, mert ha zsírozottan megy a kerék, akkor könnyebb elviselni. Még akkor is, ha csábít a szabadság, a megfizetett munka, saját lakás, shoppingolás:) De ha itt nem tartunk ki, akkor esélyünk nincs rá. Inkább kötünk kompromisszumot. A saját érdekünkben.

És ha már kaptunk 9 hónapnyi időt, akkor megpróbáljuk hasznosan eltölteni. Mint pl nyelvtanulással, kirándulással, utazgatással (keressük hol szertnénk majd letelepedni), shoppingolással, olvasással, tvzéssel, netezéssel, lustálkodással, alvással, főzéssel, sütéssel és sok minden mással. Eddig ez nem az otthonunk volt, hanem csak egy átmeneti hely, ezért nem is próbáltuk otthonosabbá tenni. Lassan rajta vagyunk. Ha vásárolunk és meglátunk valami apróságot, ami szüksées vagy jó lenne a lakásba, akkor megvesszük. És van ilyenből bőőőőőven:))

Közben meg mindig ott leselkedik az a bizonyos reménysugár...

Emlékek hálójában

2011-10-08T16:27:00.000-07:00

Nincs honvágyam, nem is volt. Nem azért mentünk haza. Hanem, hogy... otthon legyünk. Kicsit. És bár rossz volt újra eljönni otthonról, nem éreztem, hogy otthon maradnék. Most meg... elöntenek az emlékek. Már napok óta... megmagyarázhatatlan, hogy mi teszi ezt velem. Eszembe jut csomó régi emlék, esemény, rég nem látott, hallott személy, fontosnak hitt ember, régi szerelmek... És olyan jó emlékezni. Valahogy egyáltalán nem a rossz emlékek jönnek elő. Bárkiről is legyen szó, még ha valamikor össze is törte a szívemet-lelkemet-egész lényemet, nem ez jut eszembe, hanem az együtt eltöltött kellemes percek, órák, idők.

Meredten nézek magam elé és közben pörögnek agyamban az emlékek. Gyerekkorom legszebb, nagyszülőkkel eltöltött időszaka. Mennyire imádtam/om őket. Sosem tudom megköszönni amit értem tettek, azt a sok szépet, melyekre oly szívesen emlékszek. És félek, nagyon félek, hogy mit hoz a holnap... talán ha nem beszélünk róla, nem is létezik...

1-8 osztályos legnagyobbnak, örökkön-örökké tartónak vélt barátságok. Olyan nagyoknak éreztük magunkat, mindent tudtunk a világról. Együtt lógtunk, mindent megosztottunk. Azok a buszos kirándulások... Nem az volt a fontos hová megyünk, hanem, hogy együtt lehetünk, sulin kívül. Micsoda, micsoda szórakozás volt. És a suli bulik! Mekkora készülődés, várakozás, izgalom. Hogy vége lett és legtöbben nem is tartjuk már a kapcsolatot... néha bánt, de nem fáj. Felnőttünk, az élet rendje. Azért van akinek kereszteltem a gyerekét és van akivel újra egymásra találtunk. Ezek a fontosak. Még akkor is, ha nem mindennap osztjuk meg gondolatainkat.

Középsuliban is születtek örökre szóló barátságok. Talán ez az időszak amelyre fiatalságom legjobbjaként tekintek vissza. Mik jutnak ma is eszembe róla? Elsőként a minden hétvégén létező bulik. Jó kis társaság, törzshely, az első "nagy" szerelmek. Szabadok voltunk, éltük az életet, senki nem mondta meg mit tegyünk.

Ebben az időszakban történt az, ami napok óta nem hagy nyugodni. Fura álmaim vannak mostanában. Nagyon furák. 18 éves körül voltam, nyár, nyári munka, ismerkedés, azt hittem szerelem. De hát a mai eszemmel... ki tudja, hogy az volt-e. Akkor annak éreztem és... legyen az. Csudaszép kis tiniszerelem. Rövid, de kellemes. Igaz, hogy összetört a szívem, de ez ma már mellékes. Legkedvesebb emlékem, az a néhány munka után lépcsőn, padon üldögélős, beszélgetős, egymásba bolondulós este. Ma is azt vallom, hogy egy kapcsolatnak ez a legvarázslatosabb része. Amikor minden elkezdődik. Amikor még egyik sem tudja, hogy mit akar a másik, mikor még nem vagy elég bátor, mert nem tudod, hogy fog reagálni ő, amikor ismerkedsz, tapogatózol, sokat nevetsz, felfedezed, hogy mi teszik benne... igen, ez a legszebb.
És utolsó este elcsattant az első csók. Na nem a legelső, csak vele az első:) Egy lánynak ez emlékezetes. Nem csak a legelső, hanem minden első. Ilyen volt ez is. Mérföldkő. Egy kapcsolat kezdetét jelentette. MOst meg az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne tudni, hogy mit gondol ma ő erről, milyen neki visszagondolni. Nem hiányzik, nem akarom visszakapni, nem erről van szó! DE jólesik visszagondolni rá, lehet mégis jobb ha nem tudom az ő véleményét, megmarad a saját boldogságos verzióm:))

És az egyetemi évek. Talán akkor életem legigazábban (milyen szó ez? nem találok most jobbat rá). Elkezdtem keresni az igazit, sok kalandba keveredtem és azokból is csak a jóra emlékszek. Meg jókat nevetek egy-egy döntésemen:))) Volt még néhány "nagy" szerelem, kedvesek, édesek, rövidek, eltűnők és újra felbukkanók. Közbe felnőttem. Azt hiszem tényleg, úgy igazából. És rámtalált az, aki már majd' 4 éve mellettem van jóban-rosszban, Romániában-Angliában. Ez nem emlék, ez a jelen, úgyhogy ez most nem ide tartozik:))

Csak ezek a furcsa álmok... kikészítenek. Mert nálam nem annyi, hogy reggelre elfelejtem. Bennem van napokig és rágódom rajta, hogy de miért? Pedig nem hiszek az álomfejtésben. Lehet el kellene kezdenem?

X Factor őrület

2011-10-07T15:28:00.000-07:00

Bekövetkezett... Lassan, fokozatosan, de sikerült. Nemsokára csütörtöktől vasárnapig X Factor esteket tartok. Nem akartam én, de hát... begyűrűzött. Először a magyar... majd a britt és végül az amerikai is.

A magyar ahogy jött úgy ment is. Megmaradtam az első széria kellemes emlékénél. Azok az átizgult szombat esték, másnap a kollégákkal az események kibeszélése. Könnyhullatás minden egyes kiesőért és továbbjutóért. (Ha valakit sírni látok, akkor nekem is kell...:) És végül a győztes... én Nikolas fan voltam...
Az idei szériából tudom, hogy a zsűri ugyanaz maradt (valahogy nem kedvelem Ildikót), visszatért Enikő és Katica és pont. Azzal átnyergeltem az eredeti vagyis britt verzióra. Pedig most már van hazai is. Romániai. Hallottam ám róla! Fennt van a Wikipédián... Azt is tudom, hogy Paula Seling az egyik zsűri. Ennyi.

Visszatérve az eredetihez, 2004-ben indította útjára Simon Cowell és azóta csak növekszik és gyarapodik. Már nem csak Európai szinten, hanem világviszonylatban is (Kína, India, Ausztrália, Kazahsztán, Kolumbia, US,...) Bár legtöbb országban az első vagy 2. szériánál tartanak, UK-ben már a 8.-ban gyönyörködünk (én az elsőben). Simon azóta átlibben US-be, hadd mutasson nekik is valamit... Ami engem meglepett, hogy USA-ban most megy az első széria... hihetetlen... hogy lehetnek így lemaradva???

Nos, mik is az én benyomásim. A magyarról nem beszélnék, nem vagyok témában, bár tavaly láttam hogyan zajlik, szerintem nem sok változott azóta. Kivéve, hogy nem "ledudálják", hanem leintik a versenyzőket a zsűritagok:)
A britt és (nevezzük így) amerikai: A brittek ugye a megteremtői, tehát minden úgy van jól, ahogy ők csinálják. Még akkor is, ha 4-ből 3 zsűritag új és Tulisa annyira "posh"... Kelly a maga amerikaiasságával nagyon szimpatikus, de ej ej, Jadenek maradnia kellett volna, Gary a Nagy Feró "bad guy" szerepében (ez kicsit meredek hasonlítás). Bár Gary még így is annyira, de annyira szívmelengető. Nem is értem miért Robbie lett olyan világhírű és nem ő:))) Louis mintha az egész mindenségnek a jóságos apukája lenne, talán annyival lehet őt elmarasztalni, hogy beválasztotta Goldiet a 4-be. De... tudom, visszalépett. Micsoda jó döntés. Állítólag azért, mert félt, hogy ő lesz az idei műsor kabalafigurája. Szerintem alaposan ráhibázott. Más magyarázatot én sem látok. Hajrá Sammy!
A US verzióban nem vagyok ennyire a topon, nem követtem elejétől, most választották ki a továbbjutókat a Judges Houses-ba. Paula abszolút antipatikus, Nicole sem mindig a legkellemesebb... Simon atyáskodik, L.A... egyszerűen jó.
Nekem az amerikai verzió jobban bejön. Talán mert első ( a tavalyi magyar is csodás első volt), talán mert amerikai... úgy látom színvonalasabb, persze nem erről a részről beszélek:)) Annyi jó hang, tehetséges ember nem volt a britt verzióban és akinek hangja nem volt, mint például Goldienak, az nem jutott el a mentorok házáig.
Még egy megjegyzendő, a britt mentorok azt a csoportot kapták, akit szerettek volna, az amerikaiak teljesen mást. Nem lesz könnyű Paulának megbírkozni a csapatokkal, szerintem ésszerűbb lett volna Simonra vagy L.A-re osztani ezt a szerepet.

És akkor holnap este minálunk kezdőik a live show, izgatottan várom, az amerikainak még meglátjuk mi lesz a sorsa, talán mégsem leszek teljesen függő, de a brittet már nem hagyom. December 11-én lesz a döntő...

Befejezésképpen hadd beszéljek arról is, hogy miért nézem. Tudom, nem ez a legintellektuálisabb műsor, elfoglaltság, ami létezik. Nekünk, nézőknek csak entertainment. Lehet kritizálni, hibát keresni benne, megmondani a tutit a zsűri döntéséről... De a show mögött ott van az a sok tehetség. Ott vannak az X-ek. Végülis valahol erről szólna az egész. Az énekhangról. Ami bizony egyeseknél nem is olyan kismiska. Ezek a tehetségkutatók nem hiába léteznek. Olyan hangok rejtőznek a világban, amiket nem szabadna rejtegetni. Miért ne mutassa meg az akinek van. Én annyira csodálom azokat az embereket, akinek ilyen csodálatos tehetsége van. Mitől lesz egyiknek igen, másiknak nem? Nekem nincs:)) Vagy csak nem volt alkalmam felfedezni?!

Velük sírok és nevetek, egyedül a sötétben és remélem senki nem látja, hogy milyen gyenge vagyok, sírok, amint meglátok egy könnyes szemet. De amikor annyira csodálatos... és ugy-e még ott vannak a háttértörténetek is minden versenyző mögött...

Csak velem van baj, vagy mást is elkapott a láz??? Jelentkezzen aki ki nem állhatja!

Hétvége utáni gondolatok

2011-09-26T15:00:00.000-07:00

Előtte egy kis mese. Olyan rég megérett az idő egy újjabb bejegyzésre, de valahogy nem megy. Hazudnék, ha azt mondanám az időm nem engedi. Napi 5 óra munka mellett... Lusta is vagyok, szórakozott is és még miegymás. Nem is tudom mi. Internetmegvonás. Nem teljesen, csak kicsit visszafogva. Minek annyit nézni azt a fészbúkot? Helyettesítve tvvel, olvasással, angolozással, evéssel.

Igen evéssel. Mindig sovány voltam. Nem csak úgy kicsit, hanem kórosan. Most először életemben, amikor otthon voltam, mindenki azzal fogadott, hogy meghíztam. És mit ad az ég? Nem esett jól! Egyáltalán nem. Bár még nem vészes, 5 hónap alatt 4 kilót híztam, ami azt jelenti, hogy összesen 52 vagyok. Az sok? Pedig nem is szerettem az itteni kajákat. Sok gyümölcsöt, zöldséget, tejet, műzlit meg ehhez hasonlókat eszek. Sokkal többet, mint otthon. Akkor mégis mi a baj? Ja, hogy az étvágyam? De mitől jött ennyire meg? Tényleg állandóan tudnék enni. Bármennyire tele vagyok, a szájam még kíván valami kis bekapnivalót. És élveztem és nem is aggódtam. Bár láttam a mérleget, de nem zavart. Annyira. A hazalátogatás tragikus következményekkel járt. konstatálnom kellett, hogy lassan kövér tehén leszek, ha ilyen hozzáállással folytatom. Na de mit tegyek? Sratégia: reggelre műzli vagy zabkása. Szerintem a zabkása is hízlal. Mindig annyira megtölt, hogy majd kipukkadok. Egy egészen kis adag. Ebéd rendesen, mert utána jön a "kemény" meló. És egy csésze zöldtea. A vacsorán még dolgoznom kell. Mivel 7kor végzek és farkaséhes vagyok, azután főzök, merthogy szívem szerelmét nem hagyhatom éhesen csak azért, mert én nem akarok hízni. Tehát 8,9 felé vacsora. Jó kiadós. Amit még követ kis gyümölcs vagy finomság. Ez sok??? Jaaaj nagy tehén leszek:((( Kell egy rendes meló és városba lakás. Akkor majd nem punnyadok otthon egész nap és unalmamban eszek. Ez is meglesz nemsokára!

Egyéb nem sok minden történik. Várom, hogy teljenek a napok és gyűljön a pénz:)) Egy hónapja vagyunk itt ismét és Tescon kívül majdnem sehová sem mentünk. Elegünk lett. Szombaton a család betette az ajtót és mérgemben kiterveztem, hogy vasárnap bizony kirándulunk. Micsoda jó kis bosszú, nem? Lassan már bejártuk a másfél órás körzetben levő helyeket. Kimaradt egy város, ami megérte a látogatást. Egy romantikus, csodás, bámulatba ejtő, kellemes város: Bath. Természetesen esővel fűszerezve. Délelőtt. Aztán kisütött a nap és sorra vedlettük le a ruhadarabjainkat.
Elsőre, amint megérkeztünk a városba, nem voltunk nagyon elragadtatva. Mondván, semmi extra. De ÉN láttam képeket, szóval tudtam, hogy valahol ennél sokkal több rejtőzik Nagy Britannia egyik legromantikusabb városában. Leparkoltunk és nekivágtunk. Még szemerkélt az eső, de nem ijesztett meg. Alex megjósolta, 2 óra után kisüt majd a nap. Egy magányos körtefáról megajándékoztuk magunkat egy-egy körtével és irány a tér. Az a hangulat leírhatatlan. Szűk utcák, monumentális épületek, mintha a középkorba csöppentem volna. De, hogy el ne feledjem az időszámítást, modern áruházak, designer butikok és rohanó tömeg. Vasárnap délután. Sok hangulatvarázsló tehetség az utcákon. Lépten nyomon belebotlottunk valamibe: két fiú gitárral ügyeskedett, másik kettő valami korongféle hangszerből csalt elő csodálatos andalító muzsikát. Nem messze egy férfi mutatványokkal szórakoztatott. Itt jól leragadtunk, mert Alex kezébe kapott egy fáklyát:) Egy kanyarral odébb egy alak(nem tudtam eldönteni, hogy férfi vagy nő) kötélen sétálgatott előre hátra, miközben hegedűlt. Mindenhol leálltunk kicsit... vagy többet, majd továbbálltunk.
Csodás parkra akadtunk, élveztük az Avonparti sétát, kattogtattuk a fotókat a hírdól, pózoltunk Jane Austennel, megnéztük a Circus nevű épületeggyüttest, betértünk a "December 25th" nevű üzletbe, kis karácsonyi hangulatért, megvolt az elmaradhatatlan parki pihenés/kinyúlás.

Illusztrálásképp következzen néhány fotó:

Hazafele célbavettük Chippenhamet, mert még korai volt hazajönni és ha már elmentünk... Rövid sétát tettünk, nem sok látnivaló akadt, hamar tovább indultunk, a fáradtság kezdett erőt venni rajtunk és ilyenkor már csak elromlik a kedvünk.

Szép kis nap volt, megérte kimozdulni. Bár sokminden kimaradt a látnivalókból, de hát mindenhol hagytunk hátra látnivalókat, ahol eljártunk, talán nem ez volt az utolsó alkalom...

Sajnos mostanában nem lesznek gyakoriak a kiruccanásaink mert terveink szoritanak minket, annyi minden van a fejünkben ami húz, taszít, de ha időnként nem mozdulunk ki ebből a fészekből, ami egyre inkább szorít már, akkor beleőrülünk és aztán... oda a tervek...

Let's speak british!

2011-09-15T14:52:00.000-07:00

Angol tanulmányaim kimerültek 1 egyetemi év heti 4 órás és 1 év "látogatásnélküli" tanulásban. A látogatásnélkülit magam választottam, mert milyen is a fiatal, nincs kedve bejárni órákra. Elég volt a zárthelyin és vizsgán való megjelenés. És a célnak tényleg megfelelt. Vagyis annak, hogy államvizsgára való lépés feltételeként tulajdonában kellett lenni egy középfokú nyelvvizsga bizonyítványának. Meglett.

Aztán jött a nagybetűs élet. Már nem lettem annyira ideges, ha megláttam munkahelyem ajtaján a jól ismert néhány néger arcot bejönni. Tudtam boldogulok.

Végül várt az álmodott Nagy Britannia. Tele reménnyel, álommal. Első sokk... a marosvásárhelyi reptéren angol nyelven szóltak hozzánk az utaskisérők. Bár az még nem british english volt. És a család... S. magyarázott mutogatott, miközben szájával formázta a szavakat, mintha legalábbis nagyothalló lennék és nem a nyelvet nem ismerném:) Kedves gesztusnak tűnt. Igyekeztem minden olyan szót megtanulni, amit nap mint nap használnom kell, mint pl a háztartáson belüli eszközök, tevékenységek nevei, mert bizony hiányos volt a tudásom, de rendesen. Olyan szavakat nem tudtam, mint seprű, fürdőkád, vállfa, hosszú-, rövidujjú és még hosszú sorokon keresztűl irogathatnám. Arról nem is beszélve, hogy a ma már oly rutinosan megválaszolt kérdéseket nem értettem vásárlásnál. Mint "Do you need a bag?"- amit mindig megkérdeznek, vagy "I'll help", amikor én következek a pénztárnál.

És nem is az lenne a baj, hogy nem értem meg ezeket a mondatokat, vagy sok mást, hanem az, ahogyan mondják. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek meggyűlik a baja a british englishel. Otthon, bár kezdetben emlékszem, hogy azt tanultuk, vagyis a tanár azt próbálta belénk verni, hogy nem I can't(kent), hanem I can't(kánt). Na persze, hiszen amerikai filmeket néztünk, miket beszél ez a tanár, hol beszélik azt a nyelvet? Tapasztalnom kellett, hogy bár az is jó, ami tudást magammal hoztam, annak hiányában most nem itt lennék, de idővel csak sikerűl kicsit átnyargalni. Eleinte nem is próbáltam. Mondtam, ahogy jobban tudtam, úgyis megértik. DE mostmár érdekel. Miután visszajöttünk a vakációnkról, észrevettem, hogy mivel én többet hallom a családot beszélni, merthogy ugy-e csak ők a mindennapi kapcsolatunk az itteni világgal, vannak szavak, amiket úgy mondok, mint ők. Alex viszont nem, mert ő nem hallja őket annyit beszélni. Neki jobban ment az angol, amikor megérkeztünk, de teljesen belé van ivódva az amerikai angol. Amit azért nagyon jól tud használni, csak neki is a megértéssel akadnak gondjai.

Annyi mindent tanultam, szavakat, kifejezéseket, különböző helyzetbeli beszédfordulatokat. De mégis nagyon kevés. Elég ahhoz, hogy itt legyek, boldoguljak és fejlődni, haladni akarjak!!!
Legfontosabb dolog, ami tervbe van véve elköltözés és munka után, az a nyelviskola! És ami még az elsők között van a fontossági sorrendben, a mindennapi rendszeres nyelvhasználat és remélem sikerül olyan munkát találni, ahol erre szükségem lesz.

Tudjátok mi az szó, ami a suliból leginkább megmaradt? A sausage:)) Nem tudom miért, órán hallottam először és örökre megtanultam. Nem is sejtettem, hogy az egyáltalán nem is hasonlít a mi igazi, belevaló, disznóvágáskor készült kolbászunkhoz. Azt hittem kolbász... kolbász:)))

Otthon...

2011-09-05T12:27:00.000-07:00

Amikor kiderült, hogy 1 héttel hamarabb mehetünk haza és 3 hetet lehetünk otthon... majd kiugrottam a bőrömből. De ezzel együtt a viharfelhők is gyülekeztek a fejünk felett, rendesen megkeserítette életünket hostcsaládunk. Feje tetejére állt minden tervünk, nem volt repjegyünk foglalva visszafele, stb. De most nem erről akarok mesélni. Már néhány nappal azelőtt tudtam, hogy az lesz a legboldogabb pillanat, amikor S kirak minket a buszállomáson és 3 hétre kilép az életünkből az egész Tomacelli család. Kicsit tartottam tőle, hogy otthon is rágódni fogok az itteni helyzeten, de hihetetlenül jól sikerült őket ejteni.

Hosszú út állt előttünk, buszozás... várakozás... buszozás... vááááárrrraaaakozás...reptéren éjszakázás... repülés... autózás és végre hazaértünk. Otthon minden olyan volt, mint előtte. Eső fogadott, pedig úgy vágytunk az otthoni nyárra. És bizony, nem csak az eső fogadott, hanem összegyűlt a család is. És egy gyönyörű tortával is megleptek minket, amit meg is mutatnék, de a blogger nem engedi feltölteni. -1 nappal előtte volt szülinapom:) Aztán a nagy lakoma, csupa olyan nyalánksággal, miket hiába készít el az ember Angliában... sosem lesz olyan, mint otthon.

Az én családomon kívűl senki nem tudta, hogy megérkeztünk, így mindenkit sorra megleptünk. Az első 2 hét csak úgy elröpült. Észre sem vettük, csak arra ócsudtunk fel, hogy 1 hét múlva repülünk. Akkor aztán belehúztunk, tele voltunk programokkal, nem tudtunk elég fele szakadni, mert ugy-e akkor már mindenki velünk akart lenni, kaptuk a szemrehányásokat is rendesen...

Összességében csodás vakációnk volt. Család, igazi nyár, néhány igaz barát, kirándulások, lazítások... Programokban sem szűkölködtünk, 2 otthon között ingáztunk, az én és az Alex családja között. Volt családi találkozó, több is, látogatások ezerrel, 3 napos erdei kiruccanás, fürdőzés, napozás Besenyőn, merthogy vittük a nyarat haza és végig ki is tartott:)), kirándulás Transzfogaras-Balea-tó útvonalon, ismerkedés a 3 hónapos legifjabb családtaggal, közben sok-sok hazai étel-ital-különlegesség, miccs, stb. Kívánságlistám 95%-ban ki volt pipálva:) Ja én mindeközben minden második nap fogorvoshoz jártam, mert arra nagy szükség volt.A vele járó fájdalomra kevésbé, de... ezzel jár.

Sajnos voltak tervek, amik nem valósultak meg, kihagytunk egy 5 napos nyaralást Félix-fürdőn, mert a visszafele repjegyünk egy vagyonba került... Aztán választanunk kellett a Transzfogarasi és egy Gyílkostói kirándulás között. Na meg nem voltunk egy igazi partyra, ahol kitombolhattam volna magam. Jó lett volna még elmenni a Madarasi Hargitára, nem a hely, hanem a testvéremmel és családjával együtt töltött idő miatt. Amit a legjobban sajnálok, hogy nagyon kevés időt töltöttem anyukámmal, testvéremmel és családjával pedig mindössze 2szer találkoztam. Orsika barátnőm szememre is vetette, hogy elhanyagoltam és szánom, bánom, mert igaza van. 3 hét nem kevés idő, de nem elég arra, hogy mindenkivel annyi időt töltsünk, amennyit szeretnénk. Pedig nincsen olyan népes baráti körünk. Most már még annyira sincs...

Be kell ismernem, hogy ez alatt a 4 és fél hónap alatt, amit idekint töltöttünk, sok minden megváltozott bennünk. Már ez a rövid idő nagyot alakított rajtunk. Más szemmel járunk a világban, másképp tekintünk az emberekre, más szemmel látjuk az életet. A sokak által emlegetett kulturális sokk már ilyen rövid idő után is megcsapott minket. Nem is otthon, hanem már itt, a reptéren. Aztán otthon folytatódott. Az a barátságtalan modor, amivel mindenhol kezelnek, hiába a mosoly, senki nem mosolyog vissza. Mindenhol éreztetik, hogy "nekem ez a munkám és nem jókedvemből vagyok itt, tehát ne jópofizz, mondd el mit akarsz s húzz el". Elképesztő. Az élet egyre nehezebb otthon, megélni alig lehet, haladni egyáltalán. A pénznek értéke nincsen.

A barátok... mit is mondhatnék... voltak igaziak és hamisak. Többször szorultunk segítségre, pl autóra, de ritkán számíthattunk valakire. Első este, amikor kimentünk a városba, nagy pofoncsapásként ért, hogy majdnem mindenki lemondta a találkozást különféle indokokkal vagy anélkül... hát ennyire voltunk fontosak. Volt aki szemünkre vetette, hogy nem vittünk neki ajándékot, pedig a másiknak igen. Hát talán mert a másikat akkor is érdekelte mi van velünk, amikor kinnt voltunk, nem haltunk meg számára azzal, hogy eljöttünk. Nem érdemes részletezni, sokat tanultunk ebből az esetből és ebből a hazautazásból. Kicsit azt érezzük, hogy túl hamar hazamentünk, még várhattunk volna vele, talán akkor itt is másképp alakult volna a helyzetünk. De nem bánjuk, remek vakációnk volt még akkor is, ha sokszor kiábrándultunk és azt mondtuk, hogy nem érdemes hazamenni. Tanultunk, sokat tanultunk a családjainkról, barátokról, életről, időbeosztásról, pénzről, bizalomról, döntésekről és talán legközelebb okosabbak leszünk ennyivel.

Hamar megszoktuk az otthonlétet és nem volt könnyű visszajönni. Utolsó nap majdnem végig sírtam, csak szorongatta a torkomat, aztán mindenki búcsuzkodott, személyesen vagy telefonon és akkor még jobban sírtam. Nem azért mert otthon akartam maradni, egyáltalán. Most sem láttam több esélyt az otthoni életben, mint 5 hónappal ezelőtt. De mégis csak az az otthonom és az is marad örökre.

Visszafele ismét hosszú éjszakai utazás, várakozás. S. értünk jött a buszállomásra, persze késve. Már azt terveztük, hogy mihez kezdünk, ha nem jön elénk. Semmiképp sem azt, hogy hazamegyünk hozzuk. Zsebünkben a 3400 eurójukkal... volt néhány ötletünk:)))
Semmi welcome back, mintha el sem mentünk volna. Gyorsan ecsetelte, hogy mennyi minden tennivalónk van, mert 2 nap múlva lesz az éve eseménye, a BBQ party a kertben... Nem is számítottunk másra tőle. Nem vágytunk másra, csak egy forró fürdőre és alvásra. Hamar lerombolta a vágyainkat. Meleg víz nincsen, holnap jönnek rendbetenni...-ma sincs. De nem ez volt az egyetlen meglepi. Belépve a házba úszó előszoba és elázott falak fogadtak. Ezzel az esténk és a wchasználat is odavolt, mert az okozta a bajt. Ez volt szerdán. Ma hétfő van... és a helyzet változatlan. Ennyire számítunk nekik. Ja és még mindig nincs autónk... minek is.

A további helyzetről: elvetettük a másik család keresésének gondolatát. Egyelőre legalábbis. Csak arra várunk, hogy legyen már meg az autó és mozogni tudjunk végre. Akkor elmegyünk a Job Centerbe és meglátjuk mit lehet tenni, hogy munkát találjunk. Rendes munkát, nem családot. Nem lesz egyszerű, mivel még NI-nk sincs, de egyszer látni akarjuk mit mondanak. Közben gyűjtjük a pénzt, hogy lakást tudjunk bérelni. Tehát még néhány hónapot lehúzunk itt, aztán már csak felfele halad az utunk. Legalábbis ebben kell hinnünk, mert másképp semmi sem lesz. Ide is így jutottunk ki és akármilyen is a család, de nem bánom, hogy eljöttem otthonról!

Kellene a tanács!!!

2011-08-06T11:46:00.001-07:00

Valami nagyon nincs rendben. Valahol valami elromlott. Ki a hibás? Miért? Nem firtatom. Bár tegnap nagyrészt sikerült megvilágosodni.
Már egy ideje érezzük a feszültséget a család és közöttünk. Nem nyílvánosan, csak úgy lappangva. Talán akkor kezdtem érezni, amikor visszaérkeztünk Ibizáról. Az addigi kevéske kommunkikáció is megszűnni tűnt közöttünk. Én már tudtam mi a dolgom, nem kellett utasításokat adni, ők jöttek és mentek, volt olyan nap, amikor egy "hi Emi"-n kívül mást nem hallottam S-től. A gyerekek egyre inkább levegőnek néznek vagy ha hozzámszólnak, akkor lekezelőek.
Alexnek véletlenül sikerült átmennie autóval az új vízipisztolyon. Ez lett az év eseménye. Pedig nem is ment tönkre csak egy helyen megrepedezett, de megragsztották. De mindenki csak erről beszélt. Rendeltünk egy másikat helyette. Amikor megérkezett a csomag, a lányok áthozták nekünk és megpróbáltak mindenféle eszközzel megzsarolni, hogy mi van benne. Mi nem akartuk elmondani, mert a nagylányé volt és ő nem volt otthon. Neki akartuk odaadni. A zsarolós rész egyik darabja meg így szólt:
M: -Megmondjuk anyunak meg apunak, hogy rúgjanak ki, ha nem monddjátok meg!
Én: -Menjél nyugodtan, mondd meg!
M: -Mert tényleg ki akarnak rúgni titeket!
L: -M, fogd be!
És azzal elmentek. Én meg ott maradtam leforrázva. Ok, ok, hogy gyerekbeszéd és azért mondta, mert valamit el akart érni, de kérdem én: egy 5 éves gyerek honnan szed ilyen dolgokat? Biztos vagyok benne, hogy nem találja ki magától, ha csak nem hallja valakitől. Nekem mindenesetre betették az ajtót. Ibiza előtt apuka elmondta, hogy meg vannak elégedve velünk, a munkánkkal és szeretnék, hogy maradjunk. Most meg... én persze sírtam egy sort és Alex mondta, hogy ő megy most rögtön S-hez és megkérdezi, hogy akkor most mi van. Ott volt mindkét szülő. Persze nem mondta, hogy hallottuk, hogy ki akarnak rudni, hanem, hogy ekkora dolgot csinálnak abból a vizipisztolyból és ha el akarnak küldeni akkor szóljanak nekünk is. Apuka szónokolt, jaj nem, nem, szó sincs róla, nem akarnak egyáltalán elküldeni, ne gondoljunk ilyeneket, maradhatunk amíg mi is boldogok vagyunk itt... Anyuka közben készítette az ebédet, jött ment és közben folyamatosan selytelmesen mosolygott, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy zavar vagy gúny, káröröm akar lenni. Tény, hogy egy szót nem szólt! Nem nyugodtunk meg... nem tűntek őszintének.
Másnapra ki is találták, hogy az autó, amiről úgy volt, hogy otthon megvesszük nekik és kihozzuk, mégsem jó... nem is tudják, hogy mi legyen, akarják-e. Mindez 3 nappal hazaindulás előtt. Eddig abszolút nem érdekelte őket, csak legyen valami és hozzuk már. Este Alex elhívta apukát sörözni, hátha így mégis jobban tud vele beszélgetni. Hát azt hiszik mégis jó lesz az az autó... de még nem biztos. Alex megpróbált még egyszer beszélni arról, hogy mi is zajlik a napokban közöttünk, hogy szeretnénk közelebb kerülni hozzájuk, beszélgetni velük, megismerni őket, együtt csinálni dolgokat, ha már egy fedél alatt élünk. ...lepergett róla. Az egészet lezárta azzal, hogy a gyerekekkel nyugodta barátkozhatunk, az csinálunk velük amit akarunk, de... finoman értésünkre adta, hogy őket hagyjuk békén, ne próbálkozzunk közelebb jutni hozzuk, ők csak a munkánkért akarnak minket és ennél többet belőlünk nem kérnek. Na mindezt nem ezekkel a szavakkal, hanem témaeltereléssel, elfordított tekintettel stb közölte. Legalább így majdnem 5 hónap után tisztán látjuk azt, amit eddig sejtettünk. Nem, egyáltalán nem jó ezt tudni, de... tudjuk.
Választhatunk: belenyugodunk a helyzetbe és némán végezzük a dolgunkat még akármeddig. Ugyanis másképp nem rossz család ez. Ha az anyagi dolgokat nézzük... elég rendesen fizetnek, nem stresszelnek, nem kötnek belénk vagy a munkánkba, nem kell sokat dolgozni, a gyerekekkel sem kell majdnem foglalkoznom. Anyuka kicsit (nagyon) hirtelen temperamentumú, de inkább Alexel, mint velem. Én azt nem bírnám elviselni, hogy ordítozzon és hisztizzen velem, aztán 5 perc múlva happy, mintha semmi sem történt volna.
A másik lehetőségünk, hogy nem fogadjuk el ezt, hogy csak robotok vagyunk itt és más család után nézünk mihamarabb. És jelen helyzetben nekünk inkább ez imponál.
Elég rosszkor jött mindez, éppen 3 hetes hazautazás előtt... de megoldjuk. Terveink szerint írunk hírdetést a gumtreere, hogy szeptember vége fele tudnánk kezdeni. Nem akarunk otthonmaradni és nem akarjuk ezt a családot sem elveszíteni amíg nincs másik, így visszajövünk szept 1.re ide és közben keressük az új családot. De ez alkalommal megválogassuk ám! Mindenképp találkozni akarunk velük, nem intézzük el 3 mail és 5 perc skypeal az egészet. Látni akarom, beszélgetni velük, ismerkedni, belepillantani az életükbe és tudatni velük, hogy ha néma szolgát akarnak, akkor nem jó lóra tettek.
Kicsit bizonytalanok vagyunk. Főleg most, hogy múlt héten épp megkaptuk a Worker Accession Cardunkat, tehát hivatalosan dolgozunk végre UKben. Ha meg váltunk akkor kezdhetjük előről. Másrész mindketten úgy érezzük, hogy nem bírnánk mindezt még egy évig csinálni. Kerülgetni egymást a házban, tudva, hogy ő még ennyi idő után sem tudja, hogy milyen országból is vagy, vagy hány éves, hogy részletekről ne is beszéljünk.
Mit tegyünk? Kellene a tanács!
Most az a lényeg, hogy holnapután este elhúzunk innen és az lesz a legboldogabb pillanatom, amikor S. kirak a buszmegállóba és 3 hétre eltűnik az életünkből!
Aztán meg... tovább is lesz valahogy, de otthonragadni nem fogunk!!! Még akkor sem, ha nagyon, de nagyon rossz lesz ide újra visszajönni.

Örömhír

2011-08-01T12:12:00.000-07:00

hulla fáradt vagyok, de legalább boldog:)) Kicsit lemaradtam, de a lényegen nem változtat. 8 nap múlva hazamegyünk!!! Pontosan egy héttel hamarabb a tervezettnél. Pár nappal ezelőtt derült ki ugyanis, hogy hostmami nem tudta, hogy mi mikor indulnánk haza. És szörnyűségesen kiakadt, hogy még 5 napig itt leszünk, miután ők elmennek. Vajon miért is? Természetesen azért, mert, hogy miért legyünk itt, amikor otthon kellene lennünk a szeretteinkkel. Na persze... Ki volt, hogy miért nem mondtuk neki. De hát hostpapi tudta. Ne vele beszéljünk, ő nem tud semmit, ő nem ért semmihez. Ok, az ő férje... Szóval, próbáljuk meg áttenni hamarabbi dátumra a repülőjegyünket, úgysincs itt amit csináljunk... mondja ő.
Amikor elkezdtünk beszélni a hazautazásról, szintén ő volt az, aki azt mondta, hogy amint ők elmennek, a következő nap mi is mehetünk. Ezért volt a jegyünk 17re foglalva. Most meg... úgy döntött minek fizessen minket, ha megspórolhat egy hetet... Na de nekünk megéri, 3 hetet lehetünk otthon a 2 helyett. Hurráá!! Igaz kisebb vagyont költöttünk erre a hazautazásra.
Most igazán nagy a boldogság, mégiscsak hamarabb eltelik 1 hét, mint 2:)) És az, hogy ez váratlanul rövidült le... csodás!
Tegnap sikerült eljutni Swindonba a végső ajándékosdi beszerzésre, minden együtt van, lesz csomagunk rendesen.
És közben még szülinapom is lesz, majd másnap a kismaratoni utazás és végre hazai levegőt szívhatunk!

4 hónap Angliában

2011-07-29T02:37:00.000-07:00

Igen, ennyi ideje vagyunk itt. Hogy már vagy csak, ezt most elég nehéz eldönteni kismillió ok és tényező miatt. Pillanatnyilag,itt a meleg ágyikóban úgy érzem, hogy évek óta vagyok itt. De remélem ez nem teljesedik be, ugyanis nem szeretném azt megérni, hogy évek múlva is ebben az ágyban gubbasszak. Nooo way!!! Még talán fél évet megtűrök, bár azt sem szívesen és most éppen más dolgok járnak a fejünkben, de ha sehogy sem lesz más választás akkor sem akarok ennél a családnál tovább maradni, max 1 évet.

Na de mi is történt ebben a 4 hónapban, ami említésre méltó? Először is: 6 hónappal ezelőtt, bár már tervezgettük a külföldi munkakeresést komolyan, de még el nem tudtam volna képzelni, hogy március végén utazunk és itt leszünk Anglia majdnem közepén, a semmi közepén. Ha megnézzük a térképet, látható, hogy kellő távolságból nézve, itt nincsen semmi. Ez azt jelenti, hogy itt csak kis települések, apró városkák és farmházak, tanyák, magányos házak vannak. És ez az, amit imádnak ezek a brittek! Fél óra autókázás, hogy bevásároljak, 2 óra, hogy felugorjak Londonba shoppingolni, majd egy óra, hogy eljussak a gyerekek sulijába, életem háromnegyed része az utakon telik. Na nem nekem, hanem nekik. És ez így a jó!

Visszakanyar: Kis családunk valamikor februárban talált ránk a Gumtreere felrakott hírdetésünkön keresztül. Elég szűkszavúak voltak, 2 e-mail után megmondták, hogy biztosra minket akarnak, majd egy skypos beszélgetés, de akkor már arra voltak kiváncsiak, hogy mikor jövünk, stb. Részükről ezzel le is volt zárva. Mi próbáltuk fenntartani a kapcsolatot, mégis csak még több mint 1 hónap volt hátra, nem várhatunk csak úgy és észre sem vesszük, hogy közben meggondolták magukat. Szóval kértük küldjenek képeket. Milyen képeket akarunk?! Küldtek vagy 3at, magukról egyet sem. Kértük meséljenek a lányokról, a családról... elmaradt, nincs idejük. Megkérdeztük teljesen biztosake a döntésükben, mert hogy nekünk otthon mindent fel kell adni és nem akarunk utolsó percben munka, lakás és minden nélkül maradni. Igen, megnyugtattak, jöhetünk, biztos.
Megérkeztünk éjszaka Londonba, foglaltak nekünk egy szobát, amit megigértek, de elfelejtettek kifizetni. Másnap London túra és délután ige fura módon szedtek össze minket. Nem együtt találkoztunk velük, hanem nekem a hotelben kellett S-re várni, aki autóval hazahoz, Alexnek pedig a Paddingtonra kellett mennie, ahol találkozik E-el és vonattal jönnek haza. Ez volt az a pillanat amikor annyira bepánikoltam, mint talán még soha. Amikor el kellett Alexel válnunnk egymástól életünk első angol pubjában. Vadidegen ország, város, soha nem látott család, még képen sem láttuk az arcukat. (Igaz skypoltunk, de annyira rossz volt a kapcsolat, hogy egyáltalán nem láttuk az arcukat) Jöttek a kérdések: Minek kell külön találkozni? Mi van, ha el akarnak rabolni minket? Azt sem tudjuk kik ők? Egyáltalán léteznek a gyerekek? (Bár róluk láttunk képet, de... az nem nagy ügy) Miért bizzunk bennük? Miért nem meséltek magukról? És még sok sok hasonló? Alex rámhagyogatott: ha nem lesznek a lányok az autóban, akkor ne üljek be egyáltalán, próbáljam rögtön hívni őt. Majd leestem a lábaimról amíg a hotelhez értem és megérkezett S... a lányokkal:) Akkor kicsit megnyugodtam. Közben beszéltek tel.en E-el, kiderült, hogy Alexel még nem találkoztak, lekérdezték mibe van öltözve, persze nem értem miért nem tudta őt hívni, egyszerűbb lett volna. Aztán találkoztak. Hazaértünk és elkezdődött az új élet.

Kedvesek voltak, S mindent túlmagyarázott, hangsúlyozta és formálta a szájával a szavakat, meg mutogatott, hogy megértsem. Előre rendesnek találtam ezt a gesztust, de sajnos még ma is csinálja... Szóval még nem jött rá, hogy nem hülye vagyok, hanem csak nem angol. A napi 5 óra munka nem zavart, sok tennivaló volt, valóságos káosz volt az egész ház, így hamar eltelt a nap. Láttuk, hogy az 5 órát betartják, ez ma is így van. Fizut eleinte össze vissza adtak, aztán beálltunk rendesre, mostanában meg mindig szólnunk kell, 2szer is, mert sosem jut eszükbe. Nem fogja fel, hogy az ami neki napi költőpénz, mi annnyiból élünk és persze, hogy elfelejti, kisebb gondja is nagyobb annál, de nekünk szükségünk van rá és ha már a naplójába is be van írva minden alkalom, hogy mikor kell fizessen, és tudom, hogy naponta többször is belenéz, akkor mégis, hogy nem veszi észre? Rejtély.

Mi közben kihasználtunk minden pillanatot, kirándultunk, utaztunk, felfedeztünk, shoppingoltunk, élveztük új életünket, azt hittük a paradicsomban vagyunk. Boldogok voltunk, minden hétvégén mentünk valahová kirándulni.

Alig néhány hét alatt rá kellett jönnünk, hogy sem a felnőttek sem a gyerekek nem értékelnek sem minket, mint egyéneket, sem a munkánkat. A munkánk ugy-e kell nekik, de természetes, hogy én megyek utánuk és teszek rendbe mindent, akkor is, ha aznap már 2szer megcsináltam ugyanazt. A gyerekek részéről több olyan beszólás is megragadt bennem, hogy hát Emi azért van itt, meg ez a te dolgod, meg hasonlóak, ha pl rájuk szólok, hogy rakjanak rendet a játszószobájukba. S. folyamatos "thank you"-jai meg csak az elején voltak kellemesek. Ma már tudom, hogy nem jelentenek semmit, nem szívből mondja, hanem csak olyan, mint a "how are you" vagyis... semmilyen. Akkor is mondja, ha épp nincs amit megköszönni, csak úgy elmegy mellettem és mondja. És jött egy időszak, amikor mineden balul sült el, amikor mindenre kiakadtak, már vártuk, hogy elküldenek. És szólt is E, hogy akar velünk beszélni. Elnézést kért, hogy elveszítette a fejét, elmondta, hogy szeretnék ha maradnánk, meg vannak elégedve a munkánkkal, szóval megnyugtatott. Ez jólesett csak az a baj h S nem volt ott és szerintem nem is tudta, hogy E miket mondott nekünk.

Aztán jött a nyaralás. Én naív még mindig reménykedtem, hogy na most hátha közelebb kerülünk egymáshoz. Nagy csalódás volt. Majdnem mindenki tudott velem normálisan beszélni, csak S volt lekezelő, csak kiosztotta a parancsait, elmondta a tudnivalókat és ezzel a kommunikáció közöttünk nagyrészt meg is szünt.

Úgy jöttem haza, hogy elegem van, látni sem bírom őket és csak addig akarok velük maradni, amíg nagyon muszály. S.nek sikerült közben naponta rátennie egy-egy lapáttal a dologra én meg már a Gumtreen nézelődtem... új család után. Aztán volt 1-2 jó húzása és közben kaptam egy levelet a Home Officetól, mert ugye romániai lévén nekünk ahhoz is plussz papirok kellenek, hogy au pairek legyünk. Úgy néz ki sikerül és akkor talán megérné ittmaradni és még egy ideig tűrni. Majd meglátjuk, ez még nem biztos.

És itt vagyok a jelenben. Minden gondolatom a hazautazás és otthonlét körül forog, pedig még több, mint 2 hét van hátra. És annyi tennivaló lenne még... De majdnem elfelejtem az egyik legnagyobb depresszióra okot adó tényezőt: nincs autónk. Nem is lesz már amíg hazamegyünk. Aki hozzánk hasonló helyen lakik, az érti miről beszélek. Itt nincs tömegközlekedés, semmi. Csak az autó. Ha nincs, bepenészedhetsz. Főleg ha a hosztjaidat az sem érdekli ha éhen halsz. Na jó, mi azért nem halunk éhen:)

Van még sok mondanivaló erről a 4 hónapról. Látom nap mint nap, hogy hogyan élnek ők, hogyan nevelnek(vagy nem nevelnek) gyereket, hogyan telnek mindennapjaik, miket szertnek, mit hogy csinálnak, milyen a mentalitásuk. Sok érdekes és teljesen különböző dolog az otthoni kultúrától. vannak dolgok, amik nagyon teszenek, vannak amik kevésbé. Csak néhány apróság: olvasás, képeslapmánia, nyaralás, villanykapcsolók, függönyök hiánya, kedves emberek, nyitottság.

Már nem furcsa, hogy mindenhol angolul beszélő embereket hallok, mindenhol angolul kell megszólalni, megérteni. Nem is áll olyan távol tőlem, hogy más nyelvű környezetben élek, hiszen otthon ugyanez volt a románnal. Lehet ezért volt könnyebb alkalmazkodni. Ami nem azt jelenti, hogy akadálymentes! A nyelvvel még nagyon sok problémám van. Amint innen elkerülünk az egyik első dolog lesz a nyelvsuli. Innen sajnos elég nehézkes lenne, főleg mikor hetekre be vagyunk ide zárva, ami ugy-e bármikor megtörténhet.

Összességében nem panaszkodok. Nyílt konfliktusunk ritkán van a családdal, szerintem ők nem is érzik, hogy valami ne lenne jó. miért is éreznék? Mi meg próbálunk pozitívan hozzáállni a jövőnkhöz. Ha visszajövünk otthonról új fejezetbe kezdünk, mert van választásunk, semmi nem köt ide, azt teszünk amit akarunk. Kalandra fel... de addig még 2 hét penészedés. Vasárnap talán eljutunk Swindonba kicsit shoppingolni, hadd orvosoljam sérült lelkemet:))

Back from Ibiza

2011-07-24T07:27:00.000-07:00

Már 6 napja visszatértem és azóta próbálom magam olyan állapotba hozni, hogy írni tudjak az Ibizán eltöltött hetemről. Igen, ez azt jelenti, hogy nem éppen vagyok rózsás állapotban, de ezt most megpróbálom teljesen kizárni és kizárólag arra koncentrálni ami ott történt. Kiváltképpen a jóra.
Július 10-én éjszaka fél 3-kor indultunk itthonról, 2 felnőtt és 4 gyerek. Megérkeztünk a Gatwick reptérre, ahol találkoztunk Sophie testvérével és 2 újjabb gyerekkel. Check-in megtörtént, majdnem sikeresen átjutottunk az ellenőrzésen is, csak az én csomagomat tartották vissza. Jól kezdődik. Check-in előtt döntöttük el, hogy az én dőröndöm lehet kézi csomag és néhány dolgot átpakoltam másik táskába. Csak a samponom maradt ott véletlenül. Emiatt nyugisan kipakolták csomagom egész tartalmát, drogteszeten is átesett újonnan beszerzett szépségem, majd elkobozták a samponomat és mehettünk is tovább.

3 felnőtt, 6 gyerek, 4 és 10 év közöttiek, vonultunk fel-alá. Ez eddig ok, csak hamar rá kellett jönnöm, hogy annyi, mintha egyedül lennék ezzel a 6 gyerekkel, akik legalább 4 fele mentek és senkit sem érdekelt, hogy lemarad a többiektől vagy elveszítjük őket. A 2 felnőtt vágtattak elől, vissza nem néztek, hogy mi van a gyerekeikkel. Persze, hogy érdekesebb legyen, a gyerekeknek kellett vinni a kézi csomagokat, mert... ők akarták. 9-en kb 100 méter távolságra voltunk egymástól és semmilyen módszerrel nem tudtam rávenni a gyerekeket, hogy siessenek már, a 2 nőnek meg eszébe nem jutott megvárni minket. Ekkor már kezdtem látni a sorsom... Szórakozottságuk közepette másik kapuhoz érkeztünk, mint amihez kellett volna és amikor erre rájöttek, akkor rohanás vissza... annyira nevetségesek voltunk, tényleg mindenki minket bámult. De hát hostmaminak épp ez volt a lényeg. Utolsónak ültünk fel a gépre, ami tele volt, de hát nem probléma, nekünk attól mind egymás mellé kell ülni, szóval a repülő fele utasának át kellett ülnie, csak, hogy nekünk megfeleljen. Az úton nem volt semmi probléma, a sok kütyü, kaja lefoglalta a gyerekeket, meg hozzá is vannak szokva az ilyen távú repülésekhez.

Landoltunk, forróság, ellenőrzés, csomagvadászat, fél óra taxizás és már ott is voltunk a háznál. Elhelyezkedtünk, én megkaptam a pincebeli lakot, ami egyben mosókonyha is volt, de legalább volt külön furdőszobám. Igaz, csak aludni meg fördeni mentem be, utáltam ott lenni. Kicsomagoltunk, együtt ebédeltünk, aztán mindenki pihent egy kicsit. Majd kezdődött a móka. Gyerekek a medencébe és kiderült a legnagyobb tragédia: Emi nem tud úszni. Ami azért tragédia, mert ha a felnőttek elmennek, akkor a gyerekek nem maradhatnak a medencében, mert én nem tudom kiszedni őket. Egyből én lettem a gonosz, mert amíg mamiék shoppingolni voltak, a gyönyörű gyerekeknek ki kellett jönni a medencéből. De hogy nem tudsz úszni? De miért nem tudsz úszni? stb Visszajöttek az anyukák, boldogság, úszkálás én szépen elkéredzkedtem sétálni.

A teraszról látni a tengert,kb 15 percre saccoltam, hegyoldalról lefele, apró kis utcákon jobbra balra. Próbáltam megjegyezni merre járok, hogy vissza is érjek. Hamar megérkeztem a partra, első találkozás a Mediterrán Tengerrel:)) Elsőre nem éreztem a varázslatot, a csodát, a boldogságot, hogy ott lehetek. Annyira zavarodott voltam a család miatt, hogy még nem tudtam, ez a part lesz a menedékem, az örömem.

Rövidet sétáltam a parton, majd elindultam visszafele, mert már esteledett és vacsorára vissza kellett volna érnem. Épp lekéstem. Csak el kellett utánuk takarítanom és a kicsikkel, akik az én szobámból nyíló szobában aludtak, mehettem is aludni. Nem volt nehéz az alvás, mégsem aludtam jól. Reggel 7 óra fele ébresztettek a fiatalok, ugyanis nekem kellett reggeliztetni.

Lassan 2 nap után beállt a rutin. 8kor keltünk, persze legalább 7kor ébredtünk. Reggeli a gyerekeknek. Majd a felnőtteknek (azzal nem volt dolgom). Napozás-olvasás a felnőtteknek, pancsolás a gyerekeknek. Dél körül összekaparták magukat, beültek az autókba és elvonultak valamelyik beachre. Én meg azt csináltam amit csak akartam egészen este 6ig. Akkorra kellett vacsorát készítenem a gyerekeknek. 8 körül alvás a kicsiknek, velük én is mehettem le. Ennyi volt a napi programom.

Eleinte azt hittem, hogy én itt vagyok ragadva, csak arra az egy partra tudok elmenni és nem fogok Ibizából semmit sem látni. Ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy én nem mehetek velük sehová. Egyrészt, mert fel sem merült bennük, másrésztmeg épp tele volt 2 autó velük, szóval nem volt hely. Ugyanis a nagyiék is megérkeztek első este.

Végül sikerült feltalálnom magam. Második nap felfedeztem a várost. Mi La Siesta nevű helyen voltunk, ami egy hegyoldalba épült villanegyed és ahol Sophie nagyapja építette a villát, "még amikor ott lennt semmi sem volt". Az oldalról leérkezve Santa Eulalia városában voltam, ami aranyos kisváros, a maga tengerparti jellegével. A part mögött tömbházépületek, alattuk üzletek, éttermek, suvenírboltok, egyetlen bevásárlóközpont, ahol horribilis árakon lehet megkapni mindazt,amit bárhol máshol a világban, pl ruha, cipő, kozmetikumok, táskák. Az új városon kívül a másik dombnak indulva egy gyönyörű kápolna ágaskodik, amit kiszemeltem magamnak. Nem volt könnyű megtalálni az utat, de feljutottam. Gyönyörű kilátás, felülről láttam a várost, mögötte-fölötte a tengert... elragadó, leírhatatlan látvány volt. Örömömet csak egy dolog árnyékolta be. Hogy láttam hová kell hazamennem a már amúgy is lábszárig lejárt lábammal.

Másnap nekiindultam a hegynek felfele. Mivel szigeten vagyunk és majdnem a part mentén, úgyis a partra kell kijukadnom. Úgy 40 perc séta után megérkeztem egy településre. Nagy volt az öröm. Persze tudtam, hogy ez nem más, mint Cala Llonga és valahol ott bújik meg a tenger is. Elsőként körbejártam a helyet, fotózgattam, benéztem a suvenírboltokba, kevés kaja, majd irány a part. Jaj, micsoda látvány!!! Ez a beach nem a tengerre nyílik, hanem mélyen bennt egy öbölben van. Igaz aznap nem volt túl nagy meleg, fújt nagyon a szél, hullámzott a tenger.

Láttam már, hogy ebből napozás nem lesz, így sétálgattam a parton, felmásztam a sziklákra, kitelepedtem a ferrykikötő lépcsőjére és elterveztem, hogy ferryvel fogok hazamenni. Amikor eljött az idő, ott vártunk legalább 15en és nem jött a hajó. Már a következő órai is meg kellett volna érkezzen... és semmi. Unaloműzőként sokan olvasgattunk.

Az emberek lassan elpárologtak, én is terveztem, hogy átmegyek a buszmegállóba, de gyalog semmiképp sem indulok vissza. Ahogy átmentem 5 perc múlva jött is a busz. 10 perc és meg is érkeztem Santa Eulaliara. Szétnéztem a buszmegállóba és elterveztem, hogy minden nap elbuszozok valahová ezután.

Következő nap nem éreztem valami jól magam, fáradt voltam, mozdulni sem bírtam, csak nyugit akartam. Rögtön elfelejtettem, hogy hová is akartam buszozni. Lementem a beachre és ott süttettem magam fél nap. Aztán sétáltam a városban és hazaballagtam. Már nem is tudom milyen napnál tartok:)) de aznap is lustiztam és pirítottam magam. Felfedeztem egy csodás partszakaszt, ahol a víz majdnem a talpamat nyaldosta, amint feküdtem a forróságban. Jó volt csak úgy feküdni ott, olvasgatni, élvezni a csiklandozó napsugarakat és nem gondolni semmi rosszra, sőt lehetőleg nem gondolni semmire, hogy ne fájjon semmi.

Sophie felajánlotta, hogy mivel vasárnap a szülei mennek haza, elmehetek velük a Tropicana Beachre, ami "egy másfajta" beach. Mondtam köszönöm, majd meglátom, mert szeretnék eljutni Ibiza Townba is. Valahogy ennyi nap után sem éreztem azt, hogy velük akarok menni, még akkor sem, ha ők minden nap másfajta partra mentek. Így vasárnap reggel mondtam, hogy úgyis arra mennek és szeretném, hogyha engem kiraknának Ibiza Townnál és majd busszal hazajövök. Megtörtént. Az a város... ámulatba ejtő. A kikotőnél érkeztem meg és persze gyalogosan vettem nyakamba a várost. Másképp nem is lehetett volna. Ez a kép fogadott:

Ami nagyon silány ahhoz képest amit én láttam. Ez sajnos nem a saját képem, de muszály megmutatnom, hogy milyen gyönyörűséges:

Itt is van régi és új városrész. A dombon az óváros, alatta a modern rész. Engem ugy-e mindkettő érdekelt, de hamar rájöttem, hogy az új rész nem sok meglepetést tartogat. Megkerestem a buszmegállót, hogy tudjam hogyan jutok haza, majd nekivágtam az ismeretlennek. Át a városon, követtem a beachre mutató jelzéseket. 2 part volt, a Ses Figueretes és a Platja d'en Bossa. Na melyik legyen. Előzetes ismeretek nélkül az első fele vettem az irányt, kiderült hibáztam, de ez közelebb volt. Ugyanis a d'en Bossa Ibiza talán leghíresebb beache, ahol a legtöbb fiatal és legnagyobb parti partyk vannak:(( Na ezt én nem láttam! De voltam a ses Figueretes-en, ami "átlagos" mediterrán beach...

Nem volt időm napozni, annyi mindent látnom kellett még aznap. Elindultam felfele a sziklák menti sétányon. Az a kilátás valami leírhatatlan. azt hittem ennél jobb már nem lehet. (De volt később:))

Csak haladtam és haladtam felfele, nem tudtam meddig megyek, itt megtanultam, hogy bármerre is megyek, kilyukadok valahová, nem kell pánikolni. Sejtettem, hogy annak a hegynek a másik oldalán vagyok, aminek a tetején érkezésemkor a templomot láttam, így bátran kaptattam felfele. Nemsokára megláttam a várfalakat. Juppi, jó helyen járok. Egy várkapuhoz értem, azon át jutottam be az óvárosba vagyis a Dalt Vilaba. A fal mentén haladtam jó hosszú ideig és gyönyörködtem az alattam elterülő újváros látványában, meg a túloldalon látható kikötőben.

Felfele nézve az az építészeti csoda tárult szemem elé, amit eddig csak filmekben és képeken láttam. A látszólag egymásra épült tipikus mediterrán házak. Elragadó, ahogy nem is lehet őket szétválasztani, egymás mellett, alatt, fölött, oldalában vannak, keskeny, meredek utcák szelik át a minden négyzetcentiméteren beépített domboldalt. Egy egy helyen lepillantva vendéglők terasza szegélyezi az utcákat, máshol kis boltok kínálják portékáikat, vagy éppen síró gyerekét táplálja az anyuka a lépcsőn ülve.

Felértem a tetőre, ahonnan olyan látvány tárult elém, hogy nehéz volt lélegzethez jutnom. Ez az a wooow érzés, aminél nagyobbat nem éreztem azon a szigeten. Egyik oldalt a városra láttam rá, másik oldalon a kikötő terült el és jobbra fordulva ott volt a Mediterrán Tenger teljes vakítóan kék szépségében, néhány apró szigetével és hullámait szelő hajóival. Mindez legalább 50 méterre a mélyben és előttem.

Sokáig csodáltam a kilátást, kattogtattam a fényképezőmet, úgy éreztem erre nem elég néhány fotó. Majd lefele indultam a sűrű kis sikátorokon, ahol bizony nem volt egyszerű eligazodni. Szerncsére nem egyedül éreztem így. Az arra járó turistákon észrevettem, hogy amikor egy kis utca végetért és másik kettő kezdődött, mindenki megállt, szétnézett, hogy jobbra vagy balra, aztán elindult azon amelyik inkább lefele vezetett. Igen érdekes látvány volt:) Így értem el én is a kivezető kapuhoz, ami zárta a város Dalt Vila részét. Itt aztán sikerült igazi ibizai hangulatú városrészbe keverednem. Csupa élet, csupa mozgás, evés ivás, üzletek, vendéglők, teraszok mindenfele, emberek ültek az utcán, útszélen, a keskeny utcákat teljesen elfoglalták a vendéglők teraszai, tele nevető, vidám emberekkel, zene és forgatag mindenfele. Éreztem, milliomodszorra is, hogy egy ilyen helyen nem szabad az embernek egyedül lennie!!!

"Rövid" sétám során már lassan combig kopott a lábam,így elterveztem, hogy nekivágok még egyszer megkeresni a buszomat, mert elsőre csak olyat találtam, amivel először Cala Llongára jutottam volna és onnan majd Santa Eulaliára, majdnem dupla áron. Pedig tudtam, hogy lennie kell a direkt busznak is. Nem találtam meg. Fáradtságom már határtalan volt, még volt majnem 1 órám a buszig és végső erőfeszítésemmel eldöntöttem, hogy visszamegyek a buszállomásra a megálló helyett. Van időm. Amint megérkezek látom, hogy épp ülnek fel egy buszra, nézem s hát mit ad Isten??? Santa Eulalia!!! Felpattanok, letelepedek és kb 20-25 perc alatt már ismerős kis városkámban találom magam. Már csak a fél órás hazaséta volt hátra, természetesen a part mentén, amivel nem tudtam betelni és véletlenül sem a városon vágtam volna át.

Azt hittem hétfőn hazajövünk, de kiderült neem, van egy extra napunk, csak kedden este indulunk:(( Már kicsit elég volt. Úgy jöttem volna. Jóból is nagyon megárt a sok, ha egyedül van az ember. Hétfőt nagyrészt a házban töltöttem, csak rövid 2 órát sétálgattam. Aznap nem volt túl meleg, kellemes volt ücsörögni a parti sétány padjain és járni a szuvenírboltokat, beszerezni a kötelező Ibizás pólót és 2 I love Ibizás bögrét. Valaminek mégis csak emlékeztetnie kell arra, hogy ott voltam, a fotókon és emlékeken kívül. Valami kézzel fogható. Valami szuveníííír:)

Keddet majdnem egészében megkaptam szabadnak reggeli után. Csak napozás volt betervezve. Hosszú, kényelmes, nyugodt sütkölőzés. Csak erre az egyre vágytam. Na meg arra, hogy végre otthon legyek, szerelmem karjaiban:))
Rendkívül korán, már fél 11-kor lementem a partra, komolyan felszerelkezve a hosszú napozós napra. Éreztem ahogy pörköli bőrömet a nap, égetett és simogatott. Időnként megmártóztam búcsuzóképpen a vízben, lehüttöttem felhevűlt testemet, majd átadtam újra a napsugaraknak, simogassák csak meg rendesen, úgysem lát testem mostanában ilyen sugarakat Angliában vagy akár Szülőföldemen.

Végül 3 óra fele elhatalmasodott rajtam a bánat meg a "nem bírom már tovább a meleget" érzés. Hosszasan búcsúzkodtam a tengertől, a parttól, majd bevonúltam a városba, hogy frissítő után nézzek és elköltsem maradék euróimat. Nehogy már visszahoznám:))
Ezután hazaballagtam, természetesen újra a parton, hiába a búcsú, minden utam oda vezetett vissza.

Még nem volt otthon ki családom, de hamar megérkeztek, én vacsit készítettem, ők csomagoltak, készülődtek. És eljött a pillanat, hogy a ház előtt vártuk a taxit... megérkeztünk a reptérre... sima úgy... másfél óra sorbanállás... semmi probléma... legalább 6 ellenőrzés... felszállás... éjfélkor már landoltunk is a Gatwickon!!! Hurráá! Autóra várakozás... másfél óra hazaút... na persze eső fogadott, mi más... és átölelhettem szerető Alexemet!!! Még másnapra szabadnapot is kaptam pihenőképpen.

Élményekből, látványból, örömből és doldogságból ennyi lenne. Annyi mindenről lehetne írni, annyi féle képpen leírni ezt a 9 napot, de ez a bejegyzés maradjon sima eseményleírás! Következőkben megpróbálok írni az érzéseimről, azkról az emocionális hatásorkról amelyek ott értek engem, a népes családról amely körülvett és a magányomról, ami percről percre velem volt. A jóról és rosszról, amit tapasztaltam és döntéseimről, amelyek félig ott, félig itthon megszülettek.

És hogy vizualizáljam mindazt, amit itt verbalizáltam:)) további sok sok kép látható a Facebookon!!!

Befejezésképpen pedig itt van egy aktuális kedvenc, talán amiatt, hogy a klippet Ibizan forgatták:))

Anya, éhes vagyok!

2011-07-10T05:20:00.000-07:00

Amikor egy anya talpig beöltözve rohangál fel-alá a lakásban a műszempillájával és a gyereke azzal jön, hogy "anya, éhes vagyok, nem kaptunk vacsorát!" ő meg, nem, mert késő ebéd volt, "de éhes vagyok", nincs időm, mert elkések a partyról, hagyjál békén, menj aludni... na akkor az nálam már egy nem jó anya!!!

The real english dinner

2011-07-09T15:43:00.000-07:00

Megvolt az első... dinner party. Na nem amelyiken részt vettem, hanem amit szemléltem. Tegnap este hostcsaládomnál. És ugy-e nem csak amolyan távoli nézelődő voltam. Végülis nem bántam meg:) Hostmami óriási izgalommal készülődött rá, ez mindig egy olyan esemény, amikor a legtöbbet kell megmutatni abból, hogy ki is Ő valójában. Leginkább róla szól, mindegy milyen alkalomból van éppen, de hogy ő hol lakik, ő mit főz, ő hogyan készül, terít, tálal, fogad vendégeket stb.
Megkért, hogy már szerdán terítsem meg az asztalt tíz személyre. Miért, ma sem értem. Az asztalra olyan dolgokat is kellett tenni, amelyekre a vacsoránál nem is volt szükség. Minek? Gondolom britt protokoll, hogy kanálnak is kell lennie, ha kell ha nem:) Aztán pénteken került rá virág, gyertya, ugyanis nem szokás itt villanyt kapcsolni, csak gyertyafénynél esznek. Gondolom azért, hogy ne lehessen észrevenni, hogy ki hozza-viszi a fogásokat... Aztán péntek este nagy izgalom, ülésrend, minden percre megtervezve, kaja fél- vagy egész készen, Emi fél 9re berendelve, indulhat a dinner. Vendégek késnek, lassan szállingóznak. Sophie izgatottan rohangál fel alá, közbe lespricceli magát, mert én mondtam, hogy megcsinálom, de nem mert neki kell... Akkor minek vagyok ott? Tíz fele végre áttelepednek a livingből a diningba, előétel az asztalon, Emi bevarázsolta. Közbe sül a chips, akarom mondani már pergelődik, de még nem, az még nincs kész, grilleződik a báránycomb, kész a répa, valami mentás zöldborsó.
Úgy volt, hogy én tálalok, Sophie meg beviszi. Erre mit csinál? Leszedném az asztalt, amíg ő tálal? Hát hogyne lelkem, voltam én pincér is! Te meg itt addig maszatoljad magad. Leszedtem, mindenki illedelmesen megköszönte... hmm... Sikerült addig 2 tányérra kitálalni a főételt. Nem nézett ki rosszul, de a székely gyomornak... erről később. Lassan sikerült elkészülni. S visszalibben a vendégeihez, bájcsevegnek végig, vagy inkább üvöltöznek, 10 perc és jöhet a pudding, vagyis desszert, ami saját készítésű gooseberry ice cream volt. Persze tálalta... Én behordtam. A vendégsereg ekkor már füstfelhőbe burkolózott, érdekes módon leginkább a nők pöfékeltek, fura volt... Aztán rendbe raktam a konyhát és S mondta, hogy ezzel kész, én mehetek is. Úgy 11:30 magasságában. Juppi, hát örültem neki. Na, ennyi a történés, most meg jöjjenek a benyomások:)
Vendégek vérbeli angolok, ezek nem keverednek, mindenki sikkes, a férfiak öregek, a nők legalábbis fiatalnak néznek ki. Legtöbbjük az is, 40 körüli. Puszi puszi. Nagy autók... öreg pasik... Rögtön pezsgő, rosé, ami csak kell. Fél óra bemelegítő cseverészés a nappaliban, majd áttelepedés az asztal mellé. Kifinomult táplálozás. Lazac, saláta stb. Viszonylag gyorsan esznek, bár amekkorák az adagok, nem nehéz. Be nem áll a szájuk egy percre, ez nem olyan mint otthon a lagziban, hogy nagy zaj, de amikor beteszik a kaját, akkor csak az evőeszközök kocogása hallatszik:) Itt folyik a duma megállás nélkül. Nem a vacsora a lényeg, hanem a talákozás, hogy milyen jó nekik, hogy együtt lehetnek. Desszert után még max 1 óra csevely, újra living romm, folyik a bor, aztán finoman távozik a vendégsereg. Nem nagy cucc az egész. Második alkalommal láttam és ugyanaz volt a forgatókönyv. Kivéve, hogy akkor nem segítkeztem és Peter, aki akkor segített és olyan amazing, kiderült, hogy mindent összetört, túlfőzött. Most állítólag minden tökéletes volt:)) Hála nekem.
Csak néhány dolgot nem értek: ha már ott vagyok, akkor miért nem hagyja, hogy segítsek? Sokkal többre vagyok képes, mint amit megengedett. Mondtam, hogy csak mutassa meg, aztán csinálom, de neeem, mert fél, hogy akkor majd nem lesz tökéletes. Ok. Az ő vacsija!
A másik: Ha otthon ilyen és ennyi ételt tennél a vendégek elé, akkor megmondanák, hogy hülye vagy, ha nincs amit az asztalra tegyél, akkor minek hívsz vendégeket?
A menü: Előétel: 2 falatnyi lazacos cucc, 4 levél salátával.
Főétel: 2 apró szelet báránycomb, maréknyi mentás zöldborsós turmixal, 4 szelet répával, 3 szelet szénné sült krumplival.
Desszert: egy kis pohárba rakott fagyitörmelék.
Na és ennek még örültek is, meg is dicsérték, hogy milyen amazing volt.
A british gyomroknak biztosan, de ez még nekem is iszonyatosan kevés, mármint a szememnek, mert megenni elég lett volna. Itt nem az van, hogy vendégségbe meg kell mutatni a bőséget és minél többet adni a vendégnek. Személyre szabva főztünk, nem megy ám a pazarlás.
Másnapra pedig maradt Eminek a mosogatás, rendrakás, de mindez bőséges "thank you Emi, you were amazing" és anyagi jutattás kiséretében, ami felvillanyozta a napomat, mert nem számítottam rá.

I'm going to Ibiza

2011-07-09T14:33:00.000-07:00

Hozzáfűznivaló nem sok van egyelőre, well, a történet nem éppen ugyanaz és a dilemma is még mindig létezik az itthon hagyott szerelem miatt, de igyekezek a szépre, jóra koncentrálni, végülis saját erőmből nem hiszem, hogy valaha is Ibizán kötnék ki. Látszólag Alex is örül nekem, meg annak, hogy egy hétig távol leszünk egymástól, de attól tartok ez csak a látszat, meg a bátorítás nekem, nehogy teljesen elkeseredjek.
Igen, azt valljuk, hogy időnként kell egy kis idő távol egymástól és mindeddig az élet gondosokodott is nekünk erről. Főleg most, hogy egy helyen is dolgozunk, már több, mint 3 hónapja minden álló nap együtt vagyunk. Jót tesz egy kis távolság, felfrissít, fellobantja a szerelmet, elutazás előtt, mert el kell válni, hazaérkezés után, mert újra együtt lehetünk. Aztán meg pár hét múlva jön a közös nyaralás otthon... csupa móka és kacagás az élet:))) bárcsak úgy lenne...
Egyelőre nem izgulok, elég minden más van, ami miatt megtehetem, de erről nem itt, ez egy vidám bejegyzés akar lenni arról, hogy milyen boldog is vagyok a nyakamon levő nyaralás miatt. Holnap az utolsó nap itthon, csomagom még sehol, holnap majd összedobom, aztán szépülés, készülés, mégis csak arra készülök, hogy 1 hétig fűrdőruciban illegessem magam egy (vagy több) mesés mediterrán tengerpaton. Arról meg, hogy Ibiza valójában a partyk fészke, elfeledkezünk, nem szándékozok ezen oldalával ismerkedni a szigetnek. Tudom, tudom, nagy hiba, majd következő alkalommal az is sorra kerül:))) Most lesz sok napozás, séta, kis lubickolás, talán ezúttal sikerül úszni is megtanulnom. Szégyellem, de nem tudok. Hosztmamim lelkesen igérte, hogy ő majd megtanít, mert nagyon jó tanár:) kiváncsi vagyok... Lesz még sok fénykép és bámészkodás, csodálat és minden, ami "családomnak" tervbe van. Fogalmam nincs mennyire leszek részese a nyaralásnak, abba biztos vagyok, hogy esténként babysitt, nem is akárhogy, mert a legkisebb lányokkal raknak egy szobába, hogy élvezhessek minden pillanatot.
Sok puszi és (remélem) nem könnyes búcsú minden kedves olvasómnak, aztán itt leszek és regélek jót és rosszat. Hátha csak jót! Legyünk már pozitívak, mégis csak ez lesz életem eddigi legnagyobb utazós élménye (leszámjtva azt amikor ide, Uk-be jöttünk, de az nem nyaralás volt) ... IBBBIIIIZZZZAAAA... és én????? hihetetlen most is...

Hétvégi többszörös bűnözés

2011-07-04T08:06:00.001-07:00

Be kell vallanom, óriásit bűnöztünk ismét. De hát hiába, ha az ember élni szeret és minden pillanatot a lehető legmaximálisabban kihasználni, akkor úgy próbálja megvonni magától az kellemes dolgokat, hogy eldönti, aztán sutba dobja és igyekezik elnyomni a lelkiiseret időnként felcsendülő kolompját.
Döntésünk, miszerint nem utazunk, nem vásárolunk, mert gyűjtünk hazamenni, plusz az ajándékokra, létezik, de... nem nagyon betartható. Egyrészt, mert minél jobban megvonjuk magunktól, annál több minden történik, amire ki kell adni a pénzt. Pl összetörik egy drága képráma, amit rögtön meg kell javíttatni és bizonytalan, hogy nekünk kelle kifizetni. Vagy kiderül, hogy otthon hagyott költségeink törlesztésének egy részét nem a legjobb kezekre bíztuk, és bizony el volt felejtve a kifizetés. Ezt meg minél sürgősebben orvosolni kell, mert nem holmi apróságról van szó.
Egyszóval a pénzünk nem gyűl, hanem fogy, mi meg boldogtalannak kezdtük érezni magunkat, mert magunktól is meghúztunk minden jót, ami maiatt érdemes itt lenni és eredménye sincs.

Történt hétvégén, hogy bizonyos mértékben muszályból Londonba kellett menni. Kellemeset a muszállyal... Alig vártam végre kimozdúljak ebből a fészekből. Sikerült is elindúlni 9 óra után kicsivel, vasárnap reggeli nyugis forgalom az M4en, majd rátértünk az M25re, ahol fura mód állt a forgalom. érthetetlen, sem baleset sem semmi, csak egyszerűen dugó. De kijutottunk, Epsomba igyekeztünk és ezúttal voltunk elég okosak, hogy ne vegyük keresztbe Londont, hanem kerüljük ki. 11 után nem sokkal megérkeztünk a házaspárhoz, akikkel találkoznunk kellett. Eddig sosem láttuk őket, most meg "biznisz" miatt találkoztunk. Gondoltuk azt lerendezzük, aztán csatangolunk Londonban, megnézünk valami olyant amit még nem láttunk. De nem így alakult. Felhívtak a lakásukba, beszélgettünk és alakult a molekula:)

A házaspár szintén Romániából van, román házaspár és teljesen más a helyzetük, mint nekünk. 4 éve vannak itt, majdnem az egész családjuk itt él, a férfi manager a Morrisonsnál, a nő pedig fogorvosi asszisztens. Ők sem így kezdték, a férfi egy évig villanyszerelőként dolgozott, bár otthon informatika egyetemet végzett és analitikusként dolgozott. A nőnek is megvolt az asszistensi képzettsége, de azt itt nem ismerték el, más képzést kellett végeznie. Most sinen vannak, de mesélték, hogy mennyire nehéz volt az elején.
Nagyon kedvesek, szimpatikusak, aranyosak voltak velünk. Mondták, hogy mennek vásárolni Kingstonba, ha akarunk menjünk velük. Naná, ez az első alkalom, hogy valakikkel jól érezzük magunkat, ki nem hagynánk. Autóval elmentünk Kingstonba, majd sétáltunk egy nagyot a Temze parti parkban, berohantunk néhány üzletbe, mallba, majd egy pubba megebédeltünk, még néhány shopping kisérlet, persze semmi eredménnyel, majd fagyizás és indultunk vissza az autóhoz, mert lassan esteledett. Közben rengeteget beszélgettünk, az otthonról, az ittlétről, adtak tanácsokat, meghallgattak minket, bátorítottak. Végűl megérkeztünk hozzuk, búcsuzóul megöleltek és megpusziltak. Ilyen velünk még nem történt amióta itt vagyunk, úgyhogy ez egy óriási meglepetés volt és olyan kis melegség öntötte el a szívemet:)

Még korán volt hazajönni, nem éreztem beteljesültnek a napot, bementünk Epsom központjába és kicsit még sétálgattunk, már csak mi ketten. Aztán elindultunk és meg sem álltunk hazáig, csak az M25ön, ahol visszafele is ugyanaz fogadott, mint délelőtt.

Ismét csodás vasárnapunk volt, egy ilyen nap után sok minden megváltozik az emberben. Mivel mi ketten vagyunk, duplán gondolkozunk, azt megosszuk és a másik gondolatait is magunkévá tesszük. Így pl eldöntöttük, hogy hiába a nagy sporlás, vagyon abból úgysem lesz és csak boldogtalanokká válunk. Ha nem mozdulunk ki innen, csak rabszolgáknak érezzük magunkat és besokallunk az itteni élettől is. De mi azért vagyunk itt, hogy jobb legyen és ezt magunknak kell megteremteni. Ez a hazautazás elég sok fejfájást okoz nekünk, nem azért mert nem akarjuk, csak mert... lehet túl hamar jött. Karácsonyra is haza akartunk menni, de most már látjuk, hogy nem fog menni. Nem éri meg csak azért dolgozni ismét majdnem 4 hónapot, hogy hazamnejünk. Majd akkor megyünk haza, amikor úgy érezzük, hogy készek vagyunk rá és nagyobb erőfeszítések, megvonások nélkül megy is!
És hogy a hétvégét megkoronázzuk, mert ugye nekünk a vasárnap és hétfő a hétvége, akkor van szabad napunk, ma elmentünk Swindonba shoppingolni. Ajándékok, Ibizára való készülődés és még néhány dolog beszerzésének okából. Elfelejtettük a sporlást és kicsit kényeztettük magunkat. Amipedig a legfontosabb: boldogan jöttünk haza, nem szomorúan, mint akkor, amikor csak az a tudat volt bennünk, hogy csak kaját veszünk és semmi mást, mert nem költhetünk. És úgyis túlköltöttünk és evett a lekiismeret még 2 napig.

Gyönyörű hetem és hétvégém volt. Csend volt és nyugalom, na meg rend, mert hosztanyu nem volt itthon. A hétvége meg a pont az i-re. 3madszor is Londonban voltunk és sikerült ismét egy olyan oldalát látni, amit eddig nem. Epsom és Kingston is remek helyek, Epsom, nyugisabb, nem sok a látnivaló, inkább olyan alvó város, Kingston meg eléggé pezsgő. Amikor beérkeztünk a központba, bekeveredtünk a forgatagba, az volt az egyetlen érzés bennem, hogy mihamarabb el akarok menni ebből a semmiből, ahol jelenleg élek, olyan helyre, ahol érezni lehet az élet lüktetését, kimenni sétálni, leülni egy padra, ha zöldre vágysz elmenni a parkba és nem kinézni az ablakon és ott van. Tudjak elmenni gyalog vagy busszal shoppingolni, sétálni, emberekkel talákozni, ne kelljen folyton valakire várni aki elvisz és alkalmazkodni, hogy most lehete vagy nem.

Egy kedves au pairblog bejegyzésének címe nagyon megragadt bennem, annyira találó: "Élni jöttem ide, nem lakni". Remélem nem haragszik meg, hogy idéztem, engedélye nélkül ezért nem is linkelem.

3 hónap és a nanny

2011-07-01T04:26:00.000-07:00

Ittlétem legkellemesebb napjait töltöm itt a házban. Jó itt lenni, nincs semmi bajom, nem érzem azt, hogy ismét 2 óra, menni kell melózni. Nem érzem, hogy csak teszem a dolgom és majd csak eltelik az az 5 óra. Nincs az, hogy nincs kedvem dolgozni és csak elszöszmötölök valamivel. Ráadásként a lányok is teljesen mások lettek.
Miért mindez? Köszönhtően a nice old nannynek, aki itt van velünk, amíg a szülők Olaszországban süttetik magukat. Nagyon izgultam, mondhatni féltem, hogy milyen lesz, biztos parancsolgat, meg ki tudja hogy lekezel majd engem. Plussz anyuka beharangozta, hogy a nanny, akit Tai Tai-nek hívnak, mindent megcsinál majd a házba, úgyhogy nekem nem igazán lesz tennivalóm. Kicsit attól is féltem, hogy akkor engem lehet nem fog erre a hétre fizetni. Szóval óriási, kellemes meglepetés ért.
Idős, szimpatikus, kellemes, aranyos, rendes, kommunikatív, olyan, akit bárki szeretne nagymamájaként. Teljesen ellenkezője mindannak amivel ebben a családban találkozok nap mint nap és ennek alapján amire számítottam. Dícshimnuszt tudnék zengni róla:)
A gyerekek teljesen másképp viselkednek vele, igaz profi, vagyis képzett nanny, egész életében ezzel foglalkozott, már hostapunak nannyje volt. 75 éves, de reggelenként simán begyalogol a faluba és vissza, ami másfél órás út, csak mert kell a mozgás. Délután 2,4 között van neki lunch, aztán meg nem eszik, csak másnap regglit. De semmit ám, nem csak azt mondja.
A munkámat sem lopta el tőlem:) igaz megszabadít napi kb másfél óra munkától azzal, hogy rendbe rakja a gyerekek szobáját, meg a konyhát és főz, mosogat. De ezenkívül mindent én csinálok és bizony van amit, mert ebben a házban mindig minden mocskos, hiába robotolok nap mint nap.
Jön, beszél, kérdez, érdeklődik, mesél, és mindez nem zavaró, hanem kellemes. jólesik, hogy én is embernek számítok. Mesél a családról, hisz mindent tud róluk. Próbál segíteni, mert tudja milyen hostanyu. Tanácsokat ad a gyerekekhez is, akik majdnem kis anygalok amióta ő itt van. Érdekes, mert nagyon szigorú velük, de mégis imádják őt. Úgy ugornak a nyakába, amikor a suliból jönnek, mint soha az anyjuk nyakába. Mesélnek neki, kérdeznek, mindent megcsinálnak amit mondd. Igaz, hogy amint hazaérnek, csak velük foglalkozik. Nem hagyja őket egy percre. Ne tedd azt, ne vedd el, tedd oda, csináld így, nem szabad, ne öntsd ki, tedd el, ülj oda, ne menj oda. És csinálják. Tisztelik őt, és szeretik. Mert foglalkozik velük. Nem úgy mint a szüleik. Az anyjuknak minden gondja az, amikor hazaesik, hogy 7kor ágyba küldje őket, mert ő nagyon fáradt. Az apjukat hetente 2,3 nap látják. Hiányzik nekik a törődés, a simogatás, cirogatás, hogy érezzék a szeretet. Hogy megmondja valaki nekik mi a helyes és mi nem, hogy azt kell mondani, thank you Emi, vagy please. Hogy együtt körbesétálják az udvart, leüljenek olvasni, nem úgybadugás előtt 5 perc olvasás. A nagyobbaknak egyedül, mert megy nekik. Hogy megmondják, ma nem ehetsz fagyit és nem pastat eszel már megint, hanem azt amit főzök. És eszik. Repetát kérnek. Megtudtam nem hiába. Az anyjuk ugyanis azért ad nekik kevés ételt, mert fél, hogy elhíznak. Nekem sem engedi, hogy többet készjtsek, mert ha nem eszik meg, akkor pazarlás. De azért minden nap amikor értük kell menni a suliba, akkor kell vinni nekik snacket, meg csokit. Az nem maradhat el. De vacsorából repetát nem szabad. inkább utána egy ice creamet. Tai arra kért, hogy amikor Sophie nincs itthon akkor én csak főzzek jó sokat a lányoknak, egyenek amennyit akarnak, amikor meg itthon van, akkor csináljam úgy, ahogy ő mondja. Mert hostmami csak salátán él, de tényleg, semmi mást nem eszik, csak még Activiát és gyümölcslevet és Costás frapuccinót és teát és sört és bort. Vannak itt problémák és honnan tudná meg az ember, ha nem egy olyan embertől aki egy élet óta ismeri őket. És annyira aranyos, meg kedves, még azt sem engedi, hogy a ruháját kivasaljam, mert ő magának megcsinálja, látja, hogy van nekem elég dolgom. Már most hiányzik, ha arra gondolok, hogy kedden elmegy és minden vissza a rendes kerékvágásba. S rohangálása meg az ördögi lányok.
Imádom az ilyen élettel teli, mozgékony, aranyos, kis idős embereket. Még annyi szépet akarok írni róla, de rövid az idő, nem jönnek a szavak. Talán jegyzetet kéne írni, amikor eszembe jut valami...:)

A 3 hónapról most csak annyit, hogy eltelt 3 hónap amióta itt vagyunk, szerettem volna erről jrni, az eddigi tapasztalatokról, de most nem megy. Majd a 4 hónapnál újra bepróbálkozok. Akkor már túl leszek a nyaraláson is a családdal és még sokmindenen.

Are you from Congo???

2011-06-25T16:02:00.000-07:00

Amióta itt vagyunk, minden elromlik. Nem tudom azelőtt is így volt-e. Sophie elég sokaszor mondja, hogy micsoda döbbenet, hogy itt milyen régi minden, ...ehhez képest nekem minden modern:) Lehet nekik a 3, 4 éves mosógép stb már nagyon old, de nem is tesznek érte semmit, hogy újjabb legyen. Ha elromlik inkább megjavíttatják, mint újjat vegyenek. Igaz bérlet lakás, minden bennelévővel együtt szóval... érthető. De ha én jobban akarok élni, akkor teszek érte, nem?
Visszatérve, természetesen minden az én vagy Alex kezében romlik el, miért is, mert ők rá nem teszik a kezüket. Ja, tegnap elromlott az ő autója. Nem káröröm, de... pár óra és megjavítva persze.
Lássuk csak: csütörtökön elromlott a ruhaszárító. Azelőtt hostpapi motorja. Előtte a fűnyíró. És az autónk. Ja meg a vízforraló folyton kiverte a bíztosítékot. Titokzatos körülmények között betört az autó ablaka. Fűnyíró. Autó. Nem volt hideg vizunk jóó hosszú ideig. Kinyírtam a mikrót. Eltörtem egy poharat:) Nagyjából ennyi. Semmiből nem csináltak nagy dolgot amúgy, hosszabb-rövidebb idő alatt rendbejött, ami rendbe tudott jönni, na nem ám magától. Kicsit nagyobb dolog az autó ablakából lett. Szerintük Alex volt a hibás, ő ugyanis füvet nyírt úgy 50 méterre és szerintük a kavicsok felpattantak és úgy törött be. A másik autó ott állt mellette, annak semmi baja. Ők meg épp vadászatból jöttek haza... Vajon??? Most meg itt van a motor. Csak úgy, a garázsban elromlott. Ed finoman megkérdezte, hogy vajon a lányok játszottak vele? Mi meg, kis érzékenyek rögtön arra gondoltunk, hogy biztos ezt is Alexre akarja fogni.

Nem tetszik nekünk, ahogy elkezdtek velünk viselkedni, sajnos már alig 3 hónap alatt óriásit változtak. Eleinte mindig, mindent megbeszéltek velünk, a programot, tennivalót, mindent. Most meg... jó ha utolsó percbe szólnak, hogy mi van, vagy mi kellene, hogy mennek el, babysittelni kell, ezt akarja, azt akarja, mondd valamit, aztán mégsem úgy csinlája, megkér valamire, aztán mégsem kell. Csak úgy szó nélkül elveszik az autót, meg sem kérdezve, hogy nekünk kellene-e. Keresztbehúzzák minden tervünket, már nem érdekli őket, hogy nekünk is programunk van. Különben nem beszélgetnek velünk nagyon, a lányok meg folyamatosan kiakasztanak, a fejünkre nőnek, senkinek néznek. A gyereknevelés megér egy bejegyzést! De milyen legyen a gyerek, ha a szülő is olyan?
Jövő héten elhúznak Italy-ba 5 napra, de csak a szülők. Jön egy nanny, aki már hostapunak nannyje volt, ő vigyáz a lányokra és mivel ő mindent megcsinál, főz takarít, még az is megeshet, hogy nem fognak minket kifizetni.

Lassan elegünk van. Ilyen rövid idő alatt. Amint visszajövünk otthonról elkezdjük intézni a papirainkat, NI number meg hasonlók és elkezdünk munkát keresni. Legalább év végére hátha sikerül. Munkát akarok, rendes fizetéssel, lakással, kiscicával. Szabadsággal, senkitől való állandó függés nélkül. Ha este valahová el akarunk menni, ne kelljen már előtte pár héttel leegyeztetni, hogy ők menneke valahová, mert nagyon esélyes, hogy pont aznap este igen, ha már mi is akarunk és akkor nekünk sittelni kell. Történt már ilyen. És hát nem kérdés, hogy ki programja maradt el.

Ja és folyton azt képzelik, hogy Kongóbol vagy honnan jöttünk, ahol nincsen semmi és nem tudunk semmit:
You know what a shower is?
You know how to make a tea?
I'll tell you wath is a text message!
You have to put the mozarella first in the pasta, if not, aint gonna melt.
Do you have ponies there in your country?
Do you have Costa there?
If you push this button, wather will come out?
És még sok ezekhez hasonló aranyköpés.

Panaszkodok én, de nem annyira vészes a helyzet. Mindent egybevetve boldogok vagyunk itt, nincsen rajtunk akkora nyomás, mint otthon. Szeretünk ebben az országban lenni és még mindig hosszú távon akarunk itt maradni. Talán még hosszabbon:) Minden ok, csak ez az örökös emberi elégedetlenség...

2 hét múlva Ibiza. Megkérdeztem mennyi csomagom lehet, mire Sophie elkezdte magyarázni, hogy miket vigyek és ha akarok a lányok bőröndjébe is be tudok pakolni. 1 rövidnadrág, póló, papucs ott elfér... napozókrémet ő hoz:)) Nevetséges!

Ha szaladni támad kedvem, akkor szaladok

2011-06-20T05:17:00.000-07:00

Megesik, egyre gyakrabban. A gyakorlatba ültetés ugyan még problémás,de dolgozok rajta. Lehetőségem van, időm is. A klíma kicsit berondít, átkozom is rendesen. Nem is értem miért itt és nem egy mediterrán országba vagyok. Ha már én választottam, hogy hová menjünk. Ja persze, a nyelv miatt:)
A napi bennti aerobic nem elég. Úgy kell nekem a mozgás, mint napi betevő. Szükségét ézem, hiányzik, ha kihagyom, de a bennti ugrabugra kezd unalmassá válni. Ilyenkor rámjön, hogy szaladnék egyet. Igaz, egyszer hegyet kell mászni hozzá, kb 500 méteren. Na jó, csak domb, de akkor is. Én csak szaladni akarok, nem mászni. Azért elindultam, nagy lelkesedéssel. Kellemes zenével a fülemben. Elrejtett kis utacskán, egy autóval találkoztam, kémleltem a tájat, felfedeztem egy csodás udvarházat, vagy inkább csak a kertet, mert a házat nem lehetett látni. Jól esett, még akkor is, ha néha éreztem, hogy leesek a lábamról. Nem vagyok hozzászokva a szaladgálástól. Volt is izomlázam fél héten át, de nem számít.

Visszafele már kicsit jobban bírtam. Éreztem, ahogy feszülnek az izmok a combomban, lábszáramban, popsimban. Éreztem, hogy ez kellene nekik legalább minden második nap. Kimerültem amire visszaérkeztem a bejárathoz. Csodás idő volt. Nem esett, nem sütött a nap, kellemes, langyos, világos.

Lazító séta közben megörökítettem környezetemet a bejárattól a házig. Itt érkezek meg a letérőhöz. Mutatja, ki tudja mennyi ideje, hogy Hillwoodon vagyunk. Ez azért érdekes, mert van Hillwood Stud és Hillwood House. Mi a Houseba lakunk.

Ez a kifele mászós rész, egész kis kedves meredek.

Ez ugyanaz, mint az előző, csak már sikerült kimenni, visszanéztem:)

Ez fogadott, vagyis inkább ők fogadtak. Amíg a házunkhoz érünk, végig lólegelős kertek vannak az út mellett. Hillwood Stud ugyanis egy lovagló birodalom. Nem is tudom mennyi lovuk van, rengeteg. Csodaszépek. És amint meglátnak egy embert az úton, rögtön odamennek a kerítéshez. Olyan szépek voltak, ahogy legelésztek. Le akartam kapni. De akkorra már ott nyújtogatták az orrukat a kerítésnél:)

Ezek a szomszédaink, a Stud, az utca végén. Ennyire vagyunk távol egymástól, de nem találkoztunk még velük.

Itt kezdődik a mi birodalmunk. "A miénk."

Jobbra még mindig lovak.

Már csak ennyit kell mennem és meg is érkezek.

Ez már az ajtótól van. Ismét visszatekintettem:)

Nem volt elég sétából, még megkerültem a házat, háloszobánk ablaka alatt nyílnak ezek a gyünyörű rózsák. Kihagyhatatlan.

Igazi kaland volt ez a szaladás. Remélem egyre gyakrabba veszem rá magam ezután. Jó kis felfedező túrák. Közben meg izmosodik a lábam, formásodik a popsim:)) A mozgásra meg mindenképp szükségem van, hisz egész héten itt punnyadok egyik házból a másikba.

Blogoljunk

2011-06-19T15:28:00.000-07:00

Viszonylag régóta írok és még több ideje olvasok blogokat. Időszakonként változik, hogy milyen témájú blogokra kattanok rá. Legelőször gasztróblogokkal kezdtem, teljesen bele voltam gabalyodva, használt is, megtanultam és megszerettem főzni, majd még arra is rávettem magam, hogy saját gasztróblogot indítsak. Rájöttem, hogy milyen begyöpösödöttek vagyunk mi ott a Csíki-medencében, csak azt esszük, amit már eleink is ettek, hogy minden ami más, az nem jó, nem lehet finom, mert mi olyat még nem ettünk. Teljesen zárt világ az ott. Talán majd egyszer erről is írok. Most más a téma:)

Még otthontartózkodásom idején, teljesen véletlenül akadtam rá egy au pair blogra. Azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik ilyen. Olvasni kezdtem, aztán egyre többet és többet. Amerikai au pairek! Aztán kicsit alábbhagytam, de megmaradt bennem mindaz, amit olvastam. Gasztróblogomba fektettem legtöbb energiámat, volt is eredménye. Majd, amikor eldöntöttük, hogy ide szeretnénk jönni, akkor újra nekiláttam az au pair blogok felkutatásának és tanulmányozásának. És itt vagyunk. Sokat tanultam ezekből a blogokból, sok "blog-barátra" tettem szert és sokmindenre rájöttem. És igazából most jönne az, amiről írni akartam ebben a postban, ha ismét el nem kalandozok:)

Blogok. Elsősorban au pair blogok, mert a gasztróst nagyon hanyagolom, amióta itt vagyok. Sajnos. A blogokba én embereket és személyiségeket látok. Ugyanúgy, ahogy találkozásokkor megismerek egy embert, a rendszeres blogolvasással is. Megtudok róla rengeteg mindent, felismerem az egyénisége jellemzőit, rájövök, hogy milyen ember ő. Az írási stílus és nem csak maga a leírt mondanivaló sokmindent elárul az íróról. Jó néhány blogról elmondhatom, hogy bár soha nem találkoztam az jrójával, úgy érzem, mintha ismerném őt, érzem, hogy szívesen lennék a barátja, tudom, hogy kijvele. De olvasok olyanokat is, akiket elolvasok, mert valahol megtalálom magam a mondandójában, de érzem, hogy olyan más ember, más mentalitással, akivel talán egyszer találkoznék, de nem hiszem, hogy barátság születne belőle. Vannak, akik szívhez szólnak és vannak, akik csak mesélnek, panaszkodnak. Mindkettőt olvasom, mert valahol rólam is szólnak, ugyanazon a sorson vannak, mint én, ugyanazt az utat választották, ugyanúgy szenvednek és örülnek. Egyszóval hasonló hasonlót vonz alapon minden au pair blogot szjvesen olvasok, amire ráakadok. És hogy müködik ez a ráakadás? Egyik blogról jutok a másikra. Beleolvasok, megtetszik, vagy nem, de mégis olvasom. Rendszeresen, mert valahogy úgy érzem, mintha kapcsolatba lennék az emberekkel ezáltal. Hisz valamennyi kolléga tudja milyen az, amikor sokan vannak körülötted, de mégis egyedül vagy. Ilyenkor jólesik kicsit elmerülni a hozzám hasonlók történeteibe, vele izgulni, ha valami történik vele, vigasztalni és bátorítani, ha kicsuszik pillanatnyilag a talaj a lába alúl, élvezni a történeteit, elmerülni a beszámolójában, irigyelni, mert neki jó:) tudni, hogy ő most itt vagy ott van és várni a bejegyzését. És még annyi minden elmondható lenne!

Miért írunk blogot?
Hogy eltöltsük valamivel az időt.
Hogy kiírjuk magunkból azt, ami bánt, ami örömet okoz, amitől a falra mászunk, amitől rosszul alszunk. Mert jobb kinnt, mint bennt!
Hogy más is megtudhassa.
Hogy otthoni szeretteinkkel tudassuk mi van velünk. Bár én ebbe a kategóriába nem nagyon esek bele. Tudomásom szerint engem otthonról senki nem olvas. Legalábbis ennek semmi jelét nem adják. Cáfoljanak meg ha tévedek! Én próbálkoztam, hogy ne kelljen mindenkinek külön beszámoljak, itt van, olvassák, ez történik, de... hiába. Mondom én, hogy az ott egy zárt világ. És mi az, hogy blogot írni?
Hogy olyanokat osszunk meg, amit nem nagyon mondunk el, de leírva más. Nem kell tartani attól, hogy megért vagy nem, nem kell szem előtt tartani, hogy ő milyen és vele mit lehet beszélni. Itt bármi jöhet, nem egy adott személyhez szólunk. És akinek nem tetszik... ne olvassa. Nem kenyerünk senkihez alkalmazkodni a saját blogunkban.

Mostanában gyakran eszembe jut, hogy van egy csomó au pair aki nem ír blogot. Pedig van tehetsége hozzá. Mert ugye vannak olyanok is, akiknek nincs, de azért megosztanak. Nem írnak, mert nem érzik szükségét. Pedig csodás dolog nem? Főleg, amikor megosztassz valamit és érkeznek rá a kommentek. Leggyakrabban olyan emberektől, akiket személyesen nem is ismersz. Azok meg, akiket ismersz...

Isten éltesse minden kedves olvasómat és bloggertársamat:

A TITOK

2011-06-13T13:37:00.000-07:00

Már nagyon régóta érlelődik bennem ez a bejegyzés. Túl régóta is ahhoz, hogy teljes beleéléssel tudjak róla írni. De Anita mostanában folyton megihlet:) Olyan lélekhez szólóan tud ez a lányírni, hogy eszméletlen! Reklám vagy sem, érdemes őt olvasni, ha egy kicsit is spirituálisak vagyunk, de ha nem, akkor is megérint a mondanivalója, ez tuti.

Én igazából sosem voltam az a belevaló spirituális fajta, de volt bennem mégis valami. Majdnem 2 évvel ezelőtt visszakaptam a gyerekkori legjobb barátnőmet, akit nem részletezendő okok miatt veszítettem el. Tényleg, testtel, lélekkel visszakaptam, külföldi tapasztalatai után. Ezek a tapasztalatok sok mindent rejtettek, többek között néhány olyan könyvet és mentalitást, amelyekről nekem eddig sejtelmem sem volt. Akkori labilis lelkiállapotomban fogékony voltam az ehhez hasonló dolgokra. Mesélt nekem arról, hogy minden csak a hiten múlik, hogy megvette ezt a könyvet és csak falta az oldalakat, mert valamibe kapaszkodnia kellett és ez pont arra való volt. És nem vallásos hitről van szó, hanem az önmagadban és valamiben való erős hitről. Azonnal akartam a könyvet. De nem a Titokkal kezdtem, először egy másik könyvet adott ide, ami magyar író tollából származott és annyira szégyellem magam miatta, de nem jut eszembe sem azíró, sem a könyv címe. (Utánanézek és pótolom!) Teljesen magával ragadott!

Aztán jött A Titok. Ránézésre is kívánatos a könyv. A színek, a formák, a tördelés, a szerkesztés, mind mind imádnivaló. Rhonda Byrne könyve létezik magyarul is, eredetiben biztos még jobb és igen, meg is van filmesítve, de nekem a könyv jobban bejött.

Weboldala is van: The Secret és most látom, hogy létezik a The Power is, ami újjabb és mostmár azt is akarom:)

A Secret arról szól, hogy bizony, te magad vagy a titok és minden benned rejlik, amire szükséged van, hogy boldog, elégedett, magabiztos stb legyél, csak elő kell magadból ásni és használni a titkot.

Maga a titok három részből áll:
1. Kérj: tudd, hogy mit akarsz elérni és akard is elérni, kérd. Nem mástól, senkitől nem kell kérned, hiszen te akarod. Csak meg kell fogalmazni, tisztázni önmagaddal.
2. Higgy: hidd, hogy amit akarsz, azt el is tudod érni. Erősen és teljes szívből kell hinned, hogy képes vagy rá.
3. Fogadd: Érezd jól magad. Legyél készen arra, hogy befogadd a sikereidet, még ha azok nem egyszerre érnek is, hanem apránként.
Bármit elérhetsz, minden sikerülni fog, csak hinned kell benne, tenned kell érte és várnod kell rá. Ez nem azt jelenti, hogy ha ma nagyon akarok valamit, akkor holnap teljesülni is fog. Sok türelem, kitartás, hit, tenni akarás és hozzáállás szükséges.

Elolvastam, a filmet is megnéztem, tetszett és eldötöttem, hogy hinni fogok benne. A kezdeti lelkesedés idővel lelohad, hisz ezt időről időre újra kell olvasni, hogy felelevenedjen bennünk, hogy miről is van szó, mi is az, amiért érdemes követni. Én ezt elmulasztottam, de valamit örökre megtanultam belőle, mert látom az eredményt, itt vagyok én élő példának, hogy az akarat és a hit mire képes.

Történetem röviden: sosem voltam nagyon magabiztos, tettrekész, bátor alkat. Folyton féltem mindentől, nem mertem belevágni semmibe, mert ki tudja mi lesz belőle. Állandóan bennem volt az izgalom, a gyomorideg. Közben felnőttem és tudtam, hogy ezen változtatni kell, ha valamit is kezdeni akarok az életemmel és nem elégedek meg annyival, mint sokan mások. Ebben jött segjtségemre A Titok. Felállítottam magamnak az elérdendő dolgok listáját és megvitattam magammal, hogy mi a fontosségi sorrend és mindezt hogyan lehet elérni. Nem voltak ezek nagy dolgok. Éppen végeztem az egyetmmel, persze rendes munka nélkül. Eldöntöttem, hogy munkát kell találnom bármi áron, olyat, amit akarok is, és be kell költöznöm a városba. A két dolog egymás függvénye volt. Munkát csak a városba találok, de nehezen, ha nem ott lakok. De amíg nincs munkám, addig nem tudok lakbért fizeni. Ezek voltak az elérendő célok. Hittem benne sőt tudtam, hogy sikerülni fog. Annyira hittem, hogy találtam munkát. Meg is voltam elégedve vele. Egy ideig ingáztam, aztán, amikor megfelelő lakást találtam, akkor beköltöztem. Boldog voltam, hogy elértem és következhettek újjabb célok. Már tudtam, hogy bármit elérhetek. Felmondtam és egy hónap alatt találtam újjabb munkát. Majd megszületett a külföldre vonlulás gondolata. Először csak bennem, de egyedül persze nem akartam jönni. Majd Alex is belátta, hogy jönni kell. elkezdtem dolgozni rajta és 3 hónap múlva itt voltunk.
Most is van cél, természetesen, más munkát találni. ez is meglesz, idővel. Nem szabad türelmetlenkedni. Ki kell várni az időt. Hiába akarunk már most rendes munkát és saját(bérelt), független lakást, tudom, hogy két hónapja vagyunk itt és ehhez ennél többre van szükség. De meglesz és jó lesz. Tudom.

Visszagondolok és látom az apró sikeret. Nem azt látom, hogy mi nem sikerült és mi volt rossz ebben az elmúlt időszakban, hanem azt, hogy haladtam, elértem a céljaimat, boldog vagyok, itt vagyok Angliában. Magam mögött hagyok minden rosszat, hiszek benne, hogy szebb jövőnk lesz, mint múltunk, türelmes vagyok, de folyamatosan akarom a jót hiszem a sikerekben. Nem kell minden tökéletes legyen, nem is lesz soha, nem baj, úgyis a rossz elmúlik, csak a jó marad meg.

Mindenkinek csak ajánlani tudom A Titkot, én sokat tanultam belőle!
Ime a magyar link

Hétvége itthon

2011-06-05T09:11:00.000-07:00

Rájöttem nem nagyon írok a mindennapjainkról. Nem azért mert nincs mit, hisz a semmiről is lehetne mesélni, de minek? Most viszon ugy-e beállt a nagy változás, elterveztük, hogy nem megyünk sehová, mert spórolnunk kell. Nem könnyű, egyáltalán nem az. Talán ez a 3adik hétvégénk, amióta itt vagyunk, hogy nem megyünk sehová. Na jó, ez sem az, máris megszegtük a szabályainkat, ma Swindonba voltunk. Tegnapig még úgy volt, hogy semmi kimozdulás, semmi pénzköltés, csak kajára és kész. De este elkezdtük a neten nézegetni, hogy kinek mit veszünk hazavinni, ugy-e ajándékosztogatás kötelező, főleg legelső alkalommal. Következőben meg azért mert Karácsony lesz:) Szóval nézegettük és kipattant, hogy ma nézzünk el Swindonba, nézzünk szét ott is. Nem veszünk semmit, csak nézelődünk ajándékok után, esetleg valami apró ajándékot vehetünk, de magunknak semmit. Igaz, hogy még csak június és augusztusba megyünk, de idejébe neki akarunk kezdeni a vásárolgatásnak, mert egyszerre aztán sok lesz. Kicsidenként pedig meg sem érezzünk. Remélem:)
Délben elindultunk, természetesen esett az eső végig, másképp elképzelhetetlen is lenne. Amikor nekünk szabadnapunk van, akkor muszály rossz időnek lennie. Csavarogtunk, nézelődtünk, rájöttünk, hogy vannak dolgok, amiket jobb online megvenni és vannak, amelyeket jobb üzletből. Alex már jó ideje neki akar kezdeni home gymezni, de kell hozzá néhány eszköz. Megláttuk egy kirakatba, hogy a protein, amiért egy ideje nyafog, féláron van, na jó, ezt nem hagyhatjuk ki... legyen. Nagjából kitaláltuk, hogy kinek mit veszünk majd, vagyis én még nem nagyon, és meg is nézegettük, hogy mit honnan. Sportsdirectbe még be kellett nézni, lássuk találunke olcsóbban olyan resistance tubot, ami Alexnek kellene. Nem tudom mi ennek a neve magyarul, pedig biytos szép neve van. Otthon sajnos nem foglalkoztam ilyenekkel. Ez olyan mint az ugrókötél csak gumis és huzogatni kell:)) Találtunk, persze, fele áron, mint a neten. Még csak azt és mást semmit. Megvolt. Most aztán nem állhat semmi a homegym útjába... csak a lustaság. Primarkon is végigfutottunk, de az az igazság, hogy amennyire először odavoltam érte, annál jobban elment tőle a kedvem. Vannak jó dolgok és tényleg olcsó, de... minőség nulla. Azért mindig benézek, most is csak azért nem vettem semmit, mert ennyi költekezés után már tényleg nem akartam. Befejezésképpen pedig Sainsbury's, mert vennem kellett néhány dolgot Alex szülinapjára. Igen, kedden megünnepeljük az első angol szülinapot:) Nem lesz nagy durranás, én úgy terveztem, hogy ezen a hétvégén megyünk Londonba és ott ünnepelünk, de ez titok volt, így Alex beszervezte múlt hétvégére Londont. Így maradt az itthonlét, úgyis dolgozunk kedden, ünnepelünk ketten hétfőn. Az ajándéka lerendezve, már csak meg kell érkeznie, de félek, hogy csak szerdán fog. Online shoppingoltam:)) Ezt is megtanultam. Ha nem megyünk sehová, akkor is tudunk költeni. Nem jóóóóó!
Bevásároltam és jöttünk haza. Jó éhesek voltunk, gyorsan nekiestem és csináltam hamburgert, bekebeleztük és ennyi. Most döglődünk, csak hagyjuk, hogy múljon az idő. ez annyira rossz! Nemsokára én is tornázok egyet, én ugyanis ügyes kislány vagyok és az itteni jólétet valamivel ellensúlyozandó, muszály formába hoznom magam nyárra, különben elhízok és azt senki sem akarja! Már több, mint 2 hete rendszeresen aerobicozok, ami azt jelenti, hogy eleinte minden második nap, de a héten minden nap tornáztam. ez nálam nagyon nagy szó, mert otthon is többször belevágtam, de néhány alkalom után abbahagytam. Most más a helyzet. Nem adhatom fel. Has, fenék, comb - ezek a legfontosabb megdolgozandó területek és nagyon jó programom van hozzá.
Másegyéb nem is nagyon történik. Minden nap ugyanolyan. Féldélben ébredés, készülődés, 2től munka. Takarítás, vasalás, unalom 7ig, aztán vacsikészítés, netezés, fürdés és alvás. Nem túl izgalmas! Ja, van egy pluszmelóm. Takarítani járok szerdán délelőtt 4 órát egy közeli faluba. 7,8 perc az út autóval, de megesik, hogy hoppon maradok. Mint pl most szerdán. Elvitték az autót javítani pont kedden délután. Szerda délutánig. Most mi legyen? Majd biciklizek. Nem volt egy leányálom. Ami autróval 7 perc, biciklivel fél óra menet és 45 perc jövet. Eddig sose vettem észre, hogy milyen meredek az az út. Főleg visszafele. Végig erdőn-mezőn kell menni, dimbes dombos uton és hát jóóól kidöglöttem mire hazaértem. Fél 2re. És 2től meló itthon. Mivel senki nem volt itthon, nem mondtam el Snek, hogy a nagyobbik lány bicikijével voltam, mert ha kérdeztem volna biztos nem engedte volna meg, hogy azzal mennyek. Még tönkreteszem. Nos, kb így telnek a napjaim, semmi extra. Majd egyszer leírok egy teljes napomat, amikor úgy látom, hogy kicsit mozgalmasabb, eseménydúsabb volt.
Addig meg... puszi mindenkinek, nekünk pedig eztuán szigorú itthonülés, mert ha kimozdulunk akkor nagy a kisértés, abból csak pénzköltés lesz. Csak kicsi ezt, csak kicsi azt, aztán meg nézhetjük magunkat!

Hírek, újdonságok

2011-06-03T14:31:00.000-07:00

Kedves barátaim, olvasóim és idetévedt nézelődők! Itt az ideje, hogy hivatalossá tegyem. Mint látható, blogom jobb oldalán megjelent két új kockácska. Nem hiába, nem bizony. Először beszéljünk a másodikról. Legnagyobb örömmel jelentem, hogy az eddig körülbelülre tudott dátum leszögeződött. Augusztus 17-én reggel 7:50kor felszállunk a Wizz Air járatával és 12:45kor landolunk a Marosvásárhelyi reptéren. Ez így elég hoszzú időnek tűnik furi lenne, hogy csak 3 órát jöttünk és 5öt megyünk:)) Legkisebb problémánk. Nem mintha jelenleg lenne nagyobb:) Csupa örömhír. Nem lesz kellemes éjszaka utazni, de nincs más választásunk, hogy reggelre Lutonon legyünk. Nagy az öröm és a boldogság, pedig még 2 és fél hónap van hátra, de mi már minden nap készülünk. Mintha csak jövő héten lenne.
Igen, ismét Wizzel megyünk, pedig nem hagyott nagyon kellemes élményeket bennünk, de hát az anyagiakat is néznünk kell, még csak 2 hónapja vagyunk itt, nem tettünk nagy vagyonra szert ennyi idő alatt. 3 órát kibírunk. És végre otthon lehetünk! Majdnem 2 hétig. A visszaút kalandos lesz, de erről még nem szeretnék írni, majd ha aktuális. De annyit elárulok, hogy one way repjegyünk van. Na nem kell megijedni, nem azt jelenti, hogy nem akarunk visszajönni, hanem, hogy nem repülünk!
És, hogy kicsit érdekesebb legyen az anyagi oldala, addig vártuk, hogy érkezzen meg végre a pénzünk, hogy felment a repjegyek ára. Tegnap végre lefoglalhattuk. 15én akartunk menni, de 17re olcsóbb volt a jegy, így halasztottunk. Most nézem és 15re is ugyanannyi. Hát nem szemétség? Amugy is akkor a legdrágább, amikor mi akarunk menni:(( Hihetetlen. De azért még nem maradunk itt!
Ennyit a hazaútról.

Most pedig az eleső, vagyis a középső kis "kockácskáról". Yes my friends, this summer I'm going to Ibiza!!! Persze ebbe is van boldogság és bánat. Amikor megérkeztünk ide, második nap azzal áll szembe S, hogy beszélni akar mindekttőnkkel. Ok. Nyárom megy a lányokkal és tesvére, gyerekek, édesanyja, stb Ibizara, ahol a szüleinek van egy háza, és szüksége lenne rám, vagyis szeretné ha velük megyek. A nap nagy részében szabad lennék, csak közbe kellene a gyerekekkel lennem, amíg ők clubboznak.Ja, és állítólag girl holiday lesz. Egy hétről van szó július 11től. Alex viszont nem jöhet azzal a kifogással, hogy neki itthon kell maradni a kutyával. Persze a kutyával, és mi lesz vele az alatt a 2 hét alatt amíg ők Olaszországba, mi meg otthon leszünk? Jó én megértem, hogy nagy kiadás lenne mindkettőnknek fizetni a jegyeket, de akkor mondja azt. Szóval örülök is, mert hát... mégis csak Ibiza. Mikor engedhetném én meg magamnak, hogy csak úgy egy hetet eltöltsek ott, de ugyanakkor... Alex nélkül. Annyira sajnálom, nem is tudok, merek örülni ennek a csodás utazásnak, hisz ő nem lehet részese. Közben neki itthon kell ülni és... semmit tenni, egyedül.

De a legfontosabb még mindig az, hogy 2 hónap és 2 hét múlva hazamegyünk! Sajnos ez nekünk megszorításokkal is jár. Ez alatt a 2 hónap alatt amióta itt vagyunk nem sokat sikerült gyűjtenünk, kedves au pair kollégák, tudjátok mennyit ér az a pénz amit nekünk adnak. Na nem panaszkodok, majd mindenünk megvan, amit akarunk és reeeengeteget utaztunk, kirándultunk és soppingoltunk. Azt mondtuk magunknak, hogy kicsit élvezzük az élet, utazzunk, lássunk és engedjünk meg magunknak dolgokat, amiket otthon nem lehetett. Aztán meg visszafogjuk magunkat és elkezdünk kicsit spórolni. Kicsit, mert ebből a pénzből sokat nem lehet. aztán meg elkezdünk más munka után nézni. Most, hogy megvan a legközelebbi cél, hogy hazamegyünk, amihez ugye kell egy kis pénzecske, itt az ideje, hogy mindez megtörténjen. A múlt hétvégi londoni kiruccanás egész szép befejezés volt. Nem lesz könnyű, mert nagyon megszoktuk, hogy minden hétvégén fogjuk magunkat, kinézünk egy célpontot, bepattanunk az autóba és megyünk. De... szép idő van a napokban, majd kifekszek és süttettem magam. Úgyis túlfehér vagyok. Így mégsem lehet Ibizara menni:)) És még kell sok fűrdőruha, strandruci meg minden... jaj mi lesz így a spórolással???

Befejezésképpen pedig itt van Lola, a mi kis sausagedogunk, aki miatt Alex nem jöhet velünk. Baaad Lolzy, very baaaad!!!

London 2nd time

2011-05-31T13:42:00.001-07:00

Nem is tudom hogy kezdjem. Annyi minden mondanivaló van az elmúlt vasárnapról, a mennytől a pokolig mindent sikerült megjárni egyetlen nap alatt. Gyorsan született a döntés, hogy vasárnap Londonba megyünk. Már egy ideje készülünk, Alexnek minden hétvégére az volt betervezve, de én mindig lebeszéltem. Igazából azért, mert nemsokára szülinapja van és azzal akartam meglepni, hogy egész hétvégére elmegyünk Londonba az unokatestvéréhez. Még nem találkoztunk vele amióta itt vagyunk és egy szép hétvégt akartam. De most hosszú hétvégénk volt és annyira akarta, mondtam legyen. Így szombaton pihentünk és vasárnap reggel 6 előtt keltünk. Letárgyaltuk a találkozást és kiderült, hogy az unokatesónak Lutonra kell mennie mert jön valaki hozzá. Ha már megyünk, akkor vigyük már el őt, aztán miénk a nap. Ok, 8ra Londonban kell lennünk.

Nehézkes felkelés után összekapartuk magunkat és nekivágtunk. Kicsit késve indultunk, de be tudtuk hozni, nem volt nagy forgalom. Kivéve persze a belvárost, ahol nem egy leányálom az autós közlekedés. Főleg annak aki először vezet ott. Amennyire ez ott lehetséges, gyorsan átjutottunk a város egyik feláből a másikba, közben láttuk ismét a Big Bent. London Eyet, hisz pontosan előttük haladtunk el. GPSünk nem sokat segített elkerülni az aglomerációt, belevett a sűrűjébe. Elephant&Castle városrészbe kellett eljutnunk, ott lakik a rokon. Simán megtaláltuk, rövid látogatás és már indultunk is Lutonra. Nem is kellett várjunk, valahogy hamarabb érkezett a repülő.

Be akartunk menni a városba, mert mi olyanok vagyunk, hogy ha már valahol vagyunk, akkor valamit lássunk is. De uncsitesó akadékoskodott, hogy menjünk vissza Londonba. Kivánsága teljesült. Közben kedves idegenvezetőnk lemerült és autós töltő hiányában uncsitesó ismereteire bjztuk magunkat. Mint kiderült rossz döntés volt. Ő 2 éve van itt és 2 hónapja lakik Londonba. Előadta nekünk, hogy ő mennyire is meri a várost és hogy az nem jó, ahogy Alex vezet, neki nincs jogsija, de azért sokat vezet és tudja hogy kell itt. Nem is értette minek a GPS hiszen a jelek után nagyon jól el lehet igazodni. Persze, ha tudod hová mész. Mi csak annyit tudtunk, hogy jussunk be a citybe, parkoljunk le valahol, aztán mienk a város. Luciannak, ezentúl csak Luci, fogalma nem volt hol járunk és az össze instrukciója bból állt, hogy előre. Bárhol voltunk csak előre. majd meglátta egy táblán, hogy Wood Green, na azt ismeri, az jó lesz. Megérkeztünk, leparkoltunk, egy török étteremben chiken shisht ettünk, nyami, fincsi volt, majd mi elváltunk tőlük, mert kicsit nyugodtan szét akartunk nézni. Persze a Mallba kötöttünk ki:) Aztán újra találkoztunk és ideje volt mostmár tényleg elindulni Central Londonba. Közbe kicsit töltöttük a GPSt, de Luci erősködött, hogy nem kell, mert ő tudja az utat. Jóó, csak előre. Haladtunk vagy jó fél órát, de semmi nem adott arra jelet, hogy befele jutnánk. Luci válasza, hogy nagyon nagy ez a város. Közben látszott, hogy ez külváros a javából. Táblán látjuk, hogy Enfieldbe vagyunk. Megelégeltem, hogy Luci válasza bármilyen eltérőhöz értünk, hogy előre. Hogy a fenébe lehet eljutni úgy bárhová, hogy mindig csak előre mész? GPS bekapcs, City belő, ejhaj pont kifele haladunk Londonból! Szuper csak fél óra, hogy visszajussunk oda ahonnan elindultunk, aztán még fél óra be a központba. Alex idegei már az egekbe jártak, csak azt akarta, hogy rakjuk le valahol a kocsit mert reggel 6tól vezetett. Ez valamikor 3 fele volt. Már bennt voltunk, mondtam, keressünk parkolót és gyalogoljunk tovább. Luci: nem, itt nincs semmi látnivaló. De 10 perc séta után ott lesz, ember, a Big Ben előtt biztosan nem tudsz majd leparkolni. Ő bizony fáradt, nem akar gyalogolni. Ok, mentünk tovább. Szűk utcákba keveredtünk, egyszer látjuk, Chinatown. Majd Soho.

Egy helyen végül találtunk parkolóhelyet. de elég bizonytalan volt, kiszálltunk, de Alex meggondolta magát visszament, hogy keres más helyet. Ott maradtunk 3an egy kis utcába, ő meg elment. Persze semmi nem volt nála, se telefon, se pénz, egy telefonszámot sem tudott... Hamar rájöttünk, hogy elvesztettük egymást. És itt kezdődik az én poklom. Hogyan találjuk meg egymást? Valószínűnek tartottuk, hogy ott keresi a helyet a kis utcákba és majd csak visszajön. De ismerve őt, meg hogy ő vezetett ugy-e nem nagyon tudott arra figyelni, hogy milyen helyek vannak ott, mi alapján tud visszajutni. Ez így elég abszurdnak tünik, de aki járt azokon a helyeken az érti miről beszélek. Kisétáltunk az utca végére és amikor megláttam, hogy ott mi van, rájöttem, hogy Alex ha ide bement, akkor esélye sincs visszajutni hozzánk. de azért reménykedtem vártam, több mint 2 órát dekkoltam az utca sarkon és vártam, hogy na most, na most fog megjelenni. Közbe tudtam, hogy esélytelen. 2 alkalommal is annyira bepánikoltam, hogy... nagyon. Sorra vettem a lehetőségeket: én: elmegyek Lucihoz, ott alszok és másnak hazavonatozok, szólok Sophienak, hogy mi van és megkérem jöjjön elém. Vagy most megyek vonatra és haza. Alex: nincs nála semmi és annyi üzemanyaga sincs, hogy hazamenjen. Lucihoz sem talál el, nincs ahogy megtalálja az utat. GPS is az én táskámban. Tudtam, hogy valamit kitalál, de mikor és mit? 2 és fél óra után eldöntöttük, hogy nincs mire várni. Mit tegyünk, menjünk Lucihoz, halvány esély, hogy Alex ott van. Kimentünk a nagy utcára, ott álldigálunk és akkor utolsó pillanatban hallom, hogy smst kaptam. Kaparom a telefont, Alex apjától jött, Alex a Green Park mellett van. Az egyetlen telefonszám amit tudott, az apjáé volt:) Még nem tudtam, hogy találjuk meg, de abban a pillanatban minden kő leesett a szívemről. tudtam, hogy rendben lesz. Azelőtt minden rosszat elképzeltem, hogy soha többé nem látom, meg hasonlók. Luci persze tudja hol a Green Park, csak azt nem tudja, hogy találunk oda. Vicces nem? Rögtön mellettünk megláttam egy térképet. Megvan. Nem is messze. 5 perc rohanás, Piccadily Circus, Piccadily road és Green Park. Egyenes út. 10 perc után megláttuk a parkot. Na járjuk körbe. Alig indultunk el, min3unknak jártak a szemei, közben nem vettük észre, hogy majdnem elkerültük a vigyorgó képpel előttünk álló Alexet. Itt a vége... boldogság, öröm. Elmesélte, hogy jutott el oda és hogyan kért segítséget, hogy smst tudjon küldeni. Még jó, hogy a sok segíteni nem akaró mellett léteznek csodálatosan jó lelkű emberek is, még Londonba is.

Belőlem minden stressz elszállt, akartam kicsit sétálni de Luci csak haza akart menni. Elindultunk, Luci megvillogtatta vezetői tehetségét, rájött, hogy jó cucc az a GPS, mert bár be nem vallotta volna, de fogalma sem volt, hogy jut haza. Újjabb stressz után elérkeztünk a lakásáig, hú, a vezetési stílusa nem semmi. Én, nem tapasztalt sofőr sokkal jobban vezetek. Mondta Alex. Majd kitépte a sebességváltót, fék, gáz, rángatta az autót, nem is lehet elmondani. Vagy másfél órát még nála voltunk, mert töltenünk kellett ismét a GPSt. Egy autóstöltő vásárlása kötelező! Tíz óra körül volt, amikor onnan eljöttünk. De eszünkben sem volt még hazaindulni. Csak mi ketten, nyugodtan, este is látni akartuk Londont.

Leparkoltunk, ezúttal a Temze partján és egyik ámulatból a másikba estünk. A fényképezőgépünk felmondta a szolgálatot így csak a telefonnal tudtunk néhány fotót készíteni, de amit láttunk, az majdnem minden eddig látottat felűlmúl. Kivéve az óceánt:) Kb 15 percet sétáltunk a Temze partján amíg elértünk a Parlamentig. Az a látvány. Parlament, Big Ben, Westminster Apátság, London Eye. Mindez egy helyen, majdnem egy időben, este, kivilágítva! Leírhatatlan látvány. Azok a fények... sárga fényben a Parlament, szürkében a Westminster, kékben a London Eye... Plussz még sok sok fény, a kivilágított hidak a távolban. Nem is mentünk bennébb a városba, már 11 is elmúlt, így is megérte a látvány. Az a feeling, amit ott éreztünk... felbecsülhetetlen. fáradtan, hosszú nap és ilyen kalandok után, csak sétáltunk élveztük a gyönyörűséget. Majd elfáradtunk, visszatértünk az autóhoz és elindultunk haza. Fél 2 körül értünk haza, ágybazuhantunk és másnap 1 óra körül ébredtünk meg. Lustiztunk egész nap, megengedhettük magunknak.

És beszéljenek a képek:

Nem hiába mondják, hogy a rossz elmúlik, a jó megmarad. Abból a pokoli 2 órából már csak halvány emlék maradt bennem, de az esti séta elvenen él bennem.
Londonról 2 alkalom után sok mindent elmondhatok. Amikor először láttam csodás volt, azt láttam belőle, amit a turista lát, a látnivalót, az először találkozás élményét. Elvarázsolt, ámulatba ejtett, visszahívott. Másodjára nem csak kirándulni mentünk és nem csak mi ketten, ami kicsit rontott az ideális helyzeten, de így is megérte. Olyan részeit láttam a városnak, amit az átlagos turista nem lát. Olyan részeket, ami egyáltalán nem jut eszünkbe, ha Londonra gondolunk. Városrészek, amelyek nem vonzanak, amelyek kinyitják a szemünket, hogy London sem csak móka és kacagás. Szeretnék még sokszór ott lenni, mert még sok mindent kell látnom és megtapasztalnom, de nem szeretnék ott élni. Nem vonz az állandó ottlét, mert láttam, hogy a hozzánk hasonló embernek mire van lehetősége. Legyen inkább egy kisebb város, emberségesebb körülmény.

Elephant&Castle: nem tudom, hogy sikerült ilyen nevet adni egy városrésznek, de nagyon a szívembe lopta magát. Mármint a név, a városrész maga egyáltalán nem.

Luci elmondta, hogy Wood Greenben sok román van, de ő bizony nem szereti őket. Séta közben tényleg nagyon sok román hangot hallottunk. És nekünk nagyon tetszett, kicsit otthoni feeling volt. És csodák csodája, először, amióta itt vagyunk, magyarokat is láttam és hallottam. 2 lány és egy fiú volt. Megmelengette a szívem:)

London még egyszer: a legnagyobb város, amiben eddig jártam, van benne csodás és kevésbé csodás, van szép és nemszép oldala. Nyújt valamit, ami mindig visszahív, tudod, hogy következőbe is menni akarsz, látni akarod érezni, látni amit még nem, és azt is amit már láttál. Én még nem láttam a Tower Bridget, nem voltam a Trafalgaron, a Hyde Parkban és még annyi de annyi mindent nem láttam. De fogok, csak lehet nem autóval megyünk:) Mégis csak ez a város az ország szíve és mágnesként vonz minket, nem olyan mint otthon. És tudom nem csak én vagyok így vele:)

Csodás vasárnap Bournemouthban

2011-05-23T12:58:00.000-07:00

Ideje volt elűzni a depit. S is besegített kicsit, mert habár úgy volt, hogy segítenem kell este a szülinapi pariján, 7kor bejelentette, hogy elmehetek, nincs szüksége rám. Kicsit mintha rosszul is esett, mintha nem akarta volna, hogy ott legyek, de sokkal jobban örültem, hogy leléphetek. Annyira pluszba éreztem magam. Mondta, hogy ha akarunk bemehetünk később, hogy nézzük mit hogy kell csinálni, mert hívott egy pincért, aki egyedül mindent megcsinál és hogy tanuljunk, következőbe majd mi is meg tudjuk csinálni. Fenéket. Nekünk úgysem fizeti pluszba, akkor fizessen másnak!
Másnap vasárnap volt, szabadnap. Nem akartam itthon üldögélni és bedobtam Alexnak, hogy mit szólna, ha végre elmennénk Bournemouthba. Nem volt ellene, mint soha:) Reggel 8kor szólt az ébresztő, nem nagyon akarózott kikelni az ágyból, későn feküdtünk le, mint minden este. Menjünk, ne menj
ünk. Az időjárás előrejelzés szerint nem fog esni, közbe még a nap is süt. Bár itt csunya felhők voltak és förtelmesen fújt a szél. De majd délre elmúlik! Összekászálódtunk és fél 10kor sikerült elindulni. Az út kb másfél óra volt. Felszerelkezve gpsel belőttük az irányt, de 3 perccel az indulás után az le is merült. Hát nem voltunk boldogok, de volt nálunk térkép is és tapasztalatból tudtuk, hogy úgyis odatalálunk. Útközbe néhányszor esett az eső, lestük, hogy ugy-e még messze vagyunk és a parton majd sütni fog a nap. Megérkeztünk Bournemouthba, át a városon, egyenesen a beachre siettünk. Kerestünk egy parkolót és mit ad Isten, az első parkoló, amit találtunk, közvetlenül a part előtt volt. Jaj, az az érzés, amikor először megpillantottam az óceánt! Kimondhatatlan. A torkamban dobogott a szívem, de Alexnek is, csak szorította a kezem és szóhoz sem jutott. Összeszedtük a cuccainkat és rohantunk a beachre. Lementünk a kis lépcsőn és teljes szépségében elénk tárult a gyönyörű kék (bár nekem zöldnek tűnt) óceán, vagy tenger, kinek hogy tetszik:) Gyönyörű homokos part, vadul hullámzó víz, napsütés naaaagy széllel párosítva. Cipőt le és rohanás a homokba.

A hüvös ellenére fincsi langyos volt a homok, de nekem a vííííz kellett. Tudtam, hogy hideg lesz, de muszály belemászni, kihagyhatatlan. Kicsit merészen, kicsit félősen, kicsit szaladgálva, elértem, vagy inkább a víz ért el engem. Húúú de jég hideg volt. De nem számított. Ki a meleg homokba, bele a hideg vízbe, annyira felszabadultnak és szabadnak éreztem magam, mint nem is tudom mikor. Nem volt semmi probléma, semmi host család, csak mi ketten és az óceán. Bár majdnem elvitt a szél, nem volt szükség rövidnadrágra egyáltalán, csak sétáltunk a parton, hol a vízben, hol a homokban.

Aztán kb fél óra múlva úgy tünt jön az eső. Pár csepp, de én megmondtam, hogy nem fog esni, ma nem, hisz mi ott vagyunk. Elértük a Bournemouth Piert és megláttuk, hogy Ocenarium van mellette. Kis huza-vona után belementem, hogy bemenjünk. Nem akartam sokat költeni, és nem volt olyan olcsó a belépő. Na de egyszer élünk és most vagyunk ott. Nem bántam meg. Igaz valami többre vágytam, de így is nagyon jó volt. A nagy medence volt a kedvencem, amit minden oldalról plusz felülrő és alulról is meg lehetett nézni. Voltak ott óriási teknősök, cápák és még sok más halfajta.

Bámészkodás után nekivágtunk a városnak. Rögtön egy parkba találtuk magunkat, kicsit megpihentünk egy padon, itt nem fújt annyira a szél. Tovább haladva látjuk, hogy egy helyen a parkban rengeteg ember van. Azt nekünk is látni kell bármi is legyen. Jaaaj de aranyos volt. Kacsausztatás. Vagyis duck race. Hallottam már róla, de nem tudtam, hogy milyen. Mindenkinek megvan a maga kis műanyaga kacsája, belerakják a vízbe és egyszerre indítják. Győzzön a jobb. Szegény kiskacsa, lemerült a víz alá, mintha ólommal lett volna megtömve, sehogy sem haladt előre. A többi meg... :) Nagyon édes volt. És a sok gyerek hogy szurkolt nekik.

Tovább mentünk. Egyébként Bournemouth nemcsak a partjáról, hanem a díjnyertes kertjeiről is híres. Tényleg szép és annyira hangulatos.

A kert végében kezdődött a Commercial street. Na hát oda is be kellett nézni. Kis shopping, de ezúttal én semmit sem vettem magamnak:( Az utcára kilépve zenét hallottunk. Olyan igazi hogy is mondják... zenekar. De itt a kép a nem talált szavaim helyett. Beatles, Abba stb slágereket játszodtak és még koreográfiájuk is volt. Nagyon szórakoztató, olyan szuper.

Ezután vettünk valami harapnivalót és leheveredtünk a park zöld füvén. Mikor először Bristolban láttam, hogy mindenki le van heveredve a parkba, annyira tetszett és olyan furcsa volt. Most már tudom, hogy itt mindenhol ez van. itt az emberek használják a parkokat, nem csak azért vannak, hogy legyenek és nem szabad fűre lépni:)) Merthogy nálunk otthon az nem nagyon ajánlott.
Majd visszaindultunk a parkolóba, de előtte vetettünk még egy utolsó pillantást a partra és az óceánra és megigértük, hogy fogunk még találkozni.

Van az ember úgy, hogy megérkezik egy városba és pár perc után már vagy szimpatikus az a város vagy nem. hát mi beleszerettünk Bournemouthba. Biztos, hogy mindenképp visszamegyünk, de azt életünket is el tudnánk ott képzelni. Nem éppen a város szépsége, ami annyira tetszik, inkább az a hangulat ami ott van. azt láttuk, hogy él a város, tele van, csodás. Talán egszer majd ott fogunk élni és dolgozni:)) Szeretnénk.
Korán volt még hazajönni így hát útbavettük Salisburyt. Útközben kifundáltam, hogy kis kerülővel Stonehenge is számításba jöhet. Alex szerencsére nem tiltakozott.
Salisburybe gyors séta volt, megnéztük a központot és a katedrálist. Gyönyörű katedrális. Annyira óriási, kicsiny kis apró léleknek éreztük magunkat mellette. Bemenni sajnos nem tudtunk, zárva volt, de bejutottunk a belső udvarba, ahol halk vallásos zene szólt és... magával ragadó volt az a hangulat.

Haladtunk is tovább. Stonehenge volt a következő célpont. Nem volt nehéz megtalálni, jól ki volt táblázva és amikor már majd azt hittük, hogy eltévedtünk, megláttam előttünk az út mellett. Leparkoltunk, szétnéztünk, fotóztunk és ennyi. Szép volt, de valahogy már nem volt meg bennem az az izgalom, hogy láthatom Stonehenget.

Lehet, hogy kezdek hozzászokni, hogy túl sok szépet és olyan dolgot látok, amit sose hittem volna, hogy látni fogok? Emlékszek, amikor kiskoromban először hallottam Stonehengeről. Tényleg nem gondoltam, hogy valaha látni fogom. És tessék. Csak úgy megnéztük, mert majdnem útba esett. Ez is kipipálva. És boldog vagyok tőle. Hogyne lennék. Sorba teljesülnek a "kisebb" álmaim. Amelyek ma kicsik, de valaha a legnagyobbak voltak. Most már többre vágyok. És ez így is természetes. Amíg van cél előttem, addig tudom merre haladok. Ha nincs akkor csak bolyongok és sehová sem jutok.
Visszatérve, Stonehenge után hazafele vettük az irányt, 7 óra körül már itthon is voltunk. Jó fáradtan, én kinyúltam, tízig szundi, aztán fürdés és újra alvás. Csodálatos, remek, elragadó, lélelgzetelálljtó, feledhetetlen, örök emlékű nap volt a tegnapi. Annyira boldoggá tesz, hogy itt lehetek és mindezt megélhetem. Még akkor is ha más területen problémák vannak, de nem olyan nyomott az egész, mint otthon volt. Van két szabad napunk, amikor tudom, hogy kikapcsolunk és újult erővel vágunk a következő hétnek.

Tiszta depi :((

2011-05-20T14:56:00.000-07:00

Olyan rövidek a napok, sosem jut időm írni. Pedig úgy szeretem, amikor még friss az élmény beszámolni róla. Utólag már elhalványodnak az emlékek és nem tudom olyan beleéléssel elmesélni. Vagy egyáltalán nem. Így történt, hogy nem született bejegyzés a Reading-i kiruccanásról. Na de az nem is lett volna hosszú. Nem volt nagy szám. Későn érkeztünk meg, a városból nem sokat láttunk, nem volt időnk, shoppingolni kellett. Tehát a readinglátogatásból lett egy jó nagy kör Primark és egy kör Oracle. Pár, számszerint 13 fotó és rohanás vissza a parkolóházhoz, majd haza. Ja, eltévedés kifele a városból, mint mindig. Ennyi.

És most rátérve a friss élményekre, a mai volt ittlétem legeslegeslegrosszabb napja. Fél délig alvás, az ok, fürdés, túl forró a víz, nem annyira ok. Öltözés, a frissen mosott nadrág nem nagyon jött fel rám. Párom megjegyezte, hogy nem a mosás, hanem hízok, hízok. Szokott ezzel viccelődni, hogy sonkák meg minden, általában zavar, mert nem vagyok kövér, de ma valahogy nagyon érzékenyen érintett a dolog. Kidorultam, hisztiztam, hogy nézze meg, alig eszek valamit, tényleg vigyázok és 50 kiló vagyok, ami szerintem még nem számít kövérnek. Sírtam, hatalmasan meg voltam sértődve, magamnak sem tudtam megmagyarázni mi van velem. Egész napra megpecsételte a dolog a kedvemet. Igaz már előre féltem a mai naptól. Holnap van anyukánk, S, szülinapja, itthoni party este, ma készülődés, főzőcske. Nem is értem miért nem tudnak elmenni valahová. Szóval izgultam, hogy mi lesz már ma. Megérkeztem, nem volt itthon, elvégeztem a szokásos rendrakás stb dolgokat, mire megérkezik. Hát kezdődött. Parancsosztogatás ezerrel, "I tell you wath..." minden 2 percben pffff... Tettük a dolgunkat, én ramatyul éreztem magam, mert annyira lekezelő tud lenni. Aztán néhány percre normális lett, beszélgettünk a nyárról, a hazamenésről, a tanulásról, kirándulásokról. És vége, vissza minden. Már éreztem elsírom magam, többször is egyébként a mai nap. olyan átkozottul kicsinek, eltaposottnak, lekezeltnek, senkinek, megalázottnak éreztem magam, mint még talán soha. Elkészítettük az előételt meg a desszertet, mindenben segítettem, végignézetm, ahogy semmibe veszi minden törekvésemet és azelőtti munkámat, aztán még rendet raktam utána, akárhányadikszor a mai nap és vártam, hogy legyen már vége a napnak. Végül megbeszéltük egész nyár végéig a programunkat és mehettem is.
Közbe Alex kitalálta, hogy vegyünk egy tortát, egy üveg bort és hívjuk be este őket hozzánk. Erre ismét sikerült kiborulnom. Egész nap ott pattogok neki és arra nem képes, hogy csak azzal engem is megkínáljon, amit ő megkóstol. Persze azt végig zengi, hogy az milyen finom, csodálatos, "fab", de te Emi ennyivel maradsz, mert sose tudod meg, hogy milyen, nehogy már abból egyél egy falatot ami a mienk, mert nekünk nem marad belőle. Nem azért mert különben éhezek, hál' Istennek van mit együnk rendesen, csak az a pofátlanság, ahogyan ő csinálja. Előttem kóstolja, eszi, issza és dicséri, ájuldozik, de eszébe nem jut, hogy megkérdezze nem-e lenne kedvem esetleg megkóstolni. De azt elmondja, hogy mit hogy kell csinálni, persze, biztos Emi még egy pastat sem tud megfőzni, hisz Romániából jött, bizos ott olyan nincs is. Arra azért jó, hogy utánunk rendet rakjon, összeszedje a lakás minden elképzelhető pontján elszórt ruháinkat és egyéb dolgainkat, hogy becsukjon utánunk minden egyes fiókot, hisz az nekünk csak kifele müködik. Gondolom valami antiTomacelli cucc van beszerelve minden fiók és szekrény ajtóba, hogy befele ne müködjön nekik. Hogy kivasaljon mindent, mert S bizony utál vasalni. Hogy megkérdezzük tőle, hol van ez meg az, ha nem találjuk. Biztos én raktam el, nem ők hagyták el valahol.
Ha meg arról van szó, hogy Emi is él, Emi is láélegzik, táplálkozik és pont olyan ember, mint mi, akkor... olyanról szó sincs. Miért is lenne. Mindenkinek megvan a helye ebben a családban, ja persze, mi nem vagyunk a családba. Csak itt vagyunk, tartaléknak. Ha valamire kell, vagy valamihez épp nekik nincs kedvük. De nem igazán kell minket emberszámba venni. Minek is. Egyszer úgyis elmegyünk, jobb ha nem is próbálnak minket megismerni.
Tudom, most túlreagálom a dolgot, nem annyira rossz valójában. Szóval sosem bántott meg S, csak tettekkel, meg főleg azokkal amit nem tett. Mindig megköszöni amit megcsinálok, csak hát, azon a néhány szón kívül egyáltalán nem értékeli a munkámat. Sem ő, sem senki ebben a családban. Kit érdekel, hogy Emi ma már 2szer rendetrakott, hazajöttünk, itt az ideje mindent a feje tetejére állítani. Van aki jöjjön utánunk.
Az egyetlen dolog, amiben nem hogy dicsérem, de csak ő tud ebben a családban: köszönni. Ha megérkezek, ha ő jön, mindig köszön. A gyerekek... szóra sem érdemes. Ha rájukköszönök, esetleg visszaböffent egy kicsikét, vagy nem. Apukáról ne is beszéljünk. Ma tőle is nagyon rosszul esett. Egy hete nem láttuk egymást, ma ott vagyok, kijön, tesz vesz, mintha ott se lennék, rám se néz. Tényleg ilyen nehéz egy Hi-t kimondani. Vagy fel se merül benne, hogy kellene? De hát mégis csak ott van valaki, akit nem látott jó pár napja!
Úgy beleélem magam a negatívumok sorolásába, hogy majd elfelejtem, hogy nem ért véget azzal a nap, hogy náluk befejeztem és Alexnek kiborultam. Kérdezte, hogy menjünk valahova. Persze, csak el innen. Beültünk az autóba, nem tudtuk merre megyünk, csak elindultunk, metünk mentünk és beszétük ki magunkat. Aztán csak Alex beszélt, hogy nem szabad ilyen lelkiismeretesnek és rzékenynek lennem és nem vegyem fel annyira ezeket a dolgokat. Se térkép se semmi, csk mentünk előre. Végül Calnebe kötöttünk ki, már majdnem sötétedett. Sétáltunk egyet, fotóztunk párat.

Vettünk egy kis cserepes rózsát Sophienak. Nem mintha megérdemelné, de hát mégis... nekünk van olyan, hogy szégyellnénk úgy eltölteni a napot, hogy legalább egy virágot nem adunk. (Tudom, nekik ilyen, hogy szégyenérzet, nem létezik.) És irány haza. A legemlékezetesebb, hogy láttam az első white horse-t. Véletlenül láttam meg a domboldalban és annyira, de annyira örültem neki.

Közben meg lenyugodtam. Jöhet a holnapi nap. 1 órával később kezdek, mert tovább kell este maradnom, hisz buli lesz és S véletlenül sem akar plusz órát fizetni, szóval legalább egy óra megoldva. Csak legyünk már túl rajta.
Annyit ma sikerült elérnem, hogy megtudtam biztosra mikor mehetünk nyáron haza, szóval foglalhatjuk le a repülőjegyeket, de erről meg egyéb nyári programról addig nem akarok írni. Szeretnék vidáman írni róla, most meg... hát enyhe kifejezéssel... nem vagyok az.

Oxford, Learndirect, bankszámla

2011-05-09T10:28:00.000-07:00

Nem így együtt, hanem külön külön. Húsvét óta nem voltunk sehová, így ideje volt kicsit kimozdulni. Persze szombat este zuhogott az eső és kénytelen voltam A és B tervet keszíteni. A: nem esik, irány Oxford. B: esik, itthon maradunk, majd hetfőn Swindon, shopping. Végül A lett, egy szép, kerek, hosszú, csodálatos Oxfordi nap. Még egy kis shopping is belefért. Délután volt mire odaértünk, pedig nincs annyira messze. 1 óra körüli az út. Sima ügy. A parkolás annál nehezebb. nincsen olyan sok parkolója a városnak, mint kellene, szerintem. Máshol egymást érik, itt meg csak a város egyik felébe van. Fél óra parkolókeresés után sikerült kiszúrni a legdrágábbat (előtte voltunk egy jóval olcsóbba, de azt hittük az drága,így tovább mentünk, aztán meg már messze volt visszamenni:) Célbavettük a várost, ezúttal felkészültem, hogy miket kell látni és azok hol vannak. Most már azt is megtanultam, hogy parkolónak is utána kell nézni már otthonról és akkor nem veszítünk csomó időt, esetleg pénzt.

Majdnem a központba parkoltunk, egy utca és ott volt előttünk a shopping központ, de én nem csak ezt akartam. Kinek jut eszébe shopping, ha Oxfordról van szó? Vasárnap volt, tudtuk, h az üzletek nemsokára bezárnak, néhány dolgot be kellett szereznünk, aztán a csodálatos-ámulatbaejtő-elképesztő-remek-lélegzetelállító-szép-és még minden jelzővel ellátott város szépségeinek szenteltük magunkat. Legnagyobb sajnálatomra a fotók egyáltalán nem adják vissza azt amit ott élőben lát az ember. Nekem, aki Romániából jöttem, ez az építészeti stílus, nem, hogy ismeretlen, de idegen. Ami nem azt jelenti, hogy nem csodálom, imádom. Lélegzetelállítóak azok az ódon falak, sárgás-barnás-feketés épületek, óriási építmények. Látszuk rajtuk, hogy annyira régi, de annyira kifinomult az a stílus, azok az apró részletekig kidolgozott formák, szobrok, minták. Ahogy ott állok egy ilyen városban, azt sem tudom merre kapjam a fejem, csak úgy falom a látnivalókat, a szemem nem tud betelni a látvánnyal.

Amikor már azt hittük nagyrész mindent láttunk, észrevettünk egy utcát, ami oda vezet, ahol már jártunk, de mégis bementünk. Csodák csodája, mit hagyunk ki ha nem tesszük! Gyönyörű, túlméretes épületek mindenfele, itt egy könyvtárépület, ott egy múzeum, amott egy templom, egy torony, egy színház. És mind mind annyira szépek, hogy nincsen szókincsem hozzá. Hullafáradtan indultunk haza, amikor már úgy éreztük mindent láttunk, amit, ha Oxfordba jársz meg kell nézned. Lehet nem, de már térdig járt lábunk is ezt sugallta nekünk.

Minden újjabb kirándulás csodás emlékkel ajándékoz meg engem. Imádok utazni, új helyeken járni, mindent be akarok járni, még akkor is, ha az egy ,kis város, ahol van egy főutca és ennyi, nekem abba is van látnivaló. Imádok itt lenni, ennyi gyönyörűséget látni és újjabb terveket szőni.
Oxford kipipálva!

Másik téma a nyelvtanulás. Nagyon akarok tanulni, szükségét érzem, merthogy a családnál ez nem lehetséges, nekem meg terveim vannak még ebben az országban, az au pairkedésen túl. Hallottam a Learndirectről, ami kezdetnek megfelelőnek tünik, mert ingyenes és egyelőre nem nagyon engedhetünk meg magunknak egy drága nyelvsulit. Utánanéztem, lehet online is és a centerekben is, ami ninden nagyobbacska városban létezik, Swindonban is, ami hozzánk közel van. Gondoltuk, mivel, hogy mindketten akarjuk, nem kezdjük el online, hanem bemegyünk, érdeklődünk róla, ha a centerben is lehet végezni, akkor jobb is a kommunikáció gyakorlás szempontjából.
Ma végre bementünk. Nem túl szimpatikus hely, nem túl szimpatikus idősödő férfi fogadott. Foglaljunk helyet, mindjárt foglalkozik velünk. 10 perc... miben segíthet? Online urzus? Persze, miért ne lehetne. Elhívták, adott egy tájékoztatót, rögtön jön. Újjabb tíz perc. Jön egy nő, miben segíthet? Ja, azt náluk nem lehet csinálni, ajánl egy másik intézetet, oda mehetünk, náluk ezt nem lehet. Mehetünk. Hát köszi.
Majd megpróbálom online, merthogy azt tuti lehet, Kata is mondta, hogy nemrég kezdte el. És még, ha vizsgázni be is kell menni egy centerbe, én oda vissza nem megyek, inkább elmegyek messzébb. Ez volt az első alkalom, hogy valahol nem voltak nekem szimpaikusak.

Bankszámla. Végre sikerült. Először a Lloydsnál voltunk, ahol "hátrányosan megkülönböztettek minket" romániai mivoltunk miatt. Lehet, de bonyolult eljárás, szóval ott nem lesz számlánk. Ismerősöm mondta, hogy neki NatWestnél van és nem volt semmi probléma, sima ügy. Bementünk, nem annyira sima, de lehet. Kell egy levél a hostunktól, hogy igazolja, nála lakunk, dolgozunk. Megtörtént. Számla megnyitva, várhatjuk pár nap mulva a kártyát postán. Elkezdődött a levélfolyam. Hát ezek nem sajnálják a postát használni. Kb 5,6 levél érkezett, minden információ más napon, más borítékban. Végül megjött a kártya és a csekkfüzet is. Ennek örömére, anyukánk írt nekünk egy csekket, amit felrakhatunk a számlánkra. Ma ilyen köszönős kedvem van, de köszi, Sophie!-negatívan. Bemegyünk a bankba kártyát ativálni, tegnap persze majd minden pénzünket elköltöttük, tudtuk ma kapunk. Aktiválás ok, csekkbeváltás ok. Cashbe nem adják ki, csak kártyára teszik, pénteken már használhatjuk is. Tessék??? Köszi Sophie mégegyeszer. Szólhattásl volna erről. Máris utálom a csekkeket.
Hazaérve már már lenyugodtunk, végülis nem elveszítettük azt a pénzt, hanem péntekig nem tudunk hozzáférni. Semmi pánik. Elköltjük majd azután.
Lényeg: van bankkártyánk- köszi NatWestes néni, nagyon ari voltál.
nemsokára pénz is lesz rajta, már uton van, csak messze kell mennie
tudjuk online vásárlásra is használni, juppijé
Üzenem mindenkinek, aki banki ügyben bizonytalan vagy akadékoskodnak, próbálja meg a NatWestnél. Ez nem a reklám helye, csak velünk tényleg nagyon rendesek voltak és minden jól megy.Remélem így is marad. Kivéve a csekkes cuccot, amit utálok.

Első vezetés... és második:))

2011-05-07T15:43:00.000-07:00

Végre elkezdtem én is vezetni. Még csak kis léptékben, de nekem ez is sokat számít, ugyanis eléggé érdekes az én vezetésem curiculumja. Amint betötöttem a 18 évet, rögtön levizsgáztam, bár autóm nem volt, de hát a jogosítvány azért legyen, meg, az fontos dolog. Örülök is neki, később sokszor éreztem, hogy nem fognék újra neki. De megvolt és eltelt jó 3 vagy 4 év és kb 3szor vezettem összesen. Aztán megismertem Alexet:), jó sok ideig az ő autóját sem mertem vezetni. Többször előfordult, hogy elmentünk valahová, Emi nem ivott, mert nem szokott, Alex meg nem ihatott, mert Emi nem mert vezetni. Aztán erőt vettem magamon. Van egy ilyen hülye berögződésem, hogy ha én nem érzem valamire készen magam (vagy nem vagyok rákényszerülve), akkor én arra nem vagyok képes és tényleg nem tudom megcsinálni. Végül hazaköltöztünk falura és nekem be kellett járni egyetemre a városba. Persze stoppolhattam vagy buszozhattam is, de sokkal könnyebb volt beülni az autóba és bemenni. Hamar belejöttem, már már rutinos sofőr lettem:) Örültem neki, hogy képes vagyok rá, mert volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a vezetés nekem túl magas én soha nem fogom megtanulni. És meg tudtam!Úgy ahogy. Majd költözés a városba, nem volt lehetőségem rá és jó ideig nem vezettem.

És most itt vagyok. Elsőre naaaagyon furcsa volt, nem is mertem megpróbálni. Jobboldali kormány, baloldali közlekedés, minden fordítva, bal oldali váltás, gyors közlekedés, atya ég. Még Alexnek sem volt könnyű megszokni az elején. Mivel ő minden nap vezet, már rutinos, nincs probléma. Aztán egyszer én is megpróbáltam, a letérőtől az udvarig, ami kb 300 méter és dimbes dombos. Nem is volt rossz. Na de azért kimenni a forgalomba, azt még nem. Eljött az idő, amikor mennem kellett Ramsburybe plusz melóra. Nem tudtam, hovvá kell menni, ezért először elvitt Alex és utánam jött, de megigértem, hogy következőbe egyedül megyek. És úgy is volt. Felkeltem, elkészültem és szóltam Alexnek, hogy na akkor megyek. Ő meg nézett nagy szemekkel, hogy én tényleg elmegyek egyedül? Persze nem nagy dolog. Kb 7-10 perces út, végig erdő, mező, igaz, hogy olyan keskeny az út, ha valami szembe jött volna nem tudom mit teszek, mert el nem fértünk volna egymás mellett. De nem jött:) Haza is ártem szerencsésen és ennek örömére Alex kitalálta, hogy akkor este bemegyünk Hungerfordba bevásárolni, persze én vezetek. Még mindig nem nagy örömmel, de beleegyeztem, egye fene. Elindultunk, közben járt az agyam, hogy a parkolóhoz vezető út meredek és ha meg kell állnom és közben be kell fordulni és le is kell parkolni és zsúfolt a parkoló és... nem merek bemenni a városba! Ami annyiból áll, hogy jobbra körforgalom, fel a hidra, balra utcán betér, bemegy a parkolóba és leparkol. 2 perc. Város előtt megállás, Alex vezet tovább, majd visszafele ugyanitt cserélünk. Haladunk és látom, hogy nem is olyan meredek az az út és a parkoló is majdnem üres, szóval... potya para, meg tudtam volna simán csinálni. Visszafele végig én vezettem:) Büszke voltam magamra és elterveztem, hogy nem hagyom alább, gyakorolnom kell, amikor csak lehet. Azért még mostanában nem megyek nagyvárosba! Kicsit az autó is bajos és nevetek magamon, amikor a sebességváltót elkezdem jobb oldalom keresni. Reflexből a jobb kezem nyújtom és amikor beleütközök az ajtóba, akkor hoppá, rájövök:) Lehet a vezetés sose lesz az erősségem, de idővel tudom, hogy itt is majd elboldogulok, ugyanúgy, mint otthon. Ráadásul itt sokkal nagyobb szükségem is van rá. Máshogy még a co-operativig sem tudok eljutni. És mégiscsak ne kelljen ketten mennünk, ha vennem kell valami apróságot és Alex úgysem olyat venne amit én akarok, ha egyedül megy.

Bátorság és merészség! Na meg gyakorlás! És banánturmix, mert imádom:))

És mivel mostanában hanyagoltuk a kirándulást és csak a Bournemoth-i beachre készültünk, amihez több pénz és napsütés kell, holnapi tervünk: Oxford. Ha nem zuhog. Bár lehet kevés az esély rá. Mégis reménykedek. Ha nem jön össze, akkor hétfőn kicsit megvigasztalom magam shoppingolással:)

Hogyan keressünk pénzt ... tvzéssel?

2011-05-07T15:16:00.000-07:00

Sorstársaim bizonyára vágják a választ, de ha van olyan is aki nem tudja, akkor: menjünk el valakinek a lakására este, töltsünk ott néhány órát, amíg a felnőttek nincsenek otthon, keressük meg a kedvenc csatornánkat, filmünket, műsorunkat és mindezt nevezzük el babysittelésnek:)
Igen, úgy néz ki 5 hét után kezd beindulni az élet. Már ami a plusz melót illeti. A családnál tötött napi 5 óra mellett igazán jut erre idő, csak lehetőség kell. Már mielőtt kijöttünk volna érdeklődött a családunk, hogy szeretnénk-e extra workot, mert ha igen, ők benne vannak, nyugodtan, sőt segítenek is, mert folytathatjuk az előző au pairjeik plusz melóját. Mondtuk, hát persze, örömmel. Aztán megérkeztünk és 2 hetig semmi. Végül szólt az anyuka, hogy mehetünk minden szerdán 4 órában délelőtt takarítani egy közeli faluba egy barátőjéhez, ha akarunk. Hát hogyne. Először Alex ment, ő közülünk a mozgékonyabb:), nem nagyon bír egyhelyben ülni. De egy alkalom után rájött, hogy a houskeeping nem igazán neki való. Így én járok minden szerdán. Örülök neki, kicsit mást csinálok, mint itt minden nap. Kicsit elmegyek innen, kikapcsolódok, bár az is munka, de valahogy felüdít. És az anyagi oldala sem elhanyagolható.
Tegnap azzal jött haza anyuka, hogy felhívta Jayne, ugyanaz, akihez takarítani járok, hogy este nem-e tudnék menni babysittelni. Ő már helyettem is mondta, hogy igen(!), de azért engem is megkérdezett és újra felhívta, hogy ok. Így 8ra ott voltam, a gyerekeknek színét sem láttam, persze alaszanak. Két kisfiú. Kis aranyosak. A mi lányainkhoz képest kis angyalok. A kicsi mélyen aludt végig, a nagyobbik egyszer felkelt, hogy hol van anyu meg apu, visszafektettem, egyszer hallom, hogy fennt valaki szipog és az emeleti ajtó résnyire nyitva van. Ott leskődött a lelkem. Felmentem, kérdeztem mi baj, fázik, kellene a takarója. Megkerestük, betakartam és több baj vele sem volt. Letelepedtem a nappaliba a tv elé, sorra néztem a csatornákat, néztem Legaly blonde és Legaly blonde2, Hangover, Prison break, Britains got more talent, Proposal, mindenből egy kicsit és végül az Angels and Damons elején megérkezett Jayne. Szép kis 4 óra volt. Máskor is vállalom:)
De jó is lenne, ha az itthoni 5 óráimba is beleférne közbe 1-2 óra ilyen meló:) Álmodozás.
Jayne viszont elmondta, hogy nagyon meg van elégedve a munkámmal és az angolommal is:), ami szerintem elég satnya, de ahhoz képest, hogy 5 hete vagyok itt... Ő meg az előttem lévő lányhoz hasonlítja, aki meg sem tudott szólalni az elején. Minden esetre köszönöm, jól esik a dicséret és bátrabban is beszél az ember, ha bátorítják.
A hostanyukám is mondta igaz, mikor legelején találkoztunk, de azóta rájött, hogy mi is van, vagy nem tudom mi, de úgy beszél velem, hogy nekem általában csak Yes, No vagy Ok-val kell válaszolnom. Elmondhatom, hogy Jaynnel 3 találkozás után többet beszélgettem, mint Sophieval 5 hét alatt.

Családunk

2011-05-05T12:37:00.000-07:00

Az előző bejegyzésemmel kicsit a közepébe vágtam a dolgoknak, nem tartottam fontosnak minden részletről beszámolni, de vannak dolgok, amiket mégis csak meg kellene említenem.
A család:
Eduardo, az apuka. New Yorkba született, de 9 éves korától szülei Angliába taníttatták. Londonban dolgozik, tőzsde, állítólag. Hétfő reggeltől csütörtök estig ott van, péntek-vasárnap itthon. Jó fej, talán a legjobb a családban. Szimpatikus, kedves, bármit el lehet neki mondani, bármilyen problémánk van rögtön megpróbál megoldást találni rá. Ha tud persze:) Hét közben nincs itthon, de a hétvégén megpróbálja maximálisan bepótolni a lemaradást. Elég sokat játszik a gyerekekkel, főleg kinnt. Lefoglalja, tanítja őket. Egyszóval látszik rajta, hogy nem igazi angol. Sokkal tágabb a látóköre, szerintem, mint ezeknek itt.
Sophie, anyuka. Szőke, kék szemű, mint általában itt minden nő. Kb 45,47 éves lehet, nem tudom pontosan, de 50 kilónál nem több és csupa izom. Nagyon nagyon kondiban van, igaz teniszezik és lovagol rendszeresen. Ha bele gondolok, hogy otthon hogy néznek ki a vele egykorú nők...:) Szóval, fiatalos, aktív, annyi energiája van, hogy a gyerekei nem tudják követni, folyton tevékenykedik valamit (na persze nem rendet rak vagy hasonló:) Ja, nem dolgozik, de nem telik el nap, hogy nyugisan itthon ülne, folyton van programja. Itthon is állandóan pattog, de szó szerint. Mindenfélét kitalál a gyerekeknek, suli után cipeli őket mindenhova, bár szegények már a lábukat alig bírják mozdítani. Itthon én nem láttam még egyszer sem, hogy játsszon velük. Örül, hogy 3-an vannak, ami azért jó, mert jól elvannak egymással. Szereti a gyerekeit, a legjobbat adja nekik, bár ami a kaját illeti... sokszor azt ami neki könnyű, nem azt amit ők szeretnek. Kicsit olyan angol vér, Vagyis egészen az, csak ahogy viselkedik. Kedves, aranyos, de mégis, van benne valami gőg, valami olyan, hogy... ő mégiscsak valaki több. Velem is nagyon rendes, ha valamit nem jól csinálok, akkor is: don't worry, és elmondja vagy mutatja újra. Ha valamire megkér, utána folyton dicsér: "good girl!"(mint a kutyáját:) vagy "Emi, you're a superstar!" Jólesik a dicséret, de valahogy nem olyan igazi, csak úgy mondja, olyan lazán, nem szívből. Nem az a nagy dumálgatós velem, csak elmondja, amit akar és el is ment. És folyton elmondja mit akar. Nem az van, hogy én már tudom mit kell csináljak és csinálom, hanem minden nap megmondja, ezt ma csináld meg. Nem hiszem, hogy valaha is közel kerülünk majd egymáshoz.
A lányok:
Livia vagyis Livi. 9 éves, nagyon okos, érett komoly, független lány. Nem kell neki már semmiben segíteni, csak közbe noszogatni, hogy igyekezzen kicsit. Első napokban egyáltalán nem beszélgetett velem, tartotta a távolságot. Most meg úgy meg van eredve a nyelve, hogy be nem áll a szája, amíg rá nem szólok, hogy ideje ezt v azt tenni. Talán ő a kedvencem, mert nincs sok baj vele:)
Alicia vagyis Lissy: 7 éves. Ő a legvirgoncabb, legrosszcsontabb. Ő mindig mást akar, neki mindig más kell, ő mindig másképp akarja, szóval a lényeg, hogy ne úgy legyen, ahogy neki mondják. Nála mindig van egy "but..." Természetesen húzza maga után a többieket is, ha valami rosszaságról van szó. Főleg a kicsinek nem is kell sok biztatás.
Marina vagyis Mina: 5 éves, a család babája. Pedig ő már nagylány. Kivéve, ha azt mondom neki, hogy te már nagy vagy, akkor ő bizony csak egy baby:) Először ő volt a kedvencem. Olyan kis aranyos, édi, még kicsit selypít, tiszta szimpatikus. De elég hisztis, bármiért képes sírni. 5 évesen már egész szépen olvas, minden este lefekvés előtt olvasnia kell, van egy könyv amit a suliból hoz és azt kell olvasnia. Tisztába van vele, hogy ő a kicsi és ezért neki kicsivel többet szabad és ezt próbálja is elérni, főleg sírással.
Mindhárman suliba járnak, természetesen:) A sulijuk kb 45 percre van innen autóval. 6:40-kor kelnek reggel és 5,6, órakor érnek haza. Nem csoda, hogy 7, 7:30kor már ágyba vannak. Nem hiába van messze a suli, puccos magániskola, vagyonokat fizetnek érte, csomó plusz tevékenység, mindenféle sport, játék, pfff...
Szép kis család, bár ma sem értem miért itt laknak, ahol. Ma Lissy sírva elmondta, hogy utál itt lani, mert semmit sem lehet csinálni. Igaza is van. Attól eltekintve, hogy addig futhat körbe az udvaron míg leesik a lábáról, zöld fű, levegő, kiskutya, bicikli... nem sok minden van. Egy faluba mégis csak emberek közt él az ember, de itt... elzárva. Ugyis nagyrészt aludni járnak haza, akkor meg minek ilyen messze lenni mindentől? Még csak nem is sajátjuk a lakás legalább. Szülők szerint ez a legjobb hely a gyerekeknek felnőni. Ők meg... nem szeretik annyira.
És itt van egy életkép a két kisebb lányról, ahogy megpróbálnak behatolni a konyhánkba ... az ablakon, minek is ajtó:)

Az élet Angliában

2011-04-28T04:11:00.000-07:00

Mivel már elmúlt egy hónapja, hogy itt vagyunk, elérkezettnek érzem az időt, hogy véleményt nyilvánítsak:)Magamért, másokért, azokért, akik otthonról olvasnak és azokért akik innen, vagy bárhonnan a nagyvilágból. Igaz, ez az egy hónap még távolról sem elég ahhoz, hogy megismerjek egy országot, egy kultúrát, egy életformát. Nem is ezt állítom, de egy "angol" családdal együtt töltve napjaimat, sok mindent láttam és tapasztaltam már ennyi idő alatt is. Azért írtam idézőjelbe az angolt, mert a Tomacelli családnál élünk. Na, gondolom erről a névről senkinek sem egy tősgyökeres britt család jut eszébe. Családfőnk és a család névadójának múltja még ma sem teljesen tisztázott előttünk. Tudjuk, hogy gyökerei Olaszországból származnak, ő viszont New Yorkba született, itt él UK-ben, Londonban dolgozik. Nem tudjuk, hogyan jutott ide vagy miért, de egész családja itt él ma Angliában. Anyukánk már igazi britt vér. Így a 3 kislány is, bár a Tomacelli nevet visleik, igazi angolok, legyen szó akcentusról, életformáról, viselkedésről, táplálkozásról. A lánykák 5, 7, 9 évesek, kis aranyos szőkeségek. Az érdekes az, hogy itt körülöttünk minden nő és kislány szőke. Mintha Norvégiában lennénk:) Lányaink suliba járnak, 5 éveskénk már egész jól olvas. Atya ég, nálunk csak 7 évesen mennek suliba!
Ennyit a családról egyelőre, bevezetőnek.

Milyen itt az élet?
Totálisan más, mint otthon. Azért jöttünk el, hogy jobban éljünk. Egyelőre ez meg is van, bár nem érzem úgy, hogy otthon lennék, hogy megérkeztem volna. Nem, ez nem az otthonom, ez egy átmenet, ami segít előkészíteni itteni életünket, hozzászokni mindenhez. Első 2 hét teljes extázis volt. Imádtunk mindent, élveztük az újat, rácsodálkoztunk mindenre, nem üldögéltünk itthon. Most is jó, nem panaszkodok. De mostmár kezdünk hozzászokni. Többet vagyunk itthon, jobban meggondoljuk a dolgokat, főleg ami a pénzköltést illeti. Kezdünk plusszmunkát vállalni, hisz a napi 5 óra itteni munka mellett van időnk bőven. Örülünk, ha bejön egy plusz meló. Változatosság. Tegnap kezdődött a suli, ma és holnap csak mi vagyunk a lányokkal. Nem lesz egy sétagalopp, de képesek vagyunk rá. 5 fele érnek haza és fél 7kor már kezdenek lefeküdni. Csak ne lennének olyan kis akaratosak. Megpróbálnak félrebeszélni, hogy nem, nekik még nem kell elrakni a játékokat, megfürdeni, lefeküdni. Aztán reggel, mintha látnám, hogy nem, még nem kell felkelni:) Na de megbírkozok velük valahogy!

Hogyan élnek ők?
Ez az amit én láttam eddig. Kedves au pair bolgtársak, ha olvastok kérlek erősítsetek vagy cáfoljatok meg!
Nem stresszesek. Bármi is van: It's OK! Minden problémát meg lehet oldani. Barátságosak, kedvesek. Legyen szó a családról, vagy a bolti eladóról, szupermarketről, bankról. Mindenhol otthon nem nagyon tapasztalt kedvességgel találkozok. Úgy beszélgetnek, mintha ezer éve ismernénk egymást.

A sofőrök türelmesek, toleránsak. Nem dudálnak egymásra, sőt elsőbbséget adnak, akkor is, ha nem nekik kell. És megköszönik akkor is, ha nem is kellene. Lehet ez Londonban meg nagy városokban nem így müködik, nem tudom, de itt vidéki környezetben és kisvárosban ez van. És persze őrült gyorsan vezetnek. Nekünk is van egy kis ügyes autonk, így gyorsan hozzá kellett szokni az itteni forgalomhoz. Nem könnyü. Én még nem vezetek, még nem voltam rákényszerülve. De tegnap is megtörtént, hogy a kormány felőli oldalon akartam beülni. Otthon nem is vettem észre, hogy ennyire belém van rögzülve, hogy az autó melyik oldalán mi van:) Lassan nekem is neki kell kezdeni a vezetésnek, ideje. Itt ugye mindenki vezet és anyukánk már mondta, hogy meg kell szokjam, mert mi van, ha Alex nem tud valamiért elmenni a gyerekekért, akkor nekem kell. Az út pedig kb. 40 perc, csak oda.

Táplálkozás. Uncsi, legalábbis, amit a mi családunk eszik. Gyerekek, reggeli: cereals, minden áldott reggel. Igaz, hogy millió féle, fajta van nekik, de akkor is... Az ebéd itt a fő étkezés. Már amikor mindenki itthon van. Csirke, krumpli sülve és saláta. Más húst én még nem láttam. Vacsora, vagyis tea (aminek a teához persze semmi köze) valami könnyű pirítós vagy tészta, spagetti, fish fingers, rizs zöldséggel. Sok gyümölcs, zöldség, gyümölcslé. Nem esznek sokat, inkább egészségeset és elég unalmasat. Pedig olyan sok mindent lehetne készíteni abból, amivel a hüttők tele vannak. Na de ez sem az én dolgom. Kivéve ma este és holnap reggel. Igaz erre is receptet kaptam. Ma este: fish fingers, small potatoes, brokkoli. Nem tudom a gyerekek mennyire örülnek ennek, de ma kideritem:)

Életmód. Sport, mozgás, levegő, olvasás, utazás és ehhez hasonló finomságok. Sport: gyerekeknek lovaglás, úszás, sok sok iskolai program mindenféle sporttal. Anyukának lovaglás, tenisz. Apukának foci. Mindenkinek sok kirándulás, vakációban nagy utazás. Mindenkinek kell olvasni, lefekvés előtti program. Persze van is amit. Itt szeretnek könyveket vásárolni az emberek. Otthon valahogy divatjamúlt dolog az olvasás.
Korán fekvés, korán kelés, minden pillanat kihasználása, én itt még olyat nem hallottam, hogy valaki fáradt vagy mára már elege van és egyet kidől. Csupa energia mindenki.

Még annyi minden van, de lassan mennem kell dolgozni, közben gyűjtöm a gondolataimat. Ja, ami még nagyon fontos. Nagyon rendetlenek. Azt hiszem ez nem csak itt van így, mert ahová plusz melózni járok, ott is ugyanez van. Egy ajtót, szekrényajtót, fiókot be nem csuknak maguk után. Egy villanyt le nem kapcsolnak, egy ruhát el nem raknak. Cipő, zokni az asztalon. Mindig azt hiszem, amikor belépek, hogy valami nagy dologra készülnek, úgy áll a lakás. Közbe ez csak a normális:)

Húsvét és Devizes

2011-04-25T09:43:00.000-07:00

Ez is eltelt. Már majdnem egy hónapja vagyunk itt és lassan kezd beállni a rutin és néha az unalom is. Nem panaszkodok, nincs mire csak néha már most többet akarok, akarunk. Itt volt a Húsvét, el is múlt, alig volt érezhető. Kis családunk péntek délután elhúzott, na nekik biztos érezhető volt az ünnep. Még fizut is kaptunk, úgyhogy gazdag volt a bevásárlás, meg az asztal is. Igaz, már a bevásárlás után kicsit lelombozva indultunk haza. Mindig elszámítjuk magunkat, ha vásárlásról van szó:)Vagyis mindig meglátunk valamit, ami nem hagyható ott.
Volt sült bárány, töltött káposzta, tojás, igaz nem festett. Minden megvolt, mégsem volt az igazi. Nem volt ételszentelés, családi ebéd...
Na de helyette volt kis kirándulás, bár elég szegényes és nem is olyan izgalmas. Próbáljuk megismerni a környéket, minél többet látni. Kevés pénzzel is lehet kirándulni. Kinéztem egy félórányira levő várost, Devizes a neve. Délután indultunk el, de nem késtünk el sehonnan. Sikeresen megérkeztünk, csak egyszer tévedtünk el, vagyis akkor sem, csak a GPS azt mutatta, hogy nem jó helyen járunk, aztán meg, hogy mégis:) Leparkoltunk a központban és elindultunk felfedezni. Otthon tájékozódtam, hogy mit érdemes megnézni, de hát nem volt nálunk térkép, nem tudtuk merre keressük. Így csak bolyongtunk, láttunk néhány szép dolgot, egy tavacskát a park mellett, heverésztünk a parkban. Milyen furcsa, itt van a nagy, zöld udvar és mi elmegyünk a városba és ott heverészünk a fűben. Majd visszasétáltunk a központba és irány haza. Ez volt nekünk a nagy Húsvét.

Severn Beach és Bristol

2011-04-16T16:12:00.000-07:00

Mindenképp látni akartuk az óceánt, minél hamarabb. Múlt vasárnap délben neki is indultunk. Természetesen google maps segített kinézni az útvonalat, belőni a legrövidebb utat és indulás. Legközelebbi feljárónál fel az M4-es autópályára és irány a part. Gondoltuk mi. Kis naívak:) Mert úgy megy az. Bristol fele mentünk, a terv szerint Avonmouthnál csoádljuk meg az óceánt, majd Bristolt is bevesszük egyúttal.

Sikeresen letérünk a motorwayről, nemsokára megérkezünk Avonmouthba, na de merre menjünk? Tábla: Docks vagy Avonmouth Village. Próba szerencse. Docks. Na persze, sorompó. Akkor village. Megkérdezzük. Itt nincsen beach!!! Akkor mégis hol lenne? Westernnél. Köszi. De hogy a fenébe lehet, hogy a hátuk mögött van az óceán és nincsen beach? Akkor még nem értettem. Térképmustra, menjünk felfele, nem Western fele, közelebb van. Severn Beach. Ha beach, akkor kell neki legyen beach. Max tíz perc volt az út. Utolsó percekben már láttam az út melletti bozóton túl a végtelen vizet. Először pillantottam meg életemben az Atlanti Óceánt. Gondoltam én és suhantam tovább az úton. Megérkeztünk Severn Beachre, türelmetlenségem határtalan volt bár már sejtettük, hogy itt valami nincs rendben. És a térképen is láttuk... Gyönyörű hídon húzott át majdnem fölöttünk az M4 és valahol ott volt a víz. Leparkolunk, az utca mellett rögtön gyönyörű pázsit, kis emelkedő, fölötte korlát és sétány. Ott kell lennie mögötte a partnak. És ott volt. Na nem az amire mi vártunk. Nagy kövek, mocsár, barna víz és a túlsó part:)

De mégis csak az Atlanti Óceán kicsiny kis sarkát csodáltuk! Végigsétátunk a sétányon, fotózkodtunk mindenfele. A vizet sajnos nem tudtuk megközelíteni, mégiscsak nem akartam elsüllyedni az iszapban. De már láttam a partot, a távolban elhúzó hajót és a végtelen vizet.

Ismét térképezés és irány Bristol. Hamar megérkeztünk, de hű milyen messze volt még a belváros. Megtaláltuk, aztán kb 15 perc parkolókeresés. Sikeres. Indulás városnézni. Mielőtt még bármit láttunk volna, Alex háta rémesen elkezdett viszketni. Akinek ismerős a le-leégett bőr harmadnapos viszketése, az bizonyára átérzi. Visszamentünk az autóhoz, bekentük nyugtató krémmel és újra nekivágtunk. Sok szép, különleges dolgot láttunk, de számomra legkedvesebb, a városháza előtti park volt.

Néhány fa, sok pázsit, sok-sok ember, aki idejét, szünetét itt tölti. Ülve, fekve, állva, kinek hogy jólesik, van aki olvas, van aki napozik, alszik, pihen, beszélget, eszik. Mindenféle ember, kicsi, nagy, szines, fehér, fiatal, idős, de főleg sok sok fiatal. Nagyon szimpatikus, mintha csak úgy oda lennének szórva az emberek, ki ahogy esik:)
Láttuk a Bristoli Egyetem impozásns épületét, lenyűgöző alkotás.

Séta, séta és sok séta. Közben csak úgy járt a tekintetünk, mindent el akartunk raktározni, minden képet megőrizni az emlékezetünkben örökre. Jamie Oliver étterme, a Jamie's Italian, az első, amit Jamietől láttam. Remélem még lesz sok. Központba, aranyos látnivalók, sok víz,minden formában. Floating Harbour a sok apró hajócskával, a tükörgömb Planetárium, mind megannyi feledhetetlen kép és emlék marad az életünkben. Aztán Alexet megint elkapta a viszketőroham és nem bírta tovább. Irány haza. De egyáltalán merre mennyünk, hogy kijussunk a városból a jó irányba? Nem volt könnyű, de fél órás kerülő után sikeresen vettük az összes elénk nem álló akadályt és fejutottunk várva várt motorwayünkre, amely a hazafele irányt biztosan mutatta, egészen addig, amig megtaláltuk a megfelelő kijáratot is:)
Remek nap volt, következőbe, amikor óceánra meg homokos partra vágyunk, Bornemouth lesz a célpont. És még kívánok magunknak sok-sok szép kirándulást!

Aldbourne, Hillwood House

2011-04-09T15:13:00.000-07:00

Este volt amire megérkeztünk, Sophie, a lányok és én. Alex és Ed vonattal jöttek, mert nem fértünk el mind az autóban. Kb 15 perc múlva ők is ott voltak. Bemutatták a lakrészünket: hoszzú előszoba, a mi hálószobánk, vendégszoba, ha netán vendégünk érkezne. Lehet jönni:) Aztán nappali, konyha, fürdőszoba. Otthoni körülményekhez képest, ahol garzonba laktunk, ez... igazi paradicsom. Minden szobának óriási ablaka van, mintdig is arról álmodtam, hogy nagy ablakos lakást szeretnék. A kilátás csodálatos (bár otthon szebb ennél a táj, de nem ilyen közeli. Az ablak előtt fácánok sétálgatnak reggeltől estig. Sok, nagyon sok. Nyuszikák szaladgálnak elő a bokrokból. Őzikék járkálnak reggelente legelészni. Tegnap még egy szegény kismókust is megriasztottam, amint sétáltam. Amíg nem jön megve, farkas, róka, meg ilyenek, addig mit mondhatnék. Ez csodálatos!

A nagy lakás külsőre nem is látszik nagynak. De még most is megtörténik, hogy nem tudom melyik ajtó hová nyílik:)

Lola a kutyus, és a három kis csemetekutyus, a család kedvence, amikor épp nem csinálnak valami huncutságot. Most éppen ki vannak tíltva a házból, nem tudom meddig. Ilyenkor olyan bűnbánó arca van Lolinak, hogy folyton megsajnálom.

Ami itt nagyon más, mint otthon, hogy itt nem csak falvakba vannank a házak tömörülve. Vannak önálló házak, amelyek persze tartoznak valamelyik faluhoz és ezeknek mind van egy neve is a címen kívül. A mi házunk neve Hillwood House. Aldbourne faluhoz tartozik, ami tőlünk, autóval kb 3 percre van. Még egy fontos dolog, hogy itt nem lehet gyalog járni, tömegközlekedés is csak esetleg Aldbourneból van, szóval az autó elengedhetetlen. Azzal mindenhova könnyen és gyorsan eljuthatunk és el is jutunk. A legközelebbi 2 kisváros Marlborough és Hungerford. Ide járunk, ha gyorsbevásárlasra van szükségünk. 16-18 perc az út. Kicsit messzébb, úgy 25 percre van Swindon, egy nagyobb város, ahová naaagyooon szeretünk menni. Igazi shoppingparadicsom:)) Attól tartok nagyon sok pénzt fogunk ott hagyni! De sebaj, azért jöttünk el otthonról, hogy jobb legyen. Nem panaszkodhatok. Nincs mire. Nem vagyok egyedül, minden jól alakul, szövögessük a terveinket. Szeretek itt lenni, nincs honvágyam, még, érzem az elképesztően nagy különbséget az otthoni és itteni élet között. And I like it! Felfedezünk szabadidőnkben, ami van bőven egyelőre.Felfedeznivaló is. A közvetlen közelben kezdtük és haladunk mindenfele. Most már a part van betervezve Bristol érintésével. Talán holnap vagy holnapután.

Londoni kaland

2011-04-08T15:04:00.000-07:00

Beszereztünk egy térképet,belőttük, hogy hol vagyunk, aztán nekivágtunk. Napi terv: Big Ben, Sim kártya vásárlás, Westminster apátság, adapter vásárlás, Tower Bridge, Buckingham Palota, valami harapnivaló, és még minden, ami közben belefér. Elindultunk, csodátuk az építészeti csodákat, hát nem olyan, mint Csíkszeredánk:) Volt, amit csodálni. Fotózkodás mindenhol. Kb tíz perc után megpillantottuk a Westminster Abbeyt. Én életemben ilyen csodálatos templomot nem láttam. Nem tudtam betelni vele. Minden oldaláról megcsodáltuk, fotózkodtunk, aztán tovább indultunk. Közeben a híres emeletes piros buszokban gyönyörködtem, de még nem ültem most sem rajtuk. Van belőle újjabb és régebb fajta, födött- double decker és nyitott - seightseeing bus. És már ott is voltunk a Big Ben előtt. Itt valami többre számítottam, nem tudom miért. Átsétáltunk a Westminster Bridgen, majd lefújt a szél róla, sok fotó a Big Bennel meg a London Eyeal. Szerettünk volna feljutni rá, de óriási sor kanyargott előtte. Az időnk meg véges volt. Délután a családdal kellett találkoznunk. Jaj, a sim kártya, fel kellene hívni őket. De hol lehet itt olyat venni? Egyet kerültünk, eljutottunk a Waterloo Stationre, ahol látszólag minden van. Kártyának is lennie kell. De nincs. Nem tudják hol lehet? Nem, ja, talán ott. Megkerestük. Nincs, de... ott majd lesz. És lett. Olyan a milyen. Beüzemeltük, felhívtuk a családot, ok. Alex az apával a Paddington Stationön találkozik, értem meg eljön az anya a szállodába. Rendben, hogy találjuk meg a Paddingtont? Talpraesettek vagyunk menni fog. Közben betértünk a London Film Múzeumba, szép volt, de nem kihagyhatatlan. Felkutattuk a Buckingham Palotát. Olyan hihetetlen, hogy ÉN ott voltam, amit eddig csak tvben láthattam. És ami olyan nagy dolog számomra. Eleredt az eső. Megkérdeztük, hogy lehet Paddingtonra eljutni, hát... underground. Felderítettük a terepet, megvolt a metróvonal. Ja, de busszal is lehet. Arról is leinformálódtunk. Esernyő, adapter vásárlás, ebéd, kávé, eső, Victoria Station, kóla, elválás. Alex ment a Paddingtonra, én a hotelbe. Hú, ez volt a legfélelmetesebb. Annyira izgultam. Mi van ha nem jönnek értem, mi van, ha Alex eltéved? Mi van ha? Mi van ha? Csupa izgalom negyed óra. Aztán megérkezett Sophie. Supp be a Roverbe, mintha ezer éve ismernénk egymást úgy beszélt velem. Mesélt, magyarázott, vásároltunk, mert későn érünk haza, majd elindultunk. De mi van Alexel? Sophie hívja Edet, még nem találkoztak a pályaudvaron. Miben van Alex, hogy ismer rá? Kis szünet, Sophie hívja Alexet én beszélek vele. Épp most találkoztak. Az utolsó kő is leesett a szívemről. Minden ok. Irány Aldbourne. Másfél óra utazás és megérkeztünk a mesés kis Hillwood Houshoz.

Londonból sajnos csak keveset láthattunk, de így is felbecsülhetetlen dolog volt számomra ott lenni. Gyerekkori álom megvalósulva: Anglia, London. Féltem az utazástól és Londontól, a családdal való találkozástól. De minden rendben volt. Semmi panaszom. Az utazással minden rendben volt, ment ahogy mennie kellett. Csomagjainkat épségben megtaláltuk, bár a táskáink itt ott tönkrementek kicsit. A hotelt megtaláltuk. Londonban eltévedni egy térképpel nem nagyon lehet. Szeretem ebben az országban, hogy mindenhol minden ki van táblázva, ha nem jó fele mész, ott van a következő tábla és látod, hogy hol vagy. A Tower Bridge kimaradt, mert messze volt, de legközelebb. És még sok minden más is.

Finally England, az utazás

2011-04-08T14:04:00.000-07:00

Már másfél hete itt vagyunk. Szerettem volna mindenről részletes beszámolót írni, de valahogy nem jutott rá idő. Életem legizgalmasabb és legkalandosabb napjait próbálom most leírni, remélem sikerül átadni azt, amit én éreztem közben.
Március 29-én indultunk otthonrol a Vásárhelyi repülőtérre. Könnyen rá is találtunk, idő előtt ott is voltunk, fél óra után megindult a tömeg, nem jött, hogy elhiggyem, hogy mindenki Londonba akar menni:) Aztán megkezdődött a chek in, csomagjainkat átadtuk, megkérdezték tőlem, hogy az egész szobát felcsomagoltam, mert olyan nagy a csomagom. Kapott egy szép piros cimkét, "Heavy" felirattal:) Meg eltöltöttünk egy kis időt alex szüleivel, aztan elindultunk az átvizsgáló fele. Minden ok, bejutottunk a varóba. Még jó óra várakozás állt előttünk. Beültünk a kávézóba, ahonnan direkt a leszállópályára láttunk. Egy repülő sincs sehol a láthatáron. Eljön az idő, amikor kezdődne a beszállás, de repülő még mindig sehol. Aztán vagy 10 perc késéssel lecsapódik a Wizz. Na jó, leszáll:) Szépen lefotózzuk, ahogy kell, beáll, mindenki tolakodik az ajtóhoz, elkezdődik a beszállás, fotózás a repülővel, végülis ez lesz az első perülésünk, így illik. Beszállunk, hamar rájövünk miért is hívják fapados járatnak, Alex lábai nem nagyon fértek az előtte levő széktől. Nem igérkezett valami kellemesnek az utazás. Felbőgött a motor, lassan elindultunk, majd picit lassított és egyben nagy sebbességgel nekivágott. Hogy az micsoda érzés volt. Kimondhatatlan, csodálatos és lélegzetvisszafolytó, ilyesztő és szenzációs. Aztán felemelkedett a gép, emelkedett, emelkedett és egyenesbe került. Mindenki megnyugodott, elkezdődött a levegőbeli élet, jövés, menés, vásárolgatás, fényképezés. A naplementét épp lekéstük, mert ugy-e késett a gép vagy fél órát, de láttuk a csodálatos horizontot. Gyönyörű színekben pompázott. Aztán sötét lett, de tiszta volt az ég, így csodás élményben volt részem. Először csak kisebb fénycsoportulásokat láttam lennt a földön, aztán egyre nagyobbakat, szebbeket, míg óriásira nőttek, egyre nagyobb városok fölött haladtunk. Csak azt sajnálom, hogy nem mondták be mindig, hogy éppen milyen város fölött vagyunk:) Az szupi lett volna. Az út 2 órát és 45 percet tartott, elég hosszúnak tűnt, már fáradtak és nyúzottak voltunk, amikor a kapitány végre bejentette, hogy hamarosan leszállunk. Leskődve az ablakon tippelgettünk, hogy mikor lehetünk épp London fölött, azt
án kezdtünk ereszkedni, végül olyan alacsonyan szálltunk, hogy már az úton haladó autókat is tisztán láttuk. Néhány perc és földet értünk. A leszállás nem volt olyan nagy élmény már, mint a fel. Megtapsoltuk a sikeres leszállást, beállt a gép és leszálltunk. Szép este volt a Lutoni reptéren, bár a fáradtságtól nem sokat figyeltünk belőle. Fél óra sorbanállás, pár másodperc míg áthaladtunk az ellenőrzésen, megkerestük a csomagjainkat, szétnéztünk, hogy hol lehet buszjegyet venni, megvettük, nemsokára indul a busz. Kimentünk, megérkezett a busz, felültünk, majdnem egy óra utazás London központjáig. Leszálltunk és itt kezdődött a bizonytalanság. Fogalmunk sem volt merre induljunk. Tudtuk, hogy nincs messze a hotel, de mégis merre? Taxi kell, de honnan? Elindultunk egy fele, láttuk, hogy megáll egy taxi, kiszáll valaki, gyorsan megkérdeztük jöhetünk-e, persze. Megmondtuk a cimet, mondja itt van az utca egy saroknyira. Megerkeztünk, becsengettünk, beengedtek. Vegre agyat erhetett a fejem. Semmi más nem kellett. Fáradtságom határtalan volt. Alvás, korai ébredés, reggeli és irány LONDON.

Egyre jobb

2011-03-17T11:49:00.000-07:00

After news, great news!
Eddig még úgy volt, hogy csak átutazóban leszek Londonban 29-én este. Ez annyiban változott, hogy mivel későn érkezünk meg és a család akikhez megyünk szintén Londonban tölti az éjszakát, foglalnak nekünk egy szobát, ahol eltölthetjük első angol éjszakánkat. Másnap pedig városnézés!
Ennél szebben nem is kezdődhetne az egész. Egy nap Londonban!!!Rögtön az első! A fellegekben érzem magam!

News!!!

2011-03-17T09:21:00.000-07:00

Igen, igen, megtörtént a várva várt csoda. Már egy ideje tudjuk, de mivel már nagyon közeli, ideje beszámolni. Most már nem álom, nem várakozás és reménykedés. Ez a valóság.
Március 29-én repülünk Angliába!
Tele vagyunk örömmel és izgalommal, picit félelemmel is, de ezt akartuk, úgyhogy nem szabad félnünk. Az előkészületeket már két hete elkezdtük, jogosítványcsere, útlevél, még új keresztlevelet is beszereztünk:) Mert, hogy ezt is lehet ma már bárkinek. A repülőjegy lefoglalva, mázlinkra nem is kell Kolozsvárra mennünk, hanem Marosvásárhelyről indul a repülőnk.
Nem volt egy könnyű időszak ez számunkra, belevágtunk, de amikor kezdett alakulni, tele voltunk bizonytalansággal és félelemmel, hogy vajon jól döntöttünk. De itt vagyunk, már alig van másfél hetünk itthon. Még sok dolgunk van. Felmondásunk már elintézve. Még két munkanapom van hátra, ami a legnehezebb. Már annyira nincs kedvem ott lenni és tenni a dolgom, már nem érzem az enyémnek. De végigcsinálom, már csak tiszteletből is mert nagyon örülök, hogy azzal az igérettel hagyom itt, hogy ha bármikor hazavetne az élet vagy nem úgy jön össze, ahogy elképzeltük, akkor visszavárnak és szeretnek engem. Na nem a munkatársak, hanem a főnökeim. Nekem ez nagyon sokat számít még akkor is, ha nem ez az álommunkahely.
Szóval készülünk, várjuk, hogy már ott legyünk, bár csak képzelődünk, hogy milyen lesz. Annyi mindent tervezünk, mindent látni akarunk. Remélem lesz majd időm beszámolni. Mindent le akarok fényképezni:)
El sem hiszem, 12 nap mulva látom Londont!!! Igaz csak este és átutazóban, de akkor is!!!

We're going to the UK!

2010-12-29T09:21:00.000-08:00

Még van hátra idő bőven, de a fontos az, hogy beindult a gépezet. Elindultunk a haladás útján, nagyon bizakodóak vagyunk, hisszük, hogy hamar sikerülni fog és néhány hónap múlva már bőven lesz amit megosszak itt!
Egyelőre csak annyit, hogy várunk, de már nem hiába. Ha csak várnunk kell, az azt jelenti, hogy mi megtettük a magunkét (legalábbis egy részét). Bízok benne, hogy következő Karácsonyunk már Christmas lesz a maga angolságával együtt! Tele vagyunk reménnyel, tervekkel és annyira hiszünk, annyira akarjuk, hogy muszály sikerülnie.

Ismét morfondírozok

2010-11-29T05:24:00.000-08:00

Itt a tél. Nem a kedvencem. A hangulatomat is magával vitte. Annyi minden van a fejemben, annyi mindent szeretnék csinálni, elérni, de mindennek akadálya van. Egy ideig szüneteltettem a külföldre vonulás gondolatát, de most újra előjött és erősebb, mint valaha. Ez most remélem nem múlik el, amíg meg nem történik. Vannak támpontok is, úgyhogy látszik már egy kis fény a távolban. Olyan sok ismerősöm van odakint, hogy már már lélekben nem is vagyok itthon. Közbe azt veszem észre, hogy azt figyelem milyen ott az idő, ki hol van, tanulmányozom a térképet, az érdekel, hogy ott mi történik. Itthon már csak testben létezem. Lehet ez nem egészséges, de nem is akarok ellene tenni, mert amíg nagyon akarom, addig van esély rá, hogy megtörténjen. Sok bátorítást kapok, hogy menni kell és ez is nagy erőt ad.
Itt vannak az ünnepek, annyi teendő lenne, de tudom, hogy nem lesz olyan a Karácsony sem, amilyet szeretnék. Azon filózok, hogy legalább a következő Karácsonyunk Angliába érjen minket. Az idei is csak úgy eltelik, a lehetőségekhez mérten. Többet akarok és ezért tenni is fogok!
A hetek csak úgy telnek, meló, fáradtság, de legalább ha lenne értelme... Úgy érzem visszafele haladok. Mostanában többször vettem észre, hogy negatív példa vagyok azzal, hogy egyetemet végeztem. Elsőként a munkahelyemen, aztán meg egy rokonom jött azzal, hogy ő nem fog tovább tanulni értettségi után, hisz itt vagyok én elrettentő példának. Minek pazarolni az időt tanulásra, ha ide jut, mint én. Lassan szégyenkeznem kell amiatt, hogy elvégeztem az egyetemet...
Lassan 25 éves leszek. És sehol semmi. Még ha nem is látszik semmi, de ha legalább elégedett lennék! Sokaknak családja, gyereke van. Én is szeretnék. De nem így. Nem akarok gyereket szülni a bizonytalanságba. A semmibe. Ha most elmegyünk és össze is jön, hány évre van szükség, hogy készen érezzem magam a gyerekvállalásra? Késő lesz már akkor?

Szülőőők...!!!

2010-10-24T10:30:00.000-07:00

Már egy ideje érlelődik bennem ez a téma, de valahogy sosem jött, hogy írjak róla. Én valahogy úgy vagyok vele, hogy a szülőknek naagy tisztelettel és hálával tartozunk és nem illik arról beszélni, hogy ők sem tökéletesek. Pedig így, félig meddig felnőttként sok doolgot másként látok. Mostanában össze is gyűlt. Olyan sok ismerősöm panaszkodik , sír, vívódik a szülei miatt.
Barátaim nagy része most van abban az időszakban, amikor függetlenedni próbál szüleitől, esetleg más valaki mellett keresik a biztonságot. A szülők nagy része pedig ezt nem veszi jó néven. De talán még ez lenne a legkisebb probléma, hiszen érthető, hogy aggódnak gyerekeikért. Vannak dolgok, amelyek ennél sokkal súlyosabbak. Pl az alkoholprobléma. Van aki beszél róla, van aki próbálja titkolni, de istenem, mi van ezekkel a szülőkkel? Mást sem hallok, csak, hogy apám iszik, anyám iszik, vagy mindketten együtt. A felnőtté vált gyerek meg ezt látta talán egész gyerekkorában és még ma is. Nem a szülők kellene a példaképek legyenek? Azt szeretnék, ha gyerekeikből is az lenne, ami belőlük? Beszélgetni nem lehet velük, ha felhozod a témát, ők vannak megsértődve, segítséget nem fogadnak el, mert "nincs semmi baj".
Van akinek pokol az élete otthon, de nem mer elköltözni és a saját életét élni, mert fél, hogy ha nincs otthon valami nagy baj fog történni. Tényleg az a feladata egy fiatalnak, hogy fogja szülei kezét? Az rendben, hogy hálval tartozik, mert felnevelték, de azzal nem értek egyet, hogy bárhol van, bármit csinál rettegnie kelljen, hogy most vajon mire megy haza.
Felelősségérzet ide vagy oda, véleményem szerint meg kell próbálni beszélgetni velük, hatni rájuk, bár nem sok az esély a sikerre, de nem áldozhatja fel az életét senki, azért mert fél, hogy mi lesz a szüleivel nélküle!

New York, New York...

2010-10-06T03:58:00.000-07:00

Mi az egyetlen dolog amitől Csíkszeredában "filmbeli" New York feelingem lehet?
(Filmbeli, mert igaziból nem tudom milyen:)
Hát a mentőautó szirénája! Nem tudom miért, de mindig a "Big Apple" jut eszembe, ahogy ezt meghallom.

2010-09-14T09:43:00.000-07:00

"Billionaire-Travie McCoy feat Bruno Mars"

I wanna be a billionaire so fricking bad
Buy all of the things I never had
Uh, I wanna be on the cover of Forbes magazine
Smiling next to Oprah and the Queen

Oh every time I close my eyes
I see my name in shining lights
A different city every night oh
I swear the world better prepare
For when I’m a billionaire

Yeah I would have a show like Oprah
I would be the host of, everyday Christmas
Give Travie a wish list
I’d probably pull an Angelina and Brad Pitt
And adopt a bunch of babies that ain’t never had sh-t
Give away a few Mercedes like here lady have this
And last but not least grant somebody their last wish
Its been a couple months since I’ve single so
You can call me Travie Claus minus the Ho Ho
Get it, hehe, I’d probably visit where Katrina hit
And damn sure do a lot more than FEMA did
Yeah can’t forget about me stupid
Everywhere I go Imma have my own theme music

Oh every time I close my eyes
I see my name in shining lights
A different city every night oh
I swear the world better prepare
For when I’m a billionaire
Oh oooh oh oooh for when I’m a Billionaire
Oh oooh oh oooh for when I’m a Billionaire

I’ll be playing basketball with the President
Dunking on his delegates
Then I’ll compliment him on his political etiquette
Toss a couple milli in the air just for the heck of it
But keep the fives, twentys (?) completely separate
And yeah I’ll be in a whole new tax bracket
We in recession but let me take a crack at it
I’ll probably take whatevers left and just split it up
So everybody that I love can have a couple bucks
And not a single tummy around me would know what hungry was
Eating good sleeping soundly
I know we all have a similar dream
Go in your pocket pull out your wallet
And put it in the air and sing

I wanna be a billionaire so fricking bad
Buy all of the things I never had
Uh, I wanna be on the cover of Forbes magazine
Smiling next to Oprah and the Queen

I wanna be a billionaire so frickin bad!

The Climb... again

2010-08-25T04:49:00.001-07:00

I can almost see it
That dream I am dreaming
But there's a voice inside my head saying
"You'll never reach it"

Every step I'm taking
Every move I make feels
Lost with no direction
My faith is shaking

But I gotta keep trying
Gotta keep my head held high

There's always gonna be another mountain
I'm always gonna wanna make it move
Always gonna be a uphill battle
Sometimes I'm gonna have to lose

Ain't about how fast I get there
Ain't about what's waiting on the other side
It's the climb

The struggles I'm facing
The chances I'm taking
Sometimes might knock me down
But no, I'm not breaking

I may not know it
But these are the moments that
I'm gonna remember most, yeah
Just gotta keep going

And I, I got to be strong
Just keep pushing on

'Cause there's always gonna be another mountain
I'm always gonna wanna make it move
Always gonna be a uphill battle
Sometimes I'm gonna have to lose

Ain't about how fast I get there
Ain't about what's waiting on the other side
It's the climb, yeah!

There's always gonna be another mountain
I'm always gonna wanna make it move
Always gonna be an uphill battle
Somebody's gonna have to lose

Ain't about how fast I get there
Ain't about what's waiting on the other side
It's the climb, yeah!

Keep on moving, keep climbing
Keep the faith, baby
It's all about, it's all about the climb
Keep the faith, keep your faith, whoa

Az új melóm

2010-07-25T11:42:00.000-07:00

Atya ég mennyit vártam rá. Ha nem lenne ez a helyzet a munerőpiacon, ami van, nem hiszem, hogy akár egy valaki is kivárta volna a holnapi napot, a 11-ből, akik együtt kezdünk. Mekkora vigasztalás volt majd 2 hónappal ezelőtt, hogy talátam munkát. Aztán nem volt egyéb, csak a várakozás. Végül elkezdtek behívni, takarítgattunk, készülődtünk, hogy ekkor meg akkor lesz a nyitás. Sosem lett. De talán majd holnap. Állítolag most már tényleg. Nem fűzök nagy reményeket hozzá. Mármint ahhoz, hogy ez lesz életem legjobb melója. Ez egy fast food. De pillanatnyilag mégis csak munka. Kellett nekem egyetem... Jó lenne tudni, hogy nem csak én járok ebben a cipőben, de nem igazán tudom. Nyalogatom a sebeimet, miközben erősítem belülről magam, hogy egyszer úgyis elmegyünk s akkor biztos jobb lesz. Ebben hinni akarok, mert amint elveszítettem a hitemet, tuti, hogy ittragadtam egy életre. Valaki nagyon jól megmondta nekem még akkor amikor feladtam az egyesületi munkát (bár azon nem volt mit sajnálni, nem is munka volt) és elkezdtem üzletben dolgozni, hogy ha belekerülök a mókuskerékbe, onnan nem lesz kiút. Hát ezt választottam. Bárcsak erősebb és rátermettebb lettem volna...
Szóval az új meló. Gálya lesz, reggeltől éjfélig. Nem is zavarna, ha mondjuk az Egyesült Királyságban csinálnám, ahol a jelenlegi fizum min 5xösét kapnám havonta. Hogy lehetnek ilyen óriási különbségek? Időnként hihetetlennek tartom.
Nem hiszem, hogy sokat fogok a munkámról írni. Nem szeretnék. Nem akarok panaszkodni. Van egy clom, és annak érdekében teszem, így siránkozásnak helye nincs.
Holnaptól sok szerencsét magamnak és kitartást, türelmet, jó munkás kezeket. Ez jár a magamfajta szociológusnak!

Ki vagyok én?

2010-07-24T06:16:00.000-07:00

Már több, mint egy éve írogatom kis blogomat és arra gondoltam, hogy itt az ideje leírni néhány dolgot magamról, még akkor is, ha már sokminden „elhangzott” az előzőekben. Legyen ez egy subjektív önéletrajz, ha úgy tetszik biográfia, töltve tényekkel és szentimentális gondolatokkal.
Sokszor gondolkodtam már azon, hogy meddig is emlékszek vissza az életemre. Azt hittem van egy nagyon régi emlékem. Kb 3 éves lehettem, amikor nagytatám, aki nemsokára eltávozott közülünk, odajött hozzám, virágot hozott és játszott velem, cirogatott engem. Később rájöttem, ez nem az én emlékem. Csak mesélték nekem, de mivel nem ismertem őt, csak képekről, ezért elhitettem magammal, hogy én emlékszek erre. Ma sem tudom mennyire képesek az emberek visszamlékezni kisgyerekkorukra. Pedig ez egy érdekes kérdés! Ovodás koromra már nagyon is emlékszek. Rengeteg emlékem van. Volt egy cicás piros-fehér-fekete táskámÉ:), meg egy műanyag fonott kosár is, amit szét lehetett szedni. Sosem voltam rossz gyerek, túl jó és lelkiismeretes is. De egyszer nagyon nem volt kedvem oviba menni. Kitaláltam, hogy nekem olyan nagyon fáj a szemem, hogy az kimondhatatlan. Csak sírtam és sírtam, így az ovónéni kénytelen volt hazaküldeni:). És fenyőfa volt a jelem! De nem hiszem, hogy én választottam, mert nem igazán teszett.
Aztán jött a suli. Első osztályból arra emlékszem, hogy egyszer nem tudtam a román leckét és kaptam egy nagy feketepontot az ellnőrzőmbe. Ez volt életem addigi legnagyobb kudarca. Aztán olyan megszokottá vált, hogy mindig én voltam az első tanuló. Örültem persze neki, de nem éreztem kihívásnak. Mindig azt hittem, hogy én nem vagyok olyan jó, csak már a tanárok is megszokták, hogy én legyek az. De talán mégis tudtam valamit, mert középsuliban is hoztam a formám. Na jó, az átlagom nem olyan volt, mint általánosba, de azért 9-11-be is én voltam az első (és még mindig nem hittem, hogy a legjobb). Nem tudom miért volt bennem ez az érzés vagy miféle, hogy nem érdemlem meg azokat a jó jegyeket, de máig is hiszek benne, hogy a jegyek nem mutatják az igazi tudást.
Az egyetem, aztán meghozta a várt kihívást. Nagyon is. Elkezdtem közgázas lenni. Nem mert akartam, hanem mert... nem sok lehetőségem volt. Tanulni akartam, de nagyon keskeny választékból szemerkélhettem az anyagiak miatt. Elvégeztem egy fél évet és a kedvenc tantárgyam az angol volt (aminek nem sok köze volt a választott szakhoz). Hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való. Nem vagyok én az a reálos típus, sajnos. Pedig akkor is ösztöndíjas lettem. De ez sem motivált. Kiíratkoztam, veszítettem egy évet, majd elkezdtem szociológiát hallgatni. És végigcsináltam. És szerettem, bár úgy érzem nem implikálódtam annyira, mint szerettem volna. Ez is sajna, mert így nem értem sokat vele. Rengeteget tanultam, sokkal okosabb meg szélesebb látókörűbb lettem, de ezzel ennyi. Munkerőpiaci helyzetem nem lett sokkal jobb, mint ha érettségivel elmentem volna egy fast foodba vagy akárhová dolgozni. Nem hibáztatom az egyetemet, eszembe sem jut (leszámítva a kötelező gyakorlatok megszerzésének módszerét...). Én hiszek benne, hogy azok a könyvelők, közgazdászok, mérnökök, akik innen kikerülnek, képesek megállni a helyüket és letenni az asztalra sok mindent, mert van bíztos tudásuk. Szóval Sapientia... rulez! De mi, szociológusok? Talán our fault..., talán társadalmunk nincs még felkészűlve ránk. Tudja a jövő! Egy biztos: én már nem hiszek benne, hogy eljön az én időm, mint szociológus. Vajon miért? Csak nem azért mert épp egy gyorsétkezdébe nyomom, azért, hogy pénzt kuporgathassak és elhúzzak innen valahová, jó pénzért esetleg takarítani vagy jobb esetben pincérkedni?
Intellektuális fejlődésem folyamatáról való elmélkedés kipipálva. Voltak jó dolgok is abban a 16 évben. Általánosban természetesen a buszos kirándulások voltak a kedvenceim. Kinek nem? Azok voltak az év eseményei. 4-ben Vásárhelyre voltunk: állatkert, játszótér. Útbaestek egyebek is, de már nem emlékszek mindenre pontosan. Jártunk még Farkaslakán, Korondon, Parajdon, Szovátán, Segesváron, Szebenben, Fogarason, jaaaj, nem jutnak eszembe a helyek, pedig a földrajz mindig a kedvencem volt:). Bâlea-tó, Hét létra, Predeal, Sinaia, Peles-kastély, Tordai hasadék. Nem olyan emlékezetes helyek, de nekem azok. 8. végén az Egyes-kőhöz voltunk. Az is csodás 2 nap volt. Középsuliban turista osztály lévén gyakorlati héten mindig mentünk valahová és szállodákat látogattunk... szép emlékek. Egyetemi éveim alatt kihagytam mindent amit csak lehetett. Az egyetlen kirándulásom és életem egyetlen tábora, a gólyatábor volt. Erről igazán lehetne mesélni.
Közben voltak bulik, eleinte naaagyon sok, majd kevesebb, végül nagy ritkán, majd újra és egyáltalán. Voltak szerelmek... rövidek és még rövidebbek. Aztán nyúltak, most meg 2 éves, 7 hónapos, 2 hetes és 2 napos kapcsolatnál tartok. És szívből remélem, hogy egyszer majd ebből valami többet is kihozunk:).
9. elején elköltöztem otthonról, azóta 8 különböző helyen laktam albérletben, voltam fél évet otthon, majd újra városlakó, 1 év 3 hó-t ismét otthon, most meg 4 hónapja büszke városlakó vagyok. Sejtéseim és terveim szerint azonban ez a böszkeség nem jelenti a végső letelepedés melengető érzését. Szeretnék még felkerekedni, nyakamba venni a világot, látni sok mindent, élni sok helyen, mindezt nem egyedül, hanem szívem csücske társaságában. Ha egyszer elmehettünk, hazajövünk-e majd? Én nem ragaszkodom hozzá, egyelőre, bár még itthon vagyok és nem tudom mi vár. De ha rátalálunk valamire, ami otthonnak nézne ki, akkor... miért rohannánk? Nincs sok minden, ami visszahúz. (Kivéve a bankkölcsönt.)
Azért nem kell engem sajnálni. Nem olyan rossz az életem. Igaz másképp terveztem még babázós időszakomban, de hát... senkit sem okolhatok. Boldog vagyok, többnyire, és hiszem, hogy ennél csak boldogabb lehetek ezután. Van valaki mellettem, akire mindenben számíthatok, aki szeret, értékel, támogat. Aki mellettem van, ha mindenki elhagyott és ott van a legrosszabb napokon. Értem még senki ilyen dolgokat nem tett, ilyen szép szavakat sem hallottam előtte. Nem érteztem ezt a szeretetet, odaadást, aggódást. Annyira különbözőek vagyunk (ami vezet bizony vitákhoz is), de kiegészítjük egymást, úgy tudásban, mint érzelmekben vagy tettekben. Szeretem őt teljes szívemből!
Ki vagyok én?
Gyenge és érzékeny, mérgesen érős és határozott, komoly és mosolygós, hallgatag és morci.
Van bennem minden. Bár több komolyság, mint kellene.
Mindent a lelkemre veszek, ritkán tudok lazítani.
Van ambícióm, de sokszor abbahagyok elkezdett dolgokat (pl aerobic...).
Munkámat leliismeretesen végzem, legyen az bármi.
Elég sokat főzök, de csak akkor élvezem, ha kreatívkodhatok, új dolgokat kipróbálhatok. Sok mindent akarok, keveset teszek érte.
Cicarajongásom határtalan.
Időnként szeretek egyedül lenni, hallgatni a csendet, bámulni a semmit.
Szeretem a természet csodáit, mindenben meg tudom látni a szépet és mindenkiben a jót. Időnként gyorsan itélek, de majd átgondolom.
Inkább hallgatok, mint a semmiről beszéljek.
Szeretek új helyeken járni, még akkor is, ha az a közelben van.
Szeretem az angol nyelvet, sajna nem tudom eléggé.
Tudásszomjam végtelen, bár vannak témák amelyek hidegen hagynak.
Elég lesz ennyi? Nem azért mert ennyi vagyok én. Hanem mert hoszzú lesz a bejegyzés:). Kissé szentimenálisabbá sikerült, mint szerettem volna, de mindig máshová jukadok ki, mint ahová el akartam jutni... Ráadásul... bedtime!

Ezt már szeretem!

2010-07-15T11:53:00.000-07:00

Csodálatos napom volt ma. Akárhogy belegondolok, semmi nem tudta ma elvenni a kedvemet. Csütörtök van ma, ami önmagában nem nagy szám, na, de ez meló előtti utolsó szabad napom. Hol lehetett volna jobb, mint otthon. Otthon, ahol már majd egy hónapja nem jártam, különböző, nem részletezendő okok miatt. De ma, kis hátsó szándékkal :) hazafújt a szél. Már reggel jól indult a nap, és számomra elképzelhetetlenül korán. 6:10-kor már talpon voltam (ilyen nem történt az elmúlt... legalább fél évben. Rohantam az állomásra, ahol anyum átutazóban volt és megdobott egy kis szeretetcsomaggal. Visszatérve ébredezett szerelmem, aki (velem ellentétben) melózni rohant csekély 24 órára. 8:30-kor már újra az állomáson voltam, majd robogtam hazafele. Olyan remek érzés volt közeledni. Figyeltem a közeledő, ismerős dombokat, szántóföldeket, házakat és éreztem, régóta először, hogy jó érzés haza menni. Kis falucskám táblájáról akartam fotót készíteni (googliban sem találtam, pedig gyönyörű faragott tábláink vannak), amikor rájöttem, hogy telefonom kamerája beadta az unalmast. Ez picit feltúrbózta az idegrendszeremet, de később minden megoldódott és gyönyörű képeket készítettem, amelyekből párat meg is mutatok, később.
Hazaérkeztem, leellenőriztem, hogy minden megvan-e, a fekete cica még mindig nincs, és a legkisebbek sem bújtak elő még (ha léteznek), de ketten ott vártak engem. Igaz a kicsit alig tudtam befogni egy simogatásra:)

Aztán hátsó szándékommal és biciklivel elindultam szeretett nagymamámhoz. (Hátsó szándékom egy kis nadrágátszabás-varrás volt.) Amint kinyitottam a kaput, csodálatos dolgot láttam. Olyan gyönyörű az az udvar! Csupa zöld és szines, tele virágokkal, fákkal. De beszéljenek a képek:

Elsőként egyet pletyiztünk, mentségünkre, rég nem találkoztunk, majd megvolt a kötelező reggeli és elmentünk falut látni:) vagyis a boltba. Visszafele megláttam, hogy van egy pad, amire gyakran szoktak leülni az idősebbek:

"Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra..." :))))

Visszafele találkoztunk régi kedves ismerősökkel:

Komámasszony:) és a kis Ingrid

Keresztleányzóm

Aztán sokat varrogattunk, vagyis nagyi varrogatott, idegeskedett, hogy összejöjjön (csak nem lett olyan amilyenre akartam, de így is nagyon örülök neki!)- erről sajnos nem készűlt fotó. Majd hálából sok finomsággal elhalmoztam. Elsőként vaníliafagyis jegeskávét kapott tőlem, amihez foghatót (azt mondta:) még nem ivott. Majd jöttek sorban az ötletek. Segítségem is volt hozzá (nemcsak az ötlethez, hanem a megvalósításhoz is), kedves unokatesókám, Szílvia személyében. így készűlt a betervezett prézlis (házi)laska helyett bruschetta:

amit ők elsőre, én pedig sokadszorra is imádtunk.
Következett a Szílvia ötlete alapján készűlt gyümölcstúrmix:

Meggy, málna, piros és fekete ribizli. Elképesztően és abbahagyhatatlanul finom!

Mellette pedig régebben megtanult és állandóan ismételgetett mikrós-bögrés süti:

Nekik szintén először és nagyon ízlett.
Egyszóval ma villantottam a különlegességekkel otthon:)) Köszönet érte a hasznos gasztróblogoknak, amelyekkel nem tudok betelni!(Talán én is ráveszem magam...:)

Mindezek után meg már csak csomagolás, búcsúzkodás, ezer köszönet és egész napos napsütés után felhőszakadásos vonatraindulásmaradt hátra.

Ez a nap úgy volt tökéletes, ahogy volt!! Köszönet érte azoknak akik szeretnek!

Válságkezelési tanács

2010-07-04T04:50:00.000-07:00

Nemrég, a Csíki Hírlapot olvasgatva lettem figyelmes erre a tanácsra, amelyet a Pénz-ügy rovatban jelentettek meg:
"Nem kell pesszimistának, sem optimistának lenni, az előző nem visz sehová, az utóbbi nem lehetséges. Ha sírunk, nem lesz jobb a helyzetünk, de ha nem sírunk sem változik. Egyetlen lehetőség van: realistának lenni."
És akkor minden rendben lesz...

Ki vagy?

2010-07-04T04:34:00.000-07:00

Olyan jó látni, hogy honnan olvasnak engem, de még jobb lenne, ha azt is tudnám, hogy kik. Merthogy a kommenteket nézve azt hinném, hogy én vagyok az egyetlen író-olvasó. Nemrég azonban betettem a Global Visitors alkalmazást és ott bizony szépen látszik, legalább országokra, hogy ez nem így van. Ami nekem nagy boldogság.
DE nem elégedek meg vele:) Szeretném, ha azok akik időnként benéznek hozzám bejelentkeznének a rendszeres olvasók közé, vagy legalább egy aprócska kommentet hagynának.
Ezer köszönet!

Komplikációk

2010-07-02T08:33:00.000-07:00

Jó értelemben (is). Még mindig nem indult be a munka, lassan bedilizek a várakozástól. DE a terveink állandó változásban vannak. Történik egy-két dolog az országban, ami semmi jóra nem fog vezetni. Máris bevezették a 24%-os ÁFát. Ez nem lassu árnövekedést eredményez, hanem tegnap virradóra hirtelen mindennek megnövekedett az ára 5%-al. Miközben a közalkalmazottak fizetése csökkent 25%-al. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy én nem keresek, a párom pedig szerződéses katona, tehát közalkalmazott. Plusz albérletben lakunk, annak minden költségével és még egy jó hatalmas bankkölcsönnel. Ne legyek beijedve? Csak a menekülés maradt nekünk, úgy néz ki így még van remény a valamivel jobb életre. Most már a párom is belátta, hogy a bizonytalanért muszály itthagyni a biztosat, mert az sem biztos többé. Tehát már nem akar engem előre küldeni, hanem inkább eladná egyetlen vagyonát, a Kicsi Ügyest (ami az autónk:), ha nem vagyunk itthon ugyis csak rozsdásodik vagy más használja, és nekivágnánk a nagyvilágnak. Minél sürgősebben!
Találtam egy ügynökséget, de még nem írok róla, amíg nem biztos. És már néhány napja elkezdtem újra az angol tanulást intenzíven.
Ezek az újdonságok. Penészedek a lakásban, még a napsütést sem tudom kihasználni (legalább teraszunk sincs) és hazamenni sem tudok. Mindezekkel együtt nem vagyok elkeseredve. Várom a fejleményeket. És lassan már az ehavi számlákat...

Elkezdődött!!!

2010-06-28T08:53:00.000-07:00

...az életem egy újjabb szakasza. Találtam munkát. De még nem dolgozok. Egyelőre újjabb várakozás az osztályrészem. Egy gyorsétkezdében fogok dolgozni, ami most nyílik és kiválasztódtam, de a nyitás időpontja még rejtély. Örülök így is, bár már jó lenne ha minél hamarabb jönne valami a konyhára... Ránkférne. És hát mostmár lehet tervezgetni a javából. Nem csak úgy álmodozni, hanem igazi, komoly terveket szőni. A bátraké a világ és én eddigi életem nagy részében hanyagoltam a bátorságot, de ennek most véget kell vetnem. Ha akarok valamit azt csak tettekkel érhetem el! Terveznünk kell és azt legalább nagyrészben követnünk. És a tervekben az is benne van, hogy keményen neki kell állnom az angol tanulásnak. Tudok én valamennyit és igaz, hogy akkor lehet igazán megtanulni, ha reális élethelyzetekben gyakorolom, de akkor is... tanulni azért kell.
Szóval: munka-angol-gyűjtés-tevezés-...-továbbállás. Legkésőbb 1 év múlva már nem szeretnék itthon lenni. Igen, ez még nagy idő, én szertnék már jövő héten menni, de... erre nincs lehetőség. Lassan, komótosan készülünk, hisz mindent magunknak kell megteremtenünk. Apuci-anyuci vagy a bank nem tologat hátulról.
Keresgélem az ügynökségeket és érthető az a programdíj, de... ijesztő. Mégis keresek tovább, majd döntök egy mellett ha itt lesz az ideje, addig is jó ha napirenden vagyok, hogy milyen opciók vannak. És, hogy bele ne feledkezzek mi a cél!

Rövid cicamese

2010-06-22T10:10:00.000-07:00

Rég nem írtam a cicáimról. Pedig nekik is zajlik az élet:) Mielőtt elköltöztem otthonról nagyon sokat szeretgettem az én bogárkáimat. Megmaradt ugy-e Kisördög, Ici-pici és az anyuka. Nőttek is szépen. Aztán Kisördög egyre jobban szeretett engem, Ici-pici pedig csak akkor amikor sokat-sokat simogattam. Különben jobban szeretett elbújni. Úgy terveztük, hogy ha beköltözünk a városba Kisördög is jön velünk. Sajnos földszínti lakásba költöztünk, ahol nem volt terasz, és mivel ő kertben nevelkedett ezért nem mertük behozni, féltünk nem fogja megtanulni a házirendet. Hibát követtünk el. Egyrészt nagyon hiányzik mindig. Amikor egyedül vagyok (elég sokat), annyira jól esne ha itt lenne velem. Másrészt meg... Kisördög eltűnt! Egyik hétvégén mikor hazamentem nem jött szembe velem és azután sem került elő. Pont ő, akit mind úgy szerettünk, a kis fekete cica, akit még anyum is a szívébe fogadott. így Ici-pici egyedül maradt a testvérek közül. De csak a saját generációjában, mert megérkezett a következő "rend". Ami jó alkalmat adott Ici-picinek, hogy újra szophasson. Remélem nem lopja el az apróságok elől az egész tejecskét. Még nem láttam őket, anyukájuk jobban elrejtette őket, mint tavaly, hogy rájuk ne leljek. De majd nemsokára előjönnek. Türelmetlenül várom, hogy láthassam őket. Mert biztos, hogy többen vannak. Egy nem lehet...:) Kár, hogy ritkán megyek haza, így nem foglalkozhatok velük annyit, és félek, hogy úgy járnak, mint Kisördögöm:((

Emlék a családról:

The Climb

2010-06-22T09:35:00.000-07:00

Tudom már elég régi, meg tinis meg minden, de nekem a film is tetszett és ez a szám azóta sem megy ki a fejemből. Imádom hallgatni:))

Jövőről elmélkedve

2010-06-22T04:47:00.000-07:00

Volt időm mostanában sokat gondolkodni. Mindenről. Magamról, az életről, a lehetőségekről, a világról, és nem mondhatom, hogy valami nagy és eddig előttem rejtett dologra jöttem rá, de valahogy más lettem. Talán jót tett nekem ez a néhány hét kényszermunkaszünet. Bár idegileg meg anyagilag ezt nem mondhatom el.
Mi is történt ez alatt a pár hét alatt? Először is felmondtam. Tudom, nem szabadott volna, hiszen azt a munkát is olyan nehezen találtam -és szakmámtól fényévekre, de mit is számít ez manapság... Egyszóval elegem lett a napi megaláztatásokból, a válság rajtam való elveréséből, a stresszből és a soktonnányi egóval rendelkező főnökök lekezeléséből. (Ha neki nem jön a pénz, akkor nyílván az alkalmazott a hibás, le kell vonni a fizetését és állandóan megalázni, talán ez majd motiválja, hogy jobban dolgozzon) Már egy ideje nézegettem az álláshírdetéseket, így azt gondoltam pikk-pakk kapok munkát néhány nap alatt. Tévedés, miért is lenne ilyen egyszerű? Pedig nem dipomámmal akartam sikert elérni, hisz arra esélyem sincs, csak egy munkát, amiért fizetnek, amiből el tudom tartani magam (mert jelenleg azt is más teszi- és hála neki mindenért!). Következett: CV-nyomtatás, sokszorosítás millió példányban, napi újságbújás, városkerülés, telefonálás, önéletrajzszétosztás, interjúrajárás, magamból a lehető legtöbbet való kihozás, esti szomorkodás, stb. Mert munka még így a harmadik hét elején sincs. Bár ma kicsit bizakodóbban jöttem haza az interjúról. Végre egy helyen elbeszélgettek velem (úgy igazából), meghallgattak és bíztattak. Legkésőbb péntekig választ is kapok.
Mi a jó és mi a szomorú? Jó, hogy be tudom fizetni az elmaradt számlákat (amelyeket egy jövedelemből 2 személyre nem lehet befizetni) és meg tudok venni néhány olyan dolgot, amire a háztartásban és a létfenntartásban szükség van. Talán pár hónap múlva utol is érhetjük annyira magunkat, hogy még egy kiadósabb szórakozást is megengedhetünk!!! (És csak 2 hete és néhány napja nem dolgozok!)Hát nem csodálatos? Ja, és végre nem kell otthonülnöm éjjel nappal és várni, csak várni.Biztos még van jó, csak most valahogy nem jut eszembe. Mi a szomorú: hogy ennyire boldog tudok lenni attól, hogy találtam EGY munkát. Amikor az előző munkahelyemen elhelyezkedtem még szomorkodtam, hogy feladtam az álmaimat, hiába jártam egyetemre. Most már ezen túl vagyok. Más terveim vannak, amelyek szintén ebben az időszakban születtek. Pillanatnyilag a lényeg az, hogy legyen egy munkám (amit fizetnek), mert különben esélyem sincs, hogy új terveimbe belevágjak.
Tervek
Elmenni ebből az áldott országból jóóóó messzire és csak látogatóba jönni haza. Tudom, hallottam, figyelmeztetnek: máshol sincs kolbászból a kerítés. Nem probléma, nem is szeretem annyira a kolbászt! Megfelel a pityóka is. Csak ne itt! Lehet korai még leírnom mik a tervek, de nem vagyok babonás, úgyhogy ha nem sikerül akkor sem emiatt lesz.
Legelőször kell egy kis tőke, amivel el lehet indulni. Itt most nem banki mennyiségű pénzről beszélek, hanem annyiról, amit én is képes vagyok előteremteni munkával. Annyira bátor sajnos nem vagyok, hogy csak úgy nekivágjak a nagyvilágnak, ezért szükségem van egy ügynökségre, aki segít munkát és lakhatási lehetőséget találni. Ha ezek megvannak, akkor indulhatok. Országot tekintve... szeretném bejárni a világot:)), de egyelőre leginkább az angol nyelvterület felelne meg, merthogy angolul valahogy elboldogulok.Munkát tekintve... ha egyedül megyek, akkor az au-pairkedés tünik a legjobbnak az elején, ha a párommal megyek, akkor... sok egyéb is jöhet. Cél nemcsak a gyorsan sok pénz szerzése (bár ez sem elhanyagolható:), hanem a világlátás, más kultúrába való belekóstolás, az élet minden pillanatának élvezése.
Talán sokat akarok, de pillanatnyilag elhiszem, hogy mindez megvalósítható, köszönhetően annak a számos blognak, amelyeket mostanában olvasok, olyanoktól, akik mindezt megélték, megélik nap mint nap és akik így ismeretlenül is bátorságot és reményt adnak, hogy elinduljak.

A munkakeresés örömei

2010-06-10T07:54:00.000-07:00

Igen, ismét munkakereséssel töltöm napjaimat, amibe már nagyon beleuntam, de nem adhatom fel. Mindent megteszek ami tőlem telik, de talán még így is válogatós vagyok. Hogy egy egyetemi diplomával ez nem csoda? Nem, ebben az országban nincsenek csodák, csak kegyetlen valóságok. Mélységesen el vagyok keseredve és mélységesen haragszok erre az egész országra, erre a rendszerre és mindenkire, akinek hatalom van a kezében és nem tudja azt hatékonyan és jótékonyan használni. Miért vagyunk ilyen helyzetben? Szabad valakit hibáztatnunk érte? Vagy vállaljuk magunkra és mondjuk, hogy mindenki saját sorsának kovácsa? Ha az lehetnék, akkor lediplomázás után befészkeltem volna magam egy kényelmes, tágas, kellemes lapkiadó irodájába és boldogan élnék míg... mindig. De nem ott vagyok! Nem is értem miért...
Biztos nem vagyok elég törtető, de ez jár nekünk? Be kell érni ennyivel? 15 évnyi tanulás után bolti eladó vagy munkanélküli lenni, mert nem látok más lehetőséget? Vagy vannak lehetőségek, csak én nem látom őket? Egy éve próbálkozok. És dolgoztam, nem ültem otthon, várva, hogy valaki munkát ajánljon. Dolgoztam azt, amit találtam. Talán még nem csordult túl a pohár, mert még mindig folytatom. A keresést. Nem a jólétért, hanem a megélhetésért. Van egy nagy tervem. Elmenni innen! Sokan ezt teszik. Miért ne lehetnék egy közülük? Mert azt tanították, hogy a szülőföldön meg kell maradni és tudásommal azt gazdagítani? Rendben, szívesen tenném, csak nekem valamivel fontosabb saját magam fenntartása és esetleg jóléte. Látok egy halvány reményt. Még nem tudom, hogy bejön-e, megbánom-e, ha elmegyek és éjt nappallá téve dolgozok azért, mert munkámat megfizetik. De egyet tudok és hiszek. Itthon sosem fogok úgy élni ahogy szeretnék. Szakma ide vagy oda, azért dolgozik az ember, hogy beteljesítse a saját Maslow piramisát. Nem csak annak az alsó szintjét. De legalul azért az van, tehát az az első. Nálam jelenleg az is akadozik. Szóval győzzön már meg valaki, hogy maradjak itthon drága szülőföldem ékesítésére. Más érvvel, mint az, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés!

Egy fogfájás története

2010-06-01T17:24:00.000-07:00

Ritka az aki nem ismeri az érzést. Először csak alattomosan, gyengén, időnként belenyílall. Aztán elkezd sunyin, lassan és állandóan fájni. Napközben még elviselhető hisz az ember elfoglalja magát így csak közbe veszi észre. Az éjszaka kicsit nehezebb, fel-fel ébreszt néha a fájdalom. A következő napon kezd az agyadra menni. Éjszaka már lehetetlenség az alvás, minek következtében képes lehetsz hajnali 3:29-kor, miután minden pózt kipróbáltál az elalvás elősegítésére és a fájdalom enyhítésére, bekapcsolni a gépet és a jó öreg internet jótékony időtöltő funkcióját használni fel az éjszaka hátralevő óráinak elviselésére. Tépelődő perceidben rájössz, hogy egyetlen megoldás van: a fogorvos, aki pikk-pakk elintézi a dolgot. Hogy eddig ez nem jutott eszembe! Persze eszembe jutott, csak azt hittem 1-2 nap és nélküle is megoldódik a probléma. Igen ám, de amikor már annyira elviselhetetlen a fájdalom, hogy... nincsenek is rá szavak, akkor dönti el a fogorvostnemszerető ember, hogy nála csodálatra méltóbb lény jelenleg nincs. És, hogy reggel irány a rendelő. Ha közben meg nem dagad az arc. Akkor ismét el lehet bizonytalanodni, mert általában a bedagadt fogat nem húzzák ki, lévén szó menthetetlen bölcsességfogról. Előtte még jól megkínoznak, majd ha elmúlt a gyulladás, akkor vissza lehet menni kihuzatni. De kérdem én, ki megy foghuzatni, ha az már nem fáj? Inkább megvárjuk, amíg újra begyullad, hiszen eljön az az idő is, akkor begorombulunk és rögtön kihuzatjuk gondolkodás nélkül.
Én jelenleg az átinternetezős éjszakánál tartok...

Úgy szeretnék írni...

2010-06-01T12:36:00.000-07:00

Régi álmom. Újságnak, folyóiratnak. Mindig jobban boldogultam írásban, mint beszédben:) Már kisikolásként kihasználtam a lehetőségeket, amikor a népszerű Szemfülesbe lehetett írni. Micsoda érzés volt, amikor néhány sor alatt ott állat az ÉN nevem... Aztán egy-két beszámolót jrtam újságba kirándulásról, ünnepi alkalomról. Elsőéves egyetemistaként újra fellángolt bennem a vágy, hogy legalább írásban "hallassam a hangom". Mivel olvastam az előző évi egyetemi újságot, azt hittem itt a nagy alkalom. Sajnos a 3 év alatt egyszer sem jelent meg a lap... De azért irogattam. Csak úgy, magamnak. Mert időnként szinte kényszert éreztem, hogy papírra dobjam gondolataimat. Végül elkezdtem a blogírást. Hiszen annyi mondanivalóm volt. És egyre kevesebb időm. Nem az lett belőle, amit elképzeltem. Óh, jaj, mennyi mindent szerettem volna megosztani. De idő hiányában elszállt az ihlet, vagy amire oda jutottam, már nem volt aktuális.
De a blog létezik. Nekem létezik. Persze nem csak nekem. Jólesik tudni, hogy van pár ember, aki olvas engem, akit érdekel a mondanivalóm, a gondolataim.
Tudom, rengeteg tanulnivalóm van, hiszen mindig csak hobbyként írtam. És nem tarozok azok közé, akik azt vallják, hogy az íráshoz csak tehetség kell( de az sem árt:). Mindig is a tanulással szerzett tudás híve voltam, így hiszem, hogy a jó íráshoz kevés a vágy vagy az akarat.
Teljesen tudatlan azért nem vagyok ám! Szociológiai tanulmányaim során elsajátítottam az adatgyűjtés és feldolgozás formáit, legyen szó akár interjúról, kérdőívről vagy megfigyelésről. Viszonylag sokat foglalkoztam nőkkel kapcsolatos témákkal, mindig ez volt nálam a kedvenc.
Szeretek olvasni, bármit, ami a kezembe kerül. Gyakran kapom magam azon, hogy evés közben a kechup, margarin, mustár, ecet feliratát böngészem. Gondolom így már nem meglepő az sem, hogy imádom a Cosmopolitant, meg a hozzá hasonló lapokat, legyen akár magyar vagy román nyelvű. Egy-egy ilyen kiadvány napokra le tud kötni (persze szabad perceimről beszélve) és utána óriási lelkesedésel tudom mesélni, hogy mi jót olvastam benne, főleg életmód és táplálkozás terén.
Egy Cosmó "kaliberű" lapnak dolgozni... hát, bizonyára nemcsak az én álmom! Bár beérném kevesebbel is. Mondjuk egy életmódmagazin egy heti- vagy napilapban. Csak valami olyanról merek álmodni (egyelőre), ami helyi szinten megvalósulhatna...

Örömdolgok

2010-05-25T12:42:00.000-07:00

Igazából nem ezt terveztem mára, hiszen már nagyon régen nem írtam.De időmből és energiámból már megint csak rövidre futja. De annál szebbre. Müller Pétert olvastam mostanában. Először a Szeretetkönyvből kóstolgattam, majd az Örömkönyv következett. Van úgy az ember, hogy olvas valamit és nem is tudja miért, de néhány gondolat annyira megragad benne. Ilyen gondolatot szeretnék most megosztani, csupán 3-at.

"...Általában a nők rendelkeznek ezzel a másik embert érző-ismerő, becsaphatatlan tudással. Nem azért mert ez valamiféle "női ösztön", hanem azért mert a nők jobban szeretnek manapság, mint a férfiak." (-mondja ezt egy férfi...)

"A közöny fagyos. A gyűlölet hideg, a szenvedély forró...
A szeretet meleg."

"A könny a megfagyott élet olvadása."

És végül még egy idézet egy Wass Albert regényből: "Az angyalok álmát megzavarni nem szabad."

Filmrajongóknak

2010-03-29T12:08:00.000-07:00

Régóta keresem a megfelelő lehetőségeket online filmnézésre. Időnként találtam, de valami sosem volt az igazi. Nemrég tudomásomra jutott egy oldal, ahol román felirattal lehet nézni sokféle műfajban és meglehetősen új filmeket. Itt a link azoknak, akik még nem ismerik: Román feliratos filmek
És van még egy, amelyen nagyobb a választék és van ott minden: Magyar szinkron, feliratos, film, sorozat és még egyebek. Filmek Ide regisztrálni kell, aztán meg csak válogatni. Igaz mindkettő megköveteli a viszonylag jó internetkapcsolatot. De nem kell azért annyira csúcssebesség hozzá. Csak elindítás után kell várni pár percet, hogy betöltse. Jó filmezést. Ujabban én csak innen nézek filmeket.

Ó jaj, szomszédok!

2010-03-29T11:35:00.000-07:00

Mit gondol az egszerű városi fiatal? Az a jó falun, hogy nagy házibulikat lehet csapni, hisz nincs fölöttünk, alattunk, mellettünk szomszéd. Még sok mindenben különböztetik meg a vidéket a várostól, mint pl. nagyobb az összetartás, erősebb a közösségtudat, a segítségnyújtás. Igaz a tolerancia jelenlétét sehol sem említik. A szájról szájra terjedő híreket annál inkább. Szükségtelen is bármilyen sajtótermék jelenléte.
Na de a szomszédság! Igen, van olyan is, akit megáld az ég jó szomszédokkal. Van akit képmutatókkal, hátbadöfőkkel. Olyanokkal, akik a piszkos munkát másra bízzák (rögtön megérted mire gondolok). Volt részem vidéki és városi szomszédságban egyaránt. És bátran elmondom, inkább hallgatom a tömbházi szomszéd fürdőbeli folydogáló dolgait, mint az otthoni, kert mögül hangtalanul kivillanó szemek látványát.
Történt ugyanis, hogy szombat este összehívtuk barátainkat és igyekeztünk kihasználni a tavasz és tágas udvarunk nyújtotta lehetőségeinket.Igy hát autóból szólt a zene és bizony jól éreztük magunkat a szabadban. Más vétséget nem követtünk el. (És a jól éreztük magunkat alatt nem értek semmi olyat, ami a normálistól elrugaszkodna) Fél egykor mégis besétált a rend rettenthetetlen őre az udvarunkra (elképzelhető fellépéssel, hiszen valószínűleg fel kellett kelnie, mert valamelyik szomszédunk már képtelen volt elviselni. Értem én ha sokan úgy vélik jogtalan a panaszom. Belátom, hogy zavartuk a falu megszokott kutyavonítástól meg egyebektől csendes éjszakáját. De hát mégis, kedves szomszéd, nem lehetett volna először másképp megpróbálni? Főleg azért, mert először fordult elő és nem tartott 3 napig. Meg azért is, mert életmódunknál fogva számolhatják, hogy havonta hányszor látnak bennünket.Egyszóval véleményem szerint eddig soha senkit nem zavartunk. Akár "fiatalság, bolondság" vagy "Kivételes alkalom" címszó alatt is belefért volna néhány óra. De könnyebb volt az inkognítós segélyhívás, mint átjönni és szólni pár szót. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy az a szomszéd idős volta miatt volt képtelen szemernyit is toleráns lenni. Akárki is volt az, 40 évnél fiatalabb, hisz viszonylag fiatal a szomszédságunk. Mindenképp köszönet nekik, mert segítettek megerősíteni hitünkben, mely szerint nem tarozunk közéjük (több értelemben sem).
Ennyit a falusi, mélyen gyökerező közösségről. Megigérhetem, hogy többé nem fordul elő. Meg azt is, hogy emiatt nem fogok szégyenkezni, sem lehajtott fejjel járni-kelni.
Ja, és a rendőrtől figyelmeztetést kaptunk és megkért, hogy halkjtsuk le a zenét!
Irom mindezt akkor, amikor Müller Péter "Szeretetkönyv"-ét olvasom... és tanulom a szeretetet meg az összetartozást!

Legújjabb kedvenc kép

2010-03-02T11:15:00.000-08:00

Filmes

2010-01-30T06:08:00.000-08:00

Feladatot kaptam Orsitól . 5 kedvenc filmemet kellene felsoroljam. Ez remek. De nekem nehéz feladat, mert igazi filmimádó vagyok. Ezért nagy dolog 5-re egyszerűsíteni a listát.

A filmnézés nálunk nem időtöltés, hanem... szükségszerűség. Akárcsak az evés, alvás, annyira fontos és programszerű. Ráadásul megkapom azt a kényelmet is, hogy nem sokat kell aggódnom a filmbeszerzésen. Van aki helyettem ezt megteszi. Persze van amikor rámjön, hogy pillanatnyi hangulatomnak megfelelő filmet keressek és töltsek le, amiket aztán egyedül, elalvás előtt megnézek.A másik fontos dolog, hogy mindig eredeti hanggal és román felirattal nézzük. Mi már csak ilyenek vagyunk..., hogy mindenkinek jó legyen.
Bár sokmindent megnézek, olyanokat is, amiről eleve azt mondanám, hogy nem szeretem, van néhány műfaj, amelyeket nem kedvelek. Ilyenek a történelmi filmek, a dúrva horror és akció.
Ás akkor essen szó a kedvencekről, még akkor is, ha képtelen vagyok ranglistát felállítani:
1.Australia

Mert megható, szerelmes, romantikus, happy endes. A nő, aki megmutatja... És a férfi, aki férfi. Igaz, kicsit hosszú, de unalmasnak nem nevezném egyetlen részletét sem. Talán azért is tetszikennyire, mert emlékeztet egy filmre vagy sorozatra még gyerkkoromból. Csak arra emlékszem, hogy marhákat tereltek benne, akik megriadtak és belerohantak a szakadékba. És emlékszek, hogy sírtam. De a címére nem tudok rájönni.

2. Evita

Mert musical és nagyot sírtam rajta. Már írtam róla a Madonnaőrület kapcsán.És mert szeretem a musicaleket. Vidámat is, szomorút is.

3. Princess Protection Programe

Fiatalos(kislányos:), szórakoztató, elgondolkodtat az önzésről, pörgős. Imádom az ehhez hasonló filmeket. Bármennyit meg tudok nézni belőlük, még akkor is, ha az az érzésem, hogy nem sokban különböznek egymástól. Ehhez hasonló kedvenceim: Camp Rock, Ice Princess, Sztár születik, High School Musical, Legally Blonde, The prince and me, Princess Diaries, Cinderella story és még megszámlálhatatlanul akárhány.

4. Taken

A film amelyet rettegve néztem végig és most is átfut a hideg a hátamon, ha látom. Ilyesztő és csak arra tudok gondolni, hogy bármelyikünkkel megtörténhet. Mert fiatalok vagyunk, kalandvágyóak és naivak. Ezt a filmet látni kell.

5.Twilight

Sokunk kedvence. A vámpírfiú és az egyszerű lány esete. Remek történet, nagy szerelem, természetfölötti erők. Aztán itt van nekünk a Twilight Saga: The New Moon. Ez sem elhanyagolható. Bár nekem az első mégis csak jobban tetszett.

Amint az látszik, modern filmkedvelő vagyok. Régen szerettem a fekete-fehér magyar filmeket, de talán mert nem volt másra lehetőség. Vannak persze magyar kedvenceim is: S.O.S szerelem, Valami Amerika...
Imádom a rajzfilmeket is. Örök kedvenc Shrek, Madagaszkár, Open Season, Vadkaland, Mulan, Monsters Inc,stb.
A Yes Man-t ajánlom meleg szívvel, annyira elgondolkodtató, ráadásul Jim Carrey megadja mindazt amit tőle várhatunk.
A legujjabb filmek közül a The Proposal, Post Grad, 2012, Avatar, The Ugly Truth, Angels and Damons és még millió egy a kedvenceim.

Tervek is vannak, hogy miket szeretnék látni, első helyen az Alvin and the Chipmunks: The Squeaquel. Elfoglaltságaim miatt azonban előfordulhat, hogy mostanában nem sok idő jut erre a tevékenységre:)

Pillanatnyi kedvenc

2010-01-24T11:20:00.001-08:00

Sadness

2010-01-24T07:22:00.000-08:00

Magány

2010-01-24T06:57:00.000-08:00

Eltévedve, dideregve, egyedül és reményvesztve.
Néha homály, néha köd, eső és hó szembejön.
Várni kell még? Cselekedni? Minden akadályt legyőzni?
Ó, csak legyen akadály. Az már derűvel kínál.

Látom, hallom, érzem a magányt,
Gyengeségem szakadékba kíván.

Segítség!? Ugyan kitől? A harc megvívásra vár.
Elmondani? Ugyan kinek? Vagy talán hasztalannak vélem.

Megértés és segítség. Bizalom, hiszékenység.
Jók ezek? Vagy átok tán?
Legyél ilyen, amolyan, éppen csak ne önmagad.
Megfelelni, térdepelni, szerepelni, elémenni.
Titokban zokogni, sírni, naplót írni, reménykedni.

Ha én egyszer nagy leszek, sok virágot ültetek,
Öregeket szeretek, boldog leszek veletek!

Ünnepek után

2010-01-11T10:50:00.000-08:00

A sok születésnap után végre eljött a legnagyobb nap is, a Karácsony. Sok tervvel készültünk, mint kiderült túl sokkal is, így le kellett faragni belőle. Családi Karácsony, mint ahogy az illik. Gondolkodtam mitől is lesz számomra igazi ez az ünnep és arra jutottam, hogy az igazi Karácsony feeling akkor van jelen, ha látom a kisgyerekek örömét. Az a hit ami bennük van..., az a várakozás és öröm, amikor látják, hogy megjött az angyalka. És mesélnek...mesélnek látni vélt angyalokról, akik a kúlcslyukon hozzák a karácsonyfát.Nem tünik fel nekik, hogy évről évre ezen a napon nekik el kell menniük otthonról és ezidő alatt megérkezik az ajándék. Hisznek, és ez a hit, ami engem ámulatba ejt.
Történt, hogy unokahugomnak már megérkezett az otthoni angyal mire mi odaértünk. És akkor ugy-e még egy érkezett. Időnként azt vettem észre, hogy Bernadett odalopakodik az ajtóhoz és kiles az ablakon, hátha még érkezett valami:)
Aztán Szilveszter. A legnagyobb, legbulisabb, leghosszabb, legfárasztóbb, legeseménydúsabb és azt hiszem kijelenthetem, hogy az eddigi legjobb is volt egyúttal. Nem volt újévi fogadalom, hisz minden nap megfogadok valamit, de nem ezen múlik. Tervek vannak erre az évre is, remények is, már csak elhatározás, magabíztosság és bátorság kell hozzá. Ezek megteremtésén gyakorlatozok!

Tortamester

2009-12-18T13:05:00.001-08:00

Kiskoromban igencsak sokat jelentettek a születésnapok, látom a régi fényképeken. Nem tudom mikor tartottuk, csak azt, hogy egyik oldalára volt írva, hogy testvérem hány éves, a másikra meg, hogy én mennyi. Aztán valahogy kimaradtak a tortás felvonulások. 17 évesen aztán újra megleptek eggyel. És újra semmi. Egészen addig, amíg nem lépett be valaki az életembe:) Születésnapjára először fogtam neki a tortakészítésnek. Ha nem is a legfinomabb, de az lett máig is a leggyönyörűbb.

És a legnagyobb meglepetés is. Azt sose feledjük el. Igaz inkább arra figyeltem, hogy én mit szeretnék és nem arra, hogy neki mi a kedvenc, de állítása szerint ez volt élete legszebb szülinapja, úgyhogy mégsem fogtam annyira mellé:))

Aztán következett az én nagy napom. Nagy volt a készülődés, ki is voltam tíltva a lakásból:)

Igaz, ezt a tortát nem ő sütötte, de nem vetettem a szemére, hisz mindenből a kedvencemet kaptam.

Bernadett szülinapja korábban volt és tortában sem szenvedett hiányt, csakhogy azon nem vettem részt. Igy, amikor anyukájának, testvéremnek vittük a tortát, kihasználta, hogy a 25-ből könnyen lehet 5 is:)

Ez sem saját készítés, de azért nem hagynám ki a sorból!

Ezután már 2009 ünnepeltkei jönnek. Először Alex. Kicsit gyors, kicsit összecsapott. Magyarázatként hozhatom fel, hogy aznap volt a ballagásom az egyetemen. Miután megvolt az én ünnepem, nekifogtam a tortának. Volt öröm, fényképezés, kiruccanás. Ez már nem volt meglepi.

Hamarosan én következtem és annyira belejöttem, hogy magamnak is én készítettem el. Egészen a bevonásig. A diszítés a párom műve:)A rózsa remekül sikerült, bár itt nem látszik. A B.S. pedig Boldog Születésnapot jelent. Kiírni túl hosszú és bonyolult volt számára:)

Ez a szülinapom is remek volt!

Az utolsó, amit nemrég ünnepeltünk és amikiváltotta belőlem, hogy megmutassam az összes tortát, az anyum születésnapja. Erre az alkalomra is én készültem, ráadásul igazi titok, meglepetés és öröm volt, ami ez évi tortakészítéseim közül nekem is a legnagyobb örömet okozta.

Anyu könnyekig hatódva mondta, hogy nem is emlékszik, hogy neki valaha lett volna saját tortája. Ezért már nagyon is megérte!

Lassan lejárnak a decemberi születésnapok. Nem tudom kinek készítem a következőt, de egy bíztos: lesz következő! De most a karácsonyi finomságokra kell koncentrálnom:)

Politika...

2009-12-18T12:45:00.000-08:00

Amitől mindig tartózkodok. De mégis, néha csak előjön a téma, főként az olyan időszakokban, mint az elmúlt néhány hét. Voltak választások és volt második forduló. Mindezekből én csak egy valamit szeretnék kiemelni. Nem folyok bele politikai csatározásokba vagy abba, hogy mennyi lehetett az esélye Kelemen Hunornak az első fordulóban... Csak a végeredményről szólok néhány szót, ami már akkor megfogant bennem és nem felejtem, amíg ki nem írom magamból:)
Nyert az aki eddig is volt. Ez azt kellene jelentse, hogy vele az ország nagyobb része volt megelégedve, hiszen csak így kerülhetett ő ki győztesen. Na de mik is történtek az elmúlt néhány évben országunkban. Olyan nagy volt a megelégedettség? Azt mondanám inkább zúgolódás, elégedetlenség, káosz stb volt jellemző. Zúgolódás azokra akik az országot vezetik, természetesen. És akkor itt van a nagy lehetőség. Van millió jelölt, csak szavazni kell. Elviekben... És jöhet a változás. Na de mi történik? Semmi! Visszaválasztjuk azt, akivel eddig sem voltunk megelégedve. De miért? Mit remélünk tőle? Hogy első mandátumában meggazdagodott és talán a másodikban országával foglalkozik? Vagy hiszünk az igéreteknek? Vagy megszédít minket a Szak. Műv. Házáról lelógó plakát mely szerint "Traian Băsescu.Egy mindenkiért", és mindez magyarul? Vagy mi van velünk, amikor változtathatnánk valamit? Megijedünk az újtól és inkább maradjon a régi megszokott? Én nem állítom, hogy a másik esélyes jobb lett volna. De nem is fogjuk megtudni. Mégis úgy gondolom, hogy az újítást, fejlődést, lendületet nem az egyhelyben való toporgás hozza!

December

2009-12-03T08:28:00.000-08:00

Még akkor is, ha én mediterrán karácsonyt szeretnék:), december az ünnepek hónapja, nem lehet nem beszélni róla, hiszen minden arról szól. Lázba hoz mindenkit, akár akarja, akár nem, akár van kedve hozzá, akár nincs. Ugy-e nem sok jót gondolunk azokról, akik nem szeretik a Karácsonyt. És azt hiszem nincsenek is sokan. Egy kis melegség mégis csak belopózik legtöbbünk szívébe, még ha odakint minuszharmincfok is van. Már november végén megkezdődik. A diszítés, a készülődés, az izgalom. Lehet nem szép, és nem illik ilyent mondani, de gondolom nem vagyok egyedül véleményemmel, hogy teljes mértékben "kommercializálódott" a szeretet ünnepe. Hiszen mi az amiért aggódunk? Nem azon, hogy mit teszünk az ünnepi asztalra, vagy, hogy lelkünket hogyan készíthetnénk fel jobban a Karácsonyra. Legnagyobb nehézség az ajándékok megvásárlása. Kinek mit vegyek? Hol? Mikor? Mennyiért? Tudom-e, hogy mit szeretne (érdekel-e), vagy csak veszek valamit, aminek gondolom örülne? De hát ez még rendben van! Hisz azoknak akiket szeretünk minél többet és értékesebbet akarunk adni. Sajnos sokaknak az a problémája, hogy MIBŐL? vegye meg az áhitott ajándékot. Mert hát még ott van a Mikulás is. Nem maradhat otthon az idén sem csak azért, mert gazdasági válság van.
Mindezek mellett a december egy olyan hónap, amelyet sok ember választ születése hónapjaként:) Jó, tudom, nem ő, inkább szülei, de hát ebbe a hónapba nagyon tele van a naptáram. Legalább 6 szülinapnak örvendezhetek +Mikulás, Karácsony, na és el ne feledjük a Szilvesztert. De ha nem lenne elég, akkor falunk bucsúját is megüljük Karácsony előtt és ebben az évben még egy születés is programozva van családunkban Karácsony környékére.
Nem panaszkodom! Reménykedek, és mindent meg fogok tenni érte, hogy minden szép és jó legyen, még akkor is, ha nem lehetek fürdőruhában, minimum a Fiji szigeteken:)

Megelőlegezve a Karácsonyt, ez volt a tavalyi Karácsonyfánk. És imádtuk:)

Fránya tél

2009-11-16T10:35:00.000-08:00

Van aki imádja. Hát én nem. Még el sem kezdődött, máris előjönnek a velejárók:didergős ébredés, ruhákból rétegződés, korai sötétedés, tüsszögés, dünnyögés, vörös orr, és sokunk réme, a szezonális fogfájás. Tudom, tudom, a fogorvos megoldja. De ki szeret fogorvoshoz járni?
És aztán nem mindegy, hogy csak úgy tél, vagy tél Csíkban!Igaz Gyergyóban sem jobb, és még sok máshol. A lényeg: nem ez a kedvenc évszakom. Még a sok szép, extrém téli sport, a gyönyörű hulló hó és a hosszú téli esték ellenére sem. Olyan leszek mint egy kismackó. Begubózok, képzeletbeli barlangomba bújok és ez bizony meglátszik hangulatomon is. Ha meg arra gondolok, hogy mennyi ideig tart... Bezzeg a nyár... Én el tudnám viselni, hogy 30fokba ünnepeljük a Karácsonyt. Sokan mondják, hogy nem is igazi hó nélkül. Na jó, biztos, hogy szép, de... az a mediterrán karácsony sem elhanyagolható:)
Rájöttem, lehet nem véletlen, hogy decemberben van az a sok szép ünnep. Ha már a fagy lebénítja az embereket, akkor legyen valami, ami kicsit felrázza. Meglepi a gyerekeknek, nagy családi találkozások, karácsonyfadiszítés, ajándékosztás, boldogság, öröm, béke, aztán az újévre virradó peszgőbontás, stb, stb... Később meg a nagy visszaemlékezések. Persze, hogy szeretjük a Karácsonyt! Azért még mindig nem bántana, ha fürdőruhánál többet nem bírnék elviselni magamon az ajándékbontás idején:)))

Most pedig veszem a forró teát, a vastag pizsit meg a nagy paplant és téli álomba szenderülök. Reggelig.

Gordon Ramsey: Poklok pokla

2009-11-04T12:49:00.000-08:00

Atya ég, ez az ember mit képzel magáról? Kérdezem, ha a "Hell's Kitchent" nézem. Legyen az akármilyen reality, de mégis csak emberekkel, emberekről szól! Hogy lehetséges eltűrni ennyi megaláztatást? Megéri egyáltalán? Az biztos, hogy én egy ilyen főnöknek nem dolgoznék semmi pénzért. Még a tv előtt ülve is néha azt veszem észre, hogy elfog a gyomorideg. Akkor mit érezhetnek a résztvevők? Legyenek akármilyen kemények és elszántak, sokan önként dobják be a törölközőt. Vagy ha nem, akkor Ramsey gondoskodik róla, hogy pocsékul érezzék magukat. Ok, nem mesterszakácsok, bár még ha azok lennének, akkor sem hiszem, hogy neki meg tudnának felelni. De akkor is durva dolgokat művel velük. Megborzadok. Bár láttam más műsorát is, amelyben teljesen más ember, (és egyébként is tájékozódtam róla) szóval ő alapjában véve nem ilyen (vagy ki tudja), de nálam már nem tud bevágódni:) Nekem Gordon Ramsey annyit tesz, mint a pokol fő ördöge!

Egyébként más kritikát is olvastam róla: "A skót sztárszakács nálunk is látható tévéműsoraiban mindig úgy tűnik, mintha pontosan tudná, mitől lesz egy étterem sikeres, milyen menüsorral lehet vendégeket fogni, és hogy kell kinéznie egy kulináris élvezeteket nyújtó létesítménynek. Nagy-Britanniában azonban nemrég megjelent egy étteremkalauz, amiből az derül ki, hogy Ramsay éttermei közül négy is a szigetország tíz legkiábrándítóbb vendéglője közé tartozik."
Idézet innen: http://index.hu/kultur/eletmod/2009/09/07/csalodast_keltenek_gordon_ramsay_ettermei/

Halottainkról

2009-11-02T11:13:00.000-08:00

Tegnap este volt alkalmam Szenttamástól Szeredáig látni a temetőket. Gyönyörű. Valahogy nem az a szomorúság volt bennem, hanem inkább a megnyugvás érzése. A szívszorító hideg ellenére csodálatos látvány. Elmondhatatlan. Pedig nem is erről szól ez a nap. Arra hajtunk, hogy ki milyen mécsest, virágot, koszorút visz a sírokhoz, jól megválasztjuk az időpontot, a ruhát, hisz akik látnak mit szólnak majd ahhoz, hogy mi épp mibe öltöztünk. Igen, ezzel szembesülök, és nem tetszik. Ezért vártam meg az estét, vállalva, hogy még jobban megfagyhatok. Csönd volt, nyugalom, semmi nyüzsgés.
Nekem ez a nap nem csak arról szól, hogy el kell menni "világítani", "égetni" elhúnytjaink sírjához. Olyan embereket "látogattam" meg, akik közeliek illetve nagyon közel álltak hozzám. A fájdalmas elválás még mindig elevenen él bennem.
Úgy érzem még ma is tabu téma mifelénk a halál. Kár. Nemrég még én sem tudtam róla beszélni. Pedig igazán közel járt hozzám már jó fiatal koromban. 11 éves voltam, amikor meghalt édesapám. Hirtelen, egyik percről a másikra. Ott voltam, végignéztem. Bár most, hogy gondolkozok nem emlékszek minden részletre. De rá emlékszek. Alig ismertem. 7 éves koromig nagyrészt nagyszüleim neveltek. Valahogy így alakult.Emlékszek egy hétvégére, amikor itthon voltam (szüleimnél). Lefekvéskor álltam az ajtóban és sírtam, hogy haza akarok menni... Iskolakezdéskor aztán hazajöttem. 4 év nem nagy idő. Ennyit voltam együtt édesapámmal. Aztán elment. Kicsi voltam, talán azért nem fájt annyira. Aztán meg az lett a természetes, hogy egy család egy anyából és két lányból áll. És soha, senkivel nem beszéltem róla legalább 6-7 évig. Aztán megtört a jég, kedves barátnőimnek köszönhetően.
2 évvel ezelőtt újra tragédia t9rtént a családban. Ezt már sokkal intenzívebben éltem meg, több tényező miatt is. Szeretetett nagytatám halála megtört és talán meg is változtatott. Imádtam őt... mert ő is engem. Istenem mennyi mindent tanultam tőle, mennyi időt töltöttem vele, mennyi történetet hallgattam. Csak a szépre tudok emlékezni. Elmondani nem tudom. Aztán látványosan ment tönkre. Ő érezte, hogy valami nagy baj van vele. Mondta is, hogy érzi nem megy le az étel a gyomrába. Orvosnál volt. Asztmán kívül mást nem diagnosztizáltak. Csak fogyott és fogyott. Augusztusban befektették a korházba, kiderült gyomorrák. Ő nem tudta, utolsó percig. Megmüttötték. Nem gyógyulás, hanem életének megnyújtása céljából. Nem sokat segített. Minden nap ott voltam a korházba. Büszkélkedhettem vele, hogy bármikor bejárásom van, akár éjjel is. Hiába. Segíteni tudtam, meggyógyítani nem. Novemberig tartott. Angol zh-m volt másnap. Anyum felhívott, hogy... vége a szenvedésnek. Máig sem tudtam megszokni, hogy odamegyek náluk, de ő nincs ott. Időnként halványul, el-el felejtem, hisz 2 év alatt múlik a fájdalom. Máskor eszembe jut és annyira tud hiányozni. Nem tudom belenyugodni, hogy nem megyünk már többet együtt az erdőre és nem mesél többé a kommunizmusról. Mindig szívesen hallgattam, ahogy előadta a szomorú, nehéz valóságot. És imádta az unokáit. Volt neki jó sok.És csupa lány. Fiatal korában zenélt, hegedült. Az volt az álma, hogy egyik unokája legalább folytatja. A hegedű nem jött be. De biztos nagyon örülne, ha látná, hogy másik kedvence, Szilvia furulyázik és dobol. Aminek még örülne, hogy nemsokára megszületik második dédunokája, aki FIÚ!
Nyugodjon békében, mindig szeretni fogjuk!

Civil élet, rögös út

2009-10-30T12:26:00.000-07:00

Civil szervezetben kezdőként tevékenykedni nem mindig az élet habos oldala. Főleg ha az ember magára van utalva. De csak eltökéltség (és idő) kérdése, hogy beletanuljon, belejöjjön az ifjonc. Nem mondom, hogy akkora tapasztalatom van, hiszen alig 3 hónapja kezdtem. Döcögött,még jobban döcögött, de van olyan is, amikor nem veszem észre a döcögést. Talán nem is azért mert nincs, hanem mert annyira beleélem magam. És nem hiszem, hogy ez baj forrása lehetne. Remek élményben volt részem elmúlt hétvégén és azt hiszem először, láttam is munkám gyümölcsét.
Az idősek napját ünnepeltük meg vasárnap (tudom, tudom, az Idősek Világnapja okt. 1-én volt, de nem hiszem, hogy ünnepeltjeink ezért a késésért bármit is a szemünkre vetnének). Az ötlet a Caritas Családsegítő Szolgálatának munkatársától származik (hálás köszönet érte Jutkának, és minden egyébért is), beszálltunk mi, a Szent Anna Nőegylet és a Tanács is nagylelkűen és bőkezűen kivette részét a szervezésből, megvalósításból. Szép kis előadást sikerült összehozni. Lényegében a 70. életévüket betöltötteket köszöntöttük, de nem korlátozódott csak rájuk. A sportcsarnok megtelt az előadás idejére, ami megnyugvást jelentett már számunkra. Az előadás is látszólag tetszett a résztvevőknek hisz az idősek ízlését próbálta eltalálni. Kedvenc részem a befejezés volt, amikor az énekkarral olyan dalokat énekelt, amelyeket a közönség is szívesen és könnybe lábadt szemmel énekelt velük. Meghatódottság tetőzése:) Aztán minden hetven éven felülit megajándékoztunk egy szál virággal és egy kis emlékkártyával. És persze elmaradhatatlan volt a kürtőskalács (nyami) és a köményes pálinka. Mindemögött részletes szervezés, utánajárás, fejfájás és végül a jól megérdemelt megnyugvás, ami az érdeklődésnek köszönhető. Hiszen mi lehet egy rendezvényszervezés legnagyobb rizikója? Ha nem lesz rá érdeklődés. A bizonytalanság, hogy hányan lesznek. Fel voltunk készülve. Igazából többre is, de szép eredmény volt. Lelkem megnyugodott, a néhány elismerő szó is jól esett, hisz nem dicsekednék vele, de érzem tettem valamit. Boldog vagyok, és felettesem szavaival élve, mindig megtérül valahol a befektetett erő, munka, jócselekedet. Azok, akiknek igazán jót tettünk ezzel emlékezni fognak rá. És ha 2 ember beszéli egymás között, már akkor örülhetünk.

Vagy mégsem...

2009-10-21T06:47:00.000-07:00

Miért nem szólt senki? Miért nem kiáltottak rám, hogy "kislány, felnőve is naív vagy"! Örülni egy pillanatnyi változásnak, hinni, hogy most már minden rendben... lehet, csak jobb felkészülni rá, hogy ez csak rövid ideig tart.
Szóval tévedtem! Bevallom és szégyellem, hogy ilyen hiszékeny voltam. A problémamegoldás magas fokon nem müködik. Csak ideig óráig. Ugy-e a betegségek gyógyítására is ott van az orvos által felírt gyógyszer vagy a házipatika. Ebben az esetben a házipatika: kommunikáció, beszélgetéssel való orvoslás eredményessége lefújva!!! Én kiábrándulva, tanácstalanul, reménytelenül.
Legújjabb tanácsom: ne higgyétek, hogy valamit olyan egyszerű megoldani, mint az ahogy elsőre tűnik! Az csak leányálom, délibáb vagy "optikai csalódás"!

Problémamegoldás magas fokon

2009-10-10T09:58:00.000-07:00

Probléma... kinek nincs? Családi probléma... hiányában jelentkezőket várok. Elhúzódó családi probléma...Na egyeseknek ilyen is van. Ez most nem a "mit tanácsol a pszichológus", de azért érdemes elgondolkodni. Ott van egy évek óta tartó dolog egy családon belül. Van aki kihúzza magát alóla férjhezmenetellel, van aki úgy tesz, mintha nem is létezne, és van aki őrli magát belülről, hogy mit kellene tenni, meddig mehet ez így, lesz-e vége egyáltalán. Rendezése egyetlen emberen múlik, aki valószínűleg nincs is tudatában tettei súlyosságának. A megoldás az ő kezében van, de senki nem szól neki. Évekig. Csak gyűl és gyűl, míg megtelik a pohár. Mi történik akkor? Valaki elszánja magát, napokon át készül rá, várja a megfelelő pillanatot. De ilyen helyzetben az nincs! Csak lépni kell és kész. Mi ez a lépés? A beszélgetés. Gondolná valaki? Hogy egy beszélgetés megoldhatna egy súlyos problémát. Teljesen és végérvényesen? Lehetséges? Úgy néz ki igen. Egyelőre. Nem is beszélgetés, inkább monológ. Jobb lenne a beszélgetés, de nem az volt. Hosszú mondatok rövid csendekkel, válaszokra várva, de azok késnek, és egyáltalán nem is jönnek. Nincsenek válaszok. Legalábbis hangosan nem. Helyette jön néhány igéret. Rövid, bizonytalan, mégis vigasztaló, reménykeltő. Talán évekkel ezeőtt is megoldható lett volna beszélgetéssel. Volt rá kisérlet. Nem ment. Nem volt jó a stratégia. Lehet szükség volt erre az időre, hogy összegyűljenek a megfelelő érvek. Hogy felnőjjön az ember és komolyan vegyék.
Emberek, arra kérlek beszélgessetek! Csendben, nyugodtan, nem ordítva és dobálózva. Meg kell hogy legyen az eredménye. Én mondom!

Tam-tam-tam

2009-10-06T12:36:00.000-07:00

Időnként úgy érzem nem indokolatlan a zenében a playback. Hadd halljon a fül valami szépet is:)Persze szubjektív, hogy kinek mi a szép, de egy élőben nyikorgó figura... Hallgassunk meg valakit élőben és stúdiófelvételben. Talán nem hiába találták ki. Ráadásul azt mondják, ami szép Istennek is tetszik!

Az élet szép...

2009-10-02T03:24:00.000-07:00

Tegnap, fogalmam sincs honnan és hogyan, eszembe jutott ez a dal. Azóta is ezt hallgatom. Nem tudok betelni vele. Gyönyörű!