2010. július 25., vasárnap 1 comments

Az új melóm

Atya ég mennyit vártam rá. Ha nem lenne ez a helyzet a munerőpiacon, ami van, nem hiszem, hogy akár egy valaki is kivárta volna a holnapi napot, a 11-ből, akik együtt kezdünk. Mekkora vigasztalás volt majd 2 hónappal ezelőtt, hogy talátam munkát. Aztán nem volt egyéb, csak a várakozás. Végül elkezdtek behívni, takarítgattunk, készülődtünk, hogy ekkor meg akkor lesz a nyitás. Sosem lett. De talán majd holnap. Állítolag most már tényleg. Nem fűzök nagy reményeket hozzá. Mármint ahhoz, hogy ez lesz életem legjobb melója. Ez egy fast food. De pillanatnyilag mégis csak munka. Kellett nekem egyetem... Jó lenne tudni, hogy nem csak én járok ebben a cipőben, de nem igazán tudom. Nyalogatom a sebeimet, miközben erősítem belülről magam, hogy egyszer úgyis elmegyünk s akkor biztos jobb lesz. Ebben hinni akarok, mert amint elveszítettem a hitemet, tuti, hogy ittragadtam egy életre. Valaki nagyon jól megmondta nekem még akkor amikor feladtam az egyesületi munkát (bár azon nem volt mit sajnálni, nem is munka volt) és elkezdtem üzletben dolgozni, hogy ha belekerülök a mókuskerékbe, onnan nem lesz kiút. Hát ezt választottam. Bárcsak erősebb és rátermettebb lettem volna...
Szóval az új meló. Gálya lesz, reggeltől éjfélig. Nem is zavarna, ha mondjuk az Egyesült Királyságban csinálnám, ahol a jelenlegi fizum min 5xösét kapnám havonta. Hogy lehetnek ilyen óriási különbségek? Időnként hihetetlennek tartom.
Nem hiszem, hogy sokat fogok a munkámról írni. Nem szeretnék. Nem akarok panaszkodni. Van egy clom, és annak érdekében teszem, így siránkozásnak helye nincs.
Holnaptól sok szerencsét magamnak és kitartást, türelmet, jó munkás kezeket. Ez jár a magamfajta szociológusnak!
2010. július 24., szombat 0 comments

Ki vagyok én?

Már több, mint egy éve írogatom kis blogomat és arra gondoltam, hogy itt az ideje leírni néhány dolgot magamról, még akkor is, ha már sokminden „elhangzott” az előzőekben. Legyen ez egy subjektív önéletrajz, ha úgy tetszik biográfia, töltve tényekkel és szentimentális gondolatokkal.
Sokszor gondolkodtam már azon, hogy meddig is emlékszek vissza az életemre. Azt hittem van egy nagyon régi emlékem. Kb 3 éves lehettem, amikor nagytatám, aki nemsokára eltávozott közülünk, odajött hozzám, virágot hozott és játszott velem, cirogatott engem. Később rájöttem, ez nem az én emlékem. Csak mesélték nekem, de mivel nem ismertem őt, csak képekről, ezért elhitettem magammal, hogy én emlékszek erre. Ma sem tudom mennyire képesek az emberek visszamlékezni kisgyerekkorukra. Pedig ez egy érdekes kérdés! Ovodás koromra már nagyon is emlékszek. Rengeteg emlékem van. Volt egy cicás piros-fehér-fekete táskámÉ:), meg egy műanyag fonott kosár is, amit szét lehetett szedni. Sosem voltam rossz gyerek, túl jó és lelkiismeretes is. De egyszer nagyon nem volt kedvem oviba menni. Kitaláltam, hogy nekem olyan nagyon fáj a szemem, hogy az kimondhatatlan. Csak sírtam és sírtam, így az ovónéni kénytelen volt hazaküldeni:). És fenyőfa volt a jelem! De nem hiszem, hogy én választottam, mert nem igazán teszett.
Aztán jött a suli. Első osztályból arra emlékszem, hogy egyszer nem tudtam a román leckét és kaptam egy nagy feketepontot az ellnőrzőmbe. Ez volt életem addigi legnagyobb kudarca. Aztán olyan megszokottá vált, hogy mindig én voltam az első tanuló. Örültem persze neki, de nem éreztem kihívásnak. Mindig azt hittem, hogy én nem vagyok olyan jó, csak már a tanárok is megszokták, hogy én legyek az. De talán mégis tudtam valamit, mert középsuliban is hoztam a formám. Na jó, az átlagom nem olyan volt, mint általánosba, de azért 9-11-be is én voltam az első (és még mindig nem hittem, hogy a legjobb). Nem tudom miért volt bennem ez az érzés vagy miféle, hogy nem érdemlem meg azokat a jó jegyeket, de máig is hiszek benne, hogy a jegyek nem mutatják az igazi tudást.
Az egyetem, aztán meghozta a várt kihívást. Nagyon is. Elkezdtem közgázas lenni. Nem mert akartam, hanem mert... nem sok lehetőségem volt. Tanulni akartam, de nagyon keskeny választékból szemerkélhettem az anyagiak miatt. Elvégeztem egy fél évet és a kedvenc tantárgyam az angol volt (aminek nem sok köze volt a választott szakhoz). Hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való. Nem vagyok én az a reálos típus, sajnos. Pedig akkor is ösztöndíjas lettem. De ez sem motivált. Kiíratkoztam, veszítettem egy évet, majd elkezdtem szociológiát hallgatni. És végigcsináltam. És szerettem, bár úgy érzem nem implikálódtam annyira, mint szerettem volna. Ez is sajna, mert így nem értem sokat vele. Rengeteget tanultam, sokkal okosabb meg szélesebb látókörűbb lettem, de ezzel ennyi. Munkerőpiaci helyzetem nem lett sokkal jobb, mint ha érettségivel elmentem volna egy fast foodba vagy akárhová dolgozni. Nem hibáztatom az egyetemet, eszembe sem jut (leszámítva a kötelező gyakorlatok megszerzésének módszerét...). Én hiszek benne, hogy azok a könyvelők, közgazdászok, mérnökök, akik innen kikerülnek, képesek megállni a helyüket és letenni az asztalra sok mindent, mert van bíztos tudásuk. Szóval Sapientia... rulez! De mi, szociológusok? Talán our fault..., talán társadalmunk nincs még felkészűlve ránk. Tudja a jövő! Egy biztos: én már nem hiszek benne, hogy eljön az én időm, mint szociológus. Vajon miért? Csak nem azért mert épp egy gyorsétkezdébe nyomom, azért, hogy pénzt kuporgathassak és elhúzzak innen valahová, jó pénzért esetleg takarítani vagy jobb esetben pincérkedni?
Intellektuális fejlődésem folyamatáról való elmélkedés kipipálva. Voltak jó dolgok is abban a 16 évben. Általánosban természetesen a buszos kirándulások voltak a kedvenceim. Kinek nem? Azok voltak az év eseményei. 4-ben Vásárhelyre voltunk: állatkert, játszótér. Útbaestek egyebek is, de már nem emlékszek mindenre pontosan. Jártunk még Farkaslakán, Korondon, Parajdon, Szovátán, Segesváron, Szebenben, Fogarason, jaaaj, nem jutnak eszembe a helyek, pedig a földrajz mindig a kedvencem volt:). Bâlea-tó, Hét létra, Predeal, Sinaia, Peles-kastély, Tordai hasadék. Nem olyan emlékezetes helyek, de nekem azok. 8. végén az Egyes-kőhöz voltunk. Az is csodás 2 nap volt. Középsuliban turista osztály lévén gyakorlati héten mindig mentünk valahová és szállodákat látogattunk... szép emlékek. Egyetemi éveim alatt kihagytam mindent amit csak lehetett. Az egyetlen kirándulásom és életem egyetlen tábora, a gólyatábor volt. Erről igazán lehetne mesélni.
Közben voltak bulik, eleinte naaagyon sok, majd kevesebb, végül nagy ritkán, majd újra és egyáltalán. Voltak szerelmek... rövidek és még rövidebbek. Aztán nyúltak, most meg 2 éves, 7 hónapos, 2 hetes és 2 napos kapcsolatnál tartok. És szívből remélem, hogy egyszer majd ebből valami többet is kihozunk:).
9. elején elköltöztem otthonról, azóta 8 különböző helyen laktam albérletben, voltam fél évet otthon, majd újra városlakó, 1 év 3 hó-t ismét otthon, most meg 4 hónapja büszke városlakó vagyok. Sejtéseim és terveim szerint azonban ez a böszkeség nem jelenti a végső letelepedés melengető érzését. Szeretnék még felkerekedni, nyakamba venni a világot, látni sok mindent, élni sok helyen, mindezt nem egyedül, hanem szívem csücske társaságában. Ha egyszer elmehettünk, hazajövünk-e majd? Én nem ragaszkodom hozzá, egyelőre, bár még itthon vagyok és nem tudom mi vár. De ha rátalálunk valamire, ami otthonnak nézne ki, akkor... miért rohannánk? Nincs sok minden, ami visszahúz. (Kivéve a bankkölcsönt.)
Azért nem kell engem sajnálni. Nem olyan rossz az életem. Igaz másképp terveztem még babázós időszakomban, de hát... senkit sem okolhatok. Boldog vagyok, többnyire, és hiszem, hogy ennél csak boldogabb lehetek ezután. Van valaki mellettem, akire mindenben számíthatok, aki szeret, értékel, támogat. Aki mellettem van, ha mindenki elhagyott és ott van a legrosszabb napokon. Értem még senki ilyen dolgokat nem tett, ilyen szép szavakat sem hallottam előtte. Nem érteztem ezt a szeretetet, odaadást, aggódást. Annyira különbözőek vagyunk (ami vezet bizony vitákhoz is), de kiegészítjük egymást, úgy tudásban, mint érzelmekben vagy tettekben. Szeretem őt teljes szívemből!
Ki vagyok én?
Gyenge és érzékeny, mérgesen érős és határozott, komoly és mosolygós, hallgatag és morci.
Van bennem minden. Bár több komolyság, mint kellene.
Mindent a lelkemre veszek, ritkán tudok lazítani.
Van ambícióm, de sokszor abbahagyok elkezdett dolgokat (pl aerobic...).
Munkámat leliismeretesen végzem, legyen az bármi.
Elég sokat főzök, de csak akkor élvezem, ha kreatívkodhatok, új dolgokat kipróbálhatok. Sok mindent akarok, keveset teszek érte.
Cicarajongásom határtalan.
Időnként szeretek egyedül lenni, hallgatni a csendet, bámulni a semmit.
Szeretem a természet csodáit, mindenben meg tudom látni a szépet és mindenkiben a jót. Időnként gyorsan itélek, de majd átgondolom.
Inkább hallgatok, mint a semmiről beszéljek.
Szeretek új helyeken járni, még akkor is, ha az a közelben van.
Szeretem az angol nyelvet, sajna nem tudom eléggé.
Tudásszomjam végtelen, bár vannak témák amelyek hidegen hagynak.
Elég lesz ennyi? Nem azért mert ennyi vagyok én. Hanem mert hoszzú lesz a bejegyzés:). Kissé szentimenálisabbá sikerült, mint szerettem volna, de mindig máshová jukadok ki, mint ahová el akartam jutni... Ráadásul... bedtime!

2010. július 15., csütörtök 0 comments

Ezt már szeretem!

Csodálatos napom volt ma. Akárhogy belegondolok, semmi nem tudta ma elvenni a kedvemet. Csütörtök van ma, ami önmagában nem nagy szám, na, de ez meló előtti utolsó szabad napom. Hol lehetett volna jobb, mint otthon. Otthon, ahol már majd egy hónapja nem jártam, különböző, nem részletezendő okok miatt. De ma, kis hátsó szándékkal :) hazafújt a szél. Már reggel jól indult a nap, és számomra elképzelhetetlenül korán. 6:10-kor már talpon voltam (ilyen nem történt az elmúlt... legalább fél évben. Rohantam az állomásra, ahol anyum átutazóban volt és megdobott egy kis szeretetcsomaggal. Visszatérve ébredezett szerelmem, aki (velem ellentétben) melózni rohant csekély 24 órára. 8:30-kor már újra az állomáson voltam, majd robogtam hazafele. Olyan remek érzés volt közeledni. Figyeltem a közeledő, ismerős dombokat, szántóföldeket, házakat és éreztem, régóta először, hogy jó érzés haza menni. Kis falucskám táblájáról akartam fotót készíteni (googliban sem találtam, pedig gyönyörű faragott tábláink vannak), amikor rájöttem, hogy telefonom kamerája beadta az unalmast. Ez picit feltúrbózta az idegrendszeremet, de később minden megoldódott és gyönyörű képeket készítettem, amelyekből párat meg is mutatok, később.
Hazaérkeztem, leellenőriztem, hogy minden megvan-e, a fekete cica még mindig nincs, és a legkisebbek sem bújtak elő még (ha léteznek), de ketten ott vártak engem. Igaz a kicsit alig tudtam befogni egy simogatásra:)





Aztán hátsó szándékommal és biciklivel elindultam szeretett nagymamámhoz. (Hátsó szándékom egy kis nadrágátszabás-varrás volt.) Amint kinyitottam a kaput, csodálatos dolgot láttam. Olyan gyönyörű az az udvar! Csupa zöld és szines, tele virágokkal, fákkal. De beszéljenek a képek:















Elsőként egyet pletyiztünk, mentségünkre, rég nem találkoztunk, majd megvolt a kötelező reggeli és elmentünk falut látni:) vagyis a boltba. Visszafele megláttam, hogy van egy pad, amire gyakran szoktak leülni az idősebbek:


"Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra..." :))))

Visszafele találkoztunk régi kedves ismerősökkel:


Komámasszony:) és a kis Ingrid



Keresztleányzóm

Aztán sokat varrogattunk, vagyis nagyi varrogatott, idegeskedett, hogy összejöjjön (csak nem lett olyan amilyenre akartam, de így is nagyon örülök neki!)- erről sajnos nem készűlt fotó. Majd hálából sok finomsággal elhalmoztam. Elsőként vaníliafagyis jegeskávét kapott tőlem, amihez foghatót (azt mondta:) még nem ivott. Majd jöttek sorban az ötletek. Segítségem is volt hozzá (nemcsak az ötlethez, hanem a megvalósításhoz is), kedves unokatesókám, Szílvia személyében. így készűlt a betervezett prézlis (házi)laska helyett bruschetta:


amit ők elsőre, én pedig sokadszorra is imádtunk.
Következett a Szílvia ötlete alapján készűlt gyümölcstúrmix:


Meggy, málna, piros és fekete ribizli. Elképesztően és abbahagyhatatlanul finom!

Mellette pedig régebben megtanult és állandóan ismételgetett mikrós-bögrés süti:


Nekik szintén először és nagyon ízlett.
Egyszóval ma villantottam a különlegességekkel otthon:)) Köszönet érte a hasznos gasztróblogoknak, amelyekkel nem tudok betelni!(Talán én is ráveszem magam...:)

Mindezek után meg már csak csomagolás, búcsúzkodás, ezer köszönet és egész napos napsütés után felhőszakadásos vonatraindulásmaradt hátra.

Ez a nap úgy volt tökéletes, ahogy volt!! Köszönet érte azoknak akik szeretnek!
2010. július 4., vasárnap 0 comments

Válságkezelési tanács

Nemrég, a Csíki Hírlapot olvasgatva lettem figyelmes erre a tanácsra, amelyet a Pénz-ügy rovatban jelentettek meg:
"Nem kell pesszimistának, sem optimistának lenni, az előző nem visz sehová, az utóbbi nem lehetséges. Ha sírunk, nem lesz jobb a helyzetünk, de ha nem sírunk sem változik. Egyetlen lehetőség van: realistának lenni."
És akkor minden rendben lesz...
0 comments

Ki vagy?

Olyan jó látni, hogy honnan olvasnak engem, de még jobb lenne, ha azt is tudnám, hogy kik. Merthogy a kommenteket nézve azt hinném, hogy én vagyok az egyetlen író-olvasó. Nemrég azonban betettem a Global Visitors alkalmazást és ott bizony szépen látszik, legalább országokra, hogy ez nem így van. Ami nekem nagy boldogság.
DE nem elégedek meg vele:) Szeretném, ha azok akik időnként benéznek hozzám bejelentkeznének a rendszeres olvasók közé, vagy legalább egy aprócska kommentet hagynának.
Ezer köszönet!


2010. július 2., péntek 0 comments

Komplikációk

Jó értelemben (is). Még mindig nem indult be a munka, lassan bedilizek a várakozástól. DE a terveink állandó változásban vannak. Történik egy-két dolog az országban, ami semmi jóra nem fog vezetni. Máris bevezették a 24%-os ÁFát. Ez nem lassu árnövekedést eredményez, hanem tegnap virradóra hirtelen mindennek megnövekedett az ára 5%-al. Miközben a közalkalmazottak fizetése csökkent 25%-al. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy én nem keresek, a párom pedig szerződéses katona, tehát közalkalmazott. Plusz albérletben lakunk, annak minden költségével és még egy jó hatalmas bankkölcsönnel. Ne legyek beijedve? Csak a menekülés maradt nekünk, úgy néz ki így még van remény a valamivel jobb életre. Most már a párom is belátta, hogy a bizonytalanért muszály itthagyni a biztosat, mert az sem biztos többé. Tehát már nem akar engem előre küldeni, hanem inkább eladná egyetlen vagyonát, a Kicsi Ügyest (ami az autónk:), ha nem vagyunk itthon ugyis csak rozsdásodik vagy más használja, és nekivágnánk a nagyvilágnak. Minél sürgősebben!
Találtam egy ügynökséget, de még nem írok róla, amíg nem biztos. És már néhány napja elkezdtem újra az angol tanulást intenzíven.
Ezek az újdonságok. Penészedek a lakásban, még a napsütést sem tudom kihasználni (legalább teraszunk sincs) és hazamenni sem tudok. Mindezekkel együtt nem vagyok elkeseredve. Várom a fejleményeket. És lassan már az ehavi számlákat...
 
;