2011. május 31., kedd 2 comments

London 2nd time

Nem is tudom hogy kezdjem. Annyi minden mondanivaló van az elmúlt vasárnapról, a mennytől a pokolig mindent sikerült megjárni egyetlen nap alatt. Gyorsan született a döntés, hogy vasárnap Londonba megyünk. Már egy ideje készülünk, Alexnek minden hétvégére az volt betervezve, de én mindig lebeszéltem. Igazából azért, mert nemsokára szülinapja van és azzal akartam meglepni, hogy egész hétvégére elmegyünk Londonba az unokatestvéréhez. Még nem találkoztunk vele amióta itt vagyunk és egy szép hétvégt akartam. De most hosszú hétvégénk volt és annyira akarta, mondtam legyen. Így szombaton pihentünk és vasárnap reggel 6 előtt keltünk. Letárgyaltuk a találkozást és kiderült, hogy az unokatesónak Lutonra kell mennie mert jön valaki hozzá. Ha már megyünk, akkor vigyük már el őt, aztán miénk a nap. Ok, 8ra Londonban kell lennünk.

Nehézkes felkelés után összekapartuk magunkat és nekivágtunk. Kicsit késve indultunk, de be tudtuk hozni, nem volt nagy forgalom. Kivéve persze a belvárost, ahol nem egy leányálom az autós közlekedés. Főleg annak aki először vezet ott. Amennyire ez ott lehetséges, gyorsan átjutottunk a város egyik feláből a másikba, közben láttuk ismét a Big Bent. London Eyet, hisz pontosan előttük haladtunk el. GPSünk nem sokat segített elkerülni az aglomerációt, belevett a sűrűjébe. Elephant&Castle városrészbe kellett eljutnunk, ott lakik a rokon. Simán megtaláltuk, rövid látogatás és már indultunk is Lutonra. Nem is kellett várjunk, valahogy hamarabb érkezett a repülő.

Be akartunk menni a városba, mert mi olyanok vagyunk, hogy ha már valahol vagyunk, akkor valamit lássunk is. De uncsitesó akadékoskodott, hogy menjünk vissza Londonba. Kivánsága teljesült. Közben kedves idegenvezetőnk lemerült és autós töltő hiányában uncsitesó ismereteire bjztuk magunkat. Mint kiderült rossz döntés volt. Ő 2 éve van itt és 2 hónapja lakik Londonba. Előadta nekünk, hogy ő mennyire is meri a várost és hogy az nem jó, ahogy Alex vezet, neki nincs jogsija, de azért sokat vezet és tudja hogy kell itt. Nem is értette minek a GPS hiszen a jelek után nagyon jól el lehet igazodni. Persze, ha tudod hová mész. Mi csak annyit tudtunk, hogy jussunk be a citybe, parkoljunk le valahol, aztán mienk a város. Luciannak, ezentúl csak Luci, fogalma nem volt hol járunk és az össze instrukciója bból állt, hogy előre. Bárhol voltunk csak előre. majd meglátta egy táblán, hogy Wood Green, na azt ismeri, az jó lesz. Megérkeztünk, leparkoltunk, egy török étteremben chiken shisht ettünk, nyami, fincsi volt, majd mi elváltunk tőlük, mert kicsit nyugodtan szét akartunk nézni. Persze a Mallba kötöttünk ki:) Aztán újra találkoztunk és ideje volt mostmár tényleg elindulni Central Londonba. Közbe kicsit töltöttük a GPSt, de Luci erősködött, hogy nem kell, mert ő tudja az utat. Jóó, csak előre. Haladtunk vagy jó fél órát, de semmi nem adott arra jelet, hogy befele jutnánk. Luci válasza, hogy nagyon nagy ez a város. Közben látszott, hogy ez külváros a javából. Táblán látjuk, hogy Enfieldbe vagyunk. Megelégeltem, hogy Luci válasza bármilyen eltérőhöz értünk, hogy előre. Hogy a fenébe lehet eljutni úgy bárhová, hogy mindig csak előre mész? GPS bekapcs, City belő, ejhaj pont kifele haladunk Londonból! Szuper csak fél óra, hogy visszajussunk oda ahonnan elindultunk, aztán még fél óra be a központba. Alex idegei már az egekbe jártak, csak azt akarta, hogy rakjuk le valahol a kocsit mert reggel 6tól vezetett. Ez valamikor 3 fele volt. Már bennt voltunk, mondtam, keressünk parkolót és gyalogoljunk tovább. Luci: nem, itt nincs semmi látnivaló. De 10 perc séta után ott lesz, ember, a Big Ben előtt biztosan nem tudsz majd leparkolni. Ő bizony fáradt, nem akar gyalogolni. Ok, mentünk tovább. Szűk utcákba keveredtünk, egyszer látjuk, Chinatown. Majd Soho.

Egy helyen végül találtunk parkolóhelyet. de elég bizonytalan volt, kiszálltunk, de Alex meggondolta magát visszament, hogy keres más helyet. Ott maradtunk 3an egy kis utcába, ő meg elment. Persze semmi nem volt nála, se telefon, se pénz, egy telefonszámot sem tudott... Hamar rájöttünk, hogy elvesztettük egymást. És itt kezdődik az én poklom. Hogyan találjuk meg egymást? Valószínűnek tartottuk, hogy ott keresi a helyet a kis utcákba és majd csak visszajön. De ismerve őt, meg hogy ő vezetett ugy-e nem nagyon tudott arra figyelni, hogy milyen helyek vannak ott, mi alapján tud visszajutni. Ez így elég abszurdnak tünik, de aki járt azokon a helyeken az érti miről beszélek. Kisétáltunk az utca végére és amikor megláttam, hogy ott mi van, rájöttem, hogy Alex ha ide bement, akkor esélye sincs visszajutni hozzánk. de azért reménykedtem vártam, több mint 2 órát dekkoltam az utca sarkon és vártam, hogy na most, na most fog megjelenni. Közbe tudtam, hogy esélytelen. 2 alkalommal is annyira bepánikoltam, hogy... nagyon. Sorra vettem a lehetőségeket: én: elmegyek Lucihoz, ott alszok és másnak hazavonatozok, szólok Sophienak, hogy mi van és megkérem jöjjön elém. Vagy most megyek vonatra és haza. Alex: nincs nála semmi és annyi üzemanyaga sincs, hogy hazamenjen. Lucihoz sem talál el, nincs ahogy megtalálja az utat. GPS is az én táskámban. Tudtam, hogy valamit kitalál, de mikor és mit? 2 és fél óra után eldöntöttük, hogy nincs mire várni. Mit tegyünk, menjünk Lucihoz, halvány esély, hogy Alex ott van. Kimentünk a nagy utcára, ott álldigálunk és akkor utolsó pillanatban hallom, hogy smst kaptam. Kaparom a telefont, Alex apjától jött, Alex a Green Park mellett van. Az egyetlen telefonszám amit tudott, az apjáé volt:) Még nem tudtam, hogy találjuk meg, de abban a pillanatban minden kő leesett a szívemről. tudtam, hogy rendben lesz. Azelőtt minden rosszat elképzeltem, hogy soha többé nem látom, meg hasonlók. Luci persze tudja hol a Green Park, csak azt nem tudja, hogy találunk oda. Vicces nem? Rögtön mellettünk megláttam egy térképet. Megvan. Nem is messze. 5 perc rohanás, Piccadily Circus, Piccadily road és Green Park. Egyenes út. 10 perc után megláttuk a parkot. Na járjuk körbe. Alig indultunk el, min3unknak jártak a szemei, közben nem vettük észre, hogy majdnem elkerültük a vigyorgó képpel előttünk álló Alexet. Itt a vége... boldogság, öröm. Elmesélte, hogy jutott el oda és hogyan kért segítséget, hogy smst tudjon küldeni. Még jó, hogy a sok segíteni nem akaró mellett léteznek csodálatosan jó lelkű emberek is, még Londonba is.

Belőlem minden stressz elszállt, akartam kicsit sétálni de Luci csak haza akart menni. Elindultunk, Luci megvillogtatta vezetői tehetségét, rájött, hogy jó cucc az a GPS, mert bár be nem vallotta volna, de fogalma sem volt, hogy jut haza. Újjabb stressz után elérkeztünk a lakásáig, hú, a vezetési stílusa nem semmi. Én, nem tapasztalt sofőr sokkal jobban vezetek. Mondta Alex. Majd kitépte a sebességváltót, fék, gáz, rángatta az autót, nem is lehet elmondani. Vagy másfél órát még nála voltunk, mert töltenünk kellett ismét a GPSt. Egy autóstöltő vásárlása kötelező! Tíz óra körül volt, amikor onnan eljöttünk. De eszünkben sem volt még hazaindulni. Csak mi ketten, nyugodtan, este is látni akartuk Londont.

Leparkoltunk, ezúttal a Temze partján és egyik ámulatból a másikba estünk. A fényképezőgépünk felmondta a szolgálatot így csak a telefonnal tudtunk néhány fotót készíteni, de amit láttunk, az majdnem minden eddig látottat felűlmúl. Kivéve az óceánt:) Kb 15 percet sétáltunk a Temze partján amíg elértünk a Parlamentig. Az a látvány. Parlament, Big Ben, Westminster Apátság, London Eye. Mindez egy helyen, majdnem egy időben, este, kivilágítva! Leírhatatlan látvány. Azok a fények... sárga fényben a Parlament, szürkében a Westminster, kékben a London Eye... Plussz még sok sok fény, a kivilágított hidak a távolban. Nem is mentünk bennébb a városba, már 11 is elmúlt, így is megérte a látvány. Az a feeling, amit ott éreztünk... felbecsülhetetlen. fáradtan, hosszú nap és ilyen kalandok után, csak sétáltunk élveztük a gyönyörűséget. Majd elfáradtunk, visszatértünk az autóhoz és elindultunk haza. Fél 2 körül értünk haza, ágybazuhantunk és másnap 1 óra körül ébredtünk meg. Lustiztunk egész nap, megengedhettük magunknak.

És beszéljenek a képek:
















Nem hiába mondják, hogy a rossz elmúlik, a jó megmarad. Abból a pokoli 2 órából már csak halvány emlék maradt bennem, de az esti séta elvenen él bennem.
Londonról 2 alkalom után sok mindent elmondhatok. Amikor először láttam csodás volt, azt láttam belőle, amit a turista lát, a látnivalót, az először találkozás élményét. Elvarázsolt, ámulatba ejtett, visszahívott. Másodjára nem csak kirándulni mentünk és nem csak mi ketten, ami kicsit rontott az ideális helyzeten, de így is megérte. Olyan részeit láttam a városnak, amit az átlagos turista nem lát. Olyan részeket, ami egyáltalán nem jut eszünkbe, ha Londonra gondolunk. Városrészek, amelyek nem vonzanak, amelyek kinyitják a szemünket, hogy London sem csak móka és kacagás. Szeretnék még sokszór ott lenni, mert még sok mindent kell látnom és megtapasztalnom, de nem szeretnék ott élni. Nem vonz az állandó ottlét, mert láttam, hogy a hozzánk hasonló embernek mire van lehetősége. Legyen inkább egy kisebb város, emberségesebb körülmény.

Elephant&Castle: nem tudom, hogy sikerült ilyen nevet adni egy városrésznek, de nagyon a szívembe lopta magát. Mármint a név, a városrész maga egyáltalán nem.

Luci elmondta, hogy Wood Greenben sok román van, de ő bizony nem szereti őket. Séta közben tényleg nagyon sok román hangot hallottunk. És nekünk nagyon tetszett, kicsit otthoni feeling volt. És csodák csodája, először, amióta itt vagyunk, magyarokat is láttam és hallottam. 2 lány és egy fiú volt. Megmelengette a szívem:)

London még egyszer: a legnagyobb város, amiben eddig jártam, van benne csodás és kevésbé csodás, van szép és nemszép oldala. Nyújt valamit, ami mindig visszahív, tudod, hogy következőbe is menni akarsz, látni akarod érezni, látni amit még nem, és azt is amit már láttál. Én még nem láttam a Tower Bridget, nem voltam a Trafalgaron, a Hyde Parkban és még annyi de annyi mindent nem láttam. De fogok, csak lehet nem autóval megyünk:) Mégis csak ez a város az ország szíve és mágnesként vonz minket, nem olyan mint otthon. És tudom nem csak én vagyok így vele:)
2011. május 23., hétfő 3 comments

Csodás vasárnap Bournemouthban

Ideje volt elűzni a depit. S is besegített kicsit, mert habár úgy volt, hogy segítenem kell este a szülinapi pariján, 7kor bejelentette, hogy elmehetek, nincs szüksége rám. Kicsit mintha rosszul is esett, mintha nem akarta volna, hogy ott legyek, de sokkal jobban örültem, hogy leléphetek. Annyira pluszba éreztem magam. Mondta, hogy ha akarunk bemehetünk később, hogy nézzük mit hogy kell csinálni, mert hívott egy pincért, aki egyedül mindent megcsinál és hogy tanuljunk, következőbe majd mi is meg tudjuk csinálni. Fenéket. Nekünk úgysem fizeti pluszba, akkor fizessen másnak!
Másnap vasárnap volt, szabadnap. Nem akartam itthon üldögélni és bedobtam Alexnak, hogy mit szólna, ha végre elmennénk Bournemouthba. Nem volt ellene, mint soha:) Reggel 8kor szólt az ébresztő, nem nagyon akarózott kikelni az ágyból, későn feküdtünk le, mint minden este. Menjünk, ne menj
ünk. Az időjárás előrejelzés szerint nem fog esni, közbe még a nap is süt. Bár itt csunya felhők voltak és förtelmesen fújt a szél. De majd délre elmúlik! Összekászálódtunk és fél 10kor sikerült elindulni. Az út kb másfél óra volt. Felszerelkezve gpsel belőttük az irányt, de 3 perccel az indulás után az le is merült. Hát nem voltunk boldogok, de volt nálunk térkép is és tapasztalatból tudtuk, hogy úgyis odatalálunk. Útközbe néhányszor esett az eső, lestük, hogy ugy-e még messze vagyunk és a parton majd sütni fog a nap. Megérkeztünk Bournemouthba, át a városon, egyenesen a beachre siettünk. Kerestünk egy parkolót és mit ad Isten, az első parkoló, amit találtunk, közvetlenül a part előtt volt. Jaj, az az érzés, amikor először megpillantottam az óceánt! Kimondhatatlan. A torkamban dobogott a szívem, de Alexnek is, csak szorította a kezem és szóhoz sem jutott. Összeszedtük a cuccainkat és rohantunk a beachre. Lementünk a kis lépcsőn és teljes szépségében elénk tárult a gyönyörű kék (bár nekem zöldnek tűnt) óceán, vagy tenger, kinek hogy tetszik:) Gyönyörű homokos part, vadul hullámzó víz, napsütés naaaagy széllel párosítva. Cipőt le és rohanás a homokba.











A hüvös ellenére fincsi langyos volt a homok, de nekem a vííííz kellett. Tudtam, hogy hideg lesz, de muszály belemászni, kihagyhatatlan. Kicsit merészen, kicsit félősen, kicsit szaladgálva, elértem, vagy inkább a víz ért el engem. Húúú de jég hideg volt. De nem számított. Ki a meleg homokba, bele a hideg vízbe, annyira felszabadultnak és szabadnak éreztem magam, mint nem is tudom mikor. Nem volt semmi probléma, semmi host család, csak mi ketten és az óceán. Bár majdnem elvitt a szél, nem volt szükség rövidnadrágra egyáltalán, csak sétáltunk a parton, hol a vízben, hol a homokban.





Aztán kb fél óra múlva úgy tünt jön az eső. Pár csepp, de én megmondtam, hogy nem fog esni, ma nem, hisz mi ott vagyunk. Elértük a Bournemouth Piert és megláttuk, hogy Ocenarium van mellette. Kis huza-vona után belementem, hogy bemenjünk. Nem akartam sokat költeni, és nem volt olyan olcsó a belépő. Na de egyszer élünk és most vagyunk ott. Nem bántam meg. Igaz valami többre vágytam, de így is nagyon jó volt. A nagy medence volt a kedvencem, amit minden oldalról plusz felülrő és alulról is meg lehetett nézni. Voltak ott óriási teknősök, cápák és még sok más halfajta.



Bámészkodás után nekivágtunk a városnak. Rögtön egy parkba találtuk magunkat, kicsit megpihentünk egy padon, itt nem fújt annyira a szél. Tovább haladva látjuk, hogy egy helyen a parkban rengeteg ember van. Azt nekünk is látni kell bármi is legyen. Jaaaj de aranyos volt. Kacsausztatás. Vagyis duck race. Hallottam már róla, de nem tudtam, hogy milyen. Mindenkinek megvan a maga kis műanyaga kacsája, belerakják a vízbe és egyszerre indítják. Győzzön a jobb. Szegény kiskacsa, lemerült a víz alá, mintha ólommal lett volna megtömve, sehogy sem haladt előre. A többi meg... :) Nagyon édes volt. És a sok gyerek hogy szurkolt nekik.



Tovább mentünk. Egyébként Bournemouth nemcsak a partjáról, hanem a díjnyertes kertjeiről is híres. Tényleg szép és annyira hangulatos.



A kert végében kezdődött a Commercial street. Na hát oda is be kellett nézni. Kis shopping, de ezúttal én semmit sem vettem magamnak:( Az utcára kilépve zenét hallottunk. Olyan igazi hogy is mondják... zenekar. De itt a kép a nem talált szavaim helyett. Beatles, Abba stb slágereket játszodtak és még koreográfiájuk is volt. Nagyon szórakoztató, olyan szuper.



Ezután vettünk valami harapnivalót és leheveredtünk a park zöld füvén. Mikor először Bristolban láttam, hogy mindenki le van heveredve a parkba, annyira tetszett és olyan furcsa volt. Most már tudom, hogy itt mindenhol ez van. itt az emberek használják a parkokat, nem csak azért vannak, hogy legyenek és nem szabad fűre lépni:)) Merthogy nálunk otthon az nem nagyon ajánlott.
Majd visszaindultunk a parkolóba, de előtte vetettünk még egy utolsó pillantást a partra és az óceánra és megigértük, hogy fogunk még találkozni.




Van az ember úgy, hogy megérkezik egy városba és pár perc után már vagy szimpatikus az a város vagy nem. hát mi beleszerettünk Bournemouthba. Biztos, hogy mindenképp visszamegyünk, de azt életünket is el tudnánk ott képzelni. Nem éppen a város szépsége, ami annyira tetszik, inkább az a hangulat ami ott van. azt láttuk, hogy él a város, tele van, csodás. Talán egszer majd ott fogunk élni és dolgozni:)) Szeretnénk.
Korán volt még hazajönni így hát útbavettük Salisburyt. Útközben kifundáltam, hogy kis kerülővel Stonehenge is számításba jöhet. Alex szerencsére nem tiltakozott.
Salisburybe gyors séta volt, megnéztük a központot és a katedrálist. Gyönyörű katedrális. Annyira óriási, kicsiny kis apró léleknek éreztük magunkat mellette. Bemenni sajnos nem tudtunk, zárva volt, de bejutottunk a belső udvarba, ahol halk vallásos zene szólt és... magával ragadó volt az a hangulat.




Haladtunk is tovább. Stonehenge volt a következő célpont. Nem volt nehéz megtalálni, jól ki volt táblázva és amikor már majd azt hittük, hogy eltévedtünk, megláttam előttünk az út mellett. Leparkoltunk, szétnéztünk, fotóztunk és ennyi. Szép volt, de valahogy már nem volt meg bennem az az izgalom, hogy láthatom Stonehenget.


Lehet, hogy kezdek hozzászokni, hogy túl sok szépet és olyan dolgot látok, amit sose hittem volna, hogy látni fogok? Emlékszek, amikor kiskoromban először hallottam Stonehengeről. Tényleg nem gondoltam, hogy valaha látni fogom. És tessék. Csak úgy megnéztük, mert majdnem útba esett. Ez is kipipálva. És boldog vagyok tőle. Hogyne lennék. Sorba teljesülnek a "kisebb" álmaim. Amelyek ma kicsik, de valaha a legnagyobbak voltak. Most már többre vágyok. És ez így is természetes. Amíg van cél előttem, addig tudom merre haladok. Ha nincs akkor csak bolyongok és sehová sem jutok.
Visszatérve, Stonehenge után hazafele vettük az irányt, 7 óra körül már itthon is voltunk. Jó fáradtan, én kinyúltam, tízig szundi, aztán fürdés és újra alvás. Csodálatos, remek, elragadó, lélelgzetelálljtó, feledhetetlen, örök emlékű nap volt a tegnapi. Annyira boldoggá tesz, hogy itt lehetek és mindezt megélhetem. Még akkor is ha más területen problémák vannak, de nem olyan nyomott az egész, mint otthon volt. Van két szabad napunk, amikor tudom, hogy kikapcsolunk és újult erővel vágunk a következő hétnek.
2011. május 20., péntek 3 comments

Tiszta depi :((

Olyan rövidek a napok, sosem jut időm írni. Pedig úgy szeretem, amikor még friss az élmény beszámolni róla. Utólag már elhalványodnak az emlékek és nem tudom olyan beleéléssel elmesélni. Vagy egyáltalán nem. Így történt, hogy nem született bejegyzés a Reading-i kiruccanásról. Na de az nem is lett volna hosszú. Nem volt nagy szám. Későn érkeztünk meg, a városból nem sokat láttunk, nem volt időnk, shoppingolni kellett. Tehát a readinglátogatásból lett egy jó nagy kör Primark és egy kör Oracle. Pár, számszerint 13 fotó és rohanás vissza a parkolóházhoz, majd haza. Ja, eltévedés kifele a városból, mint mindig. Ennyi.


És most rátérve a friss élményekre, a mai volt ittlétem legeslegeslegrosszabb napja. Fél délig alvás, az ok, fürdés, túl forró a víz, nem annyira ok. Öltözés, a frissen mosott nadrág nem nagyon jött fel rám. Párom megjegyezte, hogy nem a mosás, hanem hízok, hízok. Szokott ezzel viccelődni, hogy sonkák meg minden, általában zavar, mert nem vagyok kövér, de ma valahogy nagyon érzékenyen érintett a dolog. Kidorultam, hisztiztam, hogy nézze meg, alig eszek valamit, tényleg vigyázok és 50 kiló vagyok, ami szerintem még nem számít kövérnek. Sírtam, hatalmasan meg voltam sértődve, magamnak sem tudtam megmagyarázni mi van velem. Egész napra megpecsételte a dolog a kedvemet. Igaz már előre féltem a mai naptól. Holnap van anyukánk, S, szülinapja, itthoni party este, ma készülődés, főzőcske. Nem is értem miért nem tudnak elmenni valahová. Szóval izgultam, hogy mi lesz már ma. Megérkeztem, nem volt itthon, elvégeztem a szokásos rendrakás stb dolgokat, mire megérkezik. Hát kezdődött. Parancsosztogatás ezerrel, "I tell you wath..." minden 2 percben pffff... Tettük a dolgunkat, én ramatyul éreztem magam, mert annyira lekezelő tud lenni. Aztán néhány percre normális lett, beszélgettünk a nyárról, a hazamenésről, a tanulásról, kirándulásokról. És vége, vissza minden. Már éreztem elsírom magam, többször is egyébként a mai nap. olyan átkozottul kicsinek, eltaposottnak, lekezeltnek, senkinek, megalázottnak éreztem magam, mint még talán soha. Elkészítettük az előételt meg a desszertet, mindenben segítettem, végignézetm, ahogy semmibe veszi minden törekvésemet és azelőtti munkámat, aztán még rendet raktam utána, akárhányadikszor a mai nap és vártam, hogy legyen már vége a napnak. Végül megbeszéltük egész nyár végéig a programunkat és mehettem is.
Közbe Alex kitalálta, hogy vegyünk egy tortát, egy üveg bort és hívjuk be este őket hozzánk. Erre ismét sikerült kiborulnom. Egész nap ott pattogok neki és arra nem képes, hogy csak azzal engem is megkínáljon, amit ő megkóstol. Persze azt végig zengi, hogy az milyen finom, csodálatos, "fab", de te Emi ennyivel maradsz, mert sose tudod meg, hogy milyen, nehogy már abból egyél egy falatot ami a mienk, mert nekünk nem marad belőle. Nem azért mert különben éhezek, hál' Istennek van mit együnk rendesen, csak az a pofátlanság, ahogyan ő csinálja. Előttem kóstolja, eszi, issza és dicséri, ájuldozik, de eszébe nem jut, hogy megkérdezze nem-e lenne kedvem esetleg megkóstolni. De azt elmondja, hogy mit hogy kell csinálni, persze, biztos Emi még egy pastat sem tud megfőzni, hisz Romániából jött, bizos ott olyan nincs is. Arra azért jó, hogy utánunk rendet rakjon, összeszedje a lakás minden elképzelhető pontján elszórt ruháinkat és egyéb dolgainkat, hogy becsukjon utánunk minden egyes fiókot, hisz az nekünk csak kifele müködik. Gondolom valami antiTomacelli cucc van beszerelve minden fiók és szekrény ajtóba, hogy befele ne müködjön nekik. Hogy kivasaljon mindent, mert S bizony utál vasalni. Hogy megkérdezzük tőle, hol van ez meg az, ha nem találjuk. Biztos én raktam el, nem ők hagyták el valahol.
Ha meg arról van szó, hogy Emi is él, Emi is láélegzik, táplálkozik és pont olyan ember, mint mi, akkor... olyanról szó sincs. Miért is lenne. Mindenkinek megvan a helye ebben a családban, ja persze, mi nem vagyunk a családba. Csak itt vagyunk, tartaléknak. Ha valamire kell, vagy valamihez épp nekik nincs kedvük. De nem igazán kell minket emberszámba venni. Minek is. Egyszer úgyis elmegyünk, jobb ha nem is próbálnak minket megismerni.
Tudom, most túlreagálom a dolgot, nem annyira rossz valójában. Szóval sosem bántott meg S, csak tettekkel, meg főleg azokkal amit nem tett. Mindig megköszöni amit megcsinálok, csak hát, azon a néhány szón kívül egyáltalán nem értékeli a munkámat. Sem ő, sem senki ebben a családban. Kit érdekel, hogy Emi ma már 2szer rendetrakott, hazajöttünk, itt az ideje mindent a feje tetejére állítani. Van aki jöjjön utánunk.
Az egyetlen dolog, amiben nem hogy dicsérem, de csak ő tud ebben a családban: köszönni. Ha megérkezek, ha ő jön, mindig köszön. A gyerekek... szóra sem érdemes. Ha rájukköszönök, esetleg visszaböffent egy kicsikét, vagy nem. Apukáról ne is beszéljünk. Ma tőle is nagyon rosszul esett. Egy hete nem láttuk egymást, ma ott vagyok, kijön, tesz vesz, mintha ott se lennék, rám se néz. Tényleg ilyen nehéz egy Hi-t kimondani. Vagy fel se merül benne, hogy kellene? De hát mégis csak ott van valaki, akit nem látott jó pár napja!
Úgy beleélem magam a negatívumok sorolásába, hogy majd elfelejtem, hogy nem ért véget azzal a nap, hogy náluk befejeztem és Alexnek kiborultam. Kérdezte, hogy menjünk valahova. Persze, csak el innen. Beültünk az autóba, nem tudtuk merre megyünk, csak elindultunk, metünk mentünk és beszétük ki magunkat. Aztán csak Alex beszélt, hogy nem szabad ilyen lelkiismeretesnek és rzékenynek lennem és nem vegyem fel annyira ezeket a dolgokat. Se térkép se semmi, csk mentünk előre. Végül Calnebe kötöttünk ki, már majdnem sötétedett. Sétáltunk egyet, fotóztunk párat.



Vettünk egy kis cserepes rózsát Sophienak. Nem mintha megérdemelné, de hát mégis... nekünk van olyan, hogy szégyellnénk úgy eltölteni a napot, hogy legalább egy virágot nem adunk. (Tudom, nekik ilyen, hogy szégyenérzet, nem létezik.) És irány haza. A legemlékezetesebb, hogy láttam az első white horse-t. Véletlenül láttam meg a domboldalban és annyira, de annyira örültem neki.





Közben meg lenyugodtam. Jöhet a holnapi nap. 1 órával később kezdek, mert tovább kell este maradnom, hisz buli lesz és S véletlenül sem akar plusz órát fizetni, szóval legalább egy óra megoldva. Csak legyünk már túl rajta.
Annyit ma sikerült elérnem, hogy megtudtam biztosra mikor mehetünk nyáron haza, szóval foglalhatjuk le a repülőjegyeket, de erről meg egyéb nyári programról addig nem akarok írni. Szeretnék vidáman írni róla, most meg... hát enyhe kifejezéssel... nem vagyok az.
2011. május 9., hétfő 4 comments

Oxford, Learndirect, bankszámla

Nem így együtt, hanem külön külön. Húsvét óta nem voltunk sehová, így ideje volt kicsit kimozdulni. Persze szombat este zuhogott az eső és kénytelen voltam A és B tervet keszíteni. A: nem esik, irány Oxford. B: esik, itthon maradunk, majd hetfőn Swindon, shopping. Végül A lett, egy szép, kerek, hosszú, csodálatos Oxfordi nap. Még egy kis shopping is belefért. Délután volt mire odaértünk, pedig nincs annyira messze. 1 óra körüli az út. Sima ügy. A parkolás annál nehezebb. nincsen olyan sok parkolója a városnak, mint kellene, szerintem. Máshol egymást érik, itt meg csak a város egyik felébe van. Fél óra parkolókeresés után sikerült kiszúrni a legdrágábbat (előtte voltunk egy jóval olcsóbba, de azt hittük az drága,így tovább mentünk, aztán meg már messze volt visszamenni:) Célbavettük a várost, ezúttal felkészültem, hogy miket kell látni és azok hol vannak. Most már azt is megtanultam, hogy parkolónak is utána kell nézni már otthonról és akkor nem veszítünk csomó időt, esetleg pénzt.

Majdnem a központba parkoltunk, egy utca és ott volt előttünk a shopping központ, de én nem csak ezt akartam. Kinek jut eszébe shopping, ha Oxfordról van szó? Vasárnap volt, tudtuk, h az üzletek nemsokára bezárnak, néhány dolgot be kellett szereznünk, aztán a csodálatos-ámulatbaejtő-elképesztő-remek-lélegzetelállító-szép-és még minden jelzővel ellátott város szépségeinek szenteltük magunkat. Legnagyobb sajnálatomra a fotók egyáltalán nem adják vissza azt amit ott élőben lát az ember. Nekem, aki Romániából jöttem, ez az építészeti stílus, nem, hogy ismeretlen, de idegen. Ami nem azt jelenti, hogy nem csodálom, imádom. Lélegzetelállítóak azok az ódon falak, sárgás-barnás-feketés épületek, óriási építmények. Látszuk rajtuk, hogy annyira régi, de annyira kifinomult az a stílus, azok az apró részletekig kidolgozott formák, szobrok, minták. Ahogy ott állok egy ilyen városban, azt sem tudom merre kapjam a fejem, csak úgy falom a látnivalókat, a szemem nem tud betelni a látvánnyal.





Amikor már azt hittük nagyrész mindent láttunk, észrevettünk egy utcát, ami oda vezet, ahol már jártunk, de mégis bementünk. Csodák csodája, mit hagyunk ki ha nem tesszük! Gyönyörű, túlméretes épületek mindenfele, itt egy könyvtárépület, ott egy múzeum, amott egy templom, egy torony, egy színház. És mind mind annyira szépek, hogy nincsen szókincsem hozzá. Hullafáradtan indultunk haza, amikor már úgy éreztük mindent láttunk, amit, ha Oxfordba jársz meg kell nézned. Lehet nem, de már térdig járt lábunk is ezt sugallta nekünk.



Minden újjabb kirándulás csodás emlékkel ajándékoz meg engem. Imádok utazni, új helyeken járni, mindent be akarok járni, még akkor is, ha az egy ,kis város, ahol van egy főutca és ennyi, nekem abba is van látnivaló. Imádok itt lenni, ennyi gyönyörűséget látni és újjabb terveket szőni.
Oxford kipipálva!


Másik téma a nyelvtanulás. Nagyon akarok tanulni, szükségét érzem, merthogy a családnál ez nem lehetséges, nekem meg terveim vannak még ebben az országban, az au pairkedésen túl. Hallottam a Learndirectről, ami kezdetnek megfelelőnek tünik, mert ingyenes és egyelőre nem nagyon engedhetünk meg magunknak egy drága nyelvsulit. Utánanéztem, lehet online is és a centerekben is, ami ninden nagyobbacska városban létezik, Swindonban is, ami hozzánk közel van. Gondoltuk, mivel, hogy mindketten akarjuk, nem kezdjük el online, hanem bemegyünk, érdeklődünk róla, ha a centerben is lehet végezni, akkor jobb is a kommunikáció gyakorlás szempontjából.
Ma végre bementünk. Nem túl szimpatikus hely, nem túl szimpatikus idősödő férfi fogadott. Foglaljunk helyet, mindjárt foglalkozik velünk. 10 perc... miben segíthet? Online urzus? Persze, miért ne lehetne. Elhívták, adott egy tájékoztatót, rögtön jön. Újjabb tíz perc. Jön egy nő, miben segíthet? Ja, azt náluk nem lehet csinálni, ajánl egy másik intézetet, oda mehetünk, náluk ezt nem lehet. Mehetünk. Hát köszi.
Majd megpróbálom online, merthogy azt tuti lehet, Kata is mondta, hogy nemrég kezdte el. És még, ha vizsgázni be is kell menni egy centerbe, én oda vissza nem megyek, inkább elmegyek messzébb. Ez volt az első alkalom, hogy valahol nem voltak nekem szimpaikusak.

Bankszámla. Végre sikerült. Először a Lloydsnál voltunk, ahol "hátrányosan megkülönböztettek minket" romániai mivoltunk miatt. Lehet, de bonyolult eljárás, szóval ott nem lesz számlánk. Ismerősöm mondta, hogy neki NatWestnél van és nem volt semmi probléma, sima ügy. Bementünk, nem annyira sima, de lehet. Kell egy levél a hostunktól, hogy igazolja, nála lakunk, dolgozunk. Megtörtént. Számla megnyitva, várhatjuk pár nap mulva a kártyát postán. Elkezdődött a levélfolyam. Hát ezek nem sajnálják a postát használni. Kb 5,6 levél érkezett, minden információ más napon, más borítékban. Végül megjött a kártya és a csekkfüzet is. Ennek örömére, anyukánk írt nekünk egy csekket, amit felrakhatunk a számlánkra. Ma ilyen köszönős kedvem van, de köszi, Sophie!-negatívan. Bemegyünk a bankba kártyát ativálni, tegnap persze majd minden pénzünket elköltöttük, tudtuk ma kapunk. Aktiválás ok, csekkbeváltás ok. Cashbe nem adják ki, csak kártyára teszik, pénteken már használhatjuk is. Tessék??? Köszi Sophie mégegyeszer. Szólhattásl volna erről. Máris utálom a csekkeket.
Hazaérve már már lenyugodtunk, végülis nem elveszítettük azt a pénzt, hanem péntekig nem tudunk hozzáférni. Semmi pánik. Elköltjük majd azután.
Lényeg: van bankkártyánk- köszi NatWestes néni, nagyon ari voltál.
nemsokára pénz is lesz rajta, már uton van, csak messze kell mennie
tudjuk online vásárlásra is használni, juppijé
Üzenem mindenkinek, aki banki ügyben bizonytalan vagy akadékoskodnak, próbálja meg a NatWestnél. Ez nem a reklám helye, csak velünk tényleg nagyon rendesek voltak és minden jól megy.Remélem így is marad. Kivéve a csekkes cuccot, amit utálok.
2011. május 7., szombat 3 comments

Első vezetés... és második:))

Végre elkezdtem én is vezetni. Még csak kis léptékben, de nekem ez is sokat számít, ugyanis eléggé érdekes az én vezetésem curiculumja. Amint betötöttem a 18 évet, rögtön levizsgáztam, bár autóm nem volt, de hát a jogosítvány azért legyen, meg, az fontos dolog. Örülök is neki, később sokszor éreztem, hogy nem fognék újra neki. De megvolt és eltelt jó 3 vagy 4 év és kb 3szor vezettem összesen. Aztán megismertem Alexet:), jó sok ideig az ő autóját sem mertem vezetni. Többször előfordult, hogy elmentünk valahová, Emi nem ivott, mert nem szokott, Alex meg nem ihatott, mert Emi nem mert vezetni. Aztán erőt vettem magamon. Van egy ilyen hülye berögződésem, hogy ha én nem érzem valamire készen magam (vagy nem vagyok rákényszerülve), akkor én arra nem vagyok képes és tényleg nem tudom megcsinálni. Végül hazaköltöztünk falura és nekem be kellett járni egyetemre a városba. Persze stoppolhattam vagy buszozhattam is, de sokkal könnyebb volt beülni az autóba és bemenni. Hamar belejöttem, már már rutinos sofőr lettem:) Örültem neki, hogy képes vagyok rá, mert volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a vezetés nekem túl magas én soha nem fogom megtanulni. És meg tudtam!Úgy ahogy. Majd költözés a városba, nem volt lehetőségem rá és jó ideig nem vezettem.

És most itt vagyok. Elsőre naaaagyon furcsa volt, nem is mertem megpróbálni. Jobboldali kormány, baloldali közlekedés, minden fordítva, bal oldali váltás, gyors közlekedés, atya ég. Még Alexnek sem volt könnyű megszokni az elején. Mivel ő minden nap vezet, már rutinos, nincs probléma. Aztán egyszer én is megpróbáltam, a letérőtől az udvarig, ami kb 300 méter és dimbes dombos. Nem is volt rossz. Na de azért kimenni a forgalomba, azt még nem. Eljött az idő, amikor mennem kellett Ramsburybe plusz melóra. Nem tudtam, hovvá kell menni, ezért először elvitt Alex és utánam jött, de megigértem, hogy következőbe egyedül megyek. És úgy is volt. Felkeltem, elkészültem és szóltam Alexnek, hogy na akkor megyek. Ő meg nézett nagy szemekkel, hogy én tényleg elmegyek egyedül? Persze nem nagy dolog. Kb 7-10 perces út, végig erdő, mező, igaz, hogy olyan keskeny az út, ha valami szembe jött volna nem tudom mit teszek, mert el nem fértünk volna egymás mellett. De nem jött:) Haza is ártem szerencsésen és ennek örömére Alex kitalálta, hogy akkor este bemegyünk Hungerfordba bevásárolni, persze én vezetek. Még mindig nem nagy örömmel, de beleegyeztem, egye fene. Elindultunk, közben járt az agyam, hogy a parkolóhoz vezető út meredek és ha meg kell állnom és közben be kell fordulni és le is kell parkolni és zsúfolt a parkoló és... nem merek bemenni a városba! Ami annyiból áll, hogy jobbra körforgalom, fel a hidra, balra utcán betér, bemegy a parkolóba és leparkol. 2 perc. Város előtt megállás, Alex vezet tovább, majd visszafele ugyanitt cserélünk. Haladunk és látom, hogy nem is olyan meredek az az út és a parkoló is majdnem üres, szóval... potya para, meg tudtam volna simán csinálni. Visszafele végig én vezettem:) Büszke voltam magamra és elterveztem, hogy nem hagyom alább, gyakorolnom kell, amikor csak lehet. Azért még mostanában nem megyek nagyvárosba! Kicsit az autó is bajos és nevetek magamon, amikor a sebességváltót elkezdem jobb oldalom keresni. Reflexből a jobb kezem nyújtom és amikor beleütközök az ajtóba, akkor hoppá, rájövök:) Lehet a vezetés sose lesz az erősségem, de idővel tudom, hogy itt is majd elboldogulok, ugyanúgy, mint otthon. Ráadásul itt sokkal nagyobb szükségem is van rá. Máshogy még a co-operativig sem tudok eljutni. És mégiscsak ne kelljen ketten mennünk, ha vennem kell valami apróságot és Alex úgysem olyat venne amit én akarok, ha egyedül megy.



Bátorság és merészség! Na meg gyakorlás! És banánturmix, mert imádom:))

És mivel mostanában hanyagoltuk a kirándulást és csak a Bournemoth-i beachre készültünk, amihez több pénz és napsütés kell, holnapi tervünk: Oxford. Ha nem zuhog. Bár lehet kevés az esély rá. Mégis reménykedek. Ha nem jön össze, akkor hétfőn kicsit megvigasztalom magam shoppingolással:)
0 comments

Hogyan keressünk pénzt ... tvzéssel?

Sorstársaim bizonyára vágják a választ, de ha van olyan is aki nem tudja, akkor: menjünk el valakinek a lakására este, töltsünk ott néhány órát, amíg a felnőttek nincsenek otthon, keressük meg a kedvenc csatornánkat, filmünket, műsorunkat és mindezt nevezzük el babysittelésnek:)
Igen, úgy néz ki 5 hét után kezd beindulni az élet. Már ami a plusz melót illeti. A családnál tötött napi 5 óra mellett igazán jut erre idő, csak lehetőség kell. Már mielőtt kijöttünk volna érdeklődött a családunk, hogy szeretnénk-e extra workot, mert ha igen, ők benne vannak, nyugodtan, sőt segítenek is, mert folytathatjuk az előző au pairjeik plusz melóját. Mondtuk, hát persze, örömmel. Aztán megérkeztünk és 2 hetig semmi. Végül szólt az anyuka, hogy mehetünk minden szerdán 4 órában délelőtt takarítani egy közeli faluba egy barátőjéhez, ha akarunk. Hát hogyne. Először Alex ment, ő közülünk a mozgékonyabb:), nem nagyon bír egyhelyben ülni. De egy alkalom után rájött, hogy a houskeeping nem igazán neki való. Így én járok minden szerdán. Örülök neki, kicsit mást csinálok, mint itt minden nap. Kicsit elmegyek innen, kikapcsolódok, bár az is munka, de valahogy felüdít. És az anyagi oldala sem elhanyagolható.
Tegnap azzal jött haza anyuka, hogy felhívta Jayne, ugyanaz, akihez takarítani járok, hogy este nem-e tudnék menni babysittelni. Ő már helyettem is mondta, hogy igen(!), de azért engem is megkérdezett és újra felhívta, hogy ok. Így 8ra ott voltam, a gyerekeknek színét sem láttam, persze alaszanak. Két kisfiú. Kis aranyosak. A mi lányainkhoz képest kis angyalok. A kicsi mélyen aludt végig, a nagyobbik egyszer felkelt, hogy hol van anyu meg apu, visszafektettem, egyszer hallom, hogy fennt valaki szipog és az emeleti ajtó résnyire nyitva van. Ott leskődött a lelkem. Felmentem, kérdeztem mi baj, fázik, kellene a takarója. Megkerestük, betakartam és több baj vele sem volt. Letelepedtem a nappaliba a tv elé, sorra néztem a csatornákat, néztem Legaly blonde és Legaly blonde2, Hangover, Prison break, Britains got more talent, Proposal, mindenből egy kicsit és végül az Angels and Damons elején megérkezett Jayne. Szép kis 4 óra volt. Máskor is vállalom:)
De jó is lenne, ha az itthoni 5 óráimba is beleférne közbe 1-2 óra ilyen meló:) Álmodozás.
Jayne viszont elmondta, hogy nagyon meg van elégedve a munkámmal és az angolommal is:), ami szerintem elég satnya, de ahhoz képest, hogy 5 hete vagyok itt... Ő meg az előttem lévő lányhoz hasonlítja, aki meg sem tudott szólalni az elején. Minden esetre köszönöm, jól esik a dicséret és bátrabban is beszél az ember, ha bátorítják.
A hostanyukám is mondta igaz, mikor legelején találkoztunk, de azóta rájött, hogy mi is van, vagy nem tudom mi, de úgy beszél velem, hogy nekem általában csak Yes, No vagy Ok-val kell válaszolnom. Elmondhatom, hogy Jaynnel 3 találkozás után többet beszélgettem, mint Sophieval 5 hét alatt.
2011. május 5., csütörtök 2 comments

Családunk

Az előző bejegyzésemmel kicsit a közepébe vágtam a dolgoknak, nem tartottam fontosnak minden részletről beszámolni, de vannak dolgok, amiket mégis csak meg kellene említenem.
A család:
Eduardo, az apuka. New Yorkba született, de 9 éves korától szülei Angliába taníttatták. Londonban dolgozik, tőzsde, állítólag. Hétfő reggeltől csütörtök estig ott van, péntek-vasárnap itthon. Jó fej, talán a legjobb a családban. Szimpatikus, kedves, bármit el lehet neki mondani, bármilyen problémánk van rögtön megpróbál megoldást találni rá. Ha tud persze:) Hét közben nincs itthon, de a hétvégén megpróbálja maximálisan bepótolni a lemaradást. Elég sokat játszik a gyerekekkel, főleg kinnt. Lefoglalja, tanítja őket. Egyszóval látszik rajta, hogy nem igazi angol. Sokkal tágabb a látóköre, szerintem, mint ezeknek itt.
Sophie, anyuka. Szőke, kék szemű, mint általában itt minden nő. Kb 45,47 éves lehet, nem tudom pontosan, de 50 kilónál nem több és csupa izom. Nagyon nagyon kondiban van, igaz teniszezik és lovagol rendszeresen. Ha bele gondolok, hogy otthon hogy néznek ki a vele egykorú nők...:) Szóval, fiatalos, aktív, annyi energiája van, hogy a gyerekei nem tudják követni, folyton tevékenykedik valamit (na persze nem rendet rak vagy hasonló:) Ja, nem dolgozik, de nem telik el nap, hogy nyugisan itthon ülne, folyton van programja. Itthon is állandóan pattog, de szó szerint. Mindenfélét kitalál a gyerekeknek, suli után cipeli őket mindenhova, bár szegények már a lábukat alig bírják mozdítani. Itthon én nem láttam még egyszer sem, hogy játsszon velük. Örül, hogy 3-an vannak, ami azért jó, mert jól elvannak egymással. Szereti a gyerekeit, a legjobbat adja nekik, bár ami a kaját illeti... sokszor azt ami neki könnyű, nem azt amit ők szeretnek. Kicsit olyan angol vér, Vagyis egészen az, csak ahogy viselkedik. Kedves, aranyos, de mégis, van benne valami gőg, valami olyan, hogy... ő mégiscsak valaki több. Velem is nagyon rendes, ha valamit nem jól csinálok, akkor is: don't worry, és elmondja vagy mutatja újra. Ha valamire megkér, utána folyton dicsér: "good girl!"(mint a kutyáját:) vagy "Emi, you're a superstar!" Jólesik a dicséret, de valahogy nem olyan igazi, csak úgy mondja, olyan lazán, nem szívből. Nem az a nagy dumálgatós velem, csak elmondja, amit akar és el is ment. És folyton elmondja mit akar. Nem az van, hogy én már tudom mit kell csináljak és csinálom, hanem minden nap megmondja, ezt ma csináld meg. Nem hiszem, hogy valaha is közel kerülünk majd egymáshoz.
A lányok:
Livia vagyis Livi. 9 éves, nagyon okos, érett komoly, független lány. Nem kell neki már semmiben segíteni, csak közbe noszogatni, hogy igyekezzen kicsit. Első napokban egyáltalán nem beszélgetett velem, tartotta a távolságot. Most meg úgy meg van eredve a nyelve, hogy be nem áll a szája, amíg rá nem szólok, hogy ideje ezt v azt tenni. Talán ő a kedvencem, mert nincs sok baj vele:)
Alicia vagyis Lissy: 7 éves. Ő a legvirgoncabb, legrosszcsontabb. Ő mindig mást akar, neki mindig más kell, ő mindig másképp akarja, szóval a lényeg, hogy ne úgy legyen, ahogy neki mondják. Nála mindig van egy "but..." Természetesen húzza maga után a többieket is, ha valami rosszaságról van szó. Főleg a kicsinek nem is kell sok biztatás.
Marina vagyis Mina: 5 éves, a család babája. Pedig ő már nagylány. Kivéve, ha azt mondom neki, hogy te már nagy vagy, akkor ő bizony csak egy baby:) Először ő volt a kedvencem. Olyan kis aranyos, édi, még kicsit selypít, tiszta szimpatikus. De elég hisztis, bármiért képes sírni. 5 évesen már egész szépen olvas, minden este lefekvés előtt olvasnia kell, van egy könyv amit a suliból hoz és azt kell olvasnia. Tisztába van vele, hogy ő a kicsi és ezért neki kicsivel többet szabad és ezt próbálja is elérni, főleg sírással.
Mindhárman suliba járnak, természetesen:) A sulijuk kb 45 percre van innen autóval. 6:40-kor kelnek reggel és 5,6, órakor érnek haza. Nem csoda, hogy 7, 7:30kor már ágyba vannak. Nem hiába van messze a suli, puccos magániskola, vagyonokat fizetnek érte, csomó plusz tevékenység, mindenféle sport, játék, pfff...
Szép kis család, bár ma sem értem miért itt laknak, ahol. Ma Lissy sírva elmondta, hogy utál itt lani, mert semmit sem lehet csinálni. Igaza is van. Attól eltekintve, hogy addig futhat körbe az udvaron míg leesik a lábáról, zöld fű, levegő, kiskutya, bicikli... nem sok minden van. Egy faluba mégis csak emberek közt él az ember, de itt... elzárva. Ugyis nagyrészt aludni járnak haza, akkor meg minek ilyen messze lenni mindentől? Még csak nem is sajátjuk a lakás legalább. Szülők szerint ez a legjobb hely a gyerekeknek felnőni. Ők meg... nem szeretik annyira.
És itt van egy életkép a két kisebb lányról, ahogy megpróbálnak behatolni a konyhánkba ... az ablakon, minek is ajtó:)

 
;