2009. július 24., péntek 2 comments

Cicamica


Cila, Cicu, Piszu, Cicamica, Macska, Cica, Cicc-Micc, Cicus és a kedvencem, Cini-mini. Neem, ez nem egy focicsapatnyi cica, csak egy. Ő az én cicám. Valahogy elmaradt a névadás, sokáig csak vendégnek tekintettük. Aztán kiderült, hogy marad. Bizony, nem egy hétköznapi történet.
Néhány hónappal ezelőtt egy szerencsétlen cica vetődött az udvarunkra. Annyira sajnálni való volt. Menni is alig bírt, csak szédelgett a lépcső előtt. Kért volna valami betevőt, de csak látszott, hogy nyávog, nem hallatszott. Nem vagyok az az elszánt állatvédő/barát, de őt igazán megsajnáltam. Egyáltalán nem volt szívderítő látvány. Arra gyanakszom, hogy megverték valahol. Hozzám menekült és jó helyre jött. Mindig csak kiskutyánk volt. Amelyek sorra kimúltak, jól megsírattuk és eltemettük. De most itt volt ez a kisállat. Rajtam kívűl senki nem szerette a családban. Azt sem akarták hagyni, hogy hozzáérjek. Enniadtam, hamar kiderült, hogy válogatós a kicsike. Csak a húst szereti, leginkább nyersen. A földre kell tenni az ételt, edényből nem eszik. A tejet nem szereti. Húsban is válogat. A chips, keksz, nápolyi, na ezek mennek. Nem olyan tipikus macska. Nem láttam vadászni, kertre, fára mászni, ugrálni, szaladgálni. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg már elég öreg, mert ha nem látja hová teszem az ételt, nem találja meg. Tehát a szaglóbimbói nyílván elromlottak.
Én pedig egyre jobban megszerettem. Nem hullatta a szőrét, lehetett simogatni, nem szaladt el, imádta ha babusgattam. Aztán marokszámra hullott a bundája. És eljött az a bizonyos időszak is, amikor olyan ilyesztően csinálnak a cicák. A párzás ideje. Azelőtt macskát nem láttam az udvaron, akkor meg sorra jöttek. És elkezdett nőni a pocija. Utána néztem, hogy a cicák vemhessége 9 hétig tart. Csak vártam, vártam, hogy teljen már el, de nem tudtam mikor telik ki az ideje. Már azt hittem csak meghízott, amikor egy reggel eltűnt. Szomorú lettem, mert vagy 2 napig nem láttam. És megérkezett. Jaj de éhes volt. És eltűnt a pocakja. Nagy esemény volt ez nálunk. Bár nem tudtuk hol lehet a fészke, később észrevettük, de nem lehet hozzáférni. Időnként előjött, aztán eltünt, míg egyszer csak túl sokáig maradt, azt hittem nincs is semmi kiscica. Kb 4 nap mulva ott találtuk az ajtóban, szájában egy csöppséggel. Elolvadtam a boldogságtól. Annyira pici, még a szeme sem nyílt ki, a hangja is alig hallatszik. Nem tudtam betelni vele. És miyen büszke volt az anyuka... Úgy néz ki csak egyedül van, mert többet nem hozott. Készítettünk egy kosarat, beletettük őket és jól elvoltak. Aztán elmentünk otthonról és mire hazaértünk elvitte a picit. Azóta sem láttam. Eltelt kb 4-5 nap. Az anya meg majdnem mindig itt van. Nem tudom mit gondoljak, talán már nem él a cica-baba? Vagy már elmúlt egy hetes és hosszabb időre is magára hagyja? Én félnék helyében. Mi van ha elmászkál valahová és mikor vissza megy nem találja meg? Ha tényleg ott hagyja, akkor nem a világ legjobb cica anyukája.
Én így is szeretem és ő már hozzám tartozik (lassan más is megbarátkozott vele, bár anyu szerint nincs benne semmi szép, különleges), de ha előhozná azt az édes kis manót, akkor egyenesen imádnám! Mindkettőjüket.

2009. július 17., péntek 0 comments

Swing Vote

Nem vagyok filmkritikus, csak néző. Nemrég még fanatikus néző, mára kicsit lelohadtam, akadtak fontosabb dolgok is a rangsoraban. De esténként most is szívesen nézek meg egy-egy jó filmet. Bevallom a szerelmes kategória a kedvencem, utána meg a dráma. A másik véglet az akció meg a horror. Nálam a film művészfilmet jelent, a többi kategória nálam valami másnak számít:)
Szerelem meg drámaimádatomból kifolyólag természetes, hogy nem ritka a párnaáztatós filmezés a mi szobánkban. Annyira el tudok érzékenyülni... És egyes filmek esetében azt érzem, hogy ezt mindenkinek látni kellene. Nem nézem kritikus szemmel, nem keresem benne azt amit hibának vélek, vagy ami a film gyengesége, ami hibádzik benne. Csak egyszerűen, empátiával nézem. így érthető a gyakori zokogás, gondolom. El ne feledjem, amióta fanatizmusom alább hagyott, gyakran megesett, hogy egy filmhez több alkalomra volt szükségem, mert eljött értem az álommanó:)
A Swing Vote azon filmek egyike, amely alatt elkergettem jó messzire azt a manót. Nem éppen azért mert annyira izgalmas volt, hanem mert annyira megérintett. A családi drámák ritkán hagynak hidegen, bár elborzadva nézem őket, utána meg elalvásig imádkozok, hogy életemnek sose lehessen része. Az itt látható plakát teljes boldogságot áraszt, bár, hogy a végével kezdjem, ez csak a film utolsó kb 1o percére jellemző.
Korafelnőtt gyerek-züllött apa családmodell. Elképzelhető mi minden belefér ebbe.
Emlékszem, összetörtem, amikor annyira felnőttem, hogy rájöttem, a felnőttek nem mindig példaképek. Azok akikről azt hittem tiszteletre méltóak, tekintélyesek, stb, ők is hibáznak, nem tudják mindenre a választ.
És mit lát ez a kislány? Egyáltalán lehet valaki ilyen ha így nő fel? Persze, hogy elege van, bár szereti is nagyon az apját. Amit tud elvégez helyette, csodálatosan okos, értelmes kislány. Az első találkozáson a miniszterelnök azt mondja, hogy "mindenkinek szüksége van egy Mollyra".

És valóban, azt hiszem mindenki mellett van egy Molly.
A film persze a családi dráma mellett arról a politikai csatározásról szól, amely két elnökjelölt között folyik egy kampány során. A különbség és érdekesség az, hogy a kampány egy ember szavazatának elnyeréséért folyik. És be is vetnek minden lehetséges praktikát. Remek görbetükröt tartanak a politika portája elé. Mi is folyik egy-egy ilyen kampány alatt, mi a szerepe ebben a jelöltnek és mi a "háttércsapatnak"? Szegény Greenleaf...
Hosszan folynak a csatározások, sorra csalódik Molly az emberekben, főleg az apjában folyamatosan és megtanul átlátni mindenki hátsó szándékán. Az apja kezében van Amerika sorsa, özönlenek hozzuk a segélykérő levelek, amelyeket a kislány megválaszol. És amikor ismét csalódik, úgy dönt, hogy felkeresi az édesanyját. Mit ad Isten, anyu már nem akarja a kislányát... Micsoda élet, micsoda tapasztalatok. Erre való a szülő?
Végül persze happy end, az lenne furcsa, ha nem. De úgy ér véget a film, hogy csak ültem előtte és nem hittem a szememnek. Őrjöngtem, hogy ilyen nem létezik, nagy becsapás volt az egész. De aztán elgondolkodtam...
Érdemes megnézni ezt a filmet!
Végül egy kép, ami paródia, mert ebben a részben már túl voltak azon, hogy milyen politikai beállítottsága van. Mégis, nem is annyira komikus... Elhangzanak ehhez hasonló kijelentések is bőven, amelyek a drámát feledtetik velünk. Na meg a boldog befejezés.
0 comments

Amikor minden balul sül el


Ez már több, mint Murphy! Alapjába véve az életfilozófiám az, hogy mindig pozitív, jókedvű, mindenkivel kedves és nyitott legyek, a rossz dolgokat elfelejtsem és csak a jók maradjanak meg. Minden problémára van valamilyen megoldás, még ha lassú és fájdalmas is. Nem szabad elkeseredett és reményvesztett lenni, fel a fejjel! Filozófiának megteszi, nem? De mi is van a valóságban? Időnként ez is, de a jelenlegi periódus valahogy nem az igazi. Kudarcok, veszekedések, szomorúság, sikertelenség, elkeseredettség, megtörtség, totális pesszimizmus. Nem látok kiutat. Nem adtam fel, nem vagyok depressziós (még:), de... összecsaptak a hullámok. És amikor már úgy tűnik kiúszok, jön a következő. Isten hozott a felnőttek világában, mondhatná valaki!

Félek, félek a jövőtől, a közelitől is. Döntések előtt állok és nem megy, és félek, hogy újra elszúrom, és nem csak számomra lesznek következményei, hanem másra is hatással van. Nem a felelősségtől félek, az rendben van... legalább. Nem vagyok egyedül, és mégis. Ez annyira nehéz!

Még az álmaim is összeesküdtek ellenem. Megvalósulnak legnagyobb félelmeim és annyira valóságosak, és hátborzongatóak. Nem akarok álmodni, csak nyugodtan aludni!

Hullámvölgyben vagyok, a legalján, de mégis akadnak kellemes, boldog, örömteli pillanatok. És ilyenkor ezekért a pillanatokért érdemes élni. Hiszem, hogy ez csak egy ilyen szakasz, ami el fog múlni!
2009. július 8., szerda 6 comments

Mit eszünk?

Vagy esetenként: mit főzzek? Nagy kérdések ezek már egy jó ideje nálunk. Nem vagyunk azok a nagyétvágyúak, néha mindenevők, néha meg semmit. Főleg én. Ezért is voltam nyolcadikos koromban 29 kiló:) Vagy talán másért, de úgy kb 21 éves koromra teljesen kinőttem. A kóros soványságot, nem a rossz étvágyamat. Régebben utáltam minden olyan kaját, amit még sose ettem vagy nem hallottam róla. Nekem csak az volt étel, amit anyukám, esetleg nagymamám főzött. Minden más eledelt ehetetlennek nyílvánítottam és messziről elkerültem. Amint felcseperedtem kicsit, másképp nagylány lettem és albérletbe költöztem... csak rosszabb lett a helyzet gyomrom szempontjából. Volt ott rokon meg házinéni, aki megpróbált főzni nekem, aztán idővel mindkettő lemondott róla. Ja, és én nem törtem le sehol a tűzhely gombjait. Anyunak is adtam nem kis dolgot minden vasárnapra, amikor "pakolnia" kellett nekem egész hétre.


Azóta eltelt lassan 8 év. Ajaj, szegény anyu. Igaz úgy 3 éve változtatnom kellett valamit, mert már nem jöttem minden hétvégén haza. így történt, hogy elkezdtem megenni olyanokat is, amik korábban főméregnek számítottak nálam. És rátaláltam olyan ételekre, amelyek finomabbak voltak, mint amit anyu főzött. Hát ezzel bizony nem szereztem jó pontokat otthon:( Időnként még főzni is elkezdtem. Sőt egyszer arra is vállalkoztam, hogy az egész lakotársamnak vacsorát készítsek. (Voltunk vagy 6-on) Sose az volt a baj, hogy nem tudok, hanem nem szeretek főzni. Időpazarlásnak tekintettem eltölteni órákat valami olyannal, amit pár perc alatt eltüntetünk. arról nem is beszélve, hogy a szakács ugy-e általában már nem tud jót enni a főztjéből. Ha nekifogtam főzni, akkor valami eszement ötletemet akartam megvalósítani. Általában meg lehetett enni és a mai ízlésemmel talán még finom is lenne.


Na és eljött az idő, amikor rákényszerültem, hogy elkezdjek komolyan és nem csak kedvtelésből, majdnem napiasan, akár többször is, főzni. Nem tett boldoggá. Rájöttem mennyi mindent nem tudok, amiről azt hittem nem probléma. Figyelembe véve, hogy anyu szakács és nekem is volt néhány nyári vakációnyi étteremben szerzett tapasztalatom, ez nagy kiábrándulás volt. Nem is beszélve arról, hogy valaki másnak is meg kellett felelni, aki, bevallom, nem könnyítette meg a dolgomat. Belejöttem, de ha lehet ma is kikerülöm amikor lehet.


közben megváltozott a tradicionálisnak titulált ízlésem is. Nem tudom mitől, de elkezdtem megúnni a hagyományos székely, magyaros, vidéki, anyu főzte kajákat. Valami újjat akarok, nem csak töltöttkáposzta, parasztcsorba, paprikás, puliszka, pityókatokány, zöldpaszulyfőzelék. Nem volt szükséges kezembe vennem az irányítást, hiszem enyém volt nem csak a jog, hanem a kötelesség is. Saját, hol bevált, hol csirizes receptjeim után elkezdtem kipróbálni néhány receptes folyóirat inyencségeit. Nagyon azért nem rugaszkodtam el, a zöldfűszereket, mediterrán ízeket, gyümölcsöntetes husokat sokáig nem mertem kipróbálni. Ma már kiváncsi vagyok minden extrém ízre és meg is csinálom azokat. Nem napiasan, de...


Amik előtt a szájam lakatolva volt: zöldpaszuly, spenót, csalán, karfiol, hurka, tök, karalábé, "bársonyos barack", grapefruit, káposzta, sárgarépa, olivabogyó, hal. Most jöttem rá, hogy leginkább a zöldségekkel volt bajom:) Ma már nincsen olyan, amit ezek között ne ennék meg. A karfiolt meg minden elkészített formájában határozottan imádom. Ha jobban meggondolom, ma már nem tudnának olyan ételt tenni elém, amit nem kostólnék meg. (Na jó, lehet azért néhány extrém eset adódna.)


Ráakadtam néhány főzőblogra. Egyet kifejezetten imádok. Már több receptet is kipróbáltam onnan, olyanokat, amelyik tököt! meg olajbogyót! is igényelt. Imádtam! Micsoda boldogság:))
Nem saját képek, de tutira ilyen lett:




2009. július 5., vasárnap 3 comments

Utórezgés

Mit érezzünk a nagy megmérettetés után? Örömet, megnyugvást, netán kiábrándultságot, csalódottságot? Úgy vélem jutott mindenből. Nem szabadna csalódottságot éreznünk, hiszen mindannyian sikeresen államvizsgáztunk. De lehet nem csak erről szólt az egész. Láttunk, hallottunk, tapasztaltunk sok mást is, amelyek valószínűleg jobb lenne megmaradjanak tabunak, ha nem másért, hát legalább a következő évfolyamok elnemkedvetlenítése miatt. Bár az sem a legjobb, hogy eltakarjuk előttük az igazságot. Nem tudom... szerencsére nem az én tisztem eldönteni, hogy mi legyen. És ebben az esetben senkié, mindenki úgy cselekszik, ahogy akar.

Örülök, hogy túl vagyok rajta... ki ne tenné. Talán nem szoktam kritikához, vagy túlértékelem magam, de elégedett semmiképp sem vagyok. Az a bánásmód, amiben részesültünk semmiképp sem nevezhető szakmailag szubjektív hozzáállásnak.

Volt azért néhány kellemes, érdekes, emlékezetes pillanat is. Elsőként az eltévedés:) Semmiképp sem érkezhettünk volna meg csak úgy simán, gubancmentesen. Kellett ez hozzá. (C-betűs utca, fordított térkép) Lehetne mondani még sokat, de attól való félelmemben, hogy a negatív meghaladná a pozitívat és kimondanék dolgokat, amelyeket nem szándékozom... beszámolómat keserű szájízzel, rövidre fogva itt be is zárom.

Megjegyzendőnek tartom, és nem csak a vizsgával kapcsolatban, hanem szabad értelmezésben is a széthúzás, címkézés, besorolás, leértékelés fogalmakat, amelyek véleményem szerint nagymértékben jellemezték azokat a napokat!
 
;