Fránya tél

Van aki imádja. Hát én nem. Még el sem kezdődött, máris előjönnek a velejárók:didergős ébredés, ruhákból rétegződés, korai sötétedés, tüsszögés, dünnyögés, vörös orr, és sokunk réme, a szezonális fogfájás. Tudom, tudom, a fogorvos megoldja. De ki szeret fogorvoshoz járni?
És aztán nem mindegy, hogy csak úgy tél, vagy tél Csíkban!Igaz Gyergyóban sem jobb, és még sok máshol. A lényeg: nem ez a kedvenc évszakom. Még a sok szép, extrém téli sport, a gyönyörű hulló hó és a hosszú téli esték ellenére sem. Olyan leszek mint egy kismackó. Begubózok, képzeletbeli barlangomba bújok és ez bizony meglátszik hangulatomon is. Ha meg arra gondolok, hogy mennyi ideig tart... Bezzeg a nyár... Én el tudnám viselni, hogy 30fokba ünnepeljük a Karácsonyt. Sokan mondják, hogy nem is igazi hó nélkül. Na jó, biztos, hogy szép, de... az a mediterrán karácsony sem elhanyagolható:)
Rájöttem, lehet nem véletlen, hogy decemberben van az a sok szép ünnep. Ha már a fagy lebénítja az embereket, akkor legyen valami, ami kicsit felrázza. Meglepi a gyerekeknek, nagy családi találkozások, karácsonyfadiszítés, ajándékosztás, boldogság, öröm, béke, aztán az újévre virradó peszgőbontás, stb, stb... Később meg a nagy visszaemlékezések. Persze, hogy szeretjük a Karácsonyt! Azért még mindig nem bántana, ha fürdőruhánál többet nem bírnék elviselni magamon az ajándékbontás idején:)))

Most pedig veszem a forró teát, a vastag pizsit meg a nagy paplant és téli álomba szenderülök. Reggelig.

Gordon Ramsey: Poklok pokla

Atya ég, ez az ember mit képzel magáról? Kérdezem, ha a "Hell's Kitchent" nézem. Legyen az akármilyen reality, de mégis csak emberekkel, emberekről szól! Hogy lehetséges eltűrni ennyi megaláztatást? Megéri egyáltalán? Az biztos, hogy én egy ilyen főnöknek nem dolgoznék semmi pénzért. Még a tv előtt ülve is néha azt veszem észre, hogy elfog a gyomorideg. Akkor mit érezhetnek a résztvevők? Legyenek akármilyen kemények és elszántak, sokan önként dobják be a törölközőt. Vagy ha nem, akkor Ramsey gondoskodik róla, hogy pocsékul érezzék magukat. Ok, nem mesterszakácsok, bár még ha azok lennének, akkor sem hiszem, hogy neki meg tudnának felelni. De akkor is durva dolgokat művel velük. Megborzadok. Bár láttam más műsorát is, amelyben teljesen más ember, (és egyébként is tájékozódtam róla) szóval ő alapjában véve nem ilyen (vagy ki tudja), de nálam már nem tud bevágódni:) Nekem Gordon Ramsey annyit tesz, mint a pokol fő ördöge!




Egyébként más kritikát is olvastam róla: "A skót sztárszakács nálunk is látható tévéműsoraiban mindig úgy tűnik, mintha pontosan tudná, mitől lesz egy étterem sikeres, milyen menüsorral lehet vendégeket fogni, és hogy kell kinéznie egy kulináris élvezeteket nyújtó létesítménynek. Nagy-Britanniában azonban nemrég megjelent egy étteremkalauz, amiből az derül ki, hogy Ramsay éttermei közül négy is a szigetország tíz legkiábrándítóbb vendéglője közé tartozik."
Idézet innen: http://index.hu/kultur/eletmod/2009/09/07/csalodast_keltenek_gordon_ramsay_ettermei/

Halottainkról

Tegnap este volt alkalmam Szenttamástól Szeredáig látni a temetőket. Gyönyörű. Valahogy nem az a szomorúság volt bennem, hanem inkább a megnyugvás érzése. A szívszorító hideg ellenére csodálatos látvány. Elmondhatatlan. Pedig nem is erről szól ez a nap. Arra hajtunk, hogy ki milyen mécsest, virágot, koszorút visz a sírokhoz, jól megválasztjuk az időpontot, a ruhát, hisz akik látnak mit szólnak majd ahhoz, hogy mi épp mibe öltöztünk. Igen, ezzel szembesülök, és nem tetszik. Ezért vártam meg az estét, vállalva, hogy még jobban megfagyhatok. Csönd volt, nyugalom, semmi nyüzsgés.
Nekem ez a nap nem csak arról szól, hogy el kell menni "világítani", "égetni" elhúnytjaink sírjához. Olyan embereket "látogattam" meg, akik közeliek illetve nagyon közel álltak hozzám. A fájdalmas elválás még mindig elevenen él bennem.
Úgy érzem még ma is tabu téma mifelénk a halál. Kár. Nemrég még én sem tudtam róla beszélni. Pedig igazán közel járt hozzám már jó fiatal koromban. 11 éves voltam, amikor meghalt édesapám. Hirtelen, egyik percről a másikra. Ott voltam, végignéztem. Bár most, hogy gondolkozok nem emlékszek minden részletre. De rá emlékszek. Alig ismertem. 7 éves koromig nagyrészt nagyszüleim neveltek. Valahogy így alakult.Emlékszek egy hétvégére, amikor itthon voltam (szüleimnél). Lefekvéskor álltam az ajtóban és sírtam, hogy haza akarok menni... Iskolakezdéskor aztán hazajöttem. 4 év nem nagy idő. Ennyit voltam együtt édesapámmal. Aztán elment. Kicsi voltam, talán azért nem fájt annyira. Aztán meg az lett a természetes, hogy egy család egy anyából és két lányból áll. És soha, senkivel nem beszéltem róla legalább 6-7 évig. Aztán megtört a jég, kedves barátnőimnek köszönhetően.
2 évvel ezelőtt újra tragédia t9rtént a családban. Ezt már sokkal intenzívebben éltem meg, több tényező miatt is. Szeretetett nagytatám halála megtört és talán meg is változtatott. Imádtam őt... mert ő is engem. Istenem mennyi mindent tanultam tőle, mennyi időt töltöttem vele, mennyi történetet hallgattam. Csak a szépre tudok emlékezni. Elmondani nem tudom. Aztán látványosan ment tönkre. Ő érezte, hogy valami nagy baj van vele. Mondta is, hogy érzi nem megy le az étel a gyomrába. Orvosnál volt. Asztmán kívül mást nem diagnosztizáltak. Csak fogyott és fogyott. Augusztusban befektették a korházba, kiderült gyomorrák. Ő nem tudta, utolsó percig. Megmüttötték. Nem gyógyulás, hanem életének megnyújtása céljából. Nem sokat segített. Minden nap ott voltam a korházba. Büszkélkedhettem vele, hogy bármikor bejárásom van, akár éjjel is. Hiába. Segíteni tudtam, meggyógyítani nem. Novemberig tartott. Angol zh-m volt másnap. Anyum felhívott, hogy... vége a szenvedésnek. Máig sem tudtam megszokni, hogy odamegyek náluk, de ő nincs ott. Időnként halványul, el-el felejtem, hisz 2 év alatt múlik a fájdalom. Máskor eszembe jut és annyira tud hiányozni. Nem tudom belenyugodni, hogy nem megyünk már többet együtt az erdőre és nem mesél többé a kommunizmusról. Mindig szívesen hallgattam, ahogy előadta a szomorú, nehéz valóságot. És imádta az unokáit. Volt neki jó sok.És csupa lány. Fiatal korában zenélt, hegedült. Az volt az álma, hogy egyik unokája legalább folytatja. A hegedű nem jött be. De biztos nagyon örülne, ha látná, hogy másik kedvence, Szilvia furulyázik és dobol. Aminek még örülne, hogy nemsokára megszületik második dédunokája, aki FIÚ!
Nyugodjon békében, mindig szeretni fogjuk!