Elkezdődött!!!

...az életem egy újjabb szakasza. Találtam munkát. De még nem dolgozok. Egyelőre újjabb várakozás az osztályrészem. Egy gyorsétkezdében fogok dolgozni, ami most nyílik és kiválasztódtam, de a nyitás időpontja még rejtély. Örülök így is, bár már jó lenne ha minél hamarabb jönne valami a konyhára... Ránkférne. És hát mostmár lehet tervezgetni a javából. Nem csak úgy álmodozni, hanem igazi, komoly terveket szőni. A bátraké a világ és én eddigi életem nagy részében hanyagoltam a bátorságot, de ennek most véget kell vetnem. Ha akarok valamit azt csak tettekkel érhetem el! Terveznünk kell és azt legalább nagyrészben követnünk. És a tervekben az is benne van, hogy keményen neki kell állnom az angol tanulásnak. Tudok én valamennyit és igaz, hogy akkor lehet igazán megtanulni, ha reális élethelyzetekben gyakorolom, de akkor is... tanulni azért kell.
Szóval: munka-angol-gyűjtés-tevezés-...-továbbállás. Legkésőbb 1 év múlva már nem szeretnék itthon lenni. Igen, ez még nagy idő, én szertnék már jövő héten menni, de... erre nincs lehetőség. Lassan, komótosan készülünk, hisz mindent magunknak kell megteremtenünk. Apuci-anyuci vagy a bank nem tologat hátulról.
Keresgélem az ügynökségeket és érthető az a programdíj, de... ijesztő. Mégis keresek tovább, majd döntök egy mellett ha itt lesz az ideje, addig is jó ha napirenden vagyok, hogy milyen opciók vannak. És, hogy bele ne feledkezzek mi a cél!

Rövid cicamese

Rég nem írtam a cicáimról. Pedig nekik is zajlik az élet:) Mielőtt elköltöztem otthonról nagyon sokat szeretgettem az én bogárkáimat. Megmaradt ugy-e Kisördög, Ici-pici és az anyuka. Nőttek is szépen. Aztán Kisördög egyre jobban szeretett engem, Ici-pici pedig csak akkor amikor sokat-sokat simogattam. Különben jobban szeretett elbújni. Úgy terveztük, hogy ha beköltözünk a városba Kisördög is jön velünk. Sajnos földszínti lakásba költöztünk, ahol nem volt terasz, és mivel ő kertben nevelkedett ezért nem mertük behozni, féltünk nem fogja megtanulni a házirendet. Hibát követtünk el. Egyrészt nagyon hiányzik mindig. Amikor egyedül vagyok (elég sokat), annyira jól esne ha itt lenne velem. Másrészt meg... Kisördög eltűnt! Egyik hétvégén mikor hazamentem nem jött szembe velem és azután sem került elő. Pont ő, akit mind úgy szerettünk, a kis fekete cica, akit még anyum is a szívébe fogadott. így Ici-pici egyedül maradt a testvérek közül. De csak a saját generációjában, mert megérkezett a következő "rend". Ami jó alkalmat adott Ici-picinek, hogy újra szophasson. Remélem nem lopja el az apróságok elől az egész tejecskét. Még nem láttam őket, anyukájuk jobban elrejtette őket, mint tavaly, hogy rájuk ne leljek. De majd nemsokára előjönnek. Türelmetlenül várom, hogy láthassam őket. Mert biztos, hogy többen vannak. Egy nem lehet...:) Kár, hogy ritkán megyek haza, így nem foglalkozhatok velük annyit, és félek, hogy úgy járnak, mint Kisördögöm:((

Emlék a családról:

The Climb

Tudom már elég régi, meg tinis meg minden, de nekem a film is tetszett és ez a szám azóta sem megy ki a fejemből. Imádom hallgatni:))

Jövőről elmélkedve

Volt időm mostanában sokat gondolkodni. Mindenről. Magamról, az életről, a lehetőségekről, a világról, és nem mondhatom, hogy valami nagy és eddig előttem rejtett dologra jöttem rá, de valahogy más lettem. Talán jót tett nekem ez a néhány hét kényszermunkaszünet. Bár idegileg meg anyagilag ezt nem mondhatom el.
Mi is történt ez alatt a pár hét alatt? Először is felmondtam. Tudom, nem szabadott volna, hiszen azt a munkát is olyan nehezen találtam -és szakmámtól fényévekre, de mit is számít ez manapság... Egyszóval elegem lett a napi megaláztatásokból, a válság rajtam való elveréséből, a stresszből és a soktonnányi egóval rendelkező főnökök lekezeléséből. (Ha neki nem jön a pénz, akkor nyílván az alkalmazott a hibás, le kell vonni a fizetését és állandóan megalázni, talán ez majd motiválja, hogy jobban dolgozzon) Már egy ideje nézegettem az álláshírdetéseket, így azt gondoltam pikk-pakk kapok munkát néhány nap alatt. Tévedés, miért is lenne ilyen egyszerű? Pedig nem dipomámmal akartam sikert elérni, hisz arra esélyem sincs, csak egy munkát, amiért fizetnek, amiből el tudom tartani magam (mert jelenleg azt is más teszi- és hála neki mindenért!). Következett: CV-nyomtatás, sokszorosítás millió példányban, napi újságbújás, városkerülés, telefonálás, önéletrajzszétosztás, interjúrajárás, magamból a lehető legtöbbet való kihozás, esti szomorkodás, stb. Mert munka még így a harmadik hét elején sincs. Bár ma kicsit bizakodóbban jöttem haza az interjúról. Végre egy helyen elbeszélgettek velem (úgy igazából), meghallgattak és bíztattak. Legkésőbb péntekig választ is kapok.
Mi a jó és mi a szomorú? Jó, hogy be tudom fizetni az elmaradt számlákat (amelyeket egy jövedelemből 2 személyre nem lehet befizetni) és meg tudok venni néhány olyan dolgot, amire a háztartásban és a létfenntartásban szükség van. Talán pár hónap múlva utol is érhetjük annyira magunkat, hogy még egy kiadósabb szórakozást is megengedhetünk!!! (És csak 2 hete és néhány napja nem dolgozok!)Hát nem csodálatos? Ja, és végre nem kell otthonülnöm éjjel nappal és várni, csak várni.Biztos még van jó, csak most valahogy nem jut eszembe. Mi a szomorú: hogy ennyire boldog tudok lenni attól, hogy találtam EGY munkát. Amikor az előző munkahelyemen elhelyezkedtem még szomorkodtam, hogy feladtam az álmaimat, hiába jártam egyetemre. Most már ezen túl vagyok. Más terveim vannak, amelyek szintén ebben az időszakban születtek. Pillanatnyilag a lényeg az, hogy legyen egy munkám (amit fizetnek), mert különben esélyem sincs, hogy új terveimbe belevágjak.
Tervek
Elmenni ebből az áldott országból jóóóó messzire és csak látogatóba jönni haza. Tudom, hallottam, figyelmeztetnek: máshol sincs kolbászból a kerítés. Nem probléma, nem is szeretem annyira a kolbászt! Megfelel a pityóka is. Csak ne itt! Lehet korai még leírnom mik a tervek, de nem vagyok babonás, úgyhogy ha nem sikerül akkor sem emiatt lesz.
Legelőször kell egy kis tőke, amivel el lehet indulni. Itt most nem banki mennyiségű pénzről beszélek, hanem annyiról, amit én is képes vagyok előteremteni munkával. Annyira bátor sajnos nem vagyok, hogy csak úgy nekivágjak a nagyvilágnak, ezért szükségem van egy ügynökségre, aki segít munkát és lakhatási lehetőséget találni. Ha ezek megvannak, akkor indulhatok. Országot tekintve... szeretném bejárni a világot:)), de egyelőre leginkább az angol nyelvterület felelne meg, merthogy angolul valahogy elboldogulok.Munkát tekintve... ha egyedül megyek, akkor az au-pairkedés tünik a legjobbnak az elején, ha a párommal megyek, akkor... sok egyéb is jöhet. Cél nemcsak a gyorsan sok pénz szerzése (bár ez sem elhanyagolható:), hanem a világlátás, más kultúrába való belekóstolás, az élet minden pillanatának élvezése.
Talán sokat akarok, de pillanatnyilag elhiszem, hogy mindez megvalósítható, köszönhetően annak a számos blognak, amelyeket mostanában olvasok, olyanoktól, akik mindezt megélték, megélik nap mint nap és akik így ismeretlenül is bátorságot és reményt adnak, hogy elinduljak.

A munkakeresés örömei

Igen, ismét munkakereséssel töltöm napjaimat, amibe már nagyon beleuntam, de nem adhatom fel. Mindent megteszek ami tőlem telik, de talán még így is válogatós vagyok. Hogy egy egyetemi diplomával ez nem csoda? Nem, ebben az országban nincsenek csodák, csak kegyetlen valóságok. Mélységesen el vagyok keseredve és mélységesen haragszok erre az egész országra, erre a rendszerre és mindenkire, akinek hatalom van a kezében és nem tudja azt hatékonyan és jótékonyan használni. Miért vagyunk ilyen helyzetben? Szabad valakit hibáztatnunk érte? Vagy vállaljuk magunkra és mondjuk, hogy mindenki saját sorsának kovácsa? Ha az lehetnék, akkor lediplomázás után befészkeltem volna magam egy kényelmes, tágas, kellemes lapkiadó irodájába és boldogan élnék míg... mindig. De nem ott vagyok! Nem is értem miért...
Biztos nem vagyok elég törtető, de ez jár nekünk? Be kell érni ennyivel? 15 évnyi tanulás után bolti eladó vagy munkanélküli lenni, mert nem látok más lehetőséget? Vagy vannak lehetőségek, csak én nem látom őket? Egy éve próbálkozok. És dolgoztam, nem ültem otthon, várva, hogy valaki munkát ajánljon. Dolgoztam azt, amit találtam. Talán még nem csordult túl a pohár, mert még mindig folytatom. A keresést. Nem a jólétért, hanem a megélhetésért. Van egy nagy tervem. Elmenni innen! Sokan ezt teszik. Miért ne lehetnék egy közülük? Mert azt tanították, hogy a szülőföldön meg kell maradni és tudásommal azt gazdagítani? Rendben, szívesen tenném, csak nekem valamivel fontosabb saját magam fenntartása és esetleg jóléte. Látok egy halvány reményt. Még nem tudom, hogy bejön-e, megbánom-e, ha elmegyek és éjt nappallá téve dolgozok azért, mert munkámat megfizetik. De egyet tudok és hiszek. Itthon sosem fogok úgy élni ahogy szeretnék. Szakma ide vagy oda, azért dolgozik az ember, hogy beteljesítse a saját Maslow piramisát. Nem csak annak az alsó szintjét. De legalul azért az van, tehát az az első. Nálam jelenleg az is akadozik. Szóval győzzön már meg valaki, hogy maradjak itthon drága szülőföldem ékesítésére. Más érvvel, mint az, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés!

Egy fogfájás története

Ritka az aki nem ismeri az érzést. Először csak alattomosan, gyengén, időnként belenyílall. Aztán elkezd sunyin, lassan és állandóan fájni. Napközben még elviselhető hisz az ember elfoglalja magát így csak közbe veszi észre. Az éjszaka kicsit nehezebb, fel-fel ébreszt néha a fájdalom. A következő napon kezd az agyadra menni. Éjszaka már lehetetlenség az alvás, minek következtében képes lehetsz hajnali 3:29-kor, miután minden pózt kipróbáltál az elalvás elősegítésére és a fájdalom enyhítésére, bekapcsolni a gépet és a jó öreg internet jótékony időtöltő funkcióját használni fel az éjszaka hátralevő óráinak elviselésére. Tépelődő perceidben rájössz, hogy egyetlen megoldás van: a fogorvos, aki pikk-pakk elintézi a dolgot. Hogy eddig ez nem jutott eszembe! Persze eszembe jutott, csak azt hittem 1-2 nap és nélküle is megoldódik a probléma. Igen ám, de amikor már annyira elviselhetetlen a fájdalom, hogy... nincsenek is rá szavak, akkor dönti el a fogorvostnemszerető ember, hogy nála csodálatra méltóbb lény jelenleg nincs. És, hogy reggel irány a rendelő. Ha közben meg nem dagad az arc. Akkor ismét el lehet bizonytalanodni, mert általában a bedagadt fogat nem húzzák ki, lévén szó menthetetlen bölcsességfogról. Előtte még jól megkínoznak, majd ha elmúlt a gyulladás, akkor vissza lehet menni kihuzatni. De kérdem én, ki megy foghuzatni, ha az már nem fáj? Inkább megvárjuk, amíg újra begyullad, hiszen eljön az az idő is, akkor begorombulunk és rögtön kihuzatjuk gondolkodás nélkül.
Én jelenleg az átinternetezős éjszakánál tartok...

Úgy szeretnék írni...

Régi álmom. Újságnak, folyóiratnak. Mindig jobban boldogultam írásban, mint beszédben:) Már kisikolásként kihasználtam a lehetőségeket, amikor a népszerű Szemfülesbe lehetett írni. Micsoda érzés volt, amikor néhány sor alatt ott állat az ÉN nevem... Aztán egy-két beszámolót jrtam újságba kirándulásról, ünnepi alkalomról. Elsőéves egyetemistaként újra fellángolt bennem a vágy, hogy legalább írásban "hallassam a hangom". Mivel olvastam az előző évi egyetemi újságot, azt hittem itt a nagy alkalom. Sajnos a 3 év alatt egyszer sem jelent meg a lap... De azért irogattam. Csak úgy, magamnak. Mert időnként szinte kényszert éreztem, hogy papírra dobjam gondolataimat. Végül elkezdtem a blogírást. Hiszen annyi mondanivalóm volt. És egyre kevesebb időm. Nem az lett belőle, amit elképzeltem. Óh, jaj, mennyi mindent szerettem volna megosztani. De idő hiányában elszállt az ihlet, vagy amire oda jutottam, már nem volt aktuális.
De a blog létezik. Nekem létezik. Persze nem csak nekem. Jólesik tudni, hogy van pár ember, aki olvas engem, akit érdekel a mondanivalóm, a gondolataim.
Tudom, rengeteg tanulnivalóm van, hiszen mindig csak hobbyként írtam. És nem tarozok azok közé, akik azt vallják, hogy az íráshoz csak tehetség kell( de az sem árt:). Mindig is a tanulással szerzett tudás híve voltam, így hiszem, hogy a jó íráshoz kevés a vágy vagy az akarat.
Teljesen tudatlan azért nem vagyok ám! Szociológiai tanulmányaim során elsajátítottam az adatgyűjtés és feldolgozás formáit, legyen szó akár interjúról, kérdőívről vagy megfigyelésről. Viszonylag sokat foglalkoztam nőkkel kapcsolatos témákkal, mindig ez volt nálam a kedvenc.
Szeretek olvasni, bármit, ami a kezembe kerül. Gyakran kapom magam azon, hogy evés közben a kechup, margarin, mustár, ecet feliratát böngészem. Gondolom így már nem meglepő az sem, hogy imádom a Cosmopolitant, meg a hozzá hasonló lapokat, legyen akár magyar vagy román nyelvű. Egy-egy ilyen kiadvány napokra le tud kötni (persze szabad perceimről beszélve) és utána óriási lelkesedésel tudom mesélni, hogy mi jót olvastam benne, főleg életmód és táplálkozás terén.
Egy Cosmó "kaliberű" lapnak dolgozni... hát, bizonyára nemcsak az én álmom! Bár beérném kevesebbel is. Mondjuk egy életmódmagazin egy heti- vagy napilapban. Csak valami olyanról merek álmodni (egyelőre), ami helyi szinten megvalósulhatna...